Nagy utazás

Az úgy volt, hogy szerdán indulunk... Aztán csütörtök lett belőle. Aztán szerda. Aztán megint csütörtök.

Szerda este terveztünk indulni ketten kocsival, két és fél ember cuccait cipelve. Gondoltam, éjszaka végig vezetek, megérkezünk csütörtök délelőtt, és lesz két teljes munkanapunk ügyintézni meg nézelődni. Olyan apróságokkal, mint például hogy mikor fogok aludni mint egyetlen sofőr, nem foglalkoztam.

Cuccok alatt természetesen nem azt kell érteni, amit az ember egy egyhetes kirándulásra becsomagol. Én például a számítógépet (igazi nagy desktop, nem laptop), gitárt, pár könyvet, a ruhatár nagy részét, és még sok egyebet el akartam vinni. A többiek sem voltak ezzel másképp.

Aznapra még itthonra is rengeteg elintéznivaló maradt. Épphogy nekiláttam volna, indultam be a városba, amikor úgy tűnt, hogy közel öt év után először cserben akar hagyni a kocsim. Hirtelen elkezdett kattogni kattkattkattkatt... a sebességtől függő sűrűséggel, valahonnan talán a futómű környékéről. Minél inkább balra kanyarodtam, annál halkabban; minél inkább jobbra, annál hangosabban. Egyszer már volt ilyesmi, csak jóval halkabb, akkor egy szigszalag-gombolyag ragadt rá az egyik kerékre. Most viszont átnéztem a kerekeket, és semmit nem találtam. Ráadásul jóval hangosabb is volt a kattogás. Nemhogy Zürichig, még Budapestig sem mertem elmenni vele, ki tudja... Irány tehát a szerviz.

Itt természetesen azzal a jó hírrel kezdték, hogy másnap délutánig nem tudják elvállalni, gyanús hogy a féltengely tört el, anyagilag is készüljek fel valami húzósabbra. Telefon körbe-körbe mindenkinek, az egész utazás elhalasztva egy nappal, kocsi otthagyva, vonattal haza (óránként jár a vonat, ehhez képest épp egyszerre értünk be az állomásra a vonat meg én). Kis szunyókálás, aztán kajakészítés (valami egyszerű mirelit olajban kisütött bigyó a vadi új konyhában). Egyszer csak, talán úgy két óra elteltével telefon a szervizből. Azt mondják: kapaszkodjak, kész az autó. Ránéztek, találtak valami kavicsot beszorulva, annyira hogy negyed órán át szenvedtek mire ki tudták szedni, ez okozta a hangot, a féltengellyel minden oké. A kaja épp elkészült, éhes vagyok. Ránézek az órára: ötvennyolc. Vonat minden óra nyolckor indul befelé. Az állomás negyed óra gyalog. Kaja félrerak, sprint! Pillanatokon belül vígan ültem bele újra az autóba. Közben persze ismét rakat telefon, visszaszervezendő a menetrendet az eredeti kerékvágásba. Pár percen múlt az is, hogy az egyetemen a leadott fél embernyi csomagot még sikerült megmenekíttetnem. Csúnya lett volna, ha csak azért halasztjuk el egy nappal az utat, mert azok már be vannak zárva aznapra.

Elintéztem az elintézendőket (pl. matrica, zsebkávé), persze 2-3 óra csúszásban voltam a fenti kaland miatt. Már amennyire lehet definiálni csúszást az „este 8-10 körül indulunk” tervhez képest. Próbáltam aludni kicsit, nyilvánvaló volt hogy nem fog sikerülni. A pakolással is lassan haladtam, végül nagyjából összepakolt állapotban 11 körül indultam fölszedni útitársamat és csomagjait – egyelőre üres autóval. Bár a pakolás során már erősen gondban voltam: ránéztem csomagjaim mennyiségére, és úgy saccoltam, hogy önmagában ezekkel a cuccokkal már megtelik az autó. A számítógépről és a gitárról teljesen lemondtam, és még így is igencsak neccesnek tűnt.

A következő sokkhatás útitársamnál ért. Bedobtuk csomagjait a csomagtartóba és a hátsó ülésre, és megtelt az autó. Még közel kétszer ennyi csomagnak el kellene férnie valahogy. Útban felénk még felötlött a gondolat, hogy beugrunk a tecsóba (megj.: ez itt nem a reklám helye, utálom a tecsót, de ilyenkor csak az van nyitva), hátha kapni tetőcsomagtartó dobozt. Aztán mégse tettük, reménykedtünk, illetve még mindig megvolt a lehetőség arra, hogy bizonyos dolgokat itthagyjunk.

Nálunk aztán kiszedtünk mindent az autóból, és elkezdtük szisztematikusan, precízen rakodni a csomagokat, kihasználva minden zegzugot. És megtörtént az, amiben nem hittem: sikerült! Elfértünk. Azt hiszem, sikerült polinom idő alatt megoldanunk egy NP-teljes problémát :-) Jó, néhány apróságot (pl. angol–magyar és magyar–angol papír alapú szótár) otthonhagytam, bár talán még ezek is befértek volna. A számítógép és a gitár közül is sikerült elhozni a fontosabbikat. A számítógép otthonmaradt, itt úgyis kapok.

Pár perc híján hajnali 2 volt, mire elindultunk; kereken 1000 km-es út várt ránk. Maga az út nem volt különösebben érdekes. Valami parkolóban aludtunk két órát, de már arra sem emlékszem, hogy ez az osztrákoknál vagy a németeknél volt. Délután 4 körül érkeztünk meg – ahhoz késő, hogy aznap bármi érdemlegeset csináljunk még, de legalább péntekre már kipihentek lehettünk. Elfoglaltunk az ideiglenes szállást. Kicsi (nagyon kicsi), de legalább a svájciakkal szemben látatlanul támasztott igényeimhez képest roppant tré, lepukkant állapotú. Sebaj, pár napra jó lesz.

Még egy nagy feladat várt ránk. Helyet találni a kocsinak. Merthogy ez Zürichben egyáltalán nem egyszerű feladat. Az utcán a kék csíkos felfestésnél x ideig (csúcsidőben kb. 1 óráig) ott lehet hagyni, de a szélvédő mögé kell rakni egy órát, ami jelzi, hogy mikor mentél oda. Ha rendszeresen odamész az autóhoz léptetni az órát, az oké. Állítólag be lehet szerezni motoros órát, ami lépteti magát, de nekünk még hagyományos sem volt, egy papírcetlire jó nagy számokkal felírtam az időt, reménykedve... de ez a megoldás nyilván nagyjából csak a kipakolás idejére működött.

Az első tipp a közeli parkolóház volt. Itt 1 nap 20 frankba (3000 forint) kerül, ráadásul nem is szabad (állítólag) 1 napnál hosszabban ott tartani a kocsit. A következő tipp a térképen kinézett P betű volt, ám mint kiderült, az is fizetős ezerrel. Gyorsan telefon helyi ismerősnek, aki az ikea környéki bevásárlóközpontot javasolta. Ez távolságra kábé úgy képzelendő el, mint Budapesthez képest a budaörsi ikea. Megcéloztuk, letértünk az autópályáról az ikea láttán, ámbár a magyar szokásoktól eltérően itt semmiféle tábla nem tájékoztatott minket arról, hogy merre kell utána kanyarodni. Nem is találtuk meg, viszont találtunk egy random kis utcácskát, ahol szabad parkolni. Leraktuk a kocsit, és nekiálltunk megkeresni a vonatot, amiről fogalmunk sem volt, hogy merrefelé áll meg, egyáltalán 1-2 órányi gyalogláson belül van-e. Kiderült, hogy 2 perc gyalog az állomás. Pillanatok alatt bent voltunk a központban, majd otthon.

Nagyjából ennyi történt az első napon. Illetve már nem is emlékszem... Rég volt, összefolyik hogy mi melyik nap történt, de ez azt hiszem nem is lényeges. A lényeg, hogy megérkeztünk.