2008/02/24

SFMoma

Modern művészetek múzeuma, San Francisco. Magasról lelógó működő szobaventillátor az aulában, amelyik ezáltal össze-vissza megy körbe. Rakat kép egymás mellett, mindegyik tök fekete, csak a keretük színe másmilyen. Látom, hogy az idegenvezető hosszasan mesél róla, elemzi a műalkotást a csoportja számára. Máshol három tök fehér festővászon egymás mellé rakva. Állítólag ez művészet. Hát, azt hiszem én még nem vagyok túl érett ezekhez, én a lila szárú szilvánál leragadtam. Na jó, azért voltak emészthetőbb, jópofa dolgok is!

Utána kínai kajálda, majd esőben átsétáltunk a Market Streetre. A múltkori élménybeszámolóval még mindig adós vagyok, de a képek közt említettem, hogy nem jött be ez a hely. Most jobban tetszett. Volt itt amolyan flashmob-szerűség. Aki tudta, hogy miről van szó, az kürtszóra hirtelen megmerevedett, bármit is csinált, bármilyen pózban is volt, és percekig (a következő kürtszóig) úgymaradt. Az ártatlan járókelők pedig nem értettek semmit ebből. Mi a csekély közbülső réteget képviseltük: tudtuk, hogy miről van szó, de nem vettünk részt a játékban, csak néztük.

Több videó egyben az eseményről. A középmagasságban oldalról becsúszó kis képekkel, vagy a Shows-ra kattintva lehet a többi videóra lépni. A balról ötödik a bizonyíték arra, hogy tényleg itt jártam.


Végül zuhogó esőben hosszasan visszasétáltunk a kocsihoz és hazajöttünk. Azóta döglöm a szobámban, fényképeket válogatok, és egyéb hasonlóan unalmas dolgokat csinálok.

2008/02/20

New York, New York

Legutóbb az irodából jelentkeztem egy villámbloggal, ahova bőven több, mint egy óra alatt sikerült eltalálnom a szállásomtól. Nos, visszafelé kábé három perc volt az út gyalog.

Szombaton korán keltem, és céltalanul nekivágtam a városnak. Persze nem kell túl sokat készülni ahhoz, hogy az ember fel tudjon sorolni két napra elegendő turistalátványosságot. Big Ben, Buckingham Palace, Tower Bridge, Hyde Park... várjunk csak... ja nem, nem London!

Nekivágtam dél felé Manhattan keleti szélén, a Hudson folyó túloldalán New Jersey felhőkarcolóit és az egyre közeledő francia zöldséget csodálva. Hosszas séta után az üzleti negyedhez érkeztem meg. Vetettem egy pillantást a gödörre (eddig azt hittem, hogy közvetlen a parton állt a két torony), ahol lázasan folyik az építkezés, bár függőleges irányba még nem kezdett el kinőni a földből. Eljutottam a Szabadságszoborhoz menő hajóig, ám reggel 10-kor már csak hajójegyet tudtak volna adni, a szoborhoz fölmenéshez már késő volt. Fényképeztem pár mókust, ám itt annyira közel élnek az emberhez, hogy ez nem volt nagy kihívás.

Következő célom a Central Park volt, ám előtte megpillantottam a „sífelvonót”, amelyről már olvasam, de nem tudtam, hogy hol van. Mentem vele egy kört, sétáltam picit a Roosevelt-szigeten, ahova ez vitt. A másik váratlan meglepetés a Central Park előtt a Pozsy-féle Apple bolt (merthogy arra persze nem emlékeztem, hogy az itt keresendő). Ide is beugrottam egy pillanatra. Majd tényleg Central Park.

Itt az első meglepetést a koripálya okozta, erre nem gondoltam volna. A második meglepetés az volt, hogy tudtam ugyan hogy nagy ez a park, de nem gondoltam volna, hogy ennyire nagyon-nagyon nagy. (Bár annyira azért nem nagy, hogy a felhőkarcolók ne látszanának bárhonnan.) Az elején úgy képzeltem, hogy az egyik széléhez közel elsétálok a végéig, majd a másik szélénél vissza. Hosszanti irányban kábé a park negyedénél letettem erről. A harmadik meglepetést pedig a túlvégén lévő még egy koripálya szerezte.

Kolombusz karikája, majd az idő négyzete következtek. Érdekes módon ez utóbbi nem tartogatott igazi meglepetést – pont olyan, mint a filmeken. Az egyetlen igazán izgalmas része az M&M's bolt. Na ez aztán tipikus Amerika. Ekkora kultuszt építeni egy drazsémárka köré! Hatalmas hengerekben színek és ízek szerint külön a kis bogyók, ezekből is lehet szedni, meg díszdobozos speciális csomagolások, továbbá az ég-világon mindenféle tárgy, amire csak rá lehet rakni a logót, a bögrétől a szatyrokon át a boxeralsóig, mindez három emeleten. Egy pillanatra szintén három emeletes, óriáskerekes játékboltba is benéztem, de szörnyen buta amerikai játékokkal volt tele.

Este kirúgtam a hámból (már csak azért is megtehettem, mert tudtam, másnap vacsorára csak löncshús lesz), itteni kollégám javaslatára egy igazi olasz pizzát ettem, a legrégebbi és mind a mai napig az egyik legnépszerűbb és legjobb olasz étteremben. Előtte kicsit kolbászoltam a környéken, a kínai és az olasz negyedekben. Ez a kettő teljesen összeér, helyenként majdhogynem összeolvad. Az étteremben háromnegyed órát kellett várnom hogy leülhessek. A pizza tényleg nagyon finom volt, bár valahogy ez nem tipikusan az a kaja, ahol a finomságot az egekig lehetne fokozni. Mellé három koktél is lecsúszott, így az esti alvással nem volt gondom.

Vasárnap fél 9-kor az első hajón voltam a zöldség felé. Fel is mentem, ameddig csak lehet (épphogy a talpazat tetejéig). Komolyan mondom, a repülőtereken ami biztonsági ellenőrzés van, az elbújhat az itteni mögött. A fémdetektoros kapu levegőt is pöfékel (fene tudja, hogy ez mire jó). A zsebemben domborodó használt zsebkendőt is többen kivetették, kirázatták, hogy nincs-e abban valami.

Volt nálam kaja-pia, amit nem szabad felvinni, így beraktam a megőrzőbe. Még a megőrző is kulcs helyett ujjlenyomattal azonosítja az embereket.

A hajó utána egy másik szigetre vitt át minket, ahol a bevándorlási múzeum található. Rakat unalmas statisztika látványos formába öntve. Nem túlzottan érdekelt, és kezdtem is rettentően elálmosodni, így alig öt percet töltöttem itt. Hazamentem, és kidőltem pár órára.

Este felmértem a terepet az Empire State Buildingnél, de nem mentem fel, határeset, hogy befért-e volna a vacsora előtt. 7-kor kezdődött a „vacsi” a Times Square közvetlen közelében. Löncshús minden mennyiségben. Úgy voltam vele, hogy a Broadway-en igencsak jó lenne megnézni valami musicalt, de hát ugyan honnan tudjam, hogy mit érdemes. Aztán megpillantottam a Monty Python-féle Spamalot hirdetését, és többet nem volt min gondolkozni, rögvest megvettem a jegyet (még előző nap). Lényegében a Gyalog galopp története, de jópár egyéb zenei betét meg sok egyéb Python-részlet garantálta a tömény röhögést, nagyon jó volt!

Az előadás után az Empire State Buildingbe akartam felmenni. A színházból kifelé jövet egy pacák esernyőket próbált mindenkinek eladni – nem alaptalanul. Az utcáról nem látszott az ESB ködbe burkolózott teteje. Felmehettem volna, de nem sok értelmét láttam. Inkább haza aludni.

Hétfőn reggel baromi korán keltem, úgy 6 óra körül, és örömmel vettem észre, hogy van ám konnektor a szobámban, csak az ágy pont eltakarja. (Mondtam már, hogy vacak diákszállóban lakom, hogy inkább az ébren töltött időkre költsem a pénzt, ne az alvásra?) Ennek örömére nekiálltam offline blogolni, megírtam ez a bejegyzést egészen idáig. Most meg már délután van, a reptérről folytatom. Van időm bőven a gép indulásáig.

Úgy terveztem, hogy délután 1 körül indulok el központból a reptérre, ez jó kell hogy legyen a fél 4-es géphez. Mivel a szállást 12-ig el kellett hagyni, ezért inkább elhagytam jóval korábban (az előző blogdarabka befejezése után), és átcuccoltam a cégbe, ahol meg is reggeliztem. Ezután elnéztem a Wall Streetre, közben szerencsémre a köd nagyjából felszállt (bár felhős maradt az idő), majd felmentem az Empire State Building tetejére. A 86. emelet viccesebb, mert ki lehet menni a szabadba és elvileg körbe lehet sétálni (bár a déli oldala le volt zárva, minden bizonnyal a nagyon erős szél miatt). A 102. emelet zárt, és a legtöbb üveg picit sötétített, ami az egyébként is kissé borús időt még borúsabbá tette, viszont a látvány kétségtelenül jobb onnan fentről. Például a Central Parkból „lentről” csak apró cafatok látszottak, fentről meg jól kivehető volt az egész (kivéve a közeli vége, amit a többi felhőkarcoló eltakart). A másik irányba, a Staten Island, Szabadságszobor, meg ilyesmik irányába is még sokkal jobb átfogó képet nyújtott a felső szint.

Egyébként furcsa itt az időjárás. Szinte mindig fúj a szél, hiszen tengerparton, szigeten vagyunk. Valószínűleg ez is kell ahhoz, hogy ne fulladjon meg szmogban a város. Amikor megérkezett a repülő, fagypont körüli időt mondtak, bár péntek este nem éreztem olyan hidegnek. Szombaton és vasárnap viszont téyleg nagyon hideg volt, és helyenként még apró hópacákat is lehetett látni városszerte. A Spam után pedig kifejezetten fáztam (jó, szokásom szerint nem voltam túlöltözve). Aztán jött az eső, és úgy felmelegedett, hogy ma nem én voltam az egyetlen, aki egy szál pólóban mászkált. A Kárpát-medencében kifejezetten lassan, ritkán változik az időjárás. Ez itt valószínűleg a másik véglet.

A „kilátó” után még beugrottam gyorsebédelni, majd vissza a cégbe felkapni a cuccaimat. Kissé azonban elszámoltam magam. Előzetes elképzelésemhez képest kábé fél óra késésben voltam. És előzetes elképzeléseim sem bizonyultak túlzottan megalapozottaknak. Azt hiszem, nagyon nagy hülyeség volt kábé fél órát saccolni az útra. Ez nem a budapesti metró. Meg az egész város nem Budapest. Háromnegyed óra volt csak a metró, aztán még majdnem fél óra a reptéri magasvasút, ami az orrom előtt ment el. A gép indulása előtt 40 perccel értem a reptérre. A check-in sor előtti hölgy megnézte, tud-e segíteni, de mondta, hogy reménytelen, és hogy álljak be a (félórás, hehe) sorba. Beálltam, mit volt mit tennem... Az összes biztonsági ellenőrzés meg ilyesmik után egészen pontosan akkor értem a kapukhoz, amikor a gépem indult. Természetesen nélkülem. Most van bő két órám a következőig, arra megpróbálnak felrakni. Meglátjuk, mi lesz belőle.

Majdnem két órával később: Kaptam igazi jegyet, tehát most már biztos, hogy ezzel a géppel megyek. Már most késik háromnegyed órát. Elunom magam. Arra számítottam, hogy kolléganőmmel együtt repülök ezen a szakaszon, így az olvasnivalót (német tankönyv, brrrr) a bőröndbe raktam. Ilyenkor miért nem az a gép késik, amelyikkel eredetileg mentem volna?

Fura ez a Manhattan. Nagy élmény volt, de ez a szűk 3 nap pont elég volt belőle nekem. Szép felhőkarcolók, közöttük néha szép, de többnyire csúnya tűzlétrás alacsonyabb házikók. Koszos, szemetes utcák. Leírhatatlanul lepukkant állapotú metró. Főleg az állomások. Mállik a vakolat, eszi a penész, csöpög a víz. Érdekes emberek. Olyanok, akikre Európában kirekesztően nézne a többség, vagy legalább gázosnak vélné kirívó, feltűnő viselkedésük miatt. Itt minden sarokra, minden aluljáróra, minden metróra jut több is. Az összes kézzel fogható tulajdonsága alapján nyomasztónak kellene lennie. De valahogy mégsem az. Érti ezt valaki?

2008/02/16

23rd Street

Üdvözlet New Yorkból! Azon belül lehet tippelni, hogy pontosan honnan. Nem nehéz kitalálni. Ráadásul alant lelövöm.

Első ránézésre nem annyira rettenetesen vészes hely. Ki fogom bírni. :-) Viszont már jópárszor eltévedtem.

Az első hibát ott követtem el, hogy kinéztem, hogy a metróról a 23. utcánál kell leszállni, és amikor jött a 23. utca nevű megálló, akkor leszálltam. Valahogy a többi utca nem akart stimmelni. Tettem egy nagy kört, míg leesett, hogy ez nem az a 23. utca, hanem egy másik.

Aztán a megfelelő megállónál leszállva is kapásból eltájoltam magam egy derékszöggel, meg a térkép is csak a fejemben volt, és nem azon a metróvonalon jöttem, mint amelyiken gondoltam, emiatt is másmerre kanyarodtam, de előbb-utóbb csak eltaláltam a szállásig. Olcsó diákszálló, olyan is. Három napra jó lesz, nem akarok kétszer ennyit fizetni normális szállodáért.

Aztán nekivágtam megkeresni azt a bizonyos épületet, amelynek a címét elfelejtettem leírni, persze a szállásból kilépve ismét egy derékszöggel eltájoltam magam, de ezt hamar helyretettem, és nekivágtam az emlékeimben élő címnek, de mint jó egy óra bolyongás után szépen lassan egyre bizonyosabbá vált, bizony rosszul emlékeztem rá. Keresnem kellett egy ingyenes wifi pontot, hogy megnézzem megint. Nade most már itt vagyok. New York egyik legnagyobb irodaépületének negyedik emeletén. Ahol az emberek rollerrel közlekednek, olyan nagy az alapterülete. Na persze a Mountain View-ihoz képest nokedli, de azért még mindig nagy. És a Mountain View-ihoz hasonlóan nagyon-nagyon idétlen minden mozzanatában, sokkal lazább a zürichinél.

Üdvözlet a New York-i Google irodából!

2008/02/14

egmontnemmennilondon

Holnap nem megyek Londonba.

A történet talán egészen a múltkori amerikai kiruccanásunkig nyúlik vissza. Ugyanis amíg mi kint voltunk, addig két új srác is jött a csapatunkba, Zürichbe, de ők lekéstek erről az útról, ám egyre inkább esedékessé vált, hogy bepótolják.

Aztán feleszméltünk, hogy az nem az igazi, ha ők kimennek, mi meg ittmaradunk. Az amerikai (azon belül is nyugati parti) központú csapat egyik legnagyobb hátránya az időeltolódás miatti nehézkes kommunikáció. Ezen nem sokat segít, ha ők közelebb vannak a tűzhöz, mi meg távolabb tőlük, akikkel napi szinten együtt kellene dolgoznunk. Ráadásul Mountain View-ban vannak az öreg rókák, akiktől személyes ottlét során sokat tudnánk tanulni. Az egészhez tegyük még hozzá azt is, hogy az én szemszögemből nézve eléggé szerencsétlen időpontban volt az első út. Kalandnak persze tök jó volt, de két hét után annyira új voltam, hogy szinte alig volt értelmes szakmai kérdésem. Most meg már tele vagyok velük.

Ott tartunk tehát, hogy eldöntöttük, ismét megyünk, mindnyájan. Persze a részleteket, például az utazást meg kell szervezni. Lehetőleg menjünk együtt, bár ez később a sok-sok egyéni extra igény miatt nem igazán jött össze. Mindenki utál ilyen hosszan repülni. Ráadásul átszállással, hiszen nincs közvetlen Zürich–San Francisco járat. Szóba került, hogy az amerikai légitársaságnál (amellyel a múltkor repültem) mennyire gyér a kiszolgálás és mennyire gagyi műsorok mennek a néhány közös tévékészüléken. Bezzeg a britek rendes kaját adnak, és mindenki saját maga válszthat rakat film közül a szék háttámlájába épített monitoron. Egyértelműnek tűnt a választás.

Már csak egy fő kérdés maradt: a hétvégét itt Zürichben, vagy ott Mountain View-ban szeretnénk-e eltölteni. Meglehetősen hosszú hétvégéről van szó. Hétfőn ugyanis szünnap lesz az amcsiknál, holnap (pénteken) meg már utazunk (az azért igazán nem járja, hogy mindig hétvégén repüljünk, tudtommal hivatalosan is munkaidőnek számít a céges utazás), ráadásul a Föld is a szerencsésebbik irányba forog, és a jetlag is ebbe az irányba vészelhető át könnyebben. Szóval hosszasan filóztunk az emitt vagy amott kérdésen, mígnem egyszercsak felötlött a harmadik lehetőség gondolata: se nem emitt, se nem amott, hanem középütt. Miért ne töltenénk ott a hétvégét, ahol átszállunk?

Az előző kettő összerakásából máris kialakult egy gyönyörű londoni hétvége terve. Emlékeztek a Queen-musicalre, amit meg akartam nézni ott? Hát, picit elbizonytalanodtam, végtére is egyszer már láttam, és másodszorra az ilyen nem szokott akkora élmény lenni. Emlékeztek a csúszdára, amit ki akartam próbálni? Kiderült, hogy az csak egy ideiglenes kiállítás része volt. A titkon remélt ingyen szállás sem jött össze. Egyszer régen szűk két napot voltam Londonban, szívesen visszamennék, de elkezdtem kacérkodni egyéb lehetőségek gondolatával is. Hiszen vannak helyek, ahol még egyáltalán nem jártam. Például Amszterdam. Talán ott lehetne ingyen szállásom. Meg lehetne tekerni egy jót. (Jut eszembe, ma biciklivel mentem dolgozni!)

Aztán ahogy így folytattam a gondolkodást, visszajött a képbe az a bizonyos nem annyira jó amerikai légitársaság. Többen is próbáltak rábeszélni. Mármint nem a légitársaságra, hanem a közbülső megállóra. Egyik legfőbb érvként azt hangsúlyozva, hogy ide a szomszédba bármikor átugorhatok egy hétvégére, a tengerentúlra viszont macerásabb. Nagy nehezen, de beláttam, igazuk van.

A szívem még mindig Londonba, Párizsba, Amszterdamba húzna. A gép viszont New Yorkba repít. Félek, hogy nem fog tetszeni. Remélem, tévedek. Mindenesetre ne sajnáljatok, valahogy csak túl fogom élni ezt a szűk három napot, az biztos. :-)

Utána 4 héten át ismét Mountain View-ból jelentkezem. Ott most 16-18° a nappali csúcshőmérséklet. Nem, nem Fahrenheit.

2008/02/13

KBFB

Megjöttek a cuccaim!

Legjobban természetesen, mint már említettem, a biciklinek örülök. Gyorsan megyek és veszek rá matricát. Kötelező felelősségbiztosítás. Itt ilyen is kell. :-)

2008/02/10

Hajnal

Három érdekes dolog történt pénteken. Az egyik, hogy „távirányítással” végre-valahára összepakolta cuccaimat a költöztető cég, remélhetőleg a héten megérkeznek.

A másik: este elmentünk megnézni az ötvenedik szülinapját ünneplő West Side Story-t. Ugyanabban a színházban játsszák, mint legutóbb a Queen musicalt, és majdnem ugyanott is ültünk (az erkély leghátsó sorából nagyon jó a kilátás, és olcsó is). Ekkor még nem tudtam, hogy a hátsó sornak van még egy előnye. Mögötte fal van, kényelmesen hátra lehet hajtani a fejemet és szunyókálni egyet. Persze nem jó, hogy álmos voltam, de ha egyszer ez van, nincs mit tenni. Valószínűleg nem volt szerencsés választás a péntek este, nemcsak azért, mert az egész munkahét mögöttünk állt, hanem azért sem, mert péntek délutánonként van sör-bor a cégben, most épp borpárti voltam, ez is nyilván segített kidőlni. Persze aztán felébredtem, a szünet után teljes egészében a darabra figyeltem. Mégis, valahogy nekem nem tetszett. Nem volt rossz, de annyira nem ragadott magával. (Nem igazán ismerem a darabot, egyszer láttam a filmet tévében, de az tetszett.)

A harmadik nem is annyira különös. Már-már természetes. Mivel nem akartam a ruhatárral bíbelődni, a laptopot bennhagytam az irodában, így az előadás után bementem érte. Hogy mi lett belőle, az szerintem könnyen kitalálható. Természetesen éjjel 1-ig Guitar Hero-ztunk.

Szombaton két adag mosás, majd a várost jártam céltalanul össze-vissza, élvezve a napsütést. Elmentem egy random villamossal a végállomásáig, ahol még nem jártam. Csak úgy. Aztán gyalogoltam a folyóparton, és arra gondoltam, de jó lenne, ha már itt lenne a biciklim, amit a költöztetők hoznak; aztán meg arra gondoltam, mekkora ökör vagyok, hogy nem jutott eszembe: a pályaudvaron lehet ingyen bérelni. A sok séta után fáradtan haza, majd hihetetlenül korán lefekvés.

Vasárnap (vagyis ma) ugyanis hardcore síelés várt ránk. Amikor a legelső síelést terveztük, kinéztük a főpályaudvarról 8.37-kor induló vonatot. Aztán más, gyakorlottabb síelők javasolták a 7.37-et, és nagy nehezen beadtuk a derekunk. Szóval így történt, hogy eddig három ízben síeltem, mindháromszor ilyentájt induló vonattal mentünk. Ehhez az ébresztőt kábé egy órával előbbre kell beállítani. Namost képzeljétek el, hogy évek óta a reggel 9–10 körüli keléshez vagyok szokva, és valamiféle rejtélyes (valószínűleg pszichológiai) oknál fogva nagyon rosszul alszom, ha tudom, hogy időre kell felébrednem. Ilyen feltételek mellett a 7.37-es vonatot elérni egyenesen merénylet.

A hardcore síelés, amit ma produkáltunk, annyit tesz, hogy a tömeget megelőzendő a 6.37-es vonattal megyünk. Az egyik mobilom 5.35-kor, a másik 5.40-kor csipog, ébresztő, repülőrajt! Ezúttal nagyon kevesen: csak Zoli a vadi új lécével, és én. Kiválasztottuk a korábbi három síelés közül a nekem legjobban tetsző helyszínt, konkrétan a Flims–Laax pályarendszert.

Az előző három síelésem valahogy nem volt az igazi. A pályák nem voltak igazán jók. Próbáltam tanítgatni-kísérni újonc síelőket, ami szükségszerűen azzal jár, hogy lassabban haladok, kevesebbet síelek. Előtte még bérlés is velük, meg ilyesmik. Aztán valahogy gyorsan el is szállt az idő.

Most minden gördülékenyen ment. Fél 9 körül már a felvonóban ülhettünk, és kevés megállással, nagyjából azonos sítudással, nagyjából azonos tempóban rengeteget csúsztunk, bejártuk csaknem az egész pályarendszert, ráadásul az előző alkalmakkal ellentétben végre majdnem mindenütt nagyon jó volt a hó, kifejezetten élmény volt!

Fáradt vagyok. Jólesik. Megyek aludni. Jóccakát!

Ui.: Bocsi, nem sikerült értelmes címet kitalálnom a bejegyzésnek.

2008/02/08

Nyúl

Még másfél hónap húsvétig. A boltok már tele vannak csokinyulakkal. Otthon is? (Értsd: otthon tele vannak a boltok ehetetlen kakaós tejbevonómassza-, és elvétve csokinyulakkal?)

Vagy lehet, hogy itt Valentin napra szoktak csokoládé nyuszikat ajándékozni?