2007/10/31

Merry Xmas!

– Miért tévesztik össze a programozók a halloweent a karácsonnyal?
– Mert okt. 31 az bizony dec. 25.

És mégis rezeg a föld

Odahaza is szoktak lenni földrengések. Állítólag. Ezt mondják. De én valahogy még sosem éreztem egyet sem. Talán mindig épp máshol voltam, utazam, vagy épp aludtam otthon.

Eme hatalmas hiány bepótlására azt hiszem, nem is lehetett volna jobb helyet találni, mint San Francisco környékét. Este magányosan egerészek a cégben a gép előtt, egyszercsak mintha egy hatalmas halloweeni kísértet elkezdené rázni az egész épületet... csak úgy rezgett és nyikorgott az egész saccperkábé fél percen keresztül.

Csak az időzítés nem volt tökéletes, egy nappal hamarabb jött a kelleténél. Vagy lehet, hogy ez még csak a főpróba volt?

2007/10/30

Yo

Ez a blogiromány is nagyjából az „Amerikában (majdnem) minden nagyobb” felfedezést fogja erősíteni. Nem is igazán tudom, mi az, ami itt kisebb. Talán a jégkrém a menzán, az ugyanolyan, mint a zürichi irodában, csak kisebb kiszerelésben.

De előtte picit az „Amerikában (majdnem) minden más” észrevételről. A San Francisco-i út során (melyről még adós vagyok a beszámolóval), itt a cégben, és egyéb helyeken picit megpróbáltam megfigyelni, hogy ilyen-olyan téren kik-mik a népszerűek itt.

Az egyik tér a könnyűzene. Természetesen country zene bőven hallható mindenütt. A rádióadók jelentős része ilyet játszik, másik jelentős részük meg spanyol zenét. A nálunk is ismert csapatok közül a Beatles dalai meglepően sűrűn csendülnek fel, a keményebb vonal képviselői közül meg a GNR régi slágereit hallottam már több ízben is. A boltokban kapható cuccokból mindemellett úgy fest, hogy még mindig tombol az Elvis kultusz. Betévedtem egy zeneboltba, ott mondjuk ezektől az előadóktól nem emlékszem, hogy lett volna valami eredeti kegytárgy, de például a Metallica tagjai által dedikált gitárt majdnem megvettem potom 4000 dolcsiért.

A másik tér a rajzfilmek. Azt hittem, itt is a South Park a menő, de nem. Jó, ismerik persze, néha találkozni a figuráival, de szerintem otthon szinte nagyobb sikert aratott. Ezüstérmesnek Charlie Brown és rokonsága tűnik Snoopy kutyástul, míg a népszerűségi aranyérmet egyértelműen a Simpson család viszi.

A gépem, amin itt dolgozom ezalatt a három hét alatt, a frinkahedron nevet viseli. Egy idő után igencsak furdalt a kíváncsiság, hogy mit is jelent, utánanéztem tehát. Az egyik Simpson epizódban Homért keresik, és Frink professzor rájön a megoldásra: Homér eltűnt a... harmadik dimenzióban. Frink professzor megalkotott egy fantasztikus elméletet. Szerinte a négyzetet ki lehet terjeszteni a képzeletbeli Z tengely irányába, ily módon egy fiktív háromdimenziós objektumhoz jutunk, amit kockának, vagy inkább feltalálója után Frinkahedronnak hívunk.

Péntek délután bevásároltunk a hétvégére. Egy otthon nagyobbacska közért méretű boltban csupa alkoholos dolgokat lehetett kapni, és a fent a falon körbe-körbe idézetek voltak, híres emberek alkoholtartamú itallal kapcsolatos idézetei. A sok tényleg jópofa komoly idézet között pedig az egyik nemes egyszerűséggel így szólt: „hmmmm... beer!” (Homer J. Simpson)

És hogy miért is volt szükségünk alkoholra? Hát mert elhúztuk a csíkot a világ végére. Nem, bocsánat, itteni léptékkel mérve csak a szomszédba mentünk. Bár oda-vissza az út majdnem annyi volt, mint Bp-ről Zürichbe.

Kissé lerövidített munkanap végén, kora délután indultunk, hárman az első autóban, a másik három ember pár órával később. Nekik volt GPS-ük. Mi viszont már Mountain View-ban eltévedtünk jól. Aztán csak megtaláltuk az autópályát, és folytattuk utunkat a kinyomtatott útvonalterv alapján. Aztán a semmi közepén, sötétben kellett volna a 99-es útról rátérni kelet felé a 20½-es útra. Egy pillanatig megvolt. Aztán valahogy 22-es lett belőle. Mentünk tovább, tovább. Aztán vissza. Aztán megint tovább. Össze-vissza. Megálltunk volna megkérdezni, hogy merre is, de a kiszemelt épület bejáratánál ki volt írva, hogy női börtön. Meggondoltuk magunkat. Kábé fél órát elszórakoztunk ezzel, majd feladtuk, és mentünk tovább a fő úton. A GPS-es második kocsis emberek, mint utólag kiderült, megtalálták a megfelelő leágazást, de ők sem elsőre. Azért elég kretének tudnak lenni az amerikaiak. Észrevehetetlen T alakú kereszteződésben az adott számú út derékszögben megtörik, mindenféle tábla nélkül. Kicsit feljebb a Road 22 keresztezi az Avenue 22-t. Eszünkbe sem jutott, hogy nem elég magát a számot figyelni. A felesekről nem is beszélve...

Még egy jó adag kocsikázás után megérkeztünk a faluba, találkoztunk a másik csapattal (igen, ők előbb értek oda), de a két eltévedés kevés volt, kellett még egy a házikó megtalálásához, kulcs megszerzéséhez.

Kábé éjfélre itt is voltunk. Wawona nevű falu (tényleg falu :-)), Yosemite nemzeti park.

Szombaton hatalmas kirándulás. A park méretét jellemzi, hogy a szállástól (ami szintén a parkon belül van) majdnem egy órát autóztunk a kirándulás kezdőpontjára.


Irdatlan nagy sziklák mindenütt. Patakok, vízesések. Meredek turistautak. Mókusok. Hihetetlen látvány. Napsütés. Elfáradás.

Este haza, helyi nagyon hangulatos vendéglőben igazi amerikai steak.

Vasárnap újabb rakat autózás, majd kisebb kirándulás, egy nagy sziklára fel. Csodás körpanoráma. A kék égen sok-sok fehér felhő. Süt a nap, közben picit csöpög az eső, hatalmas szivárvány marad utána. Visszafelé menet két szarvas (vagy valami hasonló állat) sétál át előttünk.

Irány haza. Már csak egy dolog hiányzik. Na nem, ez hülyeség, még százszor vissza lehetne jönni ide és újabb és újabb látnivalókat megnézni. De akkor is, maci nélkül nem mehetünk haza! Szomorúan gurulunk le a szerpentinen, bámulunk oldalra, hátha megpillantunk egy medvét. De nem. A néhánnyal előttünk lévő autó idegesítően lassan megy. Jó lenne megelőzni, de nem tudjuk. „Biztos ők is macit keresnek” – mondom, bár én sem hiszek benne. Aztán egyszercsak megáll. Hoppá! Maci! Fiatal fekete maci! Nem sokat láttunk belőle, épphogy csak annyit, hogy még nem olyan hatalmas nagy. De akkor is... láttam igazi, vadon elő macit :-)

Amerikában (majdnem) minden nagyobb. Ez benne a jó, és ez benne a rossz is. Nem lehet csak úgy átruccanni, a kirándulás egész hétvégés program. A park mérete és az egész látvány, a hihetetlenül magas függőleges sziklafalak, a szinte meghódíthatatlan hegyek csodálatra méltóak, lenyűgözőek. És valahol egyben félelmetesek is. Azt mondják: én olyan hatalmas vagyok, te meg olyan icipici, mondd, ugyan mit akarsz itt? Hiába hódítasz meg egyet, a többi ugyanilyen gúnyosan kérdezi.

Odahaza egy kirándulás során nyugalmat, békességet nyújt az erdő. Azt érzem, hogy befogad, részévé válok egy rövid időre. Itt leküzdhetsz sokkal nagyobb hegyeket, megmászhatsz meredekebb sziklákat, lélegzetelállító panoráma tárulhat eléd, sokkal több kaland vár rád, de ha kaland helyett melegségre, otthonra vágysz, azt nem tudom, hogy megtalálod-e itt. Aki itt nőtt fel, biztos megtalálja. Nekem így elsőre ehhez még idegen ez a táj. Amerikában (majdnem) minden túl nagy.

2007/10/26

Advent

Itt már legalább egy hete várják a közelgő ünnepet... Úton-útfélen tökök, kísértetek, sírkövek, pókhálók és ehhez hasonló dolgok. Márminthogy a cégen belül, természetesen. A tökök igaziak, a többi csak utánzat. Elég érdekesen mutat például a látogatók regisztrálására szolgáló álpókhálószőtte monitor. Kíváncsi vagyok, milyen is lesz a nagy nap. De addig még sok izgi dolog fog történni, főleg a hétvége nagyon yo-nak ígérkezik!

2007/10/25

Tizenkettedik


Itt ez csak egy az egymást érő számtalan „jelentéktelen” falvacska közül. Magyarországon a 12. legnagyobb város lenne. Bakker!

2007/10/24

Takarittó nőőő

Én rendetlen vagyok. A szobában minden a földön. Ami még nem kellett, az a bőröndben. A többi szanaszét. Például a mindenféle blokkok a kajálásról és utazásról, amit utólag a cég visszatérít. A blokk ellenében.

A takarítónő rendes. Hetente jön. Mindent szépen összepakol. Amit szemétnek hisz (például földön heverő hasznavehetetlen papírcetlik), azt kidobja.

Így jártam.

2007/10/21

Ezmiez?


Egyre kevesebb hozzászólás érkezik a naplóbejegyzéseimhez, pedig a blog csak akkor lesz hosszú életű, ha látom, hogy sokan olvassátok. Na nem szemrehányásként mondom, hiszen én sem szoktam blogot olvasni, vagy ha nagyritkán mégis, akkor sem kommentelgetek bele. Mindenesetre kitaláltam, hogy megpróbálom interaktívabbá tenni az oldalt. Több lesz benne a kérdő mondat. A mostani találós kérdés: ezmiez? Gyengébbek kedvéért ugyanez más szavakkal: mi látható a képen? Nem tudom hogy mennyire nehéz a kérdés, ez majd eldől, kíváncsian várom a tippeket :-)

2007/10/19

Nyam-nyammm

Csak ámulok és bámulok... és még mindig nem tértem magamhoz. Amikor blogírásba kezdtem, azt hittem, képes leszek egy-egy különös élményt vagy érzést megosztani veletek. De ami itt történik, azt lehetetlen elmesélni. Én legalábbis képtelen vagyok rá. Szóval ez lesz itt szerintem az eddigi leggyengébb blogbejegyzés. Ezt nem lehet elmondani, ezt látni kell.

Itt minden nagyobb, mint otthon. Például a mélygarázsban egy akkora helyre, mint amekkorák az otthoni mélygarázs helyek, felfestik hogy „small car”. A távolságok is nagyobbak. Épphogy a szomszéd faluban lakom, mégis naponta 2x40 perc az út. Bár lehet hogy 2x35-be is beleférne, ha feljebb raknám a biciklin a nyerget. Az utak jóval szélesebbek, és általában 2 sáv + bicikliút van. A bicikliút is széles, az autósok nem köcsögök, sőt, kifejezetten figyelnek a biciklisekre, inkább sokkal mögöttem lelassítanak, minthogy bevágjanak elém és utána jobbra kanyarodjanak. Budapesten utálok biciklizni, itt szeretek.

Még a CD tokok is nagyobbak. Kétszer akkorák. A zürichi irodában slim tokok vannak kirakva a falra, és belecsúsztatva papíron az ott ülő emberek nevei (mindenkié külön tokba). Itt igazi rendes tokok szolgálnak névtáblául.

Most hogy ilyen frappáns huszárvágással áttereltem a témát a cégen belüli dolgokra, maradjunk is ennél egy kicsit.

A campus épületei elég laposak (tipikusan földszint és első emelet, helyesebben ahogy a hülye amerikaiak hívják, első és második emelet), viszont annál nagyobb alapterületűek. A kuckók, amelyekben általában 4-5 ember ül, nagyvonalakban a magától értetődő számozást követik: 100-tól a földszintiek, 200-tól az emeletiek. Csakhogy több mint száz kuckó van egy szinten. Mint gondoltok, ezt hogyan oldották meg?

A központi rész 4 ilyesmi épületből áll, köztük-körülöttük park mindenféle jósággal (asztalok, röplabdapálya, dinoszaurusz stb.), de picit arrébb vannak további épületek, és picit jobban arrébb is van pár állítólag. Nem tudom hogy hány. Legalább 10 szerintem.

A mi épületünkben a No Name Café szolgál leginkább a bendő megtöltésére, naponta háromszor. A kínálatot úgy képzeljétek el, mint odahaza egy szerényebb all you can eat típusú éttermet, csupa-csupa finom falattal, és persze mindig másmilyen választékkal. Ja igen, azt még nem mondtam, pedig már a zürichi iroda kapcsán is megírhattam volna, hogy az étkezés svédasztalos jelleggel működik, ki van rakva rengeteg hideg-meleg kaja, meg persze akad olyan is, amit ott az ember szeme láttára készítenek el. Na de vissza Mountain View-ba. A szemközti épületben van a legnagyobb menza, a Charlie's. Ez már tényleg embertelen léptékű, simán veri az összes otthoni all you can eat-et. Sajnos a legjobban kinéző kajákért itt már sorba kell állni, és mivel utálok sorban állni, inkább beérem a többi, szintén nagyon jól kinéző és nagyon finom falattal.

Szinte mindegyik épületben van valamiféle kisebb menza vagy bár (jóllehet ezek gyalog is csak pár percre vannak egymástól, és a rakat közös használatú „gagyi” bicikli segítségével még gyorsabban elérhetők). Ezek az étkezdék mind-mind különböző kínálattal rendelkeznek. Állítólag van sushi bár is például. Meg olyan italbár, ahol friss gyümölcsből csavarnak mindenféle jóságot. Nem tudom, elég lesz-e a három hét arra, hogy mindegyiket végigjárjam. Arra biztos nem elég, hogy a Charlie's kínálatát végigkóstoljam, és akkor a többiről még nem is beszéltünk.

Persze nehezít a dolgon, hogy el vagyok veszve. Ritkán találom a megszokott európai ízeket, sok-sok olyan kaja van (amerikai, indiai, kínai stb.), ami túl idegen nekem, azt sem tudom, hogy egyáltalán mit kell vele kezdeni. Kisebb adagokat bevállalok ezekből, de megnyugtat, ha van olyan is a tányéromon, amiről tudom, hogy ehető. A desszertek viszont fantasztikusan finomak!

Ha igazán szeretnéd a nyálad csorgatni, írd be a keresőbe hogy No Name Cafe. Valaki elég pihent volt ahhoz, hogy fotóblogot csináljon arról, miket evett errefelé...

2007/10/15

Giant Dipper

Vasárnap, az első itt töltött nap. Csak címszavakban, mert már késő este van (majdnem 9 óra) és még szeretnék egy rövidet csobbanni az apartman medencéjében. Pts, ez a te napod lett volna.

Kocsiba be, kettesbe be (ja nem, automatába be), irány Santa Cruz. Kiadós reggeli egy tipikus amerikai bárban. Séta a belvárosban. Óceánpart, fókák, nemtommilyen aranyos madarak (sea crow – hogy hívják magyarul?), még több fóka és aranyos madár. Pár galamb is. Bokáig az óceánban. Vidámpark. Ebéd. Napsütés. Még több vidámpark. Életem eddigi legjobb hullámvasútja. Dance dance revolution. És még mindig vidámpark. Majd haza. Röviden ennyi.

2007/10/14

egmontmennimountainview

Az egész a legelső maffiapartin kezdődött. Tudjátok, amikor még nem is dolgoztam itt. Nekiestünk játszani úgy, hogy voltak, akik már ismerték egymást, voltak új arcok is bőven, és a játék során ad-hoc időpontokban derült ki az egyes emberek keresztneve. Amikor rám került a sor ilyen téren, az egyik leányzónak (ki tudja, talán épp maffiatag volt akkor) picit gyanús lett, emlékezett ugyanis, hogy az ő csapatában fog kezdeni egy ilyen nevű ember, aki Magyarországról jött. Mit sem tudván arról, hogy milyen gyakori nevem van, felmerült benne, hogy talán én lehetek az. Majd rögvest igyekezett megkérdezni: ugye tudom, hogy mindjárt utazunk a cég főhadiszállására?

Éééén? Odaaaa? Hát erről nem tudtam. Kizártnak tartom, hiszen még vízumom sincs.

Aztán az első munkanapomon (1-jén, hétfőn) hivatalosan is kiderült: habár még senki semmilyen lépést nem tett ezügyben, sürgősen vízumot kellene szereznem, mert két hét múlva kezdődik a projekttel kapcsolatos meeting- és tréningsorozat.

Amerikai vízumot szerezni Svájcban sem könnyű, bár az otthonihoz képest valamelyest jobbak a körülmények, hiszen a bennszülötteknek nem kell vízum, csak a külföldieknek (mármint Svájchoz képest külföldieknek). A szűk keresztmetszet az interjúra időpont kerítése, állítólag itt is hónapokkal későbbre adnak csak. Kivéve, ha megvannak a megfelelő kapcsolatok. Kedden szóltak, hogy péntek reggel 9-re legyek Bernben a követségen, akkorra szereztek időpontot. Közben sok egyéb szálon intézkedés, ajánlólevél Amerikából, tréningezés hogy hogyan viselkedjek (pl. ne mosolyogjak, ne vigyek magammal semmi elektromos kütyüt), és sok egyéb teendő.

Bern gyönyörű hely, talán még Zürichnél is szebb, bár csak nagyon-nagyon keveset láttam belőle, de a folyón hosszában futó gát és közepén a ház kissé kiakasztott. Nagyon magasan a folyó fölött ível át a híd, amin átment a busz, és onnan brutálisan jól nézett ki. Biztos járunk majd még ott és akkor beszámolok.

A követségen nagyjából sorbanállás, majd ülés következett. Kábé két óra hosszan. Aztán meg sem interjúvoltak hogy mit akarok, vannak-e terrorista kapcsolataim, csak közölték, hogy megadták a vízumot.

A történet folytatása egyelőre nem túl izgi. Repjegyfoglalás, egyéb intézkedések, aztán egy 33 óra hosszú szombat, amiből még 20 perc hátravan, bár ti már talán ébredeztek odahaza.

Üdv mindenkinek Mountain View-ból! Három héten keresztül innen jelentkezik a blogom mindenféle jósággal.

2007/10/11

S nem szól ránk a házmester

Aláírtuk a szerződést az albérletre. November 1-jén költözhetünk, addig picit kipofozzák a lakást.

A havi bérleti díj közel 2500 frank, ez már tartalmazza a rezsi egy részét is. Kauciónak három havi összeget kell letennünk, plusz a bérleti díjat is minden hónapra előre ki kell fizetni. Ez kezdésnek forintra átszámítva kábé másfél milla, valahogyan három részre osztva. Kicsit húzós, de megoldjuk.

Az agytornára számos javaslat érkezett, cégen belül is. Még nem döntöttünk, hogyan fogunk osztozkodni. Nekem apu javaslata tetszik a legjobban. (Licit az első választás jogáért; aki megnyeri, azé az első szoba a licitált összegért; aztán ugyanez a második választás jogáért.) Felmerült olyan apró változtatási ötlet is, hogy mindenki titokban felírja, hogy mennyit áldozna érte, és a legnagyobbat ígérő kapja meg. Vagyis a licitálás által nyújtott iterációk kimaradnak.

Érdekes különbség, hogy a módosított verzióban a nyertes annyit fizet, amennyit számára megér a szoba, míg az eredetiben annyit (helyesebben epszilonnal többet), amennyit a második helyezettnek érne meg (feltéve, hogy senki sem „blöfföl”).

Van egy tök másik javaslat is egyikünk részéről. Ez úgy szól, hogy mindenki felírja, hogy melyik szobáért mennyit lenne hajlandó fizetni, úgy, hogy az összeg kiadja a teljes bérleti díjat. Ezután kiválasztjuk azt a szobakombinációt, ahol a bevállalt részletek összege a legnagyobb, majd (ha ez az összeg nagyobb a bérleti díjnál) lenormáljuk azt. Nekem az nem tetszik ebben az algoritmusban, hogy szerintem előfordulhat, hogy a legnagyobb szobáért X 1000 frankot fizetne, Y 950-et, és a végén X kapja meg, de a lenormálás miatt potom 920 frankért. Ez Y-nak rossz érzés, hiszen ő többet is fizetett volna. Vagyis szerintem a végeredmény nem feltétlenül „stabil”. Még megpróbálom meggyőzni őt arról, hogy nem jó az algoritmusa. Persze ő is megpróbál meggyőzni engem arról, hogy az enyém nem jó. Majd meglátjuk, ki nyer.

2007/10/09

Haladok a korral...

... vagy legalábbis próbálok.

Van laptopom, egy igazi Mac. Kezdek már hozzászokni. Csak még be kéne állítani, hogy a magyar qwerty kiosztásban az ő és ű betű menjen firefoxban is, ne csak a többi programban.

A kibírhatatlanul lassú iwiw helyett (mellett) regisztráltam az Orkuton.

Van Skype accountom is. Legutóbb még ytalk-ot használtam. Abba pötyögni kell, és real time látja a másik, amit írsz. Az IRC és ICQ őrületből kimaradtam. A Skype már hangot, sőt, videót is át tud vinni. Mit gondoltok, milyen üzemmódban használom? Naná hogy chat-ként. Szöveget pötyögök!

De ezek mind-mind csak apró változások ahhoz képest, hogy a szöveges terminálban futó (gyk. „karakteres”, az igazán hozzá nem értők szerint DOS-os) mutt (előtte pedig időtlen időkig pine) helyett grafikus levelezőt használok, ráadásul nem is akármilyet, hanem kihagyva a „méltán népszerű” outlook/thebat/thunderbird/evolution/stb. klienseket egyből webesnél kötöttem ki. Egmontcsigadzsíméjlpöttykom; jobban örülök, ha ide írtok, mint ha a régi (egyetemi vagy gimis) címeimre (nem mintha nem tudnám fél pillanat alatt beállítani a továbbítást, csak lusta vagyok). Egyelőre baromi kényelmesnek tűnik a GMail, totál meg vagyok vele elégedve, és totál meg vagyok lepődve magamon, hogy ilyen könnyen ment az átállás. Egyébként az egmontcsigacégnévpöttykom is működik, de azt munkával kapcsolatos levelezésre használnám, szóval oda ne írjatok :-)

2007/10/08

Csilingel, amerre jár

Érdekes dolog a közlekedés Zürichben. Tök más, mint amit otthon megszoktunk.

Az autó nem nagyon divat, leginkább talán a kevés és drága parkolóhely miatt. Az ember egyedül a lakóhelye környékén (azonos irányítószámnál) parkolhat olcsón. Ott viszont meglepően olcsón. Időközben átköltöztem a másik ideiglenes szállásomra (ez még kisebb az előzőnél, de legalább teljesen korrekt, és gyalogtávolságra van a cégtől), bejelentettem hivatalosan a címet, és vettem parkolójegyet is. Másfél hónapra 15 frank, tényleg szinte ingyen van. Behoztam a kocsit, és leraktam a közelben egy kék csíkos parkolóhelyen. Azóta nem használtam, de legalább látom, hogy még épségben van :-)

A tömegközlekedés viszont annál jobb. Vonatok és villamosok mindenfelé, de van busz, troli, sőt, hajó és mindenféle hegyre fölmenő jóság is, a bérlet ezekre egyaránt jó. Egyelőre csak a vonatot és a villamost próbáltam ki, ezek alkotják a hálózat gerincét, ezekkel szinte bárhová el lehet jutni. A buszok szerintem csak dísznek vannak. :-) Arról nem is beszélve, hogy amint lesz alkalmam, idehozatom a biciklit, és azzal fogok járni.

Ebben a bejegyzésben a villamosokról fogok írni mindenféle érdekeset (remélhetőleg).

A villamos legfőbb tulajdonsága természetesen a színe. Na ez az az egy dolog, amiben meg sem közelítik a budapestieket. A kék alapvetően szép szín lenne, de itt sikerült megtalálniuk szerintem a létező legrondább kék árnyalatot. Se nem világos, se nem sötét, hanem valahol a kettő között, ráadásul koszos is (mármint nem szó szerint, hanem maga az árnyalat valami koszosközépkék). (BTW emlékeim szerint Budapesten régebben citromabbak voltak a villamosok, mint most, idő közben áttértek picit narancsosabb árnyalatra. Csak én képzelődöm, vagy másnak is feltűnt?)

Eddig nagyjából három fajta kocsit sikerült megkülönböztetnem, van régi, közepes és vadiúj fazonú. A régit úgy kell elképzelni, hogy ha Magyarországon lenne, már rég szétesett volna, itt viszont biztos rendesen karbantartják. De azért néha itt is szétesik :-) Hátul a padlón van valami kis gomb, amire ha határozottan rálépsz utasként, akkor csilingel egy nagyot. Gondolom azokból az időkből maradt, amikor még a kalauz utazott ott, és jelezte a vezetőnek, hogy indulhatnak. Vagy nem.

A közepes is teljesen kocka kinézetű. Ennek a kettőnek megvan az a jó tulajdonsága, hogy a kocsi végében az elektromos dobozra rá lehet ülni és ott is lehet utazni. (Kábé mint otthon a Tátra (1, 18, 59, 61 stb.) villamosokon, csak nincs hülye rúddal lezárva a nem-akrobata utasok elől.)

Az új villamos nagyon-nagyon modern, alacsony padlós, hatalmas ablakokkal, és LCD monitor kijelzővel. Mutatja, hogy mi a következő három megálló, hány perc múlva érünk oda, valamint a végállomásra ugyanezt. Ráadásul a következő megállóra az átszállási kapcsolatokat is kiírja, szintén időpontokkal együtt (tehát hogy mikor érkezik az a jármű, amire ott át lehet szállni). Azt ugye mondanom sem kell, hogy az óra a pontos időt mutatja (vö. BKV, ahol valamilyen időt mutat), és a megállóhelyek kijelzése sem csúszik el egyfolytában. A hangszórók terén is lenne mit tanulnunk tőlük. Nem valami fülsértő szignál után üvöltik be a következő megállót, hanem kellemes rövid hangjelzés után természetes emberi hangon (bár igaz, valami szörnyű nyelven) mondják be. Aki kíváncsi rá, tisztán hallja; aki nem, azt meg nem zavarja.

A villamosok mind egyirányúak. Értsd: csak a jobb oldalon van ajtajuk. Így több ülőhely fér el, és soha nem használt vezetőfülkék sem foglalnak el értékes helyet. A kétkocsis villamosokon a hátsó kocsiban (általában) nincs is vezetőfülke. A végállomásokon szükségszerűen visszakanyarodik a villamos, bár erre szerintem kisebb íven is képes, mint a pestiek. A nyomtáv is jóval keskenyebb.

Az ajtók hasonlóak, mint a budapesti hannoveri villamosokon (bár nem tudom, hogy ott működik-e még a „hivatalos” üzemmód, vagy képtelenek voltak hozzászokni az utasok és esetleg megcsinálták hogy a vezető irányítsa az ajtókat). Ha valaki kívül vagy belül jelez, kinyílik az ajtó és vele együtt lehajlik az alsó lépcső, ami érzékeli, hogy állnak-e rajta. Ha egy ideje már nem, akkor felhajlik a lépcső és becsukódik az ajtó. A vezető egyszercsak megnyom valami gombot, innen kezdve már nem lehet kinyitni az ajtót, majd kap valami jelzést ha mindegyik becsukódott, tehát elindulhat. Sok helyen kanyarban áll meg a villamos, ott nem is lehetne a vezetőre bízni az ajtók becsukását. Elég gyengék az ajtók és okosan kinyílnak, ha valaki beszorulna. Egyébként az ajtók kifelé nyílnak, nem az utastérbe, és a lépcső is a hannoverivel ellentétben nem felcsúszik, hanem felhajlik, tehát menet közben nem lehet ráállni.

A kocsik mindkét oldalán van index (általában egymás fölött két narancssárga lámpa, amik felváltva villognak), de hogy minek, azt nem tudom. Megálláskor ugyanis nem, induláskor viszont jobbra(!) indexel a villamos, aminek az értelmét még nem sikerült megfejtenem. Talán annyi lehet, hogy ilyenkor már látják a rohanó emberkék, hogy nem érdemes rohanni, az ajtók már nem nyithatók.

A hálózat, mint már mondtam, elég jó, nagyjából lefedi Zürich említésre méltó részeit, és a külvárosi részekbe is elvisz. Napközben kábé 8-10 percenként járnak a járatok, de a belváros környékén általában több villamos is jó az embernek, tehát igazán nem kell sokat várni. A menetrendet nagyjából pontosan tartják. Az egyik megállóban például egyetlen megálló erejéig összetalálkozik a 3-as és a 9-es villamos, a 3-asnak nem tudom hogy ez hányadik megállója, de a 9-esnek nagyon sokadik, miután az egész belvároson keresztülvergődte magát. Mégis minden alkalommal egymás mögé érkeznek be, elöl a 9-es, mögötte a 3-as, és át lehet szállni bármelyikről a másikra. Más megállóknál is meg van szervezve, hogy bizonyos villamosok bevárják egymást (egyáltalán nem kell sokat várniuk, egy percet sem talán), hogy át lehessen szállni. Minimális veszteség annak, aki azon a járaton ül, hatalmas nyereség időben annak, aki átszáll. Itt bizony meg van szervezve az élet...

Ma különös kalandban volt részünk. Indultunk volna lakást nézni, a Paradeplatzon felszálltunk a 9-esre. A 9-esen régi és vadiúj villamosok is járnak; amilyen szerencsém van, én mindig a másik irányba vadiújat látok elmenni, nekem meg régi jön. A Paradeplatz egyáltalán nem nagy tér, viszont mégis hatalmas csomópont a villamosközlekedésben: hét különböző járat halad át a téren, összesen négy irányban indulnak ki vágányok. (Matematikusok kedvéért: nem, nincsen bármely két irány között villamosvonal.) Szóval jött egy régi 9-es, felszálltunk a hátsó kocsiba, de elég fura égett gumiszagot éreztünk. Még mondtam is viccesen, hogy mindjárt elromlik a villamos és leszállítanak minket. Nem kellett volna a falra festeni az ördögöt. Arról a 9-esről mindenki leszállt, üresen gurult tovább. Fogtunk egy 8-ast, ami másik útvonalon megy, de pár megálló után újra találkozik a 9-essel, valamint ott már a nekünk szintén jó 14-es is jár. Már a 8-as villamoson bemondtak valamit, nem figyeltem (egyébként is alig tudok valamit németül), de mintha a 9-es villamossal lett volna kapcsolatban. Amikor leszálltunk, a 14-es pont elment az orrunk előtt (látjátok, nem mindenhol tökéletes a csatlakozás), de jött utána egy 9-es. Régi 9-es, és csak 1 kocsiból állt. Hoppá! Ilyen állat nem létezik. Sebaj, felszálltunk. Valami miatt várt pár percet a megállóban indulás előtt, közben rejtélyes módon megjelent előttünk egy másik 9-es is (nyilván a 8-as vonalán jött és bekanyarodott elénk). A várakozás során bemondott ez is valamit, immár megpróbáltam figyelni. A 2-es és 9-es villamossal, meg valami kerülőúttal volt kapcsolatos.

Kizárásos alapon csak az történhetett, hogy az égett szagú hátsó kocsit kihúzták a Paradeplatzról, lekapcsolták, ideiglenesen otthagyták egy darabig, és az első kocsi továbbment, ezt kaptuk el később. Gyakorlatilag nulla idő alatt megszervezték és bemondták minden járaton (ugyebár a közvetlenül nem érintett 8-ason is), hogy mely villamosok járnak módosított útvonalon. Profi, gördülékeny szervezés, utasok azonnali korrekt tájékoztatása, nulla fennakadás. El tudjátok ezt képzelni Budapesten?

Elmeséltük az ingatlanos srácnak, aki a lakást mutatta. Ő is mesélt érdekes dolgokat. A központban minden járműről pontosan tudják, hogy hol van, és a tömegközlekedés még a közlekedési lámpákkal is össze van hangolva. Miliókat költöttek a rendszerre állítólag, de megoldották, hogy a jelzőlámpák előnyben részesítik a buszokat és villamosokat; megpróbálnak úgy váltani, hogy ezek mindig zöldre érkezzenek oda. Ily módon sokkal hatékonyabb a közlekedés, tényleg gyakorlatilag csak a megállókban a fel- és leszállás idejére állnak a járművek, nem várnak piros lámpánál keresztbe menő autók miatt.

Egyre inkább úgy érzem, hogy Magyarországnak nem Combinókra, 4-es metróra, gyönyörű új MÁV kocsikra volna szüksége, hanem egy kis józan észre.

Agytorna

Nyilván mindenki tudja, hogyan lehet „igazságosan” elosztani egy tortát két ember között. Egyik oszt, másik választ. Az „igazságos” definíciója valami olyasmi, hogy egyik fél sem érezheti úgy, hogy önhibáján kívül a neki járó résznél kevesebbet (helyesebben rosszabbat) kapott. Persze a torta két fele nem lesz ugyanolyan. Az egyiken több a csoki, a másikon több a marcipán, vagy épp a gyertyáról ráolvadt viasz. Tehát nem definiálható egyértelmű objektív sorrend, még az is előfordulhat, hogy az osztozkodás végén mindkét fél úgy ítéli meg, hogy ő kapta a jobb szeletet.

Ezt a problémát három vagy még több emberre is fel lehet tenni, és meg is lehet oldani. Két lényegesen különböző megoldást is ismerek. Persze itt már az is fontos, hogy néhány játékos együtt összejátszva se tudjon kitolni valaki mással.

A mostani feladat valami hasonló, és szintén a való élet szülte.

Hárman együtt keresünk közös albérletet. Találtunk is egyet, ami mindnyájunknak tetszik, és úgy érezzük, az egész lakás megéri a fizetendő összeget. Elhatároztuk tehát, hogy kibéreljük. A közös használatú helyiségeken (előtér, konyha, fürdő és egy nagyobbacska nappali) kívül van három kisebb szoba, tehát mindenkinek jut egy-egy. Ez a három kisebb szoba azonban különbözik méretben, alaprajzban, tájolásban, kilátásban, és természetesen szubjektíven is mindnyájunknak mindegyik más-más mértékben tetszik. Sőt, egyikünk például semmiképp sem szeretne a legkisebb szobába költözni, mert azt túl kicsinek tartja. A feladat kitalálni egy algoritmust, amelyik eldönti, hogy ki melyik szobába kerül, és cserébe mekkora részt fizet a bérleti díjból. Az algoritmussal szemben támasztott kritérium nagyjából az, ami a tortás feladatnál volt: senki se érezhesse úgy, hogy annyit fizet a neki jutott szobáért (és persze a közös helyiségek megosztott használatáért), amennyit neki az nem ér meg.

Ha valakinek ez nem eléggé formális specifikáció (merthogy tényleg nem az), akkor számára a formális specifikáció helyes megalkotása is a feladat részét képezi.

Várom az ötleteket :-)

2007/10/07

Merci

Érdekes nyelv ez a svájci német. Mondjuk én sima németül sem tudok, ráadául az egyik legrondább nyelvnek tartom. A sok-sok c hangtól (értsd: magyar c, német z) mindenem viszketni kezd. Ehhez képest nem tűnik fel, hogy az itteni milyen igazán ronda német volna, és nem érzem át, hogy a németeknek is nehézséget okoz a megértése. A krákogó, torokbetegségszerű beütés engem sokkal kevésbé zavar, mint a c hangok. Szóval megvagyok vele. Viszont legalább vicces. Például német nyelvű beszélgetés végén a „Köszönöm” többnyire úgy hangzik, hogy „Merci”. Valahogy a „Danke” nem annyira divat. „Kultúrsznob? Moi?”

2007/10/06

A három kismalac

Arra gondoltam, hogy Ambyékhoz hasonlóan lehet, hogy néha írni fogok apró különbségekről.

Otthon, lévén hogy benne voltam eléggé a lakás berendezésével kapcsolatos dolgokban, felötlött bennem a kérdés, hogy vajon miért csak olyan jó nagy földelt falra szerelhető konnektorokat gyártanak, miért nem csinálnak olyat is, amelyik dizájnban illik a többihez, viszont egy egységnyi helyre mondjuk 2 földeletlen dolgot lehet bedugni egymás fölé. Átalakító persze létezik, párszáz forintos gagyi műanyag, de akkor meg ennyit a dizájnról.


Erre itt mit találok? Nemcsak két, hanem 3, ráadásul földelt konnektor is elfér egy egységnyi helyen. De létezik olyan verzió is, hogy 1 konnektor + 1 villanykapcsoló. Persze ehhez az kell, hogy a földelt dugó másmilyen legyen, mint otthon. (Itt sokkal normálisabb, mivel sokkal kisebb. A lengő elosztók is sokkal helytakarékosabbak.)

+05593550313

Van ám telefonom is. Az otthoni mobilszámomhoz a fentit hozzáadva megkapjátok az ittenit. Ezt egyelőre kisebb eséllyel hallom meg (a fülem még nem szokott hozzá a csengőhangjához), de szívesebben veszem fel (nekem ingyen van a fogadott hívás :-)).

Halmazok és maffiák

Múlt pénteken este sikerült belecsöppennünk egy kisebb csapatba, akik mindenfélét társasjátszottak. (Ehhez persze kellett az is, hogy az ember a leendő munkahelyén töltse a kezdése előtti pár napot is.) Van itt mindenféle jóság. Most nem a standard, mindenki által rendszeresen játszott biliárdra vagy csocsóra gondolok, hanem a hagyományosabb társasjátékokra. Catan telepesei legalább öt dobozzal (mindenféle kiegészítőkkel), háromszemélyes sakk, póker, kockapóker, set és még ki tudja mi minden. De a legnépszerűbbnek a maffia tűnik kellő mennyiségű résztvevő esetén. Múlt pénteken majdnem hajnali 4-ig játszottunk, tegnap csak 11 körülig. Nagyon rég játszottam utoljára igazi maffiát, olyan jó újra, új társasággal átélni. Legutolsó emlékeimben ráadásul valami egyszerűsített, felturbózott változat él, ami tök elrontja az egészet. Most végre újra órákon keresztül tartó, szinte vérre menő viták részese, vagy épp tanúja lehetek, amelyek néha már az emberi tűrőképesség határait súrolják. Fantasztikus érzés!

Minden Bernátnak üzenem: Set-ben sehol sem vagytok az itteni srácokhoz képest! Hatalmas büszkeséggel tölt el, hogy harmadikként csatlakozva egy partihoz sikerült 1 azaz EGY set-et begyűjtenem. Itt 12 a standard kirakott kártyaszám, szemben az általunk megszokott 9-cel, de mégis alig-alig jutnak el odáig, hogy 9 vagy több lap legyen lent (csak akkor, ha nincs köztük set). Már két játékos esetén is gyorsabban fogynak a lapok, mint ahogyan az osztó fel tudná tölteni 12-re. Noooormááááliiiis???

Itt vagyunk


Íme a cég. A régi épület. Kívülről is nagyon király, belülről még királyabb, de arról értelemszerűen nem mutathatok képet. Sajnos állítólag hamarosan teljesen átköltözünk az új épületbe, ami egy tipikus irodaház. Nem rossz az sem, de hiányzik a varázsa (kívülről legalábbis).

A cég nevét leszedtem a képről, mivel biztos lesz pár látogatóm, akik még nem tudják, hogy hol dolgozom. Előbb-utóbb nyilván ki fog derülni a blogból, de nem szeretném ilyen hamar lelőni, hadd fúrja az oldalukat a kíváncsiság még egy darabig :-)

Nagy utazás

Az úgy volt, hogy szerdán indulunk... Aztán csütörtök lett belőle. Aztán szerda. Aztán megint csütörtök.

Szerda este terveztünk indulni ketten kocsival, két és fél ember cuccait cipelve. Gondoltam, éjszaka végig vezetek, megérkezünk csütörtök délelőtt, és lesz két teljes munkanapunk ügyintézni meg nézelődni. Olyan apróságokkal, mint például hogy mikor fogok aludni mint egyetlen sofőr, nem foglalkoztam.

Cuccok alatt természetesen nem azt kell érteni, amit az ember egy egyhetes kirándulásra becsomagol. Én például a számítógépet (igazi nagy desktop, nem laptop), gitárt, pár könyvet, a ruhatár nagy részét, és még sok egyebet el akartam vinni. A többiek sem voltak ezzel másképp.

Aznapra még itthonra is rengeteg elintéznivaló maradt. Épphogy nekiláttam volna, indultam be a városba, amikor úgy tűnt, hogy közel öt év után először cserben akar hagyni a kocsim. Hirtelen elkezdett kattogni kattkattkattkatt... a sebességtől függő sűrűséggel, valahonnan talán a futómű környékéről. Minél inkább balra kanyarodtam, annál halkabban; minél inkább jobbra, annál hangosabban. Egyszer már volt ilyesmi, csak jóval halkabb, akkor egy szigszalag-gombolyag ragadt rá az egyik kerékre. Most viszont átnéztem a kerekeket, és semmit nem találtam. Ráadásul jóval hangosabb is volt a kattogás. Nemhogy Zürichig, még Budapestig sem mertem elmenni vele, ki tudja... Irány tehát a szerviz.

Itt természetesen azzal a jó hírrel kezdték, hogy másnap délutánig nem tudják elvállalni, gyanús hogy a féltengely tört el, anyagilag is készüljek fel valami húzósabbra. Telefon körbe-körbe mindenkinek, az egész utazás elhalasztva egy nappal, kocsi otthagyva, vonattal haza (óránként jár a vonat, ehhez képest épp egyszerre értünk be az állomásra a vonat meg én). Kis szunyókálás, aztán kajakészítés (valami egyszerű mirelit olajban kisütött bigyó a vadi új konyhában). Egyszer csak, talán úgy két óra elteltével telefon a szervizből. Azt mondják: kapaszkodjak, kész az autó. Ránéztek, találtak valami kavicsot beszorulva, annyira hogy negyed órán át szenvedtek mire ki tudták szedni, ez okozta a hangot, a féltengellyel minden oké. A kaja épp elkészült, éhes vagyok. Ránézek az órára: ötvennyolc. Vonat minden óra nyolckor indul befelé. Az állomás negyed óra gyalog. Kaja félrerak, sprint! Pillanatokon belül vígan ültem bele újra az autóba. Közben persze ismét rakat telefon, visszaszervezendő a menetrendet az eredeti kerékvágásba. Pár percen múlt az is, hogy az egyetemen a leadott fél embernyi csomagot még sikerült megmenekíttetnem. Csúnya lett volna, ha csak azért halasztjuk el egy nappal az utat, mert azok már be vannak zárva aznapra.

Elintéztem az elintézendőket (pl. matrica, zsebkávé), persze 2-3 óra csúszásban voltam a fenti kaland miatt. Már amennyire lehet definiálni csúszást az „este 8-10 körül indulunk” tervhez képest. Próbáltam aludni kicsit, nyilvánvaló volt hogy nem fog sikerülni. A pakolással is lassan haladtam, végül nagyjából összepakolt állapotban 11 körül indultam fölszedni útitársamat és csomagjait – egyelőre üres autóval. Bár a pakolás során már erősen gondban voltam: ránéztem csomagjaim mennyiségére, és úgy saccoltam, hogy önmagában ezekkel a cuccokkal már megtelik az autó. A számítógépről és a gitárról teljesen lemondtam, és még így is igencsak neccesnek tűnt.

A következő sokkhatás útitársamnál ért. Bedobtuk csomagjait a csomagtartóba és a hátsó ülésre, és megtelt az autó. Még közel kétszer ennyi csomagnak el kellene férnie valahogy. Útban felénk még felötlött a gondolat, hogy beugrunk a tecsóba (megj.: ez itt nem a reklám helye, utálom a tecsót, de ilyenkor csak az van nyitva), hátha kapni tetőcsomagtartó dobozt. Aztán mégse tettük, reménykedtünk, illetve még mindig megvolt a lehetőség arra, hogy bizonyos dolgokat itthagyjunk.

Nálunk aztán kiszedtünk mindent az autóból, és elkezdtük szisztematikusan, precízen rakodni a csomagokat, kihasználva minden zegzugot. És megtörtént az, amiben nem hittem: sikerült! Elfértünk. Azt hiszem, sikerült polinom idő alatt megoldanunk egy NP-teljes problémát :-) Jó, néhány apróságot (pl. angol–magyar és magyar–angol papír alapú szótár) otthonhagytam, bár talán még ezek is befértek volna. A számítógép és a gitár közül is sikerült elhozni a fontosabbikat. A számítógép otthonmaradt, itt úgyis kapok.

Pár perc híján hajnali 2 volt, mire elindultunk; kereken 1000 km-es út várt ránk. Maga az út nem volt különösebben érdekes. Valami parkolóban aludtunk két órát, de már arra sem emlékszem, hogy ez az osztrákoknál vagy a németeknél volt. Délután 4 körül érkeztünk meg – ahhoz késő, hogy aznap bármi érdemlegeset csináljunk még, de legalább péntekre már kipihentek lehettünk. Elfoglaltunk az ideiglenes szállást. Kicsi (nagyon kicsi), de legalább a svájciakkal szemben látatlanul támasztott igényeimhez képest roppant tré, lepukkant állapotú. Sebaj, pár napra jó lesz.

Még egy nagy feladat várt ránk. Helyet találni a kocsinak. Merthogy ez Zürichben egyáltalán nem egyszerű feladat. Az utcán a kék csíkos felfestésnél x ideig (csúcsidőben kb. 1 óráig) ott lehet hagyni, de a szélvédő mögé kell rakni egy órát, ami jelzi, hogy mikor mentél oda. Ha rendszeresen odamész az autóhoz léptetni az órát, az oké. Állítólag be lehet szerezni motoros órát, ami lépteti magát, de nekünk még hagyományos sem volt, egy papírcetlire jó nagy számokkal felírtam az időt, reménykedve... de ez a megoldás nyilván nagyjából csak a kipakolás idejére működött.

Az első tipp a közeli parkolóház volt. Itt 1 nap 20 frankba (3000 forint) kerül, ráadásul nem is szabad (állítólag) 1 napnál hosszabban ott tartani a kocsit. A következő tipp a térképen kinézett P betű volt, ám mint kiderült, az is fizetős ezerrel. Gyorsan telefon helyi ismerősnek, aki az ikea környéki bevásárlóközpontot javasolta. Ez távolságra kábé úgy képzelendő el, mint Budapesthez képest a budaörsi ikea. Megcéloztuk, letértünk az autópályáról az ikea láttán, ámbár a magyar szokásoktól eltérően itt semmiféle tábla nem tájékoztatott minket arról, hogy merre kell utána kanyarodni. Nem is találtuk meg, viszont találtunk egy random kis utcácskát, ahol szabad parkolni. Leraktuk a kocsit, és nekiálltunk megkeresni a vonatot, amiről fogalmunk sem volt, hogy merrefelé áll meg, egyáltalán 1-2 órányi gyalogláson belül van-e. Kiderült, hogy 2 perc gyalog az állomás. Pillanatok alatt bent voltunk a központban, majd otthon.

Nagyjából ennyi történt az első napon. Illetve már nem is emlékszem... Rég volt, összefolyik hogy mi melyik nap történt, de ez azt hiszem nem is lényeges. A lényeg, hogy megérkeztünk.

2007/10/02

pre-intro

Húha... életem első blogbejegyzése, vagy mi a rák :) Annyi mindent szeretnék elmesélni, de most aligha lesz időm belekezdeni... haza kéne menni aludni, mert holnap hajnali 10-kor minden bizonnyal az egyik legérdekesebb előadás vár ránk, addigra teljesen frissnek kéne lenni... 1920 pixel függőlegesen, 1200 pixel vízszintesen (igen, így, nem keresztbe :-)), és ez még csak a bal oldali monitor! Igazán szégyen ilyen nagy helyre ilyen keveset írni. De ígérem, mindent be fogok pótolni. Jóéjt!