Igyekszem mind bepótolni a sok-sok lemaradást, még ha eléggé szűkszavúan is, hiszen rengeteg minden történt.
Volt például a gyereknap valamikor nagyon régen. Helyesebben a magyar gyereknap, merthogy az minden országban tök máskor van, itt állítólag június 1-jén. Az úticél az állatkert volt. A lámával már korábban megismerkedhettetek, időközben a többiek is felkerültek az albumba. Nemcsak nagyon szép, de nagyon nagy is az állatkert, és hülye svájciakhoz méltóan este 6-kor bezár, így csak a felét volt időnk végigjárni. Majd egyszer biztos lesz folytatás.
Aztán volt egy offsite, amiről sajnos nincsenek fényképeim. A cégből egy nagyobbacska csapat elment Interlakenbe két napra: egy nap szórakozás, egy nap munka. Szórakozás terén canyoning, rafting és biciklizés közül lehetett választani, én a canyoning könnyű verzióját választottam. Azok kedvéért, akik nem tudják, hogy ez mit jelent, hiszen nem sokkal előtte még én sem tudtam: az ember beöltözik pingvinruhába, amiben be lehet menni a vízbe és nagyjából melegen tart, majd egy hegyi patak mentén mindenféle módszerrel lejön. A mindenféle módszer olyasmiket takar, mint például sétálás a derékig érő vízben, kötélen leeresztés, kötélen lendülés Tarzan-kiáltásokkal, vízbe beleugrás, csúszdázás, és hasonlók. Jellemző, hogy gyalog kábé 5 perc volt fölfelé a patak mellett az a táv, amit utána másfél óra alatt tettünk meg a vízben lefelé. Én még így is kihagytam egy-két dolgot, nekem ez már meredek volt. Akit érdekel, itt egy videó arról, hogy a profik hogy csinálják.
Aztán volt ugye a fociőrület. Még a cégben is lehetett nézni, akár az ebédlőben kivetítve, akár a számítógépen (és még a vihar sem okozott kimaradást). De ez valahogy nem volt annyira népszerű; akit érdekelt, az inkább kiment a városba. A fél belváros le volt zárva a rajongói zónák miatt, és bizony elég komoly élet volt ott. Először a holland-oroszon voltam kint, aztán a spanyol-olaszon, néztem a tömeget ujjongani, ünnepelni, vagy épp tapsolni és szomorkodni. Aztán a spanyol-orosz meccset pár kollégámmal együtt néztük nagy kivetítőn viszonylag közelről, rakat spanyoldrukker és még több sör társaságában, és utána valami zenekar játszott elég jól, fantasztikus érzés volt, és sok év után ismét előjött belőlem, hogy ki kéne menni a Szigetre. A döntőn sajnos az első félidő során valami jó kis helyet kerestünk nem túl sok sikerrel, a gólt magát nem láttuk, aztán a második félidőben meg már nem született gól.
A Zürich albumban láthattok régebbről pár „műalkotást” egymásra rakott jól kiegyensúlyozott kövekből a tóparton. Ezek eltűntek. Lehet, hogy ilyen hihetetlen mértéket öltött itt is a futballhulliganizmus?
Csináltam egy-két fényképet, nem sokat és nem túl jókat, pedig téma bőven lett volna az egész városban, csak valahogy nem jött össze, meg nem akartam kifejezetten fényképezgetéssel tölteni. Viszont mások albumaiban találtok nagyszerű képeket. Szolgálati közlemény: elkezdtem belinkelni ismerősök galériáit, szóval az én galériám jobb oldalán tessék bátran kattintgatni a fejekre-nevekre és mindenkinek a fényképeit végignézni! :)
Másik szolgálati közlemény: a saját albumjaim időcímkéjét beállítottam a bennük lévő legfrissebb fénykép időpontjára, és igyekszem a későbbiekben is frissíteni. Ez azért fontos, mert ilyen sorrendben jelennek meg az albumok (a legfrissebbekkel kezdve). Tehát mostantól könnyen láthatjátok, hogy például a Zürich album is frissült. (Meg persze ott van az RSS is.)
Most szombaton a Zürichi-tavat kerültem meg, igaz, csaltam, a kétharmadánál lévő hídnál levágtam az utat. Alig néhány fénykép készült, de az is több a semminél.
Vasárnap a focidöntő előtt a Rajnához, Európa legnagyobb vízeséséhez ruccantam el. Valamikor még a múlt évezredben volt szerencsém látni a Niagarát, ahhoz képest ez igencsak picike, mint ahogy az összes fényképen is elég picinek tűnik, és odaérve messziről is annak látszott, de azért közel menve már nem is olyan kicsi, és amikor közvetlen melletted zúdul le az irtózatos víztömeg, mint egy fehér-világoszöld habfürdő állagú valami, akkor az azért mégiscsak eléggé döbbenetes érzés. Aztán a hajó is vicces, ami bevisz a vízesés közepén lévő sziklára, és ahogy leparkol (megcéloz valami tök más pontot, aztán a sodrás hirtelen beviszi a megfelelő helyre, közben persze billeg össze-vissza). Az egyetlen dolog, ami picit beárnyékolta a kalandot, az a rakat magyar turista, akik természetesen, mint mindig, itt is idegeskednek valami érthetetlen dolgon. Csak tudnám, akkor minek mennek nyaralni, maradnának inkább otthon. Sok-sok kép a vízesésről, repülő halakról és a közelben lévő Schaffhausen kisváros belvárosáról mind-mind a megszokott helyen.
2008/06/30
2008/06/25
2008/06/14
Tókerülés
Figyelem! Újabb interaktív blogbejegyzés! :-)
Lusta vagyok, és hétalvó. Sokáig alszom reggelente, akarom mondani délelőttönként. Persze szerettem volna rászokni a korábban kelésre, de nem könnyű, pláne ha praktikus minél gyakrabban beszélni a kaliforniai kollégákkal. Jó kifogás, tudom...
A cégben van reggeli. Nem nekem találták ki. Nagyon ritka, hogy időben beérnék.
Van néhány őrült ember. Rendszeresen fogják magukat, felpattannak a biciklire és megkerülik a Zürichi-tavat (na jó, a hátsó nyúlványát nem, így „csak” 65km körül van az út). Ezt követően pedig megreggeliznek a cégben.
Én nem vagyok ilyen őrült, viszont szeretek szép tájakon biciklizgetni, így például szép tavakat kerülni. Az utóbbi hetekben többször is sor került erre.
A galériában három új album is megjelent: Zug tava; a mindenféle alsó, középső és felső Ägeri falu tavacskája; valamint a Luzern albumban már látott Négyerdőmegyetó.
Két kérdésben is segítségeteket várom a Vierwaldstättersee kapcsán. Először is, igencsak gondban voltam a magyar fordítással. Ti milyen nevet adnátok neki?
A második: szerintetek milyen alakú ez a tó? Én odáig jutottam el, hogy határozottan nem banán.
Lusta vagyok, és hétalvó. Sokáig alszom reggelente, akarom mondani délelőttönként. Persze szerettem volna rászokni a korábban kelésre, de nem könnyű, pláne ha praktikus minél gyakrabban beszélni a kaliforniai kollégákkal. Jó kifogás, tudom...
A cégben van reggeli. Nem nekem találták ki. Nagyon ritka, hogy időben beérnék.
Van néhány őrült ember. Rendszeresen fogják magukat, felpattannak a biciklire és megkerülik a Zürichi-tavat (na jó, a hátsó nyúlványát nem, így „csak” 65km körül van az út). Ezt követően pedig megreggeliznek a cégben.
Én nem vagyok ilyen őrült, viszont szeretek szép tájakon biciklizgetni, így például szép tavakat kerülni. Az utóbbi hetekben többször is sor került erre.
A galériában három új album is megjelent: Zug tava; a mindenféle alsó, középső és felső Ägeri falu tavacskája; valamint a Luzern albumban már látott Négyerdőmegyetó.
Két kérdésben is segítségeteket várom a Vierwaldstättersee kapcsán. Először is, igencsak gondban voltam a magyar fordítással. Ti milyen nevet adnátok neki?
A második: szerintetek milyen alakú ez a tó? Én odáig jutottam el, hogy határozottan nem banán.
2008/06/08
Lac Léman
Van itt részben Svájcban egy olyan tó, amelyet a bennszülöttek Lac Léman-nak hívnak. Minden normális nyelvben a legnagyobb városáról, Genfről kapta nevét.
Az előző bejegyzéshez képest a rá következő hétvégénél járunk, amely Pünkösd miatt szintén szimpatikus hosszúságúra sikerült. Szombaton vettem egy tömbnyi napijegyet magamnak meg a biciklimnek, valamint egy útikönyvet, felültem a Genf felé tartó vonatra, és nekiálltam kitalálni, hogy akkor tulajdonképpen hova is megyek. A nagyobb tóparti városok (Genf, Lausanne, Montreux) mellett esélyes volt még tetszőleges random közbülső hely, vagy bármi, amit találok.
A Genfi-tó olyan alakú, mint egy banán, amit pisztolyszerűen fog az ember a rajzon tőle jobbra állóra. A bal oldalon lefelé van a hosszú szára (szerintem itt kell megkezdeni a banánt), ez Genf, fent középen Lausanne, a jobb oldali, nagyon enyhén lelógó csücsök pedig Montreux. A déli, rövidebb ívének nagy része Franciaországhoz tartozik.
Arra számítottam, hogy a vonat Lausanne-on keresztül megy, ott ér ki a tópartra és onnan kezdve a víz mellett halad. Kiderült, hogy félóránként jár a vonat, és minden második valóban erre megy, de én egy olyanra ültem, ami gyorsabb (ICN, amelyik jól bedől a kanyarokban, erősen rájátszik a kanyar ívére és a pálya ferdeségére, és tényleg nagyon gyors), kerülőúton megy, és így ugyanannyi idő alatt ér oda, de Lausanne-on túl lyukad ki a vízhez.
A kalauz jól megbüntetett. Merthogy volt ugyan biciklijegyem, de az nem elég. Márminthogy egész konkrétan az ICN típusú vonatokra nem elég, hanem helyjegy is kell a cangának. Valószínűleg azért, mert alig van biciklitároló hely, az is elszórva a vonat több különböző pontján, és nem akarnak torlódást. Ehhez képest itt a 3 biciklinyi helyen az enyém volt kábé a hatodik, mivel az utolsó pillanatban szálltam fel. Mutatta is a kalauz, hogy ha bejutottam volna az első három bicikli helyére, akkor látnám kiírva, hogy kell helyjegy is, mert ha nincs, akkor bizony kemény 10 frank büntetést kell fizetni. Főleg az összeg nagysága volt sokkoló: ennyiből Svájcban még egy gyorséttermi ebéd sem jön ki. Szóval így jártam, röhögtem az egészen egy nagyot, most már ezt is tudom, illetve mivel azóta nem utaztam ilyen vonattal, ezért azt még nem tudom, hogy a helyjegyért kell-e fizetni egyáltalán, de szerintem nem. Szerencsére ez az egész hülyeség csak az ICN vonatokra vonatkozik, a többire sima bicójeggyel fel lehet rakni a biciklit. (Megjegyzés: a városban a villamosra, buszra is!)
Genfben főleg a tóparton bicikliztem csomót. Szép, szép, sőt, nagyon szép, főleg a tó, a magyar pocsolyánál bőven nagyobb, milliószor tisztább a vize, és még hegyek is vannak a háttérben; élveztem a napsütést meg a tó látványát meg ilyesmiket, de azért valahogy a város nem fogott meg annyira. Persze végigmentem a főutcán, volt élet rendesen, de egymagában, egy biciklivel mit csinál ott az ember? Inkább fel s alá tekergettem, picit irigykedve néztem a szörnyen hideg tóban fürdő emberkéket, majd este hazamentem.
Hazafelé Lausanne-on keresztül menő vonatra szálltam, és bámultam ki az ablakon... és ami a Lausanne utáni, odafelé ugyebár kikerült szakaszon tárult elém a sötétedés befejezte előtt picivel, az valami fantasztikusan csodálatos volt.
Vasárnap nem volt tehát kérdés, hogy az úticél a Genfi-banán közepe. Lausanne-ban körülnéztem gyorsan, aztán legurultam a tópartra (a város kissé feljebb van), ahol kívülről megnéztem az ideiglenes vidámparkot, tekergettem a tóparton, gyönyörködtem a kilátásban, majd elindultam volna az Olimpiai Park felé... csakhogy közben épp a kikötőnél jártam, amikor bemondták a hangosba, hogy beszállás a Montreux-be menő hajóra. Már rajta is voltam a hajón.
Baljós esőfelhők felé tartottunk. És bizony bele is mentünk rendesen. A hajón ez persze nem gáz, be lehet menni a fedett részre. Mire a másfél órás út végére értünk, elállt.
Egyetlen kihagyhatatlan programként annyit tudtam Montreux-ről, hogy ott van Freddie Mercury szobra, amit muszáj megkeresni, bárhol is legyen. Nem volt nehéz megtalálni, a parton áll és a hajó abból az irányból állt be a kikötőbe. Pár kattintás a fényképezőgéppel, aztán megindultam a parton előrefelé (Lausanne-tól távolodó irányba). Nem sokáig jutottam el, amikor az eső úgy gondolta, hogy még nem állt el véglegesen, mondhatni most kezd rá igazán. Pillanatok alatt ronggyá áztam, és hamar vissza is fordultam, bár mit volt mit tenni, igyekeztem viszonylag élvezni a szitut. Előbb-utóbb (inkább utóbb) elállt, közben persze a turisták eltűntek, kiürült a város. Ezt kihasználva még pár fotó a szoborról, majd irány megint ugyanabba az irányba, csak tovább.
Pillanatokon belül szembejött egy csodálatos tóparti kastély, amelyről akkor mit se tudtam, de aztán kiderült, hogy híres jószág, Château de Chillon névre hallgat és rabját még Byron is megverselte. Sajnos már zárva volt, pedig szívesen megnéztem volna belülről is. A tó mentén továbbhaladva Villeneuve faluig jutottam el, itt kezdett beesteledni. Felpattantam a visszafelé menő vonatra, és kimondhatatlan öröm fogott el, hogy végre Svájcban először olyan vonaton utazom, aminek nyitható az ablaka, ki lehet hajolni, fényképezni és élvezni a menetszelet.
Miután a vidámpark hírét elújságoltam Eszternek és Péternek (ugye emlékeztek a leggyakoribb keresztnevekre?), hétfőn együtt újra elmentünk Lausanne-ba, felültünk néhány szelídebb jóságra, majd átvészeltünk egy kisebb esőt. Ezután külön utakon jártunk. Megnéztem az előző nap kimaradt Olimpiai Parkot. Utána tovább tekertem közvetlenül a parton, kelet felé. A közvetlenül úgy értendő, hogy nem egyszer a biciklivel behajtani tilos táblával kijelölt út nincs meg 1 méter széles, beláthatatlan éles szögekben törik meg, egyik oldalán beton kerítés, másik oldalán kerítés nélkül a tó. Nem is értem, miért nem szabad itt biciklizni. :-)
Vicces nevű falvak vannak itt: Pully, Lutry, Cully. (A két szélső különösen magyarul kiejtve vicces, hosszú j hanggal.) Az egyiknél egy alkalmas helyen úgy döntöttem, hogy lesz ami lesz, nem érdekel, én bizony bemegyek a vízbe. Persze ez a döntés már korábban is érlelődött bennem, így volt nálam fürdőruci meg törcsi (bocsika). Csak hát a víz hőmérséklete ugye... nagyon-nagyon lassan és nehezen sikerült belemásznom nyakig. Utána viszont kifejezetten élveztem, úszkáltam, lubickoltam, nagyon-nagyon jól esett. Utólag megnéztem, 14-15°C körülit írtak a neten.
Picit még tovább tekertem, kacérkodva a gondolattal, hogy feljebb kéne mászni a hegyre, oda, ahol a Zürich felől Lausanne-ba menő vonat megy, hosszan-hosszan kanyarogva, nagyjából párhuzamosan a tóparttal és a tóparti vonattal (már amennyire két kacskaringós vonalra a párhuzamosság definiálható), és ahonnan olyan fantasztikusan szép kilátás nyílt a tóra és a domboldali szőlőkre. Elindultam hát fölfelé, tolva a biciklit természetesen, mivel ezek a domboldalak nem kicsit meredekek. A kilátás pedig szinte lépésről lépésre csodásabb lett, így szó nem lehetett róla, hogy a fenti vonatsínek elérése előtt feladnám. Feljutottam. Aztán a vonat mentén mentem picit visszafelé, Lausanne felé tendálva. Lentről nézve volt egy csodálatosan szép viadukt. Fentről nézve már nem volt olyan csodálatos, igencsak tériszonyom volt amikor végigmentem rajta. De megérte! Aztán ahova fölfelé szerintem legalább fél óra volt feltolni a bicót, onnan kábé két perc alatt legurultam vissza, és hulla fáradtan irány haza.
Fantasztikus hétvége volt, csodálatos tájak, melyeknek a fényképek (irány a galéria, ott vannak már!) csak apró töredékét adják vissza. És pont megfelelő hosszúságú. Két nap után még élt bennem, hogy vissza ide, három nap alatt kellően elfáradtam. Nem mintha nem vágynék ide megint, és nem hagytam volna ki izgalmas dolgokat, heteket el lehetne tölteni a tó partján, de kikapcsolódás gyanánt ez a három nap pont tökéletes volt. El is gondolkoztam, mi lenne, ha az egyhuzamban kivett szabadságok helyett mondjuk nyáron az összes hétfőt venné ki az ember. Vagy mondjuk csak azokat, amikor szép idő van. Érdekes gondolat. Egyszer talán kipróbálom.
Az előző bejegyzéshez képest a rá következő hétvégénél járunk, amely Pünkösd miatt szintén szimpatikus hosszúságúra sikerült. Szombaton vettem egy tömbnyi napijegyet magamnak meg a biciklimnek, valamint egy útikönyvet, felültem a Genf felé tartó vonatra, és nekiálltam kitalálni, hogy akkor tulajdonképpen hova is megyek. A nagyobb tóparti városok (Genf, Lausanne, Montreux) mellett esélyes volt még tetszőleges random közbülső hely, vagy bármi, amit találok.
A Genfi-tó olyan alakú, mint egy banán, amit pisztolyszerűen fog az ember a rajzon tőle jobbra állóra. A bal oldalon lefelé van a hosszú szára (szerintem itt kell megkezdeni a banánt), ez Genf, fent középen Lausanne, a jobb oldali, nagyon enyhén lelógó csücsök pedig Montreux. A déli, rövidebb ívének nagy része Franciaországhoz tartozik.
Arra számítottam, hogy a vonat Lausanne-on keresztül megy, ott ér ki a tópartra és onnan kezdve a víz mellett halad. Kiderült, hogy félóránként jár a vonat, és minden második valóban erre megy, de én egy olyanra ültem, ami gyorsabb (ICN, amelyik jól bedől a kanyarokban, erősen rájátszik a kanyar ívére és a pálya ferdeségére, és tényleg nagyon gyors), kerülőúton megy, és így ugyanannyi idő alatt ér oda, de Lausanne-on túl lyukad ki a vízhez.
A kalauz jól megbüntetett. Merthogy volt ugyan biciklijegyem, de az nem elég. Márminthogy egész konkrétan az ICN típusú vonatokra nem elég, hanem helyjegy is kell a cangának. Valószínűleg azért, mert alig van biciklitároló hely, az is elszórva a vonat több különböző pontján, és nem akarnak torlódást. Ehhez képest itt a 3 biciklinyi helyen az enyém volt kábé a hatodik, mivel az utolsó pillanatban szálltam fel. Mutatta is a kalauz, hogy ha bejutottam volna az első három bicikli helyére, akkor látnám kiírva, hogy kell helyjegy is, mert ha nincs, akkor bizony kemény 10 frank büntetést kell fizetni. Főleg az összeg nagysága volt sokkoló: ennyiből Svájcban még egy gyorséttermi ebéd sem jön ki. Szóval így jártam, röhögtem az egészen egy nagyot, most már ezt is tudom, illetve mivel azóta nem utaztam ilyen vonattal, ezért azt még nem tudom, hogy a helyjegyért kell-e fizetni egyáltalán, de szerintem nem. Szerencsére ez az egész hülyeség csak az ICN vonatokra vonatkozik, a többire sima bicójeggyel fel lehet rakni a biciklit. (Megjegyzés: a városban a villamosra, buszra is!)
Genfben főleg a tóparton bicikliztem csomót. Szép, szép, sőt, nagyon szép, főleg a tó, a magyar pocsolyánál bőven nagyobb, milliószor tisztább a vize, és még hegyek is vannak a háttérben; élveztem a napsütést meg a tó látványát meg ilyesmiket, de azért valahogy a város nem fogott meg annyira. Persze végigmentem a főutcán, volt élet rendesen, de egymagában, egy biciklivel mit csinál ott az ember? Inkább fel s alá tekergettem, picit irigykedve néztem a szörnyen hideg tóban fürdő emberkéket, majd este hazamentem.
Hazafelé Lausanne-on keresztül menő vonatra szálltam, és bámultam ki az ablakon... és ami a Lausanne utáni, odafelé ugyebár kikerült szakaszon tárult elém a sötétedés befejezte előtt picivel, az valami fantasztikusan csodálatos volt.
Vasárnap nem volt tehát kérdés, hogy az úticél a Genfi-banán közepe. Lausanne-ban körülnéztem gyorsan, aztán legurultam a tópartra (a város kissé feljebb van), ahol kívülről megnéztem az ideiglenes vidámparkot, tekergettem a tóparton, gyönyörködtem a kilátásban, majd elindultam volna az Olimpiai Park felé... csakhogy közben épp a kikötőnél jártam, amikor bemondták a hangosba, hogy beszállás a Montreux-be menő hajóra. Már rajta is voltam a hajón.
Baljós esőfelhők felé tartottunk. És bizony bele is mentünk rendesen. A hajón ez persze nem gáz, be lehet menni a fedett részre. Mire a másfél órás út végére értünk, elállt.
Egyetlen kihagyhatatlan programként annyit tudtam Montreux-ről, hogy ott van Freddie Mercury szobra, amit muszáj megkeresni, bárhol is legyen. Nem volt nehéz megtalálni, a parton áll és a hajó abból az irányból állt be a kikötőbe. Pár kattintás a fényképezőgéppel, aztán megindultam a parton előrefelé (Lausanne-tól távolodó irányba). Nem sokáig jutottam el, amikor az eső úgy gondolta, hogy még nem állt el véglegesen, mondhatni most kezd rá igazán. Pillanatok alatt ronggyá áztam, és hamar vissza is fordultam, bár mit volt mit tenni, igyekeztem viszonylag élvezni a szitut. Előbb-utóbb (inkább utóbb) elállt, közben persze a turisták eltűntek, kiürült a város. Ezt kihasználva még pár fotó a szoborról, majd irány megint ugyanabba az irányba, csak tovább.
Pillanatokon belül szembejött egy csodálatos tóparti kastély, amelyről akkor mit se tudtam, de aztán kiderült, hogy híres jószág, Château de Chillon névre hallgat és rabját még Byron is megverselte. Sajnos már zárva volt, pedig szívesen megnéztem volna belülről is. A tó mentén továbbhaladva Villeneuve faluig jutottam el, itt kezdett beesteledni. Felpattantam a visszafelé menő vonatra, és kimondhatatlan öröm fogott el, hogy végre Svájcban először olyan vonaton utazom, aminek nyitható az ablaka, ki lehet hajolni, fényképezni és élvezni a menetszelet.
Miután a vidámpark hírét elújságoltam Eszternek és Péternek (ugye emlékeztek a leggyakoribb keresztnevekre?), hétfőn együtt újra elmentünk Lausanne-ba, felültünk néhány szelídebb jóságra, majd átvészeltünk egy kisebb esőt. Ezután külön utakon jártunk. Megnéztem az előző nap kimaradt Olimpiai Parkot. Utána tovább tekertem közvetlenül a parton, kelet felé. A közvetlenül úgy értendő, hogy nem egyszer a biciklivel behajtani tilos táblával kijelölt út nincs meg 1 méter széles, beláthatatlan éles szögekben törik meg, egyik oldalán beton kerítés, másik oldalán kerítés nélkül a tó. Nem is értem, miért nem szabad itt biciklizni. :-)
Vicces nevű falvak vannak itt: Pully, Lutry, Cully. (A két szélső különösen magyarul kiejtve vicces, hosszú j hanggal.) Az egyiknél egy alkalmas helyen úgy döntöttem, hogy lesz ami lesz, nem érdekel, én bizony bemegyek a vízbe. Persze ez a döntés már korábban is érlelődött bennem, így volt nálam fürdőruci meg törcsi (bocsika). Csak hát a víz hőmérséklete ugye... nagyon-nagyon lassan és nehezen sikerült belemásznom nyakig. Utána viszont kifejezetten élveztem, úszkáltam, lubickoltam, nagyon-nagyon jól esett. Utólag megnéztem, 14-15°C körülit írtak a neten.
Picit még tovább tekertem, kacérkodva a gondolattal, hogy feljebb kéne mászni a hegyre, oda, ahol a Zürich felől Lausanne-ba menő vonat megy, hosszan-hosszan kanyarogva, nagyjából párhuzamosan a tóparttal és a tóparti vonattal (már amennyire két kacskaringós vonalra a párhuzamosság definiálható), és ahonnan olyan fantasztikusan szép kilátás nyílt a tóra és a domboldali szőlőkre. Elindultam hát fölfelé, tolva a biciklit természetesen, mivel ezek a domboldalak nem kicsit meredekek. A kilátás pedig szinte lépésről lépésre csodásabb lett, így szó nem lehetett róla, hogy a fenti vonatsínek elérése előtt feladnám. Feljutottam. Aztán a vonat mentén mentem picit visszafelé, Lausanne felé tendálva. Lentről nézve volt egy csodálatosan szép viadukt. Fentről nézve már nem volt olyan csodálatos, igencsak tériszonyom volt amikor végigmentem rajta. De megérte! Aztán ahova fölfelé szerintem legalább fél óra volt feltolni a bicót, onnan kábé két perc alatt legurultam vissza, és hulla fáradtan irány haza.
Fantasztikus hétvége volt, csodálatos tájak, melyeknek a fényképek (irány a galéria, ott vannak már!) csak apró töredékét adják vissza. És pont megfelelő hosszúságú. Két nap után még élt bennem, hogy vissza ide, három nap alatt kellően elfáradtam. Nem mintha nem vágynék ide megint, és nem hagytam volna ki izgalmas dolgokat, heteket el lehetne tölteni a tó partján, de kikapcsolódás gyanánt ez a három nap pont tökéletes volt. El is gondolkoztam, mi lenne, ha az egyhuzamban kivett szabadságok helyett mondjuk nyáron az összes hétfőt venné ki az ember. Vagy mondjuk csak azokat, amikor szép idő van. Érdekes gondolat. Egyszer talán kipróbálom.
Majális
Igyekszem kicsit bepótolni a lemaradást...
Május elején volt egy hosszú hétvége odahaza, ennek örömére Berni és Peti eljöttek meglátogatni engem, együtt mászkáltunk mindenfelé. Persze itt nem divat átrendezgetni a munkanapokat, így a pénteket kivettem szabinak, elhasználva ezzel az egy szem még tavalyról maradt napot.
Csütörtökön Zürich központjában, meg a tóparton mászkáltunk mindenfelé... asszem nagyon tömören ennyi. A tipikus turistalátványosságok mellett a zárt boltok kirakatait is szemügyre vettük picit.
Pénteken délelőtt shoppingolás, nézelődés a nyitott boltok kirakataiban, majd irány az iroda. Kissé elszámoltuk magunkat, ugyanis úgy hittem, hogy körbejárjuk az épületet, aztán délben lemegyünk kajálni és 1 előtt útnak indulunk. De bizony nagy ez az épület és sok ökörség van benne, elment vele az idő rendesen, még a sushi is elfogyott mire leértünk ebédelni.
Délután Luzernt néztük meg. Gyönyörű! Csodálatos! Hihetetlen... mindenkinek látnia kell, fantasztikusan szép hely! Lejártuk a lábunk ahogy kell, lépcsőztünk is egy adagot (három bástya is a várfal mentén), este megvacsiztunk egy helyi pizzériában, majd hulla fáradtan vonatoztunk haza.
Szombaton Bernt lőttük be. Ez annyira nem jött be, pláne Luzern után. Szép helyen van, gyönyörű a folyója, aranyosak a macik, itt is lehet lépcsőzni rendesen a Münster tetejébe (jó adag tériszonnyal kombinálva), de az összes ház szinte ugyanolyan koszos zöldesszürke színű az óvárosban, és valahogy azzal az igazán nagyon nagy élettel sem találkoztunk, mint előtte Zürichben vagy Luzernben. Szóval több szemszögből is unalmasabb. Persze ettől még egyáltalán nem rossz!
Délután 4 körül ért véget a városnézés, ahhoz már talán kissé későn (és fáradtan) hogy még valahova messzire elmenjünk, így Ütliberget választottuk, hogy felülről is lássuk Zürichet, majd be az irodába egy kis rock bandet játszani.
Vasárnap a pár falunyira lévő vadasparkot jártuk végig. Itt nem láttunk hiúzt, mert jól elbújt. És kengurut sem láttunk, bár mindenhol olyan tábla volt kiakasztva, amin egy kengurunak kinéző állatot etetnek, és ez áthúzva. Láttunk viszont sok másik aranyos állatot, és különösen érdekes volt, ahogy például a farkasok esetén a viselkedésüket is megfigyelhettük picit, hiszen valamivel nagyobb helyük van és természetesebben viselkednek, mint a tipikus állatkerti állatok. Végül még egy nagyon rövid zürichi séta is belefért.
Nem sikerült sok izgalmasat írnom, viszont helyettem beszéljenek inkább a fényképek! Bővült a Zürich album, és csináltam három új albumot Luzern, Bern és a vadaspark számára, ezekhez szokás szerint a jobb hasábban lévő képre kattintsatok. De talán még érdekesebb, hogy ők milyennek látták Zürichet, Luzernt és Bernt.
Május elején volt egy hosszú hétvége odahaza, ennek örömére Berni és Peti eljöttek meglátogatni engem, együtt mászkáltunk mindenfelé. Persze itt nem divat átrendezgetni a munkanapokat, így a pénteket kivettem szabinak, elhasználva ezzel az egy szem még tavalyról maradt napot.
Csütörtökön Zürich központjában, meg a tóparton mászkáltunk mindenfelé... asszem nagyon tömören ennyi. A tipikus turistalátványosságok mellett a zárt boltok kirakatait is szemügyre vettük picit.
Pénteken délelőtt shoppingolás, nézelődés a nyitott boltok kirakataiban, majd irány az iroda. Kissé elszámoltuk magunkat, ugyanis úgy hittem, hogy körbejárjuk az épületet, aztán délben lemegyünk kajálni és 1 előtt útnak indulunk. De bizony nagy ez az épület és sok ökörség van benne, elment vele az idő rendesen, még a sushi is elfogyott mire leértünk ebédelni.
Délután Luzernt néztük meg. Gyönyörű! Csodálatos! Hihetetlen... mindenkinek látnia kell, fantasztikusan szép hely! Lejártuk a lábunk ahogy kell, lépcsőztünk is egy adagot (három bástya is a várfal mentén), este megvacsiztunk egy helyi pizzériában, majd hulla fáradtan vonatoztunk haza.
Szombaton Bernt lőttük be. Ez annyira nem jött be, pláne Luzern után. Szép helyen van, gyönyörű a folyója, aranyosak a macik, itt is lehet lépcsőzni rendesen a Münster tetejébe (jó adag tériszonnyal kombinálva), de az összes ház szinte ugyanolyan koszos zöldesszürke színű az óvárosban, és valahogy azzal az igazán nagyon nagy élettel sem találkoztunk, mint előtte Zürichben vagy Luzernben. Szóval több szemszögből is unalmasabb. Persze ettől még egyáltalán nem rossz!
Délután 4 körül ért véget a városnézés, ahhoz már talán kissé későn (és fáradtan) hogy még valahova messzire elmenjünk, így Ütliberget választottuk, hogy felülről is lássuk Zürichet, majd be az irodába egy kis rock bandet játszani.
Vasárnap a pár falunyira lévő vadasparkot jártuk végig. Itt nem láttunk hiúzt, mert jól elbújt. És kengurut sem láttunk, bár mindenhol olyan tábla volt kiakasztva, amin egy kengurunak kinéző állatot etetnek, és ez áthúzva. Láttunk viszont sok másik aranyos állatot, és különösen érdekes volt, ahogy például a farkasok esetén a viselkedésüket is megfigyelhettük picit, hiszen valamivel nagyobb helyük van és természetesebben viselkednek, mint a tipikus állatkerti állatok. Végül még egy nagyon rövid zürichi séta is belefért.
Nem sikerült sok izgalmasat írnom, viszont helyettem beszéljenek inkább a fényképek! Bővült a Zürich album, és csináltam három új albumot Luzern, Bern és a vadaspark számára, ezekhez szokás szerint a jobb hasábban lévő képre kattintsatok. De talán még érdekesebb, hogy ők milyennek látták Zürichet, Luzernt és Bernt.
2008/06/01
Lemaradva
Legalább öt hétvége eseményei várnak arra, hogy írjak róluk pár sort, és több mint ezer fénykép oldalát fúrja a kíváncsiság, hogy vajon érdemesnek tartom-e épp őt feltöltésre.Kéne egy esős hétvégi nap. Nem olyan, mint a múltkor, amikor elindulok biciklizni, és fél órára rá találja ki az ég, hogy na akkor ő most leszakad. Olyan kéne, amikor félreérthetetlenül jelzi, hogy bizony egész nap zuhogni fog, meg se forduljon a fejemben, hogy kilépek a lakásból, és a blogolást és fényképválogatást holmi izgalmasabb programmal váltom ki.
Addig marad ez a rövidke szösszenet: nem feledkeztem meg a blogról, tudom hogy vár rám, akarom mondani, remélem Ti vagytok néha picit kíváncsi arra hogy mi történik errefelé. Ne aggódjatok, remekül vagyok! A lemaradásért kárpótlásul pedig küldök egy lámát, egyenesen a zürichi állatkertből. Csak úgy...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
