Pilatus

Úgy alakult az idei nyár, hogy nem sok hétvégét töltöttem Svájcban. Mondhatni, kifejezetten keveset. Az aug. 9–10. véletlenül épp ilyen volt.

Szombaton a Streed Parade volt a nagy szám. Tüc-tüc-tüc-tüc. Mennek a kamionok. Az Andrássy úti hasonló nagyon messze elbújhat emögött. Zürichben 300.000-en laknak, ezen a rendezvényen állítólag 850.000-en voltak, mindenféle nagyon gáz extravagáns öltözetben (bár a szigszalagból két X jel a melltartó helyett kifejezetten tetszett – bocsi, nincs fénykép). Ha bejönne ez a típusú buli, akkor biztosan nagyon tetszett volna. De mivel falra mászom a tüc-tüctől meg úgy egészében ettől a stílustól, na meg a lépni nem lehet mértékű tömegtől, ezért tulajdonképpen szörnyű volt. Mindegy, megnéztem.

Vasárnapra valami nyugisabb dukált. Körülnéztem a neten, és találomra kiválasztottam a Pilatus nevű hegyet Luzern közelében. Mindössze 2100 méter magas, de legalább közel van. A gyaloglást leszámítva kétféleképp lehet feljutni a tetejére: sífelvonóval, valamint fogaskerekűvel. Utóbbi nem kispálya: 48%-os (25°-os) emelkedésével a világ legmeredekebb fogaskerekűje. A fényképek a neten lenyűgözőek voltak, de persze nyilvánvaló volt, hogy ha én benne ülök a fogaskerekűben, akkor nem fogok tudni olyan fényképet készíteni, amiben a fogas kívülről látszik a sziklák között.

Befizettem egy körre: hajóval a fogas aljáig, azzal fel, lanovkával le, majd busszal vissza Luzernbe. A hajóút csodálatos volt, de picit hosszabb, mint gondoltam volna, és tulajdonképpen már hajóztam párszor mindenféle tavon, tehát nem volt annyira különleges. Mindvégig lehetett látni a Pilatus hegyet. Elkaptam több ottani ember beszélgetését, akik mondták, hogy nagyon hosszú idő óta most van először ilyen gyönyörű tiszta idő, nem csoda tehát, ha mindenki hirtelen fel akar menni. A tiszta időt kezdte azonban kissé megtörni egy felhő, amelyik épp a Pilatus csúcsa felett jelent meg a semmiből, és ott állt, nem akart arrébbmenni.

A különösen szép időnek vannak apró hátrányai is, mint például a másfél órás sor a fogaskerekű aljánál. Sebaj, igazán megérte. Negyven perc az út, és csak középen van kitérő, innen rövid fejszámolással az jön ki, hogy negyven percenként indul. Ekkor azonban több (kábé négy) különálló kocsi is viszonylag rövid időn belül követi egymást. Ezt összevetve a kanyargó úttal máris megdőlt a fenti elmélet, miszerint nem fogok tudni kívülről sziklafalban felkapaszkodó fogast fotózni.

A fogak nem fölfelé állnak, mint a svábhegyi meg egyéb átlagos fogaskerekűknél, hanem kétoldalra. Emiatt hagyományos váltót nem lehet csinálni, minden egyéb fura konstrukciókat alakítottak ki. A lenti végállomásnál két vágány van, a legalján egy kocsinyi síndarab (utasok nélkül sajnos) csúszik át oldalra a kettő között, tisztára Picasso kalandjai feeling, majd a másikon picit följebb megy a kocsi, hogy a többi is mögéférjen. Vicces az is, ahogy az alsó végéből vezeti fölfelé a sofőr egy rövid szakaszon. A középső találkahelynél egymás mellett van egy balkanyaros és egy jobbkanyaros síndarab, és mindig a megfelelő csúszik be. A felső végállomásnál meg teljesen kiakadtam, ugyanis a váltónál a sín az egyik irányba kanyarodott, és elképzelésem sem volt, hogy hogyan tudják átváltani a másik irányba. Aztán dobtam egy hátast. Illetve a váltó dobott egyet. A kanyarodó síndarabot tartó lap átfordult fejjel lefelé.

Lélegzetelállítóan csodás tájakon ment fölfelé a fogas, és tényleg hihetetlen volt, hogy milyen hirtelen emelkedik, és ezt milyen hosszú távon át.

Felértünk a tetejére, ahol újabb hihetetlen meglepetés várt rám. Az egyik irányba fantasztikus kilátás a tavakra, hegyekre, a másik irányba pedig karnyújtásnyira a végtelen mély világosszürkeség.

A későn kelős életmód a hétvégi Svájcnézéssel nehezen egyeztethető össze. Kábé talán tízkor indulhattam otthonról, délután háromra voltam fent. Nem szabad. Hajnali 6-kor kell elindulni, ha Svájcot látni akarja az ember. Az utolsó felvonó ugyanis délután 6-kor megy le. Hülyék ezek a Svájciak. Nyár van, világos van, napsütés van, és mint a múltkor már nagy bölcsen megállapítottam, a délután 6 olyan, mint Pesten az 5 óra 20. Mitöbb, iszonyú hosszú sor állt a felvonóhoz, ráadásul ez olyan, ahol csak 2 nagy kabin van, aminek igen pici az áteresztőképessége. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy mennyi kedvem volt beállni a sorba.

Van több kilátópont is a hegyen, a közeliek közül a legmesszebbi, ahova elmentem, kábé húsz perc kényelmes séta lehetett, sziklaoldalba vájt turistaúttal, alagúttal, közvetlen az út mellett legelésző zergékkel, és csodálatos kilátással. Mire visszaértem, legnagyob örömömre eltűnt a felhő, így kilátás nyílt Luzernre és a meghatározhatatlan alakú tóra is. Bedobtam egy Kirsch-tortát (az első harapásnál kaptam észbe, hogy hoppá, igen, Svájcban a Kirsch szó a cseresznyepáleszt jelenti), megnéztem két paraglidingos emberkét elindulni, majd szomorúan én is elindultam lefelé. Ismeretlen terepen nem akartam megjárni, hogy ottragadok a hegytetőn, hirtelen 1500 méter szintkülönbségű lefelé gyalogláshoz sem volt kedvem. Bár nagyon-nagyon sok ember volt ott fenn, és szemlátomást mégsem tök hülyék a svájciak: nyilván jár a felvonó addig, amíg van rá igény, nem szivatják meg este 6-kor a többszáz ottragadt turistát. Vonzó lett volna a felvonós túra közepén (ahol át kell szállni másik felvonóba) a bobpálya és kalandpark, de mint megállapítottam, ezekhez mind jóval korábban illett volna elindulni. És még mindig ott volt a végtelen hosszú sor, amihez semmi kedvem sem volt. Ráadásul felvonóztam én már nagyon sokszor, de a fogas valami elképesztően hihetetlen volt. Meg is beszéltem a pacákkal, hogy a jegyemmel inkább a fogassal mennék le, így tök jól jártam, sorban állnom sem kellett sokat, és a lefelé út is hatalmas élmény volt.

Luzernbe visszaérve már „biztonságban” éreztem magam, nem ragadhatok ott. Úgy éreztem, hiányzik még valami ahhoz, hogy teljes legyen a nap. Várt a tó. Villám csobb, hogy törölköző híján még a lemenő Nap megszáríthasson.

Hihetetlenül szép helyeken jártam, bár részben saját hülyeségemből nem tudtam olyan hosszú időn keresztül élvezni, mint szerettem volna. Például jó lett volna kidőlni napozni, vagy kajálni egy rendeset, de nem fért bele. Legközelebb két (vagy több) napra kell menni, kora reggel indulni, valahol útközben megszállni, kirándulni egy hatalmasat, magasan lévő hidegvizű tengerszemben csobbanni. Attól tartok, hogy idén már nem. Majd jövőre.

Piazza Grande

Egyszer régen, nagyon régen két fiatal fogta magát, meg néhány hangszert, és csináltak egy lemezt. Írtak többek közt egy dalt, amely a JFK gyilkosság után bennük kavargó érzésekről szól. Két gitár, két énekhang, semmi több. Az albumot kiadták, majd az alkalmi banda szét is vált. A dalt párszor eljátszották a rádióban, de nem aratott különösebb sikert. Producerük viszont gondolt egyet, tudtuk nélkül más zenészekkel rájátszatott elektromos gitárt, basszusgitárt és dobot, és újra kiadta. Ezúttal hatalmas siker lett belőle, melyen felbuzdulva újra összeállt a két srác. Második lemezükre is rárakták a dalt, ezzel a felturbózott hangszereléssel. Közös karrierjük eredménye összesen öt stúdióalbum és számtalan napjainkban is ismert és népszerű világsláger lett.

Egyikük Locarnóban adott koncertet. Sajnos főleg saját szólókarrierjének dalaiból, amik azért általában nem annyira kiemelkedően jók. Csak úgy egyszerűen jók.

Ha még nem jöttél rá, hogy melyik együttesről és melyik dalról van szó, a locarnói fényképek segíthetnek.

Nem-papírkutya-túra

Rossz döntés volt a biciklit egy túra kedvéért hazacipelni repülővel. Inkább venni kellett volna itthon egy akármilyet. Akár egy „eldobható” TG márkájút. Ha mázlija van az embernek, az talán kibír egy hetet.

A légitársaság (kedvenc összetett szavam: lé + gitár + sas + ág) honlapján elmesélik, mekkora dobozba kell beférnie a biciklinek, és hogy az első kereket ki kell szedni, gumikat leereszteni, stb. Ezekre fel is voltam készülve. Azt nem gondoltam végig, és ők sem írták, hogy a pedált is le kell szedni, mert nagyon keskeny a doboz, így erre nem számítottam. Adtak ugyan pár szerszámot, de megfelelő méretű villáskulcs nem volt köztük (logikus). Mekkora a valószínűsége annak, hogy ilyenkor a szomszéd check-in pultnál álló pacák a poggyászából azonnal előhúzza a szükséges szerszámot, és még le is tekeri a pedált? Neki köszönhetően úgy tűnt, hogy minden rendben. Hát annyira mégsem. Ferihegyen hiába vártam a csomagot, csak nem jött. Hülye svájciak elfelejtették felrakni a gépre. Másnap megkaptam, csúnyán néztem az új karcolásokra, mintha éveket öregedett volna, majd nekiálltam összeszerelni, de a pedálokkal csak nem boldogultam, nem bírtam eltalálni a menetet, mindig csálén akart betekeredni (és még mielőtt valaki megjegyezné, igen, tudom hogy a jobb oldali pedál balmenetes). Próbálkozásaim eredménye az lett, hogy az erősebb anyagból lévő pedál rendesen szétszedte a gyengébb anyagból lévő hajtókar menetének nagy részét, de végül csak sikerült szépen összeraknom. Gondoltam, jó lesz, de többet az életben nem lehet már szétszedni és újra jól összerakni.

Felkelés hajnalok hajnalán. Zuhog az eső. Vonat kéne nekem, de vasutassztrájk van. Állítólag csomó vonalon járnak, hátha mázlim van. Adott egy telefonszám, ahol érdeklődni lehet. A telefonvonal túlvégén ülő kislánykának a leghalványabb fingja sincs, hogy az adott vonalon járnak-e vonatok. Hurrá! Ki az állomásra. Mondják, hogy amelyiknek tíz perc múlva kéne jönnie, az egy órát késik. Csak tudnám, ilyenkor miért nincs akkora mázlim, hogy az óránként járó vonatok közül az előző is késsen egy órát, mert akkor azt pont elkapnám. Valószínűleg kevesebb vonat jár, csak ezt nem kiesésként, hanem késésként kommunikálják. Fél óra várakozás után úgy döntöttem, hogy álmos is vagyok még, és nincs kedvem zuhogó és szemlátomást szűnni nem akaró esőben bictúrára indulni, vissza haza, alvás. Dél körül, mikor újra felébredtem, már egész szép idő volt, útnak indultam megint, hogy vonattal csatlakozzam valahol a többiekhez. A sztrájk már alábbhagyni látszott, legalábbis a vonatom jött rendesen. Pesten tekerve az egyik pályaudvarról a másikra (na, svájci szemmel nézve ez is totál röhej ám, mi az hogy nem érnek össze a vonatok?) egyszer csak a pedál elkezdett hullámozni, kígyózni. Eddig bírta a menet. Keressünk gyorsan egy szervizt, ahol hipp-hopp megcsinálják. Mázlim volt, találtam. Hajtókarcsere. Öreg a láncom meg a hátsó fogaskerekeim. Ha hagyjuk, a laza lánc és a vadiúj első fogaskerekek szétszedik egymást. Ha láncot cserélünk, a vadiúj lánc és a kopott hátsó fogaskerekek szedik egymást. Cseréljünk ki tehát mindent! A bicikli hazaszállításával együtt már majdnem két TG canga áránál tartunk, ebből az első kibírta volna Egerig, ott azt eldobom, veszek egy másikat, az meg kibírja a maradék két napot szerencsés esetben.

Este csatlakoztam a csapathoz, még kaját is vittem nekik. Ekkor kezdődött számomra a túra „közösségi” része, vagyis az igazi túra. Napi nyolcvanas kábé, hegyen-völgyön át (bár állítólag az első nap, amiről lemaradtam, volt messze a legdurvább), dombtetőn véget érő úttal, közérttel ami majdnem bezárt már mire odaértünk reggelizni. Nem is olyan magas hegy a Mátra. A Bükk meg pláne nokedli ebből az irányból. Két éjszaka vadkemping bográcsozással, majd Szikszóra megérkezve fedél fejünk felett (ennek örömére odakint ismét nagy zuhé), hatalmas lakoma, ezúttal is köszönet kedves vendéglátóinknak! Másnap vonattal haza.

Rövid, ám velős túra volt.