Shalom

Bontják a határt. Ha minden a terv szerint halad, 24 órán belül leellenőrizzük, hogy maradt-e belőle valami.

Mud On Your Face

Svájci tartózkodásom legelső napjaiban feltűnt, hogy úton-útfélen hirdetnek egy bizonyos „We Will Rock You” című musicalt, melyet a Queen két zeneileg aktív tagja, valamint egy számomra ismeretlen brit komedista-író-rendező írtak, és év végéig játsszák nagyjából naponta Zürichben. Lévén hogy elég nagy Queen-rajongó vagyok, egyértelmű volt, hogy valamikor meg kell nézni. Mivel lusta is vagyok, egyértelmű volt, hogy addig fogom halasztani, amíg csak lehet. Így történt, hogy ma estére jó kis programunk volt (néhány bátor jelentkezővel karöltve).

Előtte szerencsére picit utánaolvastunk, hogy miről is lesz szó. Az egész egy kitalált történet, sok-sok zenei betéttel. Valamikor 300 év múlva játszódik, amikor az emberek merev szabályok szerint, fentről, a globális szoftvercégtől jövő ideológiák alapján élik unalmas életük, a hatalom elnyomta a szabadságot, és ezzel együtt a rockzenét és az igazi hangszereket is. Megpróbálnak visszaemlékezni a régi szép időkre, például felidézik, hogy 2008-ban Svájc megnyerte az EB-t, de a régi nagy rocksztárokat (mint például DJ Bobo) és rockslágereket (pl. 99 Luftballons) csak hírből ismerik. Alapvetően humoros darab, kár, hogy a poénok nagy részét nem értettem. Az még hagyján, hogy a prózai részek németül voltak (szerencsére nem svájciul), de képesek voltak a dalok egy részét is lefordítani – leginkább azokat, melyeket a karhatalom képviselői énekeltek. Ezeknél annyit azért értettem, hogy jelentősen eltér a tartalom az eredeti dalszövegtől, tehát feltételezem, hogy az angol verzióban is vannak elég komoly módosítások.

Történetünk két főhőse (a fiú Galileo Figaro, és a lány Scaramouche) próbálnának kitörni (I Want To Break Free; I Want It All; ...) a nyomasztó világból (Innuendo (sajnos csak a nyomasztó rész, a spanyolgitáros nem); Under Pressure; Death On Two Legs instrumentális bevezetője; ...), közben találkoznak egy nagyobb hippicsapattal, akik hasonló cipőben járnak, így csatlakoznak hozzájuk. A hippik mind híres emberek nevét viselik, például az egyik srácot Britney Spears-nek hívják, a másikat pedig egy alkalommal a karhatalmat képviselő egyik kihallgató ürge „Herr Madonna”-nak szólítja.

Mindeközben a hatalmat képviselő szoftvercég próbálja őket megregulázni és a gépizenés egyen világukba beilleszteni (Radio Ga Ga, Video Gu Gu, Internet Ga Ga; Play The Game; ...).

A történetben persze ott van az elmaradhatatlan szerelmi szál (Somebody To Love; Who Wants To Live Forever; sajnos főleg jól ismert Queen slágerek voltak, pedig egészen odáig elment a történet, hogy a Get Down, Make Love is jöhetett volna). A lány többször is mondta a fiúnak, hogy milyen béna neve van, de ettől a ponttól kezdve Galileo Figaro helyett Galileo Gigolo-nak hívta.

Előkerül egy videokazetta, de csak pár másodpercnyi anyag van rajta, a Bohemian Rhapsody klipjének legeleje. Belelkesülnek a szereplők, és ellátogatnak a híres Wembley stadion romjaihoz, ahol hogy-hogynem a fal egy darabja egyszercsak leomlik, és előkerül egy gitár (természetesen egy Red Special-klón). Innen kezdve őrült rock (We Will Rock You), majd happy end katarzissal (We Are The Champions; Bohemian Rhapsody).

Helyenként kicsit sok volt a szöveg számomra (nem meglepő, hiszen nem értettem), de sokszor azon is tudtam röhögni, ahogy a többiek röhögnek. Az előadás maga szerintem remek volt. Az énekesek sokkal-sokkal jobbak voltak, mint amire számítottam, ami a Queent ismerve nagyon magas lécet jelent. A zene is nagyon profin meg volt csinálva, és számomra csak a legvégén derült ki, hogy nem felvételről ment, hanem élőben nyomták a színpad mögött, ami nagyon dícséretes. Persze lehetett volna még több zene, meg picivel több kevésbé ismert dal is tőlük.

Londonban állítólag jövő szeptemberig játsszák. Tippem szerint nem németül. Hiba lenne kihagyni.

Nehéz összehasonlítani egy ragyogó, kulturált színházi előadást egy szűk sörözőbeli iszogatós-telitorokbóléneklős koncerttel (I Want Ital). Mindkettő nagyon jó. Utóbbi december 28-án este a QUP jóvoltából Pesten, a Rock Randevúban. Én ott leszek!

Ui.: Brian May folytatta a zenélés miatt harminciksz éve félbeszakított tanulmányait, és most októberben megszerezte a PhD-t csillagászatból. Egyik szemem örül; őszinte gratula! Másik szemem bánatos; jobban örülnék, ha inkább többet zenélne...

Ui.#2: A Queen szerintem (és sokan mások szerint) egyik legjobb dalának az a címe, hogy '39. Nem tudni, szándékos volt-e, vagy pusztán véletlen, de nagylemezeiken sorra haladva ez a harminckilencedik daluk. Nekem pedig ez lett harminckilencedik blogbejegyzésem. Hogy is volt az a bizonyos összeesküvéselmélet? :-)

Brumm

Sokminden történt csütörtök óta. Miért pont csütörtök? Mert addig tudok visszaemlékezni, ott történt az elmúlt idők első emlékezetes eseménye. Igazából egy-két nappal hamarabb kezdődhetett azáltal, hogy megjött az igazi hideg, miközben nekem még minden téli cuccom otthon van. Csütörtökön a szervezetem egy jó kis megfázás keretében ezt tudatta is velem. Azért emlékezetes ez az esemény, mert még mindig tart, de szerencsére nem komoly. Picit aluszékonyabb vagyok, de szerencsére nem folyik ki a szemem a monitor előtt. Sőt, pénteken kifejezetten jól haladtam a programozással. Rájöttem, hogy fel kell rakni a fejhallgatót, berakni valami jó zenét, kábé 5-10 percig a zene elvonja a figyelmem mindentől (a munkát is beleértve természetesen), de utána ez megfordul, és segít belezökkenni a teendőkbe és kizárni a külvilágot. Fontos, hogy ne legyen halk a zene, mert akkor végig az vonja el a figyelmet. Legalább közepes hangerejű, de inkább picit hangos legyen, akkor könnyű elérni, hogy ne kelljen rá figyelni.

Az egyetlen bibi, hogy viszonylag kicsi a fejhallgató, a fülemet fizikailag a fejemhez préseli, ami nem túl kellemes egy idő után. A télikabát mellett az otthoni fejhallgatóm is szerepel a Top 10 Nagyon Hiányzó Cuccok listámon. Hangminőségre viszont nagyon jó a fejhallgató, vagy csak nekem kezd egyre vájtabb lenni a fülem, mert több számban is rátaláltam a zongorafutamra, ami eddig elbújt előlem. Érdekes, valahogy sokszor a többi hangszert jobban meghallom a pop-rock zenében, mint a zongorát (már feltéve persze, hogy nem az a fő hangszer, hanem csak egy a nagyon sok közül). Majd ha elhozom otthonról a fejhallgatómat, akkor összehasonlítom a kettőt, kíváncsi leszek.

A programozás után viszont már nem kellett fejhallgató, élőben jött a rock a céges ünnepváró bulin. Kicsit lassan és nehézkesen indult be (viszont jó volt a kaja), de aztán a buli is remek volt. Élőben tolt valami zenekar sok fúvóssal és egyéb rockhoz szükséges hangszerekkel valami általam meghatározhatatlan típusú zenét, ami annyira nem tetszett, de kétségtelenül nagyon profik voltak. A szünetben volt air guitar verseny, ahol igazi rockzene részletekre kellett az önkéntes jelentkező kollégáknak produkálniuk magukat. Nem kis meglepetésünkre a szobánkban ülő csöndes, vékony hangú, visszahúzódó természetűnek tűnő pakisztáni leányzó toronymagasan vitte a pálmát – akarom mondani a felfújható gumigitárt, ami a nyertesnek járt. Aztán ismét a zenekar jött, majd a végén DJ, kábé hajnali kettőig.

Szombaton értelemszerűen nem keltem túl korán, mondjuk 11 körül. Este 8-ra hivatalos voltam Henrik lakásavatójára, előtte két dolgot terveztem csinálni: mosni és karácsonyi bevásárolni. Reggel jött e-mail Balázstól (nem a lakótársamtól, ő most otthon van, hanem a másiktól), hogy mit szólnék este egy pókerpartihoz, meg hogy hol legyen. Írtam neki, hogy nekem aznap nem jó, de másnap este jöhetnek hozzánk. Persze Petinek, lakótársamnak elfelejtettem szólni erről. És én is megfeledkeztem az egészről, miután szombat estig nem jött válasz erre a felvetésre. Na de ne szaladjunk előre ennyire.

Szóval megtelt a szennyestartóm, ami két adagnyi mosandót jelent. Lementem, láttam hogy megy a mosógép, de a vége felé jár. Petivel picit tanakodtunk, hogy mi a teendő, ha valakinek lejár a programja, de nem megy érte. Ő azt mondta, hogy neki már pakolta ki valaki a cuccait, szerinte ez teljesen rendben van. Én is így gondoltam, ezért picivel később, déltájt lementem, hogy lesz ami lesz, most már biztos lejárt az a program, elindítom az enyémet. Ámde épp lent volt a srác, pakolta át a kimosott cuccait a szárítóba, és mutatta, hogy van nála még egy adag. Jó fejnek tűnt (itt még), kérdezte hogy nekem csak egy adag-e, udvarias akart lenni és talán előreengedni, de mivel mondtam, hogy nekem két kör is lesz, és egyébként is ő volt ott előbb, rakja be ő, aztán utána jövök én. Zárójeles megjegyzés, hogy ami ágyneműt, lepedőt, törölközőt, ilyesmiket készült berakni, azok úgy néztek ki ránézésre, mint amiket én már legalább 5 éve kidobtam volna a kukába, és amiken tippem szerint egy mosás nem sokat segít.

Irány be a városba. Ajándéknézegetés. Naná hogy nem találtam semmit persze. Egy vagy talán másfél óra nézelődés után vissza haza a mosógép miatt. Az adott cuccok persze benn voltak a mosógépben, én szedtem ki azokat és raktam a gép tetejére. Beigazolódott a sejtésem, kimosott állapotban is undorítóan néztek ki. Saját cuccok be, mosógép beindít. Persze még egy kis logisztikai problémát meg kellett oldani: a mosóport fent kell betölteni, tehát érdemes a szomszéd ruháinak kirámolása előtt megejteni.

Irány vissza a városba megint. 6-7 villamosmegálló a központ, nem vészes, de nem is olyan hűde közel, hogy élmény legyen egyfolytában hazapattanni. Megint nem találtam semmit. Aztán vissza a mosógép miatt. Útközben megnéztem a házunkhoz elég közel lévő publikus mosodát. Rakat mosó- és szárítógép, melyek zsetonnal működnek. Egy 40 fokos mosás 7 frank, 25 percnyi szárítás újabb 4 frank, az két adag ruhára bő 3000 magyar pénz, jajj. Bár az idő pénz. Hogy mennyi, az jó kérdés. Szóval délután négy körül járhattunk, amikor konstatáltam, hogy a lepedők még mindig a mosógép tetején, az illető első adag cucca meg még mindig a szárítóban. Kipakoltam azt is, első adag ruhám eggyel balra (azzal is szívesen elbeszélgetnék, aki a két gépet egymástól jó messze rakta, nem ám egymás mellé), második adag ruha a mosógépbe be, mosópor nemtriviális módon betölt, mindkét gép indít. Én újra be a városba.

Picit ismeretlen utakra tévedtem (szándékosan), és találtam tök jópofa dolgokat. Például négyszintes játékboltot, ahol 1-1 szint dedikáltan a tipikus fiú- és a lányjátékok számára van kitalálva, és további két „koedukált” emelet is van. Sok időm nem volt körülnézni (a mosás ugye), de másnapra beterveztem, hogy visszatérek.

Este 6 körül haza. A ruhák a pipeline-ban eggyel tovább. Az első adag elkészült, és bár a szárítógép legalább 1 órán keresztül ment, mégsem lettek tök szárazak, tehát itt fent a lakásban kiteregettem őket. Jó fáradt voltam, kicsit ledöglöttem.

Kábé egy órával később lementem. A második adag ruha (tudjátok még követni? aminek a szárítóban kellett volna száradnia) a szárító tetején tök nedvesen, a szárító működik ezerrel, a redvás lepedők meg sehol (gondolom a szárítóban, de annak nem átlátszó az ajtaja). Egy pillanatig gondoltam, leállítom, kivágom a földre ami benne van és visszarakom az én cuccaimat. Aztán elszámoltam tízig, és kiteregettem. Szeretném azt hinni, hogy van valami reális magyarázat. Például hogy a gép elromlott és hibából hamarabb leállt. Az illető srác pedig van olyan rendes, hogy csak steril gumikesztyűvel nyúl hozzá mások cuccaihoz (saját cuccainak állapotát látva a gumikesztyű használata nem is lenne olyan meglepő), így nem tűnt fel neki, hogy azok tök nedvesek. Hmmm, vajon miért megy olyan nehezen elhinni magamnak egy ilyen mesét?

Szóval így, hogy ráment az egész szombatom (jajj bocs, nem az egész, utána jött csak a lakásavató szintén hajnali 2-ig), elgondolkodtató, hogy inkább a közeli mosodába menjek legközelebb.

Állítólag az egész mosógépes őrület mögött az áll, hogy régen míg a férjek dolgoztak, addig a feleségek számára ez volt a közösségi élet. A pincében. Hát, amíg kézzel mostak, addig még csak-csak el tudom hinni ezt a mesét, de a mosógép megjelenésével már elég hülyén hangzik. Meg egyébként is, tegyük fel, megpróbálom elképzelni, hogy háziasszony vagyok, és közösségi életet szeretnék élni a házban a többi háziasszonnyal. Szerintem inkább főzicskézésre hívnám át őket, mint közös mosásra. Az meg egy másik dolog, hogy talán jó lenne haladni a korral...

Vasárnapra két dolgot terveztem. Napközbenre vásárlást, estére pedig lepénysütést, azzal a céllal, hogy szülinapomat megünnepelendő bevigyem a cégbe. Mondtam is Petinek, hogy ha nyitva van a közeli bolt (amihez nem sok reményt fűztem), akkor visszajövök azonnal, egyébként meg csak soká. Merthogy nyilván a mirelit meggyet nem a karácsonyi bevásárlás elején veszi meg az ember, hanem a végén. Na a közeli bolt természetesen nem volt nyitva, ez nem lepett meg. Ami viszont meglepett, az az, hogy szinte semmi más nem volt nyitva. Az egész Bahnhofstrasse (Váci u.), az összes igazi bolt és az összes karácsonyi fából összetákolt pavilon zárva volt. A játékboltról nem is beszélve. Maradt tehát maga a pályaudvar a rakat állandó és a rakat ideiglenes árussal.

Itt már nem tudom, hányadszor jártam körbe az árusokat, és már kezdett egy-egy ajándékjelölt kikristályosodni, amikor felhívott Ania kolléganőm, hogy itt vagyok-e, és csatlakozhat-e hozzám. Ez roppant jó ötlet volt, mert jót dumcsiztunk, meg felhívta a figyelmemet pár tök jó boltra, ami elkerülte a figyelmemet. Aztán valamikor este 6 körül hívott Peti telefonjáról Eszter (fent említett Balázs barátnője), hogy ugyan hol vagyok már, merthogy ők ott vannak nálunk pókerezni, és egyébként is Petitől úgy tudják, hogy süti alapanyagokért pattantam le sok-sok órával azelőtt, és egyébként is, mikor csinálom meg a lepényt nekik?... Hátbakker. Ráadásul már mióta próbáltak hívni, csak a pályaudvar nyüzsijében nem könnyű meghallani a telefont. Sprint a boltba azonnal, dupla adag lepény alapanyag beszerezve, majd haza. Kissé nagyon gáz, teljesen elfeledkeztem erről a bizonyos partyról. Meglepődöttségemet fokozta, hogy további nem várt vendégek is voltak a lakásban. De ekkor még mitsem sejtettem. Ám pár perc múlva, amikor Eszter megmutatta az új gitárját, és elkezdett pötyögni valamit, és néztem hogy de szépen szól, meg de ügyesen játszik, és már a végére ért, amikor leesett, hogy hmmmm, ez mintha a klasszikus „happy birthday to you” lett volna. Á, biztos hallucinálok. Eljátszotta még egyszer, ekkor már minden kétséget kizáróan az volt. Majd az ajtóban megjelent valami fénylő tárgy. Nem, nem ufó, hanem torta gyertyákkal. Na, kész voltam. Azt hittem, a tavalyi übermeglepetésbuli után idén nem tud velem senki sem kitolni... Tévedtem. :-)

Volt karaoke, volt póker, volt túróscsusza, volt Egmont keksz (bizony, Eszter és Péter csináltak nekem ilyet, a keksz tetejébe bele voltak nyomva a betűk, az öcsémről elnevezett világhírű Albert keksz mintájára, bár ez a keksz (vagy süti?) sokkal finomabb volt). (Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megemlítsem, hogy az összes magyar googlert vagy Péternek, vagy Balázsnak hívják, és mindenkinek az összes nőnemű hozzátartozóját (feleségét, barátnőjét, húgát stb.) vagy Eszternek, vagy pedig Kingának. Ha valakit mégsem, az mérési hiba. Így például az előbb említett két ember közül sem Eszter, sem Péter nem egyezik meg a pár bekezdéssel feljebb említett druszájukkal.)

Na meg persze előbb-utóbb volt cseresznyés-málnás lepény is. Tök jó ilyen sokadszorra készíteni el ugyanazt a sütit. Az ember megtanul érdekes dolgokat. Például hogy ha a receptben az van, hogy meg kell nyomkodni a meggyet, hogy kijöjjön a leve, akkor az nem véletlenül van ott. Meg hogy ha az elkészült masszát a tepsibe átöntve az feltűnően kevés és feltűnően könnyen folyik, akkor a liszt kimaradt belőle. Továbbá hogy a meggyet nem praktikus málnával helyettesíteni, mert a sok kis apró mag belemegy az ember fogai közé, és ez valamelyest csökkent a süti élvezeti értékén (feltéve persze, hogy az összehasonlítás alapjául szolgáló meggy egytől egyig ki van magozva).

És természetesen volt sör, forralt bor és pálesz is, ezek nélkül nem lehetett volna teljes az este.

Szóval buli volt megint kábé fél háromig. Aztán alvás, hiszen másnap meló. Hajnali 10 körül sikerült felkelnem, tettem-vettem, mosogatógépbe minden be, program beindít, a második adag (előző este elkészült) lepénnyel kezembe cégbe be. Gondoltam majd jól meglepődnek. De nem, én lepődtem meg, mert azzal fogadtak, hogy boldog szülinapot kívánnak. Hátbakker... Én meg csak álltam ott, és nem tértem magamhoz...

Igen, egyre biztosabb vagyok benne... Világméretű összeesküvés áldozata vagyok. Vagy lehet, hogy a világ nem is valódi körülöttem, csak képzelem az egészet. Két szülinap egymás után, és mindkettőn a legváratlanabb módon lepnek meg a legváratlanabb emberek. Megérdemlem mindezt? Sajnos nem hiszem. Szóval nem értem. Viszont köszönöm mindenkinek! Na mindegy. Akarom mondani, mind1, Bencét idézve, vagyis bináris 11111. Idáig még egy kézen el lehet számolni.

Azt meg már csak nagyon titkon merem remélni, hogy pusztán a vak véletlen műve, és semmi köze hozzám, hogy ex-kollégáimnak épp vasárnap jutott eszükbe újabb UHU-Linux tesztkiadást csinálni, melyet épp XXXI kódnévvel illettek. Nem, ekkora összeesküvés a hátam mögött teljesen kizárt. Ez biztos csak véletlen. ;)

Lepény

Jajj, a lakásavató buliról meg ne feledkezzem (ha már a SF-i élménybeszámoló végleg elmaradni látszik).

Múlt hét elején történt, hogy Balázs (lakótársam) megemlítette a cégben: jön a húga és hoz túrót. Másik Balázs, akinél a múltkor voltunk túrós palacsintázni és karaoke-zni, meghallotta ezt, és rögtön lecsapott a témára: márpedig akkor hétvégén lakásavató nálunk. Mit volt mit tenni, meg kellett tartanunk.

Ennek természetesen előfeltétele volt, hogy rendet rakjunk, amit egyébként már hosszú hetek óta halasztottunk. Most végre kénytelenek voltunk venni egy nagy levegőt, és normális kinézetűre varázsolni a lakást. Sikerült.

Természetesen be is vásároltunk mindenfélét, aminek aztán jelentős része meg is maradt a buli után, sebaj, elfogy később. Csináltam meggyes lepényt a Horváth Ilona szakácskönyv alapján – az egyetlen süti, amit már csináltam korábban, elég jó sikerrel, így újból bevállaltam. Igaz, meggyet nem kaptunk, helyette cseresznye, valamint vegyes erdei gyümölcsök kerültek bele. Nem lett annyira fincsi, mint az otthoni, de azért egyáltalán nem volt rossz. A palacsinta is viccesre sikerült. Liszt címszó alatt valami rozslisztet(?) sikerült vennem, ami tök barna színű, így a tészta is barna lett (bár ízre szerintem nem volt nagy különbség). (Szerencsére a lepényhez még marad korábbról normális liszt.) A túróhoz meg nem volt tejföl, így Peti csinált gyümölcspudingot, azzal higítottuk fel.

A színes palacsintáról jut eszembe... Matek példa, most hallottam. Igazi matekosoknak triviális kell hogy legyen, de általában két táborra szokott szakadni a társaság... Valaki csinál három palacsintát. Az elsőt jól elrontja, mindkét fele odaég. A másodiknál már ügyesebb, csak az egyik fele ég oda. A harmadik tökéletesre sikerül. Mesebeli fordulatként ezt a három palacsintát berakjuk egy szatyorba (logikus, nemde?), majd csukott szemmel kiveszünk egyet, és még mindig csukott szemmel az asztalra tesszük. Eztán kinyitjuk a szemünket, és egy égett felet látunk. Mekkora valószínűséggel égett ennek a palacsintának az alsó fele?

Nade vissza a lakásavatóhoz. Volt projektor, hiszen megint készültünk karaoke-zni. Előtte azonban néztünk egy kis Shrek-et. Ebben az volt a különös, hogy valami gond volt a számítógép és a projektor közti kábellel, így az ég-világon minden zöld színű volt, kivéve maga Shrek.

Aztán karaoke, közben alapozásnak Piedone kedvenc söre, valamint erdélyi szilvapálesz UHU-s Andinak köszönhetően. Köszi! Ezután kevéske agyament gitározgatós-énekelgetős, majd póker, végül egy kis beszélgetés, míg ki nem dőltünk.

Türkiz

Voltam masszázson. Merthogy itt ilyen is van. És ha van, akkor előbb-utóbb ki kell próbálni. Megérte. Néha kicsit fájdalmas volt, de ettől talán még jobban esett. Teljesen felfrissültem. Az esti játékon végig tök friss voltam, fel sem tűnt, hogy éjfél után fejeztük be.

Maffia most nem volt, viszont végre pókereztünk egyet, na meg biliárdoztunk (pool) is, és persze volt mindenféle társasjáték is. Biliárdban (csakúgy, mint minden másban, például csocsó) abszolút bénának érzem magam a többiekhez képest. Na persze vannak, akik néha késő este egymagukban gyakorolnak, hozzájuk képest nehéz labdába rúgni (képletesen persze... szép is lenne lábbal rugdosni a biliárdgolyókat).

Ami a biliárdot illeti, a régi épületben az asztal mellett ki vannak függesztve a játékszabályok. A nemzetközi társaság is magával vonja azt, hogy a hivatalos szabályok szerint játszunk, nincs helye semmiféle magyar kocsmaszabálynak. Az már derengett régebbről, hogy a „nagy hiba után kétszer jön a másik” az egy ilyen tök nagy baromság, de azt csak most tudtam meg, hogy a „fekete golyót a legutolsó golyóéval átellenes lyukba kell leküldeni” is hungarikum, valójában akármelyik lyukba be szabad rámolni. És természetesen előre meg kell mondani, melyik golyó melyik zsákba fog leesni; ha máshova talál be, vagy másik golyó esik le, az is kis hiba, az ellenfél jön. (Mindez csak az után van így, hogy már kiderült, melyik játékos a teli és melyik a csíkos.) Ami még szintén új volt számomra, az az, hogy nagy hiba esetén (pl. fehér leesik, vagy nem saját színűvel ütközik először, talán akkor is ha az ellenfél golyóját bezsákolod) a másik akárhova átrakhatja a fehéret.

Ha már a színeknél tartunk, érdemes megemlíteni, hogy a játékestek az új épületben vannak; egyelőre pusztán ez az, ami miatt néha arra járok. Az új épületben minden emeletnek saját jellegzetes színvilága van/lesz. Egyelőre a harmadik és a negyedik emelet van belakva. A harmadik (ahol a bejárat van, hehe) kék, a negyedik pedig zöld színű.

A lépcsőház tűzgátló vasajtók mögött található betonförmedvény, ahol elég könnyű eltéveszteni, hogy éppen hányadikon is járunk. A tájékozódást megkönnyítendő a vasajtókra kiragasztottak egy-egy hatalmas papírlapot. Az egyik szinten zöld háttérre kiírták, hogy „Blue”. A másikon pedig kék alapon „Green” olvasható.

Hatásvadász szünet azok számára, akik túl gyorsan olvasták az előző két mondatot, és semmi szokatlant nem találtak bennük... tessék lassabban olvasni... vizuálisan elképzelni... leesett?

Mielőtt megkérdezitek, hogy akkor most a szöveg és a szín közül melyik mond igazat és melyik füllent, elárulok még egy nagy titkot. Az épületben két lépcsőház van. ;-)

Jégkrém

Mikulás bácsi hozott nekünk egy közösségi estet. Moziba mentünk cégestül. Bíztam benne, hogy a kretén magyarok, akik minden filmcímet tök másképp fordítanak le, képesek lesznek kitalálni valami frappánsabbat, mint a szörnyen hangzó szó szerinti fordítás: „Az arany iránytű”. De nem.

Persze mi nem magyarul láttuk. Angolul, német és francia felirattal. Valami fantasy film, és hát én nem igazán rajongom az ilyen stílusért. Nézhető volt, de különösebben nem ragadott meg, és szerintem tele volt a történet idétlen és logikátlan eseményekkel. Nem tudom, hogy igazából ez a stílus velejárója, vagy csak ez a konkrét film ilyen, vagy esetleg én nem értettem az egészet. Ha rajongsz az ilyen típusú filmekért, kíváncsi leszek a véleményedre!

Na de nem is erről szeretnék beszélni. Hanem a hülye svájci mozikról. Tudtam előre, hogy ez lesz, mondták. Mégis meglepett.

Az még hagyján, hogy itt is negyed óra reklámmal indítanak. Az már meglepőbb, hogy mindezt szintén kábé negyed óra késéssel kezdik vetíteni (hé, Svájcban volnánk, nemde?). De ez még mind semmi.

Nagyban zajlik a cselekmény. Kiszúrom a jobb felső sarokban a bevillanó fekete jelet. Nem tudom, tudjátok-e, vagy feltűnt-e már, mozifilmekben kábé 20 percenként felvillan valami téglalap vagy kör, aztán néhány másodperc múlva újra. Innen tudja a gépkezelő, hogy szalagot kell váltania (a filmek ilyen hosszú tekercseken vannak), és innen kezdve a másik vetítőgép dolgozik. Szóval észreveszem a téglalapot (ebből is látszik, hogy mennyire kötött le a cselekmény), és pár másodperc múlva, amikor egy nagy jelenetváltásra számítok (szalaghatárokon mindig ez van, hogy pici időzítési eltérés a váltásban ne legyen gond), a vártnál még nagyobb váltás lep meg. Az egész vásznat betöltöti egy gigantikus jégkrém, meg valami szöveg, hogy itt az ideje enni egy jégkrémet. Szünet a film közepén. Nooormáááliiis???

Nem leszek karácsonyi dududú

Állítólag tél van, mindjárt itt a karácsony. Nekem annyira még nem tűnt fel. Persze, vannak utcai árusok, meg némelyik bolt vagy pláza egy-két vasárnap is nyitva tart. Vannak feldíszített karácsonyfák városszerte. Van sült gesztenye, forralt bor. Van karácsonyi süti a cégben. De az igazi hangulat (bennem legalábbis) még nincs meg.

Nincs hó itt a városban. (A hegyekben persze van.) Sőt, esik az eső napok óta. Hideg sincs igazán. Sötét sincs annyira. Itt kábé 20 perccel később sötétedik, mint Pesten, ez elég sokat számít.

Ma kicsit körülnéztem, de csak arra volt jó, hogy elkezdjen fájni a fejem és hazajöjjek. Nem vettem semmit. Marad a jövő hétvégém a bevásárlásra. (Vésztartaléknak az azt követő hétvége Pesten.) Általában 3-4 napot el szoktam vele vacakolni, és most még nehezebb helyzetben is vagyok. A szokásos ötlethiányon túl itt azt sem tudom, hova érdemes menni, hol lehet jópofa cuccokat kapni. Ráadásul bizonyos ajándéktípusok (pl. könyv) eleve ki vannak lőve. Mindig utálom elkezdeni a bevásárlást. Most is. És mindig jó érzéssel tölt el, ha túlvagyok rajta. Remélem, most is így lesz.

Szóval lássuk csak a klasszikus svájci ötleteket. Bicska. Kést nem adunk ajándékba. Mondjuk lehet érte kérni 2 Ft-ot cserébe. Óra. Úgyis mindenkinek van. Tehén. Nem fér be a csomagtartóba. Csoki. Otthon is kapni, ráadásul nem igazán volt alkalmam végigkóstolni az itteni kínálatot (úgyis mindig kapunk kaját), szóval nem tudom, melyik az igazán finom belőlük. Müzli. Igen, az jó ötlet. Mindenféle tejben felkeverendő müzli, illetve cerbona szelet jellegű jóság. Tudtátok, hogy a müzli zürichi találmány? Rakat fajtát kapni belőle, és általában tök finomak. Vonat. Elég nagy kultusza lehet a vasútnak, mivel ha villamossal megyek dolgozni, útközben három vasútmodellboltot is látok. Az egyik itt van az utcánk sarkán. Múltkor végignéztem a kirakatát, különös tekintettel az árcetlikre. A szépen kidolgozott gőzmozdonyok 1000 frankért még úgy-ahogy, de ööööö... izééé... tessék mondani, mi kerül egy eredetileg is szörnyen ronda villanyvonat műanyag kicsinyített másán 8500 frankba (gyk. 1.3M Ft)? Ne nézz így rám a két szemeddel, mer' úgyse fogom megvenni neked karácsonyra. Inkább maradok a müzlinél.

Birka-jaj

avagy Black sheep, white sheep

Ma is kaptunk pólót. Persze ez csak véletlen, hogy így összejött kettő egymás után; nehogy azt higgyétek, hogy minden héten kapunk. Ha jól számolom, még csak 6 Google pólóm van.

Lefekvés előtt lehet számolni a bárányokat. Igaz, nincs kerítés, amin átugranak, és csak hatan vannak, ilyen gyorsan nem szoktam elaludni. Nem is ezt a célt szolgálja.

A sztori ott kezdődik, hogy voltak itt is valamiféle parlamenti vagy akármilyen választások, amik persze tök nem érdekelnek, de még nekem is feltűntek városszerte azok a plakátok, ahol piros alapon van három fehér és egy fekete bárány, és az egyik fehér éppen seggberúgja a feketét. Valami szöveg is van alatta, szerencsére nem értem. Nem rakok linket, aki rákeres, elég hamar talál képet róla a neten. Azt sem árulom el, milyen nézeteket valló pártról van szó – akinek még nem egyértelmű, az álomvilágban él.

A pólón, amit kaptunk (bocsánat, legyünk precízek: vehetett aki akart, nem kötelező) hat bárány van. Épp ugyanolyanok, mint az ominózus plakáton. Egy fehér, egy fekete, és természetesen négy Google-színű. Egyik sem rúgja seggbe a másikat.

Standard disclaimer: Ezeket a bárányokat egy független grafikus rajzolta. A Google (is) megvette a jogokat a felhasználásra. A póló nem hordoz semmiféle politikai tartalmat. A valósággal való bárminemű hasonlóság pusztán a véletlen műve.

Changing Tires Prohibited

Megérkeztek a várva-várt fényképek!

Promó

Rég jelentkeztem... Nem azért, mert nem lenne miről írnom, sokkal inkább azért, mert nincs mikor. Amikor ráérnék, akkor meg fáradt vagyok. Most is takarítani kéne. Ahhoz viszont nincs lelkierőm. Marad helyette a pötyögés.

A legtöbb izgalmas dolog a cég kapuin belül történik. Ezek nagy részéről azonban nem beszélhetek, vagy mindenesetre nem tudom, hogy beszélhetek-e. Például arról, hogy mik lesznek az új épületben, ha teljesen elkészül. Eddig a régi sokkal jobban tetszett nekem, mert jóval hangulatosabb. Az új viszont sokkal jobban fogja hozni a Google infantilis lelkivilágát. Múlt héten megtudtunk csomó mindent, tegnap pedig láttam rajzokat, és azt kell hogy mondjam, egyre jobban tetszik. Majd ha átadják az épület megfelelő részeit és átköltözünk, akkor visszatérek erre.

A tegnapi több szempontból is izgalmas nap volt. Például kaptunk bocis pólót. Csak úgy. A cég logója előtt tehénkedik a boci, nyakában kolomp, szájából szalmaszál lóg. Aztán este hosszú idő után megint voltam társasozni. Utána éjféltájt pedig tűzoltás következett, ugyanis sikerült totál elrontanom valamit (értsd: a cég nagyvilág felé nyújtott szolgáltatásai közül), ezt a változtatást kellett villámgyorsan visszavonni. Bár ezt igazából a Mountain View-i kollégák csinálták, én meg drukkoltam nekik. Megesik az ilyen...

Picit elkezdtem keresgélni a neten, kíváncsi voltam, találok-e fényképet az új épületről. Nem találtam. De aztán eszembe jutott, hogy manapság az állókép már nem divat. Multimédia, az kell a népnek! Rögtön kettő is.

Az első egy általános bemutató arról, hogy miért is jó itt dolgozni. Életképek főleg a Frei-ból (ez a régi épület kódneve, Freigutstrasse). Ebédlő az ötödiken. Gólya. Hatalmas babzsák icipici gyerekkel a Bra-ban (Brandschenkestrasse, az új épület). Fehér háttér a Mátrixból. Terasz a Frei második emeletén. Az elmaradhatatlan lávalámpák. És sokminden más is.



A második, lazább és lendületesebb montázs a nyárbúcsúztató Beach Party-n készült, Amcsiba indulásom előtti pénteken. Bra hetedik emelet, egyelőre tök üresen. Csináltak műhomokot, volt koktél és kaja. Qty. Almák. Piros konyha. Mosogatógép, amit tényleg nem pakol ki senki. Csillagközi romboló (vagy mi a rák) legóból. De ez mind csekélység ahhoz képest, hogy még engem is láthattok. ;)

Qty

Az apró különbségek sorozat következő epizódja. Asszem a második. Nem számolom. :) Tudom, hogy labdába sem rúgok Ambyék hatvanakárhánya mellett.

A járműveken vannak ugyan tiltó ábrák (például ne fűrészeld szét az ülést, ne cigizz, ne gitározz/szaxofonozz – bár egy szájharmonikázó és utána kalapot körbevivő pacákkal már kétszer is találkoztam), de például a ne kajálj-piálj nincs köztük. Sőt, szoktak is az emberek enni-inni. Érdekes, itt sikerül ezt kulturáltan tenni, nem összepiszkítva a járművet. Egyébként szemetes is van a járműveken.

A jó dolgok sokszor fel sem tűnnek, amikor természetes, hogy velünk vannak. Akkor tűnnek fel, amikor hiányoznak. A rossz dolgokkal ez pont fordítva van. Hiányuk nem tűnik fel, csak az, ha újra találkozunk velük. Ennek is köszönhető, hogy több mint 1 hónap után esett csak le, hogy itt nincsenek kátyúk, de még huplik sem nagyon. Azt hiszem, ez elég komoly előfeltétele annak, hogy mondjuk buszon kulturáltan lehessen enni-inni.

A másik tipikus tiltó tábla, amivel otthon mindenütt találkozni, a kutyákra vonatkozik. Itt ilyen sincs. A világ legtermészetesebb dolga, hogy az egész család kutyástul szájkosár és póráz nélkül együtt utazik a villamoson, együtt vásárol az ikeában, vagy akár együtt megy be a Google-be. Érdekes, itt a kutyák is tudnak normálisan viselkedni. Nem ugrálnak rá az emberekre, nem nyálaznak össze mindent és mindenkit, nem ugatnak. Jó fejek :-)

Switzerdütsch

Még mindig nem érzem át a svájci német és az igazi német közti különbséget. Leginkább mert itt senki nem beszél igazi németül. Viszont minap a villamoson utazva egy háromfős német társaság fetrengett a röhögéstől, valahányszor a villamosvezető bemondta a következő megálló nevét. Aztán megpróbálták utánozni. A Goldbrunnenplatz hallatán már majdnem a könnyük folyt a nevetéstől. A folytatást sajnos nem tudom, mert itt leszálltam, itt lakom... Most már bánom, hogy nem utaztam velük még egy kört.

Túró

Pénteken magyar parti volt. Túrós palacsinta. (Ehhez persze tudni kell, amit úgyis mindenki tud, hogy a „fejlett” nyugati világban nem létezik igazi túró.) Na, palacsintát azt speciel nem ettem, de tök jót karaokeztunk. Életemben másodszor. Először úgy, hogy volt visszajelzés. A monitor jelezte, hogy milyen magasan kéne énekelni, és ehhez képest hol van a tényleges énekhang. Hát, jobb ha nem tudjátok :-)

Jokkmokk

Pax, Billy, Poäng, Expedit, Lack, Hampen. Na vajon hol jártunk és mit csináltunk most hétvégén? (Meg előtte csütörtökön is.)

Természetesen a svéd bútorboltban voltunk (apropó, jut eszembe: tudtátok, hogy cégünk a termékeit igyekszik minél több nyelven elérhetővé tenni, hogy még a svéd szakácsok is megértsék?), majd utána szereltünk és rendet raktunk ezerrel. Még akad teendő, de igencsak kezd barátságos lenni a kecó. Végre nem a földön és a bőröndből félig kilógva hevernek a ruháim, hanem beköltözhettek a gardróbba. Az egyéb cuccok meg polcokra. Én pedig rugózós lábtartós széken ülök most a nappaliban. Lényegében csak a kanapé hiányzik a nappaliból. Ha az is meglesz (kihúzhatót veszünk mindenképp), akkor lehet jönni vendégségbe!

Pálcika

Dani, megvan még az a régi kvarcórád, amin minden évben várva-vártad ezt a pillanatot? Őrizd meg még négy évig, az lesz aztán az igazi: 2011/11/11 11:11:11.

Másik Dani: eszembe jutott, hogy hívtad a régi fizikatermet, a 111-est: „Fogadó a három elégtelenhez.” Régi szép idők...

Nooormáááliiis?

Múltkorjában buszon utaztam. Szép LCD kijelzőn mutatta a soron következő megállókat. Tudjátok, a villamosos részben meséltem erről.

A megállókat kijelző cucc teljes képernyőben fut, néhány tök primitív grafikai elem, meg nagybetűs szövegek. Az UHU-ban is csináltunk ilyesmit. Nem nagy cucc. Meg lehet csinálni jól.

Most viszont a soron következő két megálló nevét nem lehetett látni. Eltakarta egy nem kívánatos ablak.

„Welcome to the Found New Hardware Wizard”

Az még csak-csak hagyján, hogy Windows... (bár miért?)

Az még csak-csak hagyján, hogy nem bírják letiltani a rendszerüzeneteket... (bár miért nem?)

Na de hogy kerül új hardver a rendszerbe???

Sunday Bloody Sunday

Elmentünk az ikeába, meg előtte a conforamába (kika-típusú, csak sokkal kisebb) nagybevásárolni. Végre kábé 1 hónap után újra vezettem a saját autómat, ami nagyon-nagyon jó érzés volt, pláne az automata váltós szörnyűségek után. Mondjuk esőben, dugóban, parkolóházban helyet keresvén már nem annyira izgi. De azért jó volt.

Szóval nagybevásárolni indultunk. Aztán elköltöttünk hárman együtt 250 frankot. Ez szűk 40 magyar rugó. Hát, azt hiszem, mégsem sikerült nagyra ez a bevásárlás. Vettem többek közt szőnyeget (hej, ha otthon szembe jött volna ilyen, ráadásul ennyiért!) meg szennyestartót. Vettünk közösen kádkilépőt, zuhanyfüggönyt, lámpákat, lábtörlőt, és még pár ilyesmit. De legalább nagyjából kitaláltuk, hogy a közös helyiségekbe milyen nagyobb bútorokat szeretnénk. Meg mindenki azt is, hogy magának a saját szobájába. Remélhetőleg a jövő hét folyamán megvesszük és hazahozzuk, hogy szombaton össze tudjuk rakni.

Szívás itt a hétvége. Főleg a vasárnap. Nem lehet semmit sem csinálni. Nem lehet vásárolni, mert a boltok zárva vannak (kivéve a vasútállomásokon, bár ott valahogy nem hemzsegnek a bútorboltok). Nemhogy fúrni-faragni, de még mosni sem szabad (márminthogy mosógéppel), annyira csöndben kell lenni és tiszteletben tartani, hogy mások csöndben szeretnék tölteni a napot.

A mosás egyébként is überszívás. A házban (10 lakás) a pincében van egyetlen közös mosógép és egy szárítógép (a régesrég menthetetlenül elromlott NDK mosógépünk bizalomgerjesztőbben nézett ki), valamint szárítókötelek és valami nedvességelszívó kütyü. Ez feleannyit sem segít, mint ha fűtenének inkább, viszont cserébe kibírhatatlanul száraz és poros tőle a levegő. Állítólag egész svájcban ez a trendi, elég ritka a saját mosógép. Sőt, helyenként még rosszabb a helyzet, előre be van osztva, hogy mikor ki használhatja, és ez persze nyilván nincs összhangban a munkahelyi kötelességekkel. Itt legalább aki kapja, marja. És mivel a legtöbben kora reggel elmennek dolgozni, mi megtehetjük, hogy 8-tól 9-ig mosunk, utána megyünk be.

9 előtt úgysem indulok el itthonról, amíg nincs itt a biciklim. (Valszeg utána sem.) Ennek az a legfőbb oka, hogy jóval olcsóbb az a bérlet, ami hétköznap csak reggel 9 után érvényes (hétvégén meg egész nap). Zürich tágabb környékén lehet vele közlekedni (például az ikeába), és minden közlekedési eszközre (pl. hajóra is) érvényes. Állítólag ha menetrend szerint 8.59-kor indul a jármű, de gyakorlatilag késett pár percet, akkor is megbüntetnek ezzel a bérlettel. Hülye svájciak. A cégben mindenki azt javasolta, hogy ilyen bérletet vegyünk, bőven jó lesz, reggel 10 körül kezdődik az élet. Ez persze részben annak is köszönhető, hogy a Mountain View-i központ 9 órával mögöttünk van, így ha velük kell hatékonyan kommunikálni, akkor nekünk estig bent kell maradnunk.

Holnap vasárnap. Fene tudja, mit fogok csinálni. Talán vásárolok ezt-azt a pályaudvaron. Talán bemegyek dolgozni. Talán végre megblogolom a SF-i városnézést és feltöltöm a fényképeket. Talán kirándulok a zuhogó esőben. Talán fürdök a tóban.

Zik zik

Ma reggel havazott. Állítólag már másodszor, az elsőt elkerültem. Az emberek többnyire nagykabátban, néhányukon sapka is van. A táskámban ott figyel a pulóver arra az esetre, ha az egy szál pólóban fáznék. Este felvettem, szükségem volt rá.

Német partira mentünk. Lengyel kolléganőnk kitalálta, hogy nincs elég alkalma gyakorolni a németet, ezért a csapatnak szervez egy kisebb összejövetelt, ahol csak németül szabad beszélni. Volt két német anyanyelvű emberke, három úgy-ahogy beszélő, és ketten minimális szinten. Nagyon vicces volt. A svéd srác hozott német szótárt, de úgy éreztem, hogy ez nem túl nagy segítség. Értsd: svéd–német szótárt. A házigazdák lengyel–német és lengyel–olasz kombóját már picit esélyesebbnek tűnt érdemlegesen használni, de inkább maradtunk a makogásnál, kézjeleknél, és néha be-becsusszanó angol mondatoknál, amiért igazából diszkvalifikáció járt volna, de szerencsére elnézőek voltak a többiek. Társasjátékoztunk, amiben az az igazán szép, hogy sikerült megértenem a szabályokat. Szerencsére nem maffiásat (gyilkososat) játszottunk, képzelhetitek, mennyire tudtam volna érvelni amellett, hogy ártatlan vagyok.

Pizza

Amikor elindultam messzi földre, először arra gondoltam (már ami a blogolást illeti), hogy hazaérkezésemet majd a roppant hangzatos „Zurück im Zürich” címmel örökíthetem meg. Aztán eszembe jutott, hogy ez annyira olcsó, elcsépelt, úgyis mindenkinek ez jut eszébe, ráadásul azt sem tudom, így írják-e/mondják-e svájciul.

Végül minden ilyen irányú dilemmámat szertefoszlatta az, hogy Amerikában a legelső nap, a vidámparkos kirándulás során szembejött ez a szóvicc egy pizzéria neveként. Ezt már nem lehet alulmúlni...

Szombaton hajnalban indultam hazafelé. Az első repülő kábé 40 percet késett. Időben beszálltunk, majd valami gond volt a csomagokkal, az egyik konténer jócskán késve érkezett meg. Kissé para voltam, mivel csupán 1 óra 20 percem volt az átszállásra, aminek a fele elúszott. Bár drukkoltam is annak, hogy lekéssem, kapjak jegyet másnapra, meg egy rakat költőpénzt kárpótlásul. Jó lett volna belekukkantani New Yorkba. Sajnos elértem a csatlakozást, amelyik sikeresen megduplázta a késés mértékét. A változatosság kedvéért itt is időben beszálltunk, tehát a szűkös ülésen töltöttük ezt a bónusz másfél órát is. Valaki feladta a csomagjait, de aztán nem jelent meg a repülőn, azt kellett megvárnunk, amíg a konténerből megkereseik és kiveszik az ő csomagjait. Az igazi sokk viszont teljesen váratlanul ért az átszállásnál. Három héten keresztül ahhoz voltam szokva, hogy angolul beszélnek az emberek. Itt viszont hirtelen felsértette a fülemet valami nagyon-nagyon ronda nyelv.

Vasárnap reggel megérkeztem az új lakásba, a mi lakásunkba, melybe időközben a többiek áthozták a cuccaimat. Se ágy, se lámpa, sőt, még azt sem tudtuk, melyik lesz kinek a szobája. Nekiestünk az osztozkodásnak. A különféle algoritmusokkal támasztott ellenérzések miatt ad-hoc alapon tologattuk az árakat, nyíltan megbeszéltük, hogy kinek mennyi pluszt ér meg egyik vagy másik nagyobb szobára váltani, mígnem eljutottunk egy olyan állapotig, ami mindenkinek tetszik. Elég vicces volt, hogy az utolsó negyed órát körülbelül 20 frank tologatásával töltöttük, mintha az bármit is számítana. Szóval immár van szobám. Hogy melyik, azt nem árulom el. Mindenesetre én spórolok legtöbbet.

Másnap kirándulás bútorüzletekbe. Dietlikon nevű falu (nem tévesztendő össze Dietikonnal, ami tök más irányban van), IKEA és Conforama. Előbbiben vettem világoskék lógó nyelvű zsiráfot, aki az irodában csücsül azóta (illetve most épp a lóg a fejénél fogva, ami beszorult a két monitorom közé), és ágyneműt. Utóbbiban pedig matracot. A földön van a matrac, tök jó ez így, nem is tervezek rendes ágyat venni. Végre kemény matracon alszom, nem olyan vacak puhán, mint az ikeások. Lámpa még mindig nincs, csak a monitor világít most a blog pötyögése során. Azt is akartam venni, csak a kedvenc állólámpám épp elfogyott. Sebaj, majd szombaton úgyis hazahozzuk a fél ikeát. Valamelyik hétköznap pedig a másik felét.

A házhozszállíttatás állítólag elég gáz, 2-3 hetes határidővel vállalják. Viszont lehet bérelni haszongépjárművet, amibe belefér sok jóság. Mázli, hogy Amerikában kipróbáltam a vezetést. Különben elég nagy bajban lettem volna az automata váltóval. Így viszont sikeresen haza tudtam hozni a matracot, meg Balázs ágykeretét és gardróbját. Igaz, fél órányival kevesebbet kellett volna fizetni az autóbérlésért, ha tudtuk volna, hogyan lehet betalálni az egyirányú utcánkba a megfelelő végéről. Csomószor körbejártuk a környéket, minden lehetőséget kipróbáltunk, mégsem jutottunk be. Bebizonyítottuk, hogy nem lehet bejutni. Aztán megkerestük a bizonyításban a hibát, így sikerült hazajutnunk.

Szép volt, jó volt Mountain View-ban, mégis jól esik most „itthon” lenni, még annak ellenére is, hogy otthagytuk a nyarat, és hogy itt szörnyű nyelven beszélnek az emberek. Még jobb lesz pár hét múlva, ha a lakás elkezd hasonlítani egy otthonra.

Merry Xmas!

– Miért tévesztik össze a programozók a halloweent a karácsonnyal?
– Mert okt. 31 az bizony dec. 25.

És mégis rezeg a föld

Odahaza is szoktak lenni földrengések. Állítólag. Ezt mondják. De én valahogy még sosem éreztem egyet sem. Talán mindig épp máshol voltam, utazam, vagy épp aludtam otthon.

Eme hatalmas hiány bepótlására azt hiszem, nem is lehetett volna jobb helyet találni, mint San Francisco környékét. Este magányosan egerészek a cégben a gép előtt, egyszercsak mintha egy hatalmas halloweeni kísértet elkezdené rázni az egész épületet... csak úgy rezgett és nyikorgott az egész saccperkábé fél percen keresztül.

Csak az időzítés nem volt tökéletes, egy nappal hamarabb jött a kelleténél. Vagy lehet, hogy ez még csak a főpróba volt?

Yo

Ez a blogiromány is nagyjából az „Amerikában (majdnem) minden nagyobb” felfedezést fogja erősíteni. Nem is igazán tudom, mi az, ami itt kisebb. Talán a jégkrém a menzán, az ugyanolyan, mint a zürichi irodában, csak kisebb kiszerelésben.

De előtte picit az „Amerikában (majdnem) minden más” észrevételről. A San Francisco-i út során (melyről még adós vagyok a beszámolóval), itt a cégben, és egyéb helyeken picit megpróbáltam megfigyelni, hogy ilyen-olyan téren kik-mik a népszerűek itt.

Az egyik tér a könnyűzene. Természetesen country zene bőven hallható mindenütt. A rádióadók jelentős része ilyet játszik, másik jelentős részük meg spanyol zenét. A nálunk is ismert csapatok közül a Beatles dalai meglepően sűrűn csendülnek fel, a keményebb vonal képviselői közül meg a GNR régi slágereit hallottam már több ízben is. A boltokban kapható cuccokból mindemellett úgy fest, hogy még mindig tombol az Elvis kultusz. Betévedtem egy zeneboltba, ott mondjuk ezektől az előadóktól nem emlékszem, hogy lett volna valami eredeti kegytárgy, de például a Metallica tagjai által dedikált gitárt majdnem megvettem potom 4000 dolcsiért.

A másik tér a rajzfilmek. Azt hittem, itt is a South Park a menő, de nem. Jó, ismerik persze, néha találkozni a figuráival, de szerintem otthon szinte nagyobb sikert aratott. Ezüstérmesnek Charlie Brown és rokonsága tűnik Snoopy kutyástul, míg a népszerűségi aranyérmet egyértelműen a Simpson család viszi.

A gépem, amin itt dolgozom ezalatt a három hét alatt, a frinkahedron nevet viseli. Egy idő után igencsak furdalt a kíváncsiság, hogy mit is jelent, utánanéztem tehát. Az egyik Simpson epizódban Homért keresik, és Frink professzor rájön a megoldásra: Homér eltűnt a... harmadik dimenzióban. Frink professzor megalkotott egy fantasztikus elméletet. Szerinte a négyzetet ki lehet terjeszteni a képzeletbeli Z tengely irányába, ily módon egy fiktív háromdimenziós objektumhoz jutunk, amit kockának, vagy inkább feltalálója után Frinkahedronnak hívunk.

Péntek délután bevásároltunk a hétvégére. Egy otthon nagyobbacska közért méretű boltban csupa alkoholos dolgokat lehetett kapni, és a fent a falon körbe-körbe idézetek voltak, híres emberek alkoholtartamú itallal kapcsolatos idézetei. A sok tényleg jópofa komoly idézet között pedig az egyik nemes egyszerűséggel így szólt: „hmmmm... beer!” (Homer J. Simpson)

És hogy miért is volt szükségünk alkoholra? Hát mert elhúztuk a csíkot a világ végére. Nem, bocsánat, itteni léptékkel mérve csak a szomszédba mentünk. Bár oda-vissza az út majdnem annyi volt, mint Bp-ről Zürichbe.

Kissé lerövidített munkanap végén, kora délután indultunk, hárman az első autóban, a másik három ember pár órával később. Nekik volt GPS-ük. Mi viszont már Mountain View-ban eltévedtünk jól. Aztán csak megtaláltuk az autópályát, és folytattuk utunkat a kinyomtatott útvonalterv alapján. Aztán a semmi közepén, sötétben kellett volna a 99-es útról rátérni kelet felé a 20½-es útra. Egy pillanatig megvolt. Aztán valahogy 22-es lett belőle. Mentünk tovább, tovább. Aztán vissza. Aztán megint tovább. Össze-vissza. Megálltunk volna megkérdezni, hogy merre is, de a kiszemelt épület bejáratánál ki volt írva, hogy női börtön. Meggondoltuk magunkat. Kábé fél órát elszórakoztunk ezzel, majd feladtuk, és mentünk tovább a fő úton. A GPS-es második kocsis emberek, mint utólag kiderült, megtalálták a megfelelő leágazást, de ők sem elsőre. Azért elég kretének tudnak lenni az amerikaiak. Észrevehetetlen T alakú kereszteződésben az adott számú út derékszögben megtörik, mindenféle tábla nélkül. Kicsit feljebb a Road 22 keresztezi az Avenue 22-t. Eszünkbe sem jutott, hogy nem elég magát a számot figyelni. A felesekről nem is beszélve...

Még egy jó adag kocsikázás után megérkeztünk a faluba, találkoztunk a másik csapattal (igen, ők előbb értek oda), de a két eltévedés kevés volt, kellett még egy a házikó megtalálásához, kulcs megszerzéséhez.

Kábé éjfélre itt is voltunk. Wawona nevű falu (tényleg falu :-)), Yosemite nemzeti park.

Szombaton hatalmas kirándulás. A park méretét jellemzi, hogy a szállástól (ami szintén a parkon belül van) majdnem egy órát autóztunk a kirándulás kezdőpontjára.


Irdatlan nagy sziklák mindenütt. Patakok, vízesések. Meredek turistautak. Mókusok. Hihetetlen látvány. Napsütés. Elfáradás.

Este haza, helyi nagyon hangulatos vendéglőben igazi amerikai steak.

Vasárnap újabb rakat autózás, majd kisebb kirándulás, egy nagy sziklára fel. Csodás körpanoráma. A kék égen sok-sok fehér felhő. Süt a nap, közben picit csöpög az eső, hatalmas szivárvány marad utána. Visszafelé menet két szarvas (vagy valami hasonló állat) sétál át előttünk.

Irány haza. Már csak egy dolog hiányzik. Na nem, ez hülyeség, még százszor vissza lehetne jönni ide és újabb és újabb látnivalókat megnézni. De akkor is, maci nélkül nem mehetünk haza! Szomorúan gurulunk le a szerpentinen, bámulunk oldalra, hátha megpillantunk egy medvét. De nem. A néhánnyal előttünk lévő autó idegesítően lassan megy. Jó lenne megelőzni, de nem tudjuk. „Biztos ők is macit keresnek” – mondom, bár én sem hiszek benne. Aztán egyszercsak megáll. Hoppá! Maci! Fiatal fekete maci! Nem sokat láttunk belőle, épphogy csak annyit, hogy még nem olyan hatalmas nagy. De akkor is... láttam igazi, vadon elő macit :-)

Amerikában (majdnem) minden nagyobb. Ez benne a jó, és ez benne a rossz is. Nem lehet csak úgy átruccanni, a kirándulás egész hétvégés program. A park mérete és az egész látvány, a hihetetlenül magas függőleges sziklafalak, a szinte meghódíthatatlan hegyek csodálatra méltóak, lenyűgözőek. És valahol egyben félelmetesek is. Azt mondják: én olyan hatalmas vagyok, te meg olyan icipici, mondd, ugyan mit akarsz itt? Hiába hódítasz meg egyet, a többi ugyanilyen gúnyosan kérdezi.

Odahaza egy kirándulás során nyugalmat, békességet nyújt az erdő. Azt érzem, hogy befogad, részévé válok egy rövid időre. Itt leküzdhetsz sokkal nagyobb hegyeket, megmászhatsz meredekebb sziklákat, lélegzetelállító panoráma tárulhat eléd, sokkal több kaland vár rád, de ha kaland helyett melegségre, otthonra vágysz, azt nem tudom, hogy megtalálod-e itt. Aki itt nőtt fel, biztos megtalálja. Nekem így elsőre ehhez még idegen ez a táj. Amerikában (majdnem) minden túl nagy.

Advent

Itt már legalább egy hete várják a közelgő ünnepet... Úton-útfélen tökök, kísértetek, sírkövek, pókhálók és ehhez hasonló dolgok. Márminthogy a cégen belül, természetesen. A tökök igaziak, a többi csak utánzat. Elég érdekesen mutat például a látogatók regisztrálására szolgáló álpókhálószőtte monitor. Kíváncsi vagyok, milyen is lesz a nagy nap. De addig még sok izgi dolog fog történni, főleg a hétvége nagyon yo-nak ígérkezik!

Tizenkettedik

Itt ez csak egy az egymást érő számtalan „jelentéktelen” falvacska közül. Magyarországon a 12. legnagyobb város lenne. Bakker!

Takarittó nőőő

Én rendetlen vagyok. A szobában minden a földön. Ami még nem kellett, az a bőröndben. A többi szanaszét. Például a mindenféle blokkok a kajálásról és utazásról, amit utólag a cég visszatérít. A blokk ellenében.

A takarítónő rendes. Hetente jön. Mindent szépen összepakol. Amit szemétnek hisz (például földön heverő hasznavehetetlen papírcetlik), azt kidobja.

Így jártam.

Ezmiez?

Egyre kevesebb hozzászólás érkezik a naplóbejegyzéseimhez, pedig a blog csak akkor lesz hosszú életű, ha látom, hogy sokan olvassátok. Na nem szemrehányásként mondom, hiszen én sem szoktam blogot olvasni, vagy ha nagyritkán mégis, akkor sem kommentelgetek bele. Mindenesetre kitaláltam, hogy megpróbálom interaktívabbá tenni az oldalt. Több lesz benne a kérdő mondat. A mostani találós kérdés: ezmiez? Gyengébbek kedvéért ugyanez más szavakkal: mi látható a képen? Nem tudom hogy mennyire nehéz a kérdés, ez majd eldől, kíváncsian várom a tippeket :-)

Nyam-nyammm

Csak ámulok és bámulok... és még mindig nem tértem magamhoz. Amikor blogírásba kezdtem, azt hittem, képes leszek egy-egy különös élményt vagy érzést megosztani veletek. De ami itt történik, azt lehetetlen elmesélni. Én legalábbis képtelen vagyok rá. Szóval ez lesz itt szerintem az eddigi leggyengébb blogbejegyzés. Ezt nem lehet elmondani, ezt látni kell.

Itt minden nagyobb, mint otthon. Például a mélygarázsban egy akkora helyre, mint amekkorák az otthoni mélygarázs helyek, felfestik hogy „small car”. A távolságok is nagyobbak. Épphogy a szomszéd faluban lakom, mégis naponta 2x40 perc az út. Bár lehet hogy 2x35-be is beleférne, ha feljebb raknám a biciklin a nyerget. Az utak jóval szélesebbek, és általában 2 sáv + bicikliút van. A bicikliút is széles, az autósok nem köcsögök, sőt, kifejezetten figyelnek a biciklisekre, inkább sokkal mögöttem lelassítanak, minthogy bevágjanak elém és utána jobbra kanyarodjanak. Budapesten utálok biciklizni, itt szeretek.

Még a CD tokok is nagyobbak. Kétszer akkorák. A zürichi irodában slim tokok vannak kirakva a falra, és belecsúsztatva papíron az ott ülő emberek nevei (mindenkié külön tokba). Itt igazi rendes tokok szolgálnak névtáblául.

Most hogy ilyen frappáns huszárvágással áttereltem a témát a cégen belüli dolgokra, maradjunk is ennél egy kicsit.

A campus épületei elég laposak (tipikusan földszint és első emelet, helyesebben ahogy a hülye amerikaiak hívják, első és második emelet), viszont annál nagyobb alapterületűek. A kuckók, amelyekben általában 4-5 ember ül, nagyvonalakban a magától értetődő számozást követik: 100-tól a földszintiek, 200-tól az emeletiek. Csakhogy több mint száz kuckó van egy szinten. Mint gondoltok, ezt hogyan oldották meg?

A központi rész 4 ilyesmi épületből áll, köztük-körülöttük park mindenféle jósággal (asztalok, röplabdapálya, dinoszaurusz stb.), de picit arrébb vannak további épületek, és picit jobban arrébb is van pár állítólag. Nem tudom hogy hány. Legalább 10 szerintem.

A mi épületünkben a No Name Café szolgál leginkább a bendő megtöltésére, naponta háromszor. A kínálatot úgy képzeljétek el, mint odahaza egy szerényebb all you can eat típusú éttermet, csupa-csupa finom falattal, és persze mindig másmilyen választékkal. Ja igen, azt még nem mondtam, pedig már a zürichi iroda kapcsán is megírhattam volna, hogy az étkezés svédasztalos jelleggel működik, ki van rakva rengeteg hideg-meleg kaja, meg persze akad olyan is, amit ott az ember szeme láttára készítenek el. Na de vissza Mountain View-ba. A szemközti épületben van a legnagyobb menza, a Charlie's. Ez már tényleg embertelen léptékű, simán veri az összes otthoni all you can eat-et. Sajnos a legjobban kinéző kajákért itt már sorba kell állni, és mivel utálok sorban állni, inkább beérem a többi, szintén nagyon jól kinéző és nagyon finom falattal.

Szinte mindegyik épületben van valamiféle kisebb menza vagy bár (jóllehet ezek gyalog is csak pár percre vannak egymástól, és a rakat közös használatú „gagyi” bicikli segítségével még gyorsabban elérhetők). Ezek az étkezdék mind-mind különböző kínálattal rendelkeznek. Állítólag van sushi bár is például. Meg olyan italbár, ahol friss gyümölcsből csavarnak mindenféle jóságot. Nem tudom, elég lesz-e a három hét arra, hogy mindegyiket végigjárjam. Arra biztos nem elég, hogy a Charlie's kínálatát végigkóstoljam, és akkor a többiről még nem is beszéltünk.

Persze nehezít a dolgon, hogy el vagyok veszve. Ritkán találom a megszokott európai ízeket, sok-sok olyan kaja van (amerikai, indiai, kínai stb.), ami túl idegen nekem, azt sem tudom, hogy egyáltalán mit kell vele kezdeni. Kisebb adagokat bevállalok ezekből, de megnyugtat, ha van olyan is a tányéromon, amiről tudom, hogy ehető. A desszertek viszont fantasztikusan finomak!

Ha igazán szeretnéd a nyálad csorgatni, írd be a keresőbe hogy No Name Cafe. Valaki elég pihent volt ahhoz, hogy fotóblogot csináljon arról, miket evett errefelé...

Giant Dipper

Vasárnap, az első itt töltött nap. Csak címszavakban, mert már késő este van (majdnem 9 óra) és még szeretnék egy rövidet csobbanni az apartman medencéjében. Pts, ez a te napod lett volna.

Kocsiba be, kettesbe be (ja nem, automatába be), irány Santa Cruz. Kiadós reggeli egy tipikus amerikai bárban. Séta a belvárosban. Óceánpart, fókák, nemtommilyen aranyos madarak (sea crow – hogy hívják magyarul?), még több fóka és aranyos madár. Pár galamb is. Bokáig az óceánban. Vidámpark. Ebéd. Napsütés. Még több vidámpark. Életem eddigi legjobb hullámvasútja. Dance dance revolution. És még mindig vidámpark. Majd haza. Röviden ennyi.

egmontmennimountainview

Az egész a legelső maffiapartin kezdődött. Tudjátok, amikor még nem is dolgoztam itt. Nekiestünk játszani úgy, hogy voltak, akik már ismerték egymást, voltak új arcok is bőven, és a játék során ad-hoc időpontokban derült ki az egyes emberek keresztneve. Amikor rám került a sor ilyen téren, az egyik leányzónak (ki tudja, talán épp maffiatag volt akkor) picit gyanús lett, emlékezett ugyanis, hogy az ő csapatában fog kezdeni egy ilyen nevű ember, aki Magyarországról jött. Mit sem tudván arról, hogy milyen gyakori nevem van, felmerült benne, hogy talán én lehetek az. Majd rögvest igyekezett megkérdezni: ugye tudom, hogy mindjárt utazunk a cég főhadiszállására?

Éééén? Odaaaa? Hát erről nem tudtam. Kizártnak tartom, hiszen még vízumom sincs.

Aztán az első munkanapomon (1-jén, hétfőn) hivatalosan is kiderült: habár még senki semmilyen lépést nem tett ezügyben, sürgősen vízumot kellene szereznem, mert két hét múlva kezdődik a projekttel kapcsolatos meeting- és tréningsorozat.

Amerikai vízumot szerezni Svájcban sem könnyű, bár az otthonihoz képest valamelyest jobbak a körülmények, hiszen a bennszülötteknek nem kell vízum, csak a külföldieknek (mármint Svájchoz képest külföldieknek). A szűk keresztmetszet az interjúra időpont kerítése, állítólag itt is hónapokkal későbbre adnak csak. Kivéve, ha megvannak a megfelelő kapcsolatok. Kedden szóltak, hogy péntek reggel 9-re legyek Bernben a követségen, akkorra szereztek időpontot. Közben sok egyéb szálon intézkedés, ajánlólevél Amerikából, tréningezés hogy hogyan viselkedjek (pl. ne mosolyogjak, ne vigyek magammal semmi elektromos kütyüt), és sok egyéb teendő.

Bern gyönyörű hely, talán még Zürichnél is szebb, bár csak nagyon-nagyon keveset láttam belőle, de a folyón hosszában futó gát és közepén a ház kissé kiakasztott. Nagyon magasan a folyó fölött ível át a híd, amin átment a busz, és onnan brutálisan jól nézett ki. Biztos járunk majd még ott és akkor beszámolok.

A követségen nagyjából sorbanállás, majd ülés következett. Kábé két óra hosszan. Aztán meg sem interjúvoltak hogy mit akarok, vannak-e terrorista kapcsolataim, csak közölték, hogy megadták a vízumot.

A történet folytatása egyelőre nem túl izgi. Repjegyfoglalás, egyéb intézkedések, aztán egy 33 óra hosszú szombat, amiből még 20 perc hátravan, bár ti már talán ébredeztek odahaza.

Üdv mindenkinek Mountain View-ból! Három héten keresztül innen jelentkezik a blogom mindenféle jósággal.

S nem szól ránk a házmester

Aláírtuk a szerződést az albérletre. November 1-jén költözhetünk, addig picit kipofozzák a lakást.

A havi bérleti díj közel 2500 frank, ez már tartalmazza a rezsi egy részét is. Kauciónak három havi összeget kell letennünk, plusz a bérleti díjat is minden hónapra előre ki kell fizetni. Ez kezdésnek forintra átszámítva kábé másfél milla, valahogyan három részre osztva. Kicsit húzós, de megoldjuk.

Az agytornára számos javaslat érkezett, cégen belül is. Még nem döntöttünk, hogyan fogunk osztozkodni. Nekem apu javaslata tetszik a legjobban. (Licit az első választás jogáért; aki megnyeri, azé az első szoba a licitált összegért; aztán ugyanez a második választás jogáért.) Felmerült olyan apró változtatási ötlet is, hogy mindenki titokban felírja, hogy mennyit áldozna érte, és a legnagyobbat ígérő kapja meg. Vagyis a licitálás által nyújtott iterációk kimaradnak.

Érdekes különbség, hogy a módosított verzióban a nyertes annyit fizet, amennyit számára megér a szoba, míg az eredetiben annyit (helyesebben epszilonnal többet), amennyit a második helyezettnek érne meg (feltéve, hogy senki sem „blöfföl”).

Van egy tök másik javaslat is egyikünk részéről. Ez úgy szól, hogy mindenki felírja, hogy melyik szobáért mennyit lenne hajlandó fizetni, úgy, hogy az összeg kiadja a teljes bérleti díjat. Ezután kiválasztjuk azt a szobakombinációt, ahol a bevállalt részletek összege a legnagyobb, majd (ha ez az összeg nagyobb a bérleti díjnál) lenormáljuk azt. Nekem az nem tetszik ebben az algoritmusban, hogy szerintem előfordulhat, hogy a legnagyobb szobáért X 1000 frankot fizetne, Y 950-et, és a végén X kapja meg, de a lenormálás miatt potom 920 frankért. Ez Y-nak rossz érzés, hiszen ő többet is fizetett volna. Vagyis szerintem a végeredmény nem feltétlenül „stabil”. Még megpróbálom meggyőzni őt arról, hogy nem jó az algoritmusa. Persze ő is megpróbál meggyőzni engem arról, hogy az enyém nem jó. Majd meglátjuk, ki nyer.

Haladok a korral...

... vagy legalábbis próbálok.

Van laptopom, egy igazi Mac. Kezdek már hozzászokni. Csak még be kéne állítani, hogy a magyar qwerty kiosztásban az ő és ű betű menjen firefoxban is, ne csak a többi programban.

A kibírhatatlanul lassú iwiw helyett (mellett) regisztráltam az Orkuton.

Van Skype accountom is. Legutóbb még ytalk-ot használtam. Abba pötyögni kell, és real time látja a másik, amit írsz. Az IRC és ICQ őrületből kimaradtam. A Skype már hangot, sőt, videót is át tud vinni. Mit gondoltok, milyen üzemmódban használom? Naná hogy chat-ként. Szöveget pötyögök!

De ezek mind-mind csak apró változások ahhoz képest, hogy a szöveges terminálban futó (gyk. „karakteres”, az igazán hozzá nem értők szerint DOS-os) mutt (előtte pedig időtlen időkig pine) helyett grafikus levelezőt használok, ráadásul nem is akármilyet, hanem kihagyva a „méltán népszerű” outlook/thebat/thunderbird/evolution/stb. klienseket egyből webesnél kötöttem ki. Egmontcsigadzsíméjlpöttykom; jobban örülök, ha ide írtok, mint ha a régi (egyetemi vagy gimis) címeimre (nem mintha nem tudnám fél pillanat alatt beállítani a továbbítást, csak lusta vagyok). Egyelőre baromi kényelmesnek tűnik a GMail, totál meg vagyok vele elégedve, és totál meg vagyok lepődve magamon, hogy ilyen könnyen ment az átállás. Egyébként az egmontcsigacégnévpöttykom is működik, de azt munkával kapcsolatos levelezésre használnám, szóval oda ne írjatok :-)

Csilingel, amerre jár

Érdekes dolog a közlekedés Zürichben. Tök más, mint amit otthon megszoktunk.

Az autó nem nagyon divat, leginkább talán a kevés és drága parkolóhely miatt. Az ember egyedül a lakóhelye környékén (azonos irányítószámnál) parkolhat olcsón. Ott viszont meglepően olcsón. Időközben átköltöztem a másik ideiglenes szállásomra (ez még kisebb az előzőnél, de legalább teljesen korrekt, és gyalogtávolságra van a cégtől), bejelentettem hivatalosan a címet, és vettem parkolójegyet is. Másfél hónapra 15 frank, tényleg szinte ingyen van. Behoztam a kocsit, és leraktam a közelben egy kék csíkos parkolóhelyen. Azóta nem használtam, de legalább látom, hogy még épségben van :-)

A tömegközlekedés viszont annál jobb. Vonatok és villamosok mindenfelé, de van busz, troli, sőt, hajó és mindenféle hegyre fölmenő jóság is, a bérlet ezekre egyaránt jó. Egyelőre csak a vonatot és a villamost próbáltam ki, ezek alkotják a hálózat gerincét, ezekkel szinte bárhová el lehet jutni. A buszok szerintem csak dísznek vannak. :-) Arról nem is beszélve, hogy amint lesz alkalmam, idehozatom a biciklit, és azzal fogok járni.

Ebben a bejegyzésben a villamosokról fogok írni mindenféle érdekeset (remélhetőleg).

A villamos legfőbb tulajdonsága természetesen a színe. Na ez az az egy dolog, amiben meg sem közelítik a budapestieket. A kék alapvetően szép szín lenne, de itt sikerült megtalálniuk szerintem a létező legrondább kék árnyalatot. Se nem világos, se nem sötét, hanem valahol a kettő között, ráadásul koszos is (mármint nem szó szerint, hanem maga az árnyalat valami koszosközépkék). (BTW emlékeim szerint Budapesten régebben citromabbak voltak a villamosok, mint most, idő közben áttértek picit narancsosabb árnyalatra. Csak én képzelődöm, vagy másnak is feltűnt?)

Eddig nagyjából három fajta kocsit sikerült megkülönböztetnem, van régi, közepes és vadiúj fazonú. A régit úgy kell elképzelni, hogy ha Magyarországon lenne, már rég szétesett volna, itt viszont biztos rendesen karbantartják. De azért néha itt is szétesik :-) Hátul a padlón van valami kis gomb, amire ha határozottan rálépsz utasként, akkor csilingel egy nagyot. Gondolom azokból az időkből maradt, amikor még a kalauz utazott ott, és jelezte a vezetőnek, hogy indulhatnak. Vagy nem.

A közepes is teljesen kocka kinézetű. Ennek a kettőnek megvan az a jó tulajdonsága, hogy a kocsi végében az elektromos dobozra rá lehet ülni és ott is lehet utazni. (Kábé mint otthon a Tátra (1, 18, 59, 61 stb.) villamosokon, csak nincs hülye rúddal lezárva a nem-akrobata utasok elől.)

Az új villamos nagyon-nagyon modern, alacsony padlós, hatalmas ablakokkal, és LCD monitor kijelzővel. Mutatja, hogy mi a következő három megálló, hány perc múlva érünk oda, valamint a végállomásra ugyanezt. Ráadásul a következő megállóra az átszállási kapcsolatokat is kiírja, szintén időpontokkal együtt (tehát hogy mikor érkezik az a jármű, amire ott át lehet szállni). Azt ugye mondanom sem kell, hogy az óra a pontos időt mutatja (vö. BKV, ahol valamilyen időt mutat), és a megállóhelyek kijelzése sem csúszik el egyfolytában. A hangszórók terén is lenne mit tanulnunk tőlük. Nem valami fülsértő szignál után üvöltik be a következő megállót, hanem kellemes rövid hangjelzés után természetes emberi hangon (bár igaz, valami szörnyű nyelven) mondják be. Aki kíváncsi rá, tisztán hallja; aki nem, azt meg nem zavarja.

A villamosok mind egyirányúak. Értsd: csak a jobb oldalon van ajtajuk. Így több ülőhely fér el, és soha nem használt vezetőfülkék sem foglalnak el értékes helyet. A kétkocsis villamosokon a hátsó kocsiban (általában) nincs is vezetőfülke. A végállomásokon szükségszerűen visszakanyarodik a villamos, bár erre szerintem kisebb íven is képes, mint a pestiek. A nyomtáv is jóval keskenyebb.

Az ajtók hasonlóak, mint a budapesti hannoveri villamosokon (bár nem tudom, hogy ott működik-e még a „hivatalos” üzemmód, vagy képtelenek voltak hozzászokni az utasok és esetleg megcsinálták hogy a vezető irányítsa az ajtókat). Ha valaki kívül vagy belül jelez, kinyílik az ajtó és vele együtt lehajlik az alsó lépcső, ami érzékeli, hogy állnak-e rajta. Ha egy ideje már nem, akkor felhajlik a lépcső és becsukódik az ajtó. A vezető egyszercsak megnyom valami gombot, innen kezdve már nem lehet kinyitni az ajtót, majd kap valami jelzést ha mindegyik becsukódott, tehát elindulhat. Sok helyen kanyarban áll meg a villamos, ott nem is lehetne a vezetőre bízni az ajtók becsukását. Elég gyengék az ajtók és okosan kinyílnak, ha valaki beszorulna. Egyébként az ajtók kifelé nyílnak, nem az utastérbe, és a lépcső is a hannoverivel ellentétben nem felcsúszik, hanem felhajlik, tehát menet közben nem lehet ráállni.

A kocsik mindkét oldalán van index (általában egymás fölött két narancssárga lámpa, amik felváltva villognak), de hogy minek, azt nem tudom. Megálláskor ugyanis nem, induláskor viszont jobbra(!) indexel a villamos, aminek az értelmét még nem sikerült megfejtenem. Talán annyi lehet, hogy ilyenkor már látják a rohanó emberkék, hogy nem érdemes rohanni, az ajtók már nem nyithatók.

A hálózat, mint már mondtam, elég jó, nagyjából lefedi Zürich említésre méltó részeit, és a külvárosi részekbe is elvisz. Napközben kábé 8-10 percenként járnak a járatok, de a belváros környékén általában több villamos is jó az embernek, tehát igazán nem kell sokat várni. A menetrendet nagyjából pontosan tartják. Az egyik megállóban például egyetlen megálló erejéig összetalálkozik a 3-as és a 9-es villamos, a 3-asnak nem tudom hogy ez hányadik megállója, de a 9-esnek nagyon sokadik, miután az egész belvároson keresztülvergődte magát. Mégis minden alkalommal egymás mögé érkeznek be, elöl a 9-es, mögötte a 3-as, és át lehet szállni bármelyikről a másikra. Más megállóknál is meg van szervezve, hogy bizonyos villamosok bevárják egymást (egyáltalán nem kell sokat várniuk, egy percet sem talán), hogy át lehessen szállni. Minimális veszteség annak, aki azon a járaton ül, hatalmas nyereség időben annak, aki átszáll. Itt bizony meg van szervezve az élet...

Ma különös kalandban volt részünk. Indultunk volna lakást nézni, a Paradeplatzon felszálltunk a 9-esre. A 9-esen régi és vadiúj villamosok is járnak; amilyen szerencsém van, én mindig a másik irányba vadiújat látok elmenni, nekem meg régi jön. A Paradeplatz egyáltalán nem nagy tér, viszont mégis hatalmas csomópont a villamosközlekedésben: hét különböző járat halad át a téren, összesen négy irányban indulnak ki vágányok. (Matematikusok kedvéért: nem, nincsen bármely két irány között villamosvonal.) Szóval jött egy régi 9-es, felszálltunk a hátsó kocsiba, de elég fura égett gumiszagot éreztünk. Még mondtam is viccesen, hogy mindjárt elromlik a villamos és leszállítanak minket. Nem kellett volna a falra festeni az ördögöt. Arról a 9-esről mindenki leszállt, üresen gurult tovább. Fogtunk egy 8-ast, ami másik útvonalon megy, de pár megálló után újra találkozik a 9-essel, valamint ott már a nekünk szintén jó 14-es is jár. Már a 8-as villamoson bemondtak valamit, nem figyeltem (egyébként is alig tudok valamit németül), de mintha a 9-es villamossal lett volna kapcsolatban. Amikor leszálltunk, a 14-es pont elment az orrunk előtt (látjátok, nem mindenhol tökéletes a csatlakozás), de jött utána egy 9-es. Régi 9-es, és csak 1 kocsiból állt. Hoppá! Ilyen állat nem létezik. Sebaj, felszálltunk. Valami miatt várt pár percet a megállóban indulás előtt, közben rejtélyes módon megjelent előttünk egy másik 9-es is (nyilván a 8-as vonalán jött és bekanyarodott elénk). A várakozás során bemondott ez is valamit, immár megpróbáltam figyelni. A 2-es és 9-es villamossal, meg valami kerülőúttal volt kapcsolatos.

Kizárásos alapon csak az történhetett, hogy az égett szagú hátsó kocsit kihúzták a Paradeplatzról, lekapcsolták, ideiglenesen otthagyták egy darabig, és az első kocsi továbbment, ezt kaptuk el később. Gyakorlatilag nulla idő alatt megszervezték és bemondták minden járaton (ugyebár a közvetlenül nem érintett 8-ason is), hogy mely villamosok járnak módosított útvonalon. Profi, gördülékeny szervezés, utasok azonnali korrekt tájékoztatása, nulla fennakadás. El tudjátok ezt képzelni Budapesten?

Elmeséltük az ingatlanos srácnak, aki a lakást mutatta. Ő is mesélt érdekes dolgokat. A központban minden járműről pontosan tudják, hogy hol van, és a tömegközlekedés még a közlekedési lámpákkal is össze van hangolva. Miliókat költöttek a rendszerre állítólag, de megoldották, hogy a jelzőlámpák előnyben részesítik a buszokat és villamosokat; megpróbálnak úgy váltani, hogy ezek mindig zöldre érkezzenek oda. Ily módon sokkal hatékonyabb a közlekedés, tényleg gyakorlatilag csak a megállókban a fel- és leszállás idejére állnak a járművek, nem várnak piros lámpánál keresztbe menő autók miatt.

Egyre inkább úgy érzem, hogy Magyarországnak nem Combinókra, 4-es metróra, gyönyörű új MÁV kocsikra volna szüksége, hanem egy kis józan észre.

Agytorna

Nyilván mindenki tudja, hogyan lehet „igazságosan” elosztani egy tortát két ember között. Egyik oszt, másik választ. Az „igazságos” definíciója valami olyasmi, hogy egyik fél sem érezheti úgy, hogy önhibáján kívül a neki járó résznél kevesebbet (helyesebben rosszabbat) kapott. Persze a torta két fele nem lesz ugyanolyan. Az egyiken több a csoki, a másikon több a marcipán, vagy épp a gyertyáról ráolvadt viasz. Tehát nem definiálható egyértelmű objektív sorrend, még az is előfordulhat, hogy az osztozkodás végén mindkét fél úgy ítéli meg, hogy ő kapta a jobb szeletet.

Ezt a problémát három vagy még több emberre is fel lehet tenni, és meg is lehet oldani. Két lényegesen különböző megoldást is ismerek. Persze itt már az is fontos, hogy néhány játékos együtt összejátszva se tudjon kitolni valaki mással.

A mostani feladat valami hasonló, és szintén a való élet szülte.

Hárman együtt keresünk közös albérletet. Találtunk is egyet, ami mindnyájunknak tetszik, és úgy érezzük, az egész lakás megéri a fizetendő összeget. Elhatároztuk tehát, hogy kibéreljük. A közös használatú helyiségeken (előtér, konyha, fürdő és egy nagyobbacska nappali) kívül van három kisebb szoba, tehát mindenkinek jut egy-egy. Ez a három kisebb szoba azonban különbözik méretben, alaprajzban, tájolásban, kilátásban, és természetesen szubjektíven is mindnyájunknak mindegyik más-más mértékben tetszik. Sőt, egyikünk például semmiképp sem szeretne a legkisebb szobába költözni, mert azt túl kicsinek tartja. A feladat kitalálni egy algoritmust, amelyik eldönti, hogy ki melyik szobába kerül, és cserébe mekkora részt fizet a bérleti díjból. Az algoritmussal szemben támasztott kritérium nagyjából az, ami a tortás feladatnál volt: senki se érezhesse úgy, hogy annyit fizet a neki jutott szobáért (és persze a közös helyiségek megosztott használatáért), amennyit neki az nem ér meg.

Ha valakinek ez nem eléggé formális specifikáció (merthogy tényleg nem az), akkor számára a formális specifikáció helyes megalkotása is a feladat részét képezi.

Várom az ötleteket :-)

Merci

Érdekes nyelv ez a svájci német. Mondjuk én sima németül sem tudok, ráadául az egyik legrondább nyelvnek tartom. A sok-sok c hangtól (értsd: magyar c, német z) mindenem viszketni kezd. Ehhez képest nem tűnik fel, hogy az itteni milyen igazán ronda német volna, és nem érzem át, hogy a németeknek is nehézséget okoz a megértése. A krákogó, torokbetegségszerű beütés engem sokkal kevésbé zavar, mint a c hangok. Szóval megvagyok vele. Viszont legalább vicces. Például német nyelvű beszélgetés végén a „Köszönöm” többnyire úgy hangzik, hogy „Merci”. Valahogy a „Danke” nem annyira divat. „Kultúrsznob? Moi?”

A három kismalac

Arra gondoltam, hogy Ambyékhoz hasonlóan lehet, hogy néha írni fogok apró különbségekről.

Otthon, lévén hogy benne voltam eléggé a lakás berendezésével kapcsolatos dolgokban, felötlött bennem a kérdés, hogy vajon miért csak olyan jó nagy földelt falra szerelhető konnektorokat gyártanak, miért nem csinálnak olyat is, amelyik dizájnban illik a többihez, viszont egy egységnyi helyre mondjuk 2 földeletlen dolgot lehet bedugni egymás fölé. Átalakító persze létezik, párszáz forintos gagyi műanyag, de akkor meg ennyit a dizájnról.


Erre itt mit találok? Nemcsak két, hanem 3, ráadásul földelt konnektor is elfér egy egységnyi helyen. De létezik olyan verzió is, hogy 1 konnektor + 1 villanykapcsoló. Persze ehhez az kell, hogy a földelt dugó másmilyen legyen, mint otthon. (Itt sokkal normálisabb, mivel sokkal kisebb. A lengő elosztók is sokkal helytakarékosabbak.)

+05593550313

Van ám telefonom is. Az otthoni mobilszámomhoz a fentit hozzáadva megkapjátok az ittenit. Ezt egyelőre kisebb eséllyel hallom meg (a fülem még nem szokott hozzá a csengőhangjához), de szívesebben veszem fel (nekem ingyen van a fogadott hívás :-)).

Halmazok és maffiák

Múlt pénteken este sikerült belecsöppennünk egy kisebb csapatba, akik mindenfélét társasjátszottak. (Ehhez persze kellett az is, hogy az ember a leendő munkahelyén töltse a kezdése előtti pár napot is.) Van itt mindenféle jóság. Most nem a standard, mindenki által rendszeresen játszott biliárdra vagy csocsóra gondolok, hanem a hagyományosabb társasjátékokra. Catan telepesei legalább öt dobozzal (mindenféle kiegészítőkkel), háromszemélyes sakk, póker, kockapóker, set és még ki tudja mi minden. De a legnépszerűbbnek a maffia tűnik kellő mennyiségű résztvevő esetén. Múlt pénteken majdnem hajnali 4-ig játszottunk, tegnap csak 11 körülig. Nagyon rég játszottam utoljára igazi maffiát, olyan jó újra, új társasággal átélni. Legutolsó emlékeimben ráadásul valami egyszerűsített, felturbózott változat él, ami tök elrontja az egészet. Most végre újra órákon keresztül tartó, szinte vérre menő viták részese, vagy épp tanúja lehetek, amelyek néha már az emberi tűrőképesség határait súrolják. Fantasztikus érzés!

Minden Bernátnak üzenem: Set-ben sehol sem vagytok az itteni srácokhoz képest! Hatalmas büszkeséggel tölt el, hogy harmadikként csatlakozva egy partihoz sikerült 1 azaz EGY set-et begyűjtenem. Itt 12 a standard kirakott kártyaszám, szemben az általunk megszokott 9-cel, de mégis alig-alig jutnak el odáig, hogy 9 vagy több lap legyen lent (csak akkor, ha nincs köztük set). Már két játékos esetén is gyorsabban fogynak a lapok, mint ahogyan az osztó fel tudná tölteni 12-re. Noooormááááliiiis???

Itt vagyunk

Íme a cég. A régi épület. Kívülről is nagyon király, belülről még királyabb, de arról értelemszerűen nem mutathatok képet. Sajnos állítólag hamarosan teljesen átköltözünk az új épületbe, ami egy tipikus irodaház. Nem rossz az sem, de hiányzik a varázsa (kívülről legalábbis).

A cég nevét leszedtem a képről, mivel biztos lesz pár látogatóm, akik még nem tudják, hogy hol dolgozom. Előbb-utóbb nyilván ki fog derülni a blogból, de nem szeretném ilyen hamar lelőni, hadd fúrja az oldalukat a kíváncsiság még egy darabig :-)

Nagy utazás

Az úgy volt, hogy szerdán indulunk... Aztán csütörtök lett belőle. Aztán szerda. Aztán megint csütörtök.

Szerda este terveztünk indulni ketten kocsival, két és fél ember cuccait cipelve. Gondoltam, éjszaka végig vezetek, megérkezünk csütörtök délelőtt, és lesz két teljes munkanapunk ügyintézni meg nézelődni. Olyan apróságokkal, mint például hogy mikor fogok aludni mint egyetlen sofőr, nem foglalkoztam.

Cuccok alatt természetesen nem azt kell érteni, amit az ember egy egyhetes kirándulásra becsomagol. Én például a számítógépet (igazi nagy desktop, nem laptop), gitárt, pár könyvet, a ruhatár nagy részét, és még sok egyebet el akartam vinni. A többiek sem voltak ezzel másképp.

Aznapra még itthonra is rengeteg elintéznivaló maradt. Épphogy nekiláttam volna, indultam be a városba, amikor úgy tűnt, hogy közel öt év után először cserben akar hagyni a kocsim. Hirtelen elkezdett kattogni kattkattkattkatt... a sebességtől függő sűrűséggel, valahonnan talán a futómű környékéről. Minél inkább balra kanyarodtam, annál halkabban; minél inkább jobbra, annál hangosabban. Egyszer már volt ilyesmi, csak jóval halkabb, akkor egy szigszalag-gombolyag ragadt rá az egyik kerékre. Most viszont átnéztem a kerekeket, és semmit nem találtam. Ráadásul jóval hangosabb is volt a kattogás. Nemhogy Zürichig, még Budapestig sem mertem elmenni vele, ki tudja... Irány tehát a szerviz.

Itt természetesen azzal a jó hírrel kezdték, hogy másnap délutánig nem tudják elvállalni, gyanús hogy a féltengely tört el, anyagilag is készüljek fel valami húzósabbra. Telefon körbe-körbe mindenkinek, az egész utazás elhalasztva egy nappal, kocsi otthagyva, vonattal haza (óránként jár a vonat, ehhez képest épp egyszerre értünk be az állomásra a vonat meg én). Kis szunyókálás, aztán kajakészítés (valami egyszerű mirelit olajban kisütött bigyó a vadi új konyhában). Egyszer csak, talán úgy két óra elteltével telefon a szervizből. Azt mondják: kapaszkodjak, kész az autó. Ránéztek, találtak valami kavicsot beszorulva, annyira hogy negyed órán át szenvedtek mire ki tudták szedni, ez okozta a hangot, a féltengellyel minden oké. A kaja épp elkészült, éhes vagyok. Ránézek az órára: ötvennyolc. Vonat minden óra nyolckor indul befelé. Az állomás negyed óra gyalog. Kaja félrerak, sprint! Pillanatokon belül vígan ültem bele újra az autóba. Közben persze ismét rakat telefon, visszaszervezendő a menetrendet az eredeti kerékvágásba. Pár percen múlt az is, hogy az egyetemen a leadott fél embernyi csomagot még sikerült megmenekíttetnem. Csúnya lett volna, ha csak azért halasztjuk el egy nappal az utat, mert azok már be vannak zárva aznapra.

Elintéztem az elintézendőket (pl. matrica, zsebkávé), persze 2-3 óra csúszásban voltam a fenti kaland miatt. Már amennyire lehet definiálni csúszást az „este 8-10 körül indulunk” tervhez képest. Próbáltam aludni kicsit, nyilvánvaló volt hogy nem fog sikerülni. A pakolással is lassan haladtam, végül nagyjából összepakolt állapotban 11 körül indultam fölszedni útitársamat és csomagjait – egyelőre üres autóval. Bár a pakolás során már erősen gondban voltam: ránéztem csomagjaim mennyiségére, és úgy saccoltam, hogy önmagában ezekkel a cuccokkal már megtelik az autó. A számítógépről és a gitárról teljesen lemondtam, és még így is igencsak neccesnek tűnt.

A következő sokkhatás útitársamnál ért. Bedobtuk csomagjait a csomagtartóba és a hátsó ülésre, és megtelt az autó. Még közel kétszer ennyi csomagnak el kellene férnie valahogy. Útban felénk még felötlött a gondolat, hogy beugrunk a tecsóba (megj.: ez itt nem a reklám helye, utálom a tecsót, de ilyenkor csak az van nyitva), hátha kapni tetőcsomagtartó dobozt. Aztán mégse tettük, reménykedtünk, illetve még mindig megvolt a lehetőség arra, hogy bizonyos dolgokat itthagyjunk.

Nálunk aztán kiszedtünk mindent az autóból, és elkezdtük szisztematikusan, precízen rakodni a csomagokat, kihasználva minden zegzugot. És megtörtént az, amiben nem hittem: sikerült! Elfértünk. Azt hiszem, sikerült polinom idő alatt megoldanunk egy NP-teljes problémát :-) Jó, néhány apróságot (pl. angol–magyar és magyar–angol papír alapú szótár) otthonhagytam, bár talán még ezek is befértek volna. A számítógép és a gitár közül is sikerült elhozni a fontosabbikat. A számítógép otthonmaradt, itt úgyis kapok.

Pár perc híján hajnali 2 volt, mire elindultunk; kereken 1000 km-es út várt ránk. Maga az út nem volt különösebben érdekes. Valami parkolóban aludtunk két órát, de már arra sem emlékszem, hogy ez az osztrákoknál vagy a németeknél volt. Délután 4 körül érkeztünk meg – ahhoz késő, hogy aznap bármi érdemlegeset csináljunk még, de legalább péntekre már kipihentek lehettünk. Elfoglaltunk az ideiglenes szállást. Kicsi (nagyon kicsi), de legalább a svájciakkal szemben látatlanul támasztott igényeimhez képest roppant tré, lepukkant állapotú. Sebaj, pár napra jó lesz.

Még egy nagy feladat várt ránk. Helyet találni a kocsinak. Merthogy ez Zürichben egyáltalán nem egyszerű feladat. Az utcán a kék csíkos felfestésnél x ideig (csúcsidőben kb. 1 óráig) ott lehet hagyni, de a szélvédő mögé kell rakni egy órát, ami jelzi, hogy mikor mentél oda. Ha rendszeresen odamész az autóhoz léptetni az órát, az oké. Állítólag be lehet szerezni motoros órát, ami lépteti magát, de nekünk még hagyományos sem volt, egy papírcetlire jó nagy számokkal felírtam az időt, reménykedve... de ez a megoldás nyilván nagyjából csak a kipakolás idejére működött.

Az első tipp a közeli parkolóház volt. Itt 1 nap 20 frankba (3000 forint) kerül, ráadásul nem is szabad (állítólag) 1 napnál hosszabban ott tartani a kocsit. A következő tipp a térképen kinézett P betű volt, ám mint kiderült, az is fizetős ezerrel. Gyorsan telefon helyi ismerősnek, aki az ikea környéki bevásárlóközpontot javasolta. Ez távolságra kábé úgy képzelendő el, mint Budapesthez képest a budaörsi ikea. Megcéloztuk, letértünk az autópályáról az ikea láttán, ámbár a magyar szokásoktól eltérően itt semmiféle tábla nem tájékoztatott minket arról, hogy merre kell utána kanyarodni. Nem is találtuk meg, viszont találtunk egy random kis utcácskát, ahol szabad parkolni. Leraktuk a kocsit, és nekiálltunk megkeresni a vonatot, amiről fogalmunk sem volt, hogy merrefelé áll meg, egyáltalán 1-2 órányi gyalogláson belül van-e. Kiderült, hogy 2 perc gyalog az állomás. Pillanatok alatt bent voltunk a központban, majd otthon.

Nagyjából ennyi történt az első napon. Illetve már nem is emlékszem... Rég volt, összefolyik hogy mi melyik nap történt, de ez azt hiszem nem is lényeges. A lényeg, hogy megérkeztünk.

pre-intro

Húha... életem első blogbejegyzése, vagy mi a rák :) Annyi mindent szeretnék elmesélni, de most aligha lesz időm belekezdeni... haza kéne menni aludni, mert holnap hajnali 10-kor minden bizonnyal az egyik legérdekesebb előadás vár ránk, addigra teljesen frissnek kéne lenni... 1920 pixel függőlegesen, 1200 pixel vízszintesen (igen, így, nem keresztbe :-)), és ez még csak a bal oldali monitor! Igazán szégyen ilyen nagy helyre ilyen keveset írni. De ígérem, mindent be fogok pótolni. Jóéjt!