Ehavi

A múltkor említettem, hogy újévkor eldöntöttem: több dolgot másképp, okosabban, tudatosabban fogok csinálni. A február eleji fogadalmat, a reggelit a cégben azóta is rendesen tartom.

Március elején felötlött bennem, hogy eltelt már egy teljes hónap, ideje lenne megint valami újba belevágni. Ekkortájt fogalmazódott meg bennem az, hogy tulajdonképpen miért is ne lehetne kitűzni minden hónapra egy célt.

Két apró csalást engedjetek meg nekem, csak hogy szegény január ne maradjon ki. Egyrészt most megfogalmazódott módszert datáljuk vissza az év elejére, másrészt fogadjuk is el elegendően komolynak ezt a meta-fogadalmat. Szóval játsszuk azt, hogy januárban megfogadtam, hogy minden hónapban változtatok valamit az életemen, és konkrétan januárban azt változtattam, hogy megfogadtam, hogy minden hónapban változtatok valamit.

A februárit már tudjátok, és nyilván furdalja az oldalatokat a kíváncsiság, hogy márciusra mi jut. Van egy képzeletbeli listám azokról a dolgokról, amikkel nem vagyok elégedett, nem nagyon tetszenek, valamit tenni kéne, valami frusztrál, valami hiányzik, valami újra vágyom, vagy bármi ilyesmi, tehát ami esélyes arra, hogy változtassak. Erről a listáról fogok válogatni.

Az ehavi nyertes a lakásnézés. A közös albérlet egyszerűen nem nekem való. Rájöttem, hogy szükségem van nagyobb privát szférára, mint amit itt megkaphatok. Illetve, igazából ezt mindig is tudtam, most inkább arról van szó, hogy tudatosult bennem, hogy ez valójában milyen sokat számít. Elkezdtem lakást keresni. Erről majd részletesebben beszámolok később. Elöljáróban annyit, hogy ez Zürichben nem könnyű feladat: egy lakásra általában több tucat jelentkező akad, és nagyon kevés az olyan kégli, amit még ha ideiglenesen is, de az otthonomnak tudnék érezni. Annyira meg azért egyáltalán nem rossz ez a közös albérlet, hogy különköltözzek egy olyan lakásba, amelyik nem tetszik, ahova nem lenne jó érzés hazamenni. Természetesen amint lesz fejlemény, beszámolok róla.

Márciusban tehát a különköltözés elhatározása került le a titkos listáról. Hogy mik maradtak még rajta, azt most nem lövöm le, majd csak egyesével a mindig aktuálisat. Ha viszont Neked, kedves blogolvasó, van esetleg ötleted hogy mivel tudnám még bővíteni a lajstromot, kíváncsian várom!

Rigi

A mai első tanulság: a Rigi hegy csodaszép, párszor vissza kell még menni majd kirándulni, vagy síelni, szánkózni, ilyesmi. Csak el ne felejtsek alaposan körülnézni ott, ahol a sípálya keresztezi a fogaskerekűt! :)

A mai második tanulság: sokkal jobban figyelnem kell, hogy a képek ne legyenek túlexponáltak. Gyorsan meg is kerestem és bekapcsoltam azt az opciót, hogy csak egy mozdulat legyen kérni a túl fehér részek villogtatását a kép visszanézésekor, meg a fényesség hisztogramra is jobban fogok figyelni ezentúl, és bátrabban fogom használni a polárszűrőt. Merthogy a mai képek, hát... könnyen lehettek volna még jobbak.

Bábeli zűrzavar

Amikor egy magyar anyanyelvű, másfél éve többnyire angolul beszélő emberke, aki a környezet hatására kezd felszedni némi alapvető némethez hellyel-közzel hasonlító tudást, és egy-két alap dolgot már el tud krákogni, egyszercsak olasz nyelvterületre téved, és elhatározza, hogy lappangó ilyen irányú tudását felelevenítve igenis olaszul fogja kérni a gyorsbüfében azt a bizonyos török nevű ételt, hát annak garantáltan valami értelmetlen makogás az eredménye. Kész csoda, hogy nem haltam éhen :)

Szóval az úgy volt, hogy kezd már totál elegem lenni a télből, pláne miután a múlt hétvégén iszonyúan hideg volt. Megnéztem, az időjárásjelentés szombatra napsütést és 18 fokot ígért. Sajnos nem Zürichbe, hanem Luganóba, de hát az csak röpke két és fél óra vonattal. Persze valami hiba lehetett a mátrixban, mert miután teljesen beleéltem magam, megnéztem pár másik időjós oldalt is, melyek a napsütésben teljes mértékben egyetértettek, a hőmérsékletet azonban 12–14 fok köré saccolták. Hát nem mindegy. De ha már eltöntöttem, akkor hajrá! A rendszeres reggelinek köszönhetően szerencsére nem okozott túl nagy gondot a röviddel 7 után ébredés, így még délelőtt odaértem.

Az időjárás tök érdekes volt. Természetesen nagyon messze a 18 foktól. Szerintem határozottan egy pólós. Az összes helyi emberke szerint kabátos. Esküszöm, felvettem a pulóvert, és még volt nálam egyéb meleg cucc is, de egyszerűen belesültem, nem bírtam. A helyiek meg szemlátomást hülyének néztek. Egyre erősebb az a gyanúm, hogy az átlag emberhez képest az én hőérzetemet sokkal erősebben befolyásolja a napsütés, mintsem a hőmérséklet. Pedig a Nap sem közvetlenül sütött ránk, hanem nagyon gyenge homogén ködön vagy párán keresztül, nem is tudom minek kell ezt hívni. A közeli hegyek homályosak voltak, a távoli magas hegyeknek pedig csak nagyon halványan látszott a kontúrjuk.

A város jópofa, de semmi különös, nem nagyon ragadott meg. A csodakütyünek köszönhetően a vonatúton tudtam nézegetni a neten, hogy milyen látnivalók vannak, és el is határoztam, hogy a közeli Monte Brè-re felsiklózom. Még a menetrendet is meg tudtam nézni, óránként jár ütemesen, oké. Odaértem kényelmesen fél órával előtte, hiszen az összes svájci város kisebb, mint gondolnám. Fél óra várakozás után kezdett gyanús lenni, hogy valami nem stimmel. Megnéztem újra a menetrendet. Hülye olaszok. Ütemes, óránként, naná, de ugyebár a szieszta az kötelező, ott kimarad egy.

(A menetrenddel kapcsolatban megfogalmazódott bennem még egy költői kérdés. Mint minden rendes közlekedési eszköznél, itt is külön van kiírva két táblázatban az oda- illetve visszaút indulási és érkezési időpontjai. Minek? Siklóóó!)

Talán hülyeség, talán makacsság, nem is tudom, hogy csakazértis kivártam és felvitettem magam. Talán arra voltam kíváncsi, hogy ott fent is ennyire párás-e a levegő, vagy onnan már látszanak tisztán a magas hegyek. Hát onnan sem látszottak igazán. A sikló tetejénél nem volt semmi különös, viszont sok turistaút indul innen. Kinéztem a legközelebbit, Brè falut, negyed óra gyaloglásnyira. A prospektus szerint az ófalu utcáin mindenféle műtárgyak vannak kiállítva, ami tök jó. Azt persze nem írta a prospektus, hogy ez negyed óra lépcsőzés lefelé, amit utána visszafelé is meg kell tenni.

Hihetetlen mesés helyre pottyantam Brè óvárosában. Ősrégi kőépületek, összevissza kanyargós, lépcsős-lejtős sikátorok, úton-útfélen feldobva a már említett műtárgyakkal, vagy épp napozó macskával, vagy mondjuk egy utcára néző mosógéppel. Teljesen elvarázsolódtam. Legalább háromszor végigjártam keresztbe-kasul, tátott szájjal, fényképezőt kattintgatva. Sajnos még nem vagyok annyira jó fotós, és pláne nem annyira jó művész, valószínűleg nem is leszek sosem, hogy ezek a képek igazán visszaadják a hangulatát, de talán valamennyit átadnak.

És hogy egy pillanatra visszatérjünk a bábeli zűrzavarhoz, a fényképek között van egy borzasztó többnyelvű szóvicc is... Hú, azt hittem, nem fogom tudni keretes szerkezetbe foglalni ezt a blogbejegyzést, de mégis sikerült. :P