2007/11/19

Qty

Az apró különbségek sorozat következő epizódja. Asszem a második. Nem számolom. :) Tudom, hogy labdába sem rúgok Ambyék hatvanakárhánya mellett.

A járműveken vannak ugyan tiltó ábrák (például ne fűrészeld szét az ülést, ne cigizz, ne gitározz/szaxofonozz – bár egy szájharmonikázó és utána kalapot körbevivő pacákkal már kétszer is találkoztam), de például a ne kajálj-piálj nincs köztük. Sőt, szoktak is az emberek enni-inni. Érdekes, itt sikerül ezt kulturáltan tenni, nem összepiszkítva a járművet. Egyébként szemetes is van a járműveken.

A jó dolgok sokszor fel sem tűnnek, amikor természetes, hogy velünk vannak. Akkor tűnnek fel, amikor hiányoznak. A rossz dolgokkal ez pont fordítva van. Hiányuk nem tűnik fel, csak az, ha újra találkozunk velük. Ennek is köszönhető, hogy több mint 1 hónap után esett csak le, hogy itt nincsenek kátyúk, de még huplik sem nagyon. Azt hiszem, ez elég komoly előfeltétele annak, hogy mondjuk buszon kulturáltan lehessen enni-inni.

A másik tipikus tiltó tábla, amivel otthon mindenütt találkozni, a kutyákra vonatkozik. Itt ilyen sincs. A világ legtermészetesebb dolga, hogy az egész család kutyástul szájkosár és póráz nélkül együtt utazik a villamoson, együtt vásárol az ikeában, vagy akár együtt megy be a Google-be. Érdekes, itt a kutyák is tudnak normálisan viselkedni. Nem ugrálnak rá az emberekre, nem nyálaznak össze mindent és mindenkit, nem ugatnak. Jó fejek :-)

Switzerdütsch

Még mindig nem érzem át a svájci német és az igazi német közti különbséget. Leginkább mert itt senki nem beszél igazi németül. Viszont minap a villamoson utazva egy háromfős német társaság fetrengett a röhögéstől, valahányszor a villamosvezető bemondta a következő megálló nevét. Aztán megpróbálták utánozni. A Goldbrunnenplatz hallatán már majdnem a könnyük folyt a nevetéstől. A folytatást sajnos nem tudom, mert itt leszálltam, itt lakom... Most már bánom, hogy nem utaztam velük még egy kört.

Túró

Pénteken magyar parti volt. Túrós palacsinta. (Ehhez persze tudni kell, amit úgyis mindenki tud, hogy a „fejlett” nyugati világban nem létezik igazi túró.) Na, palacsintát azt speciel nem ettem, de tök jót karaokeztunk. Életemben másodszor. Először úgy, hogy volt visszajelzés. A monitor jelezte, hogy milyen magasan kéne énekelni, és ehhez képest hol van a tényleges énekhang. Hát, jobb ha nem tudjátok :-)

Jokkmokk

Pax, Billy, Poäng, Expedit, Lack, Hampen. Na vajon hol jártunk és mit csináltunk most hétvégén? (Meg előtte csütörtökön is.)

Természetesen a svéd bútorboltban voltunk (apropó, jut eszembe: tudtátok, hogy cégünk a termékeit igyekszik minél több nyelven elérhetővé tenni, hogy még a svéd szakácsok is megértsék?), majd utána szereltünk és rendet raktunk ezerrel. Még akad teendő, de igencsak kezd barátságos lenni a kecó. Végre nem a földön és a bőröndből félig kilógva hevernek a ruháim, hanem beköltözhettek a gardróbba. Az egyéb cuccok meg polcokra. Én pedig rugózós lábtartós széken ülök most a nappaliban. Lényegében csak a kanapé hiányzik a nappaliból. Ha az is meglesz (kihúzhatót veszünk mindenképp), akkor lehet jönni vendégségbe!

2007/11/11

Pálcika

Dani, megvan még az a régi kvarcórád, amin minden évben várva-vártad ezt a pillanatot? Őrizd meg még négy évig, az lesz aztán az igazi: 2011/11/11 11:11:11.

Másik Dani: eszembe jutott, hogy hívtad a régi fizikatermet, a 111-est: „Fogadó a három elégtelenhez.” Régi szép idők...

Nooormáááliiis?

Múltkorjában buszon utaztam. Szép LCD kijelzőn mutatta a soron következő megállókat. Tudjátok, a villamosos részben meséltem erről.

A megállókat kijelző cucc teljes képernyőben fut, néhány tök primitív grafikai elem, meg nagybetűs szövegek. Az UHU-ban is csináltunk ilyesmit. Nem nagy cucc. Meg lehet csinálni jól.

Most viszont a soron következő két megálló nevét nem lehetett látni. Eltakarta egy nem kívánatos ablak.

„Welcome to the Found New Hardware Wizard”

Az még csak-csak hagyján, hogy Windows... (bár miért?)

Az még csak-csak hagyján, hogy nem bírják letiltani a rendszerüzeneteket... (bár miért nem?)

Na de hogy kerül új hardver a rendszerbe???

Sunday Bloody Sunday

Elmentünk az ikeába, meg előtte a conforamába (kika-típusú, csak sokkal kisebb) nagybevásárolni. Végre kábé 1 hónap után újra vezettem a saját autómat, ami nagyon-nagyon jó érzés volt, pláne az automata váltós szörnyűségek után. Mondjuk esőben, dugóban, parkolóházban helyet keresvén már nem annyira izgi. De azért jó volt.

Szóval nagybevásárolni indultunk. Aztán elköltöttünk hárman együtt 250 frankot. Ez szűk 40 magyar rugó. Hát, azt hiszem, mégsem sikerült nagyra ez a bevásárlás. Vettem többek közt szőnyeget (hej, ha otthon szembe jött volna ilyen, ráadásul ennyiért!) meg szennyestartót. Vettünk közösen kádkilépőt, zuhanyfüggönyt, lámpákat, lábtörlőt, és még pár ilyesmit. De legalább nagyjából kitaláltuk, hogy a közös helyiségekbe milyen nagyobb bútorokat szeretnénk. Meg mindenki azt is, hogy magának a saját szobájába. Remélhetőleg a jövő hét folyamán megvesszük és hazahozzuk, hogy szombaton össze tudjuk rakni.

Szívás itt a hétvége. Főleg a vasárnap. Nem lehet semmit sem csinálni. Nem lehet vásárolni, mert a boltok zárva vannak (kivéve a vasútállomásokon, bár ott valahogy nem hemzsegnek a bútorboltok). Nemhogy fúrni-faragni, de még mosni sem szabad (márminthogy mosógéppel), annyira csöndben kell lenni és tiszteletben tartani, hogy mások csöndben szeretnék tölteni a napot.

A mosás egyébként is überszívás. A házban (10 lakás) a pincében van egyetlen közös mosógép és egy szárítógép (a régesrég menthetetlenül elromlott NDK mosógépünk bizalomgerjesztőbben nézett ki), valamint szárítókötelek és valami nedvességelszívó kütyü. Ez feleannyit sem segít, mint ha fűtenének inkább, viszont cserébe kibírhatatlanul száraz és poros tőle a levegő. Állítólag egész svájcban ez a trendi, elég ritka a saját mosógép. Sőt, helyenként még rosszabb a helyzet, előre be van osztva, hogy mikor ki használhatja, és ez persze nyilván nincs összhangban a munkahelyi kötelességekkel. Itt legalább aki kapja, marja. És mivel a legtöbben kora reggel elmennek dolgozni, mi megtehetjük, hogy 8-tól 9-ig mosunk, utána megyünk be.

9 előtt úgysem indulok el itthonról, amíg nincs itt a biciklim. (Valszeg utána sem.) Ennek az a legfőbb oka, hogy jóval olcsóbb az a bérlet, ami hétköznap csak reggel 9 után érvényes (hétvégén meg egész nap). Zürich tágabb környékén lehet vele közlekedni (például az ikeába), és minden közlekedési eszközre (pl. hajóra is) érvényes. Állítólag ha menetrend szerint 8.59-kor indul a jármű, de gyakorlatilag késett pár percet, akkor is megbüntetnek ezzel a bérlettel. Hülye svájciak. A cégben mindenki azt javasolta, hogy ilyen bérletet vegyünk, bőven jó lesz, reggel 10 körül kezdődik az élet. Ez persze részben annak is köszönhető, hogy a Mountain View-i központ 9 órával mögöttünk van, így ha velük kell hatékonyan kommunikálni, akkor nekünk estig bent kell maradnunk.

Holnap vasárnap. Fene tudja, mit fogok csinálni. Talán vásárolok ezt-azt a pályaudvaron. Talán bemegyek dolgozni. Talán végre megblogolom a SF-i városnézést és feltöltöm a fényképeket. Talán kirándulok a zuhogó esőben. Talán fürdök a tóban.

2007/11/10

Zik zik

Ma reggel havazott. Állítólag már másodszor, az elsőt elkerültem. Az emberek többnyire nagykabátban, néhányukon sapka is van. A táskámban ott figyel a pulóver arra az esetre, ha az egy szál pólóban fáznék. Este felvettem, szükségem volt rá.

Német partira mentünk. Lengyel kolléganőnk kitalálta, hogy nincs elég alkalma gyakorolni a németet, ezért a csapatnak szervez egy kisebb összejövetelt, ahol csak németül szabad beszélni. Volt két német anyanyelvű emberke, három úgy-ahogy beszélő, és ketten minimális szinten. Nagyon vicces volt. A svéd srác hozott német szótárt, de úgy éreztem, hogy ez nem túl nagy segítség. Értsd: svéd–német szótárt. A házigazdák lengyel–német és lengyel–olasz kombóját már picit esélyesebbnek tűnt érdemlegesen használni, de inkább maradtunk a makogásnál, kézjeleknél, és néha be-becsusszanó angol mondatoknál, amiért igazából diszkvalifikáció járt volna, de szerencsére elnézőek voltak a többiek. Társasjátékoztunk, amiben az az igazán szép, hogy sikerült megértenem a szabályokat. Szerencsére nem maffiásat (gyilkososat) játszottunk, képzelhetitek, mennyire tudtam volna érvelni amellett, hogy ártatlan vagyok.

2007/11/07

Pizza

Amikor elindultam messzi földre, először arra gondoltam (már ami a blogolást illeti), hogy hazaérkezésemet majd a roppant hangzatos „Zurück im Zürich” címmel örökíthetem meg. Aztán eszembe jutott, hogy ez annyira olcsó, elcsépelt, úgyis mindenkinek ez jut eszébe, ráadásul azt sem tudom, így írják-e/mondják-e svájciul.

PIZZA MY HEARTVégül minden ilyen irányú dilemmámat szertefoszlatta az, hogy Amerikában a legelső nap, a vidámparkos kirándulás során szembejött ez a szóvicc egy pizzéria neveként. Ezt már nem lehet alulmúlni...

Szombaton hajnalban indultam hazafelé. Az első repülő kábé 40 percet késett. Időben beszálltunk, majd valami gond volt a csomagokkal, az egyik konténer jócskán késve érkezett meg. Kissé para voltam, mivel csupán 1 óra 20 percem volt az átszállásra, aminek a fele elúszott. Bár drukkoltam is annak, hogy lekéssem, kapjak jegyet másnapra, meg egy rakat költőpénzt kárpótlásul. Jó lett volna belekukkantani New Yorkba. Sajnos elértem a csatlakozást, amelyik sikeresen megduplázta a késés mértékét. A változatosság kedvéért itt is időben beszálltunk, tehát a szűkös ülésen töltöttük ezt a bónusz másfél órát is. Valaki feladta a csomagjait, de aztán nem jelent meg a repülőn, azt kellett megvárnunk, amíg a konténerből megkereseik és kiveszik az ő csomagjait. Az igazi sokk viszont teljesen váratlanul ért az átszállásnál. Három héten keresztül ahhoz voltam szokva, hogy angolul beszélnek az emberek. Itt viszont hirtelen felsértette a fülemet valami nagyon-nagyon ronda nyelv.

Vasárnap reggel megérkeztem az új lakásba, a mi lakásunkba, melybe időközben a többiek áthozták a cuccaimat. Se ágy, se lámpa, sőt, még azt sem tudtuk, melyik lesz kinek a szobája. Nekiestünk az osztozkodásnak. A különféle algoritmusokkal támasztott ellenérzések miatt ad-hoc alapon tologattuk az árakat, nyíltan megbeszéltük, hogy kinek mennyi pluszt ér meg egyik vagy másik nagyobb szobára váltani, mígnem eljutottunk egy olyan állapotig, ami mindenkinek tetszik. Elég vicces volt, hogy az utolsó negyed órát körülbelül 20 frank tologatásával töltöttük, mintha az bármit is számítana. Szóval immár van szobám. Hogy melyik, azt nem árulom el. Mindenesetre én spórolok legtöbbet.

Másnap kirándulás bútorüzletekbe. Dietlikon nevű falu (nem tévesztendő össze Dietikonnal, ami tök más irányban van), IKEA és Conforama. Előbbiben vettem világoskék lógó nyelvű zsiráfot, aki az irodában csücsül azóta (illetve most épp a lóg a fejénél fogva, ami beszorult a két monitorom közé), és ágyneműt. Utóbbiban pedig matracot. A földön van a matrac, tök jó ez így, nem is tervezek rendes ágyat venni. Végre kemény matracon alszom, nem olyan vacak puhán, mint az ikeások. Lámpa még mindig nincs, csak a monitor világít most a blog pötyögése során. Azt is akartam venni, csak a kedvenc állólámpám épp elfogyott. Sebaj, majd szombaton úgyis hazahozzuk a fél ikeát. Valamelyik hétköznap pedig a másik felét.

A házhozszállíttatás állítólag elég gáz, 2-3 hetes határidővel vállalják. Viszont lehet bérelni haszongépjárművet, amibe belefér sok jóság. Mázli, hogy Amerikában kipróbáltam a vezetést. Különben elég nagy bajban lettem volna az automata váltóval. Így viszont sikeresen haza tudtam hozni a matracot, meg Balázs ágykeretét és gardróbját. Igaz, fél órányival kevesebbet kellett volna fizetni az autóbérlésért, ha tudtuk volna, hogyan lehet betalálni az egyirányú utcánkba a megfelelő végéről. Csomószor körbejártuk a környéket, minden lehetőséget kipróbáltunk, mégsem jutottunk be. Bebizonyítottuk, hogy nem lehet bejutni. Aztán megkerestük a bizonyításban a hibát, így sikerült hazajutnunk.

Szép volt, jó volt Mountain View-ban, mégis jól esik most „itthon” lenni, még annak ellenére is, hogy otthagytuk a nyarat, és hogy itt szörnyű nyelven beszélnek az emberek. Még jobb lesz pár hét múlva, ha a lakás elkezd hasonlítani egy otthonra.