2011/04/17

Most jó

Közel másfél éve arról blogoltam, hogy most május végén tervezek hazamenni.

Gimnáziumi énektanáromtól hallottam először ezt a gondolatot, még régesrég, egy felsőbb osztály ballagási búcsúztatóján: Arról beszélt, hogy az évtizedek előre tekintve milyen végtelen hosszúak, utólag visszanézve pedig huss, oly hirtelen eltűnnek. Ha nem is évtizedek, de évek távlatában pontosan ezt látom.

Most is felfoghatatlanul hosszúnak tűnik újabb 1-2 évvel előre tekinteni. Pont mint azon terv írásakor ez a legutóbbi másfél év. De utólag... ez is úgy elszaladt.

Volt, amikor nem éreztem jól magam. Túlestem szakmai, illetve karrier pofonokon, részt vettem egy nyögvenyelős projekten (az üzemeltetés... utólag örülök, hogy megcsináltam, de ott akkor nem igazán tetszett), átestem újabb jó adag depin; fene tudja hogy melyikből következett a másik, talán kölcsönösen erősítették egymást. Volt ezalatt a másfél év alatt, amikor nagyon haza akartam menni, minden reggel és minden este az a gondolat keringett a fejemben, hogy mi a francot csinálok itt, meddig maradok még. De elhatároztam, hogy ha összeszorított fogakkal is, az eredeti terv szerint most május végéig megcsinálom.

Az utóbbi időben változtak a dolgok.

Bekerültem egy nagyon jó projektbe, nagyon jó emberek közé. Igaz, már nem hoz úgy lázba a munka, mint a Google-ben kezdéskor; ezt sikerült kigyilkolnia belőlem a cégnek. De azért megcsinálom, és megtalálom az apró örömöket benne. Buzgón dolgozom a mellék (20%-os) projektemen is, amely egyelőre titok kell hogy maradjon, nem beszélhetek róla, de reményeim szerint belátható időn belül útjára indul, és akkor elmondom hogy mi volt. Feldob, hogy ebben csak ritkán kódolok, sokkal inkább szervezés, kommunikáció, szakmai irányítás jellegű tevékenységet végzek.

Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy mi az, amit szívesen csinálnék egyszer majd, és nem közvetlen szoftverfejlesztés. Kábé tizenöt éve püfölöm rendszeresen a billentyűket, programozok meg ilyesmik (ha előtte a ZX Spectrumos időket nem számolom). Kezd elég lenni. Meg tudom csinálni, jól érzem magam egyik napról a másikra, jók a munkakörülmények, a fizura sem panaszkodhatok, de mégis, már nem érdekel annyira. Valami hiányzik belőle. Talán az újdonság varázsa. Talán az ismeretlen területre tévedés. Talán a kihívás. Talán a magaménak érzett cél. Talán a szépség. Talán az emberközeliség. Nem tudom. Vadabbnál vadabb gondolatok keringenek a fejemben, hogy mihez lehetne kezdeni. Például maradni a számítástechnikánál, de magasabb szintre lépni, szakmai vagy menedzseri szinten irányítani a dolgok menetét.

Napról napra egyre jobban foglalkoztat a gondolat, hogy mérnöki szemléletmódomat és eddigi tapasztalataimat át tudnám-e ültetni más területekre. Mindig is érdekelt számítástechnikán belül is nemcsak az, hogy hogyan kell mondjuk egy weblapot elkészíteni, hanem az is, hogy egyes folyamatokat hogyan lehet javítani, hogyan lehet magasabb minőséget garantálni, hogy lehet olyan rendszert készíteni, melyet kevésbé hozzáértők is jól fognak használni. Egy picike lépcsőt feljebblépve: hogyan lehet egy többrésztvevős rendszerben az érdekeltségeket úgy beállítani, hogy utána előre haladjanak a dolgok. Kósza gondolat, de szívesen belecsöppennék zöldfülűként mondjuk egy olyan projektbe, ahol például Budapest közlekedését pofozzák helyre. Ja, és töredelmesen be kell vallanom, magam sem gondoltam volna korábban, de az utóbbi időben elkezdett egyre jobban érdekelni a politikai-közéleti vonal. Na nem az egymás cibálása meg hazudozás része, hanem az, hogy szakmailag, bármely területen, ugyan hogyan tudna Magyarország előrelépni. A számítógépeknél, felhasználóknál sokkalta bonyolultabb rendszer, melyben ugyanúgy meg kell keresni, hogyan kell összerakni a rendszert ahhoz, hogy jól működjön. Nem érzelmi meg ideológiai, hanem modellekkel alátámasztott alapon. De azt hiszem, saját lelki békém érdekében sürgősen el kell hesegetnem ezirányú kíváncsiságomat.

Jópár ezeknél meredekebb ötlet is kering a fejemben. Rájöttem, hogy érdekel a lakberendezés. Síkhülye vagyok hozzá, művészi érzékem és kreativitásom ha azt mondom hogy nulla akkor fölébecsültem, de mégis valahogy érdekel. Szeretek lakásbelsőket nézni, apró ötleteket lopni, a berendezési lehetőségeken gondolkozni. Szeretek alaprajzokat nézegetni, és megállapítani, hogy mennyire kretén a legtöbbjük. Eltűnődtem, mi lenne, ha épület tervezésekor az építészek nem saját kútfőjük után mennének, hanem rengeteg lakás eladási mutatóiból kiadatbányásznák, hogy többféle alaprajz közül melyiket lehet majd a legjobb eséllyel, legtöbb pénzért eladni.

Meg kéne tanulni gitározni is jóval rendesebben, meg dobolni, énekelni, és egy icipicit zongorázni is. Sokkal jobban képbe kerülni a kortárs könnyűzenével, magyarral és nemzetközivel egyaránt. A 90-es évek közepe táján elvesztettem a fonalat, akkor véleményem szerint rossz irányba fordult a könnyűzenei világ; most kezdek kapcsolni, hogy egy pár éve ismét megjelentek fantasztikus zenekarok a rock-alternatív vonal mentén, érdemes volna nyitottabb füllel járni.

Aztán ott van a még a gimi végén csúnyán faképnél hagyott matek. Nem hagy nyugodni. Ha nem is az igazi matek, de egy mattanári elvégzése. Lehet hogy utálnám, lehet hogy fél év után megállapítanám hogy ebből már rég kinőttem. De egy próbát talán megér.

Túl sokminden. Nem fog mind beleférni. Nehéz lesz választani. De még adok időt magamnak.

A baráti társaság egyre jobban összejött, már nemcsak filmklubokat tartunk, hanem egyre gyakrabban van egyéb közös program is; kipróbálunk új dolgokat is, például elnéztünk a Magyarházba ahova magamtól nem mentem volna, végigröhögtük Berecz András mesemondó estjét, voltunk Karaoke From Hell-en (élő zenekar játszik rock-metál alapot, és az önjelölt énekes-előadóművészek közt is rengeteg nagy arc van, nagy jóság), költöztetjük egymást agyba-főbe, raclette-ezünk, palacsintázunk, és még sorolhatnám.

Amikor kijöttem, nagyon hosszú időn át megpróbáltam elutasítani magamtól bárki közeledését, nem akartam kialakítani kötelékeket. Hibáztam. Alkalomadtán meg fogom köszönni személyesen is annak a pár embernek, aki noszogatott és kezdeti elutasításom ellenére is kereste a barátságot, de ha olvassák a blogot és magukra ismernek: Köszönöm! Jobb ez így.

Jön a húsvét, négynapos hétvége (itt a nagypéntek is ünnep). Szerveznek páran nagy kirándulást. Ilyenen még nem voltam, csak egynaposon, ami szégyen ennyi szép hegy és tó közepette. Elnézést kérek családomtól akikkel rég nem találkoztam és számítottak volna rám, a szép lányoktól akiket idén nem fogok meglocsolni, barátaimtól, kis D-től akit még nem is láttam – nehéz döntés volt, de a kirándulást választottam. Nyáron többször is haza fogok menni, június elején a Pannónia Fesztivál, és a Sziget szinte teljesen biztos, akkor majd találkozhatunk!

Nincsenek hosszútávú illúzióim. Valószínűleg a remek banda lassacsakán szét fog esni, többekről is tudom hogy egy-két év múlva hazamennek. A meló is egyre kevésbé lesz izgi, és nem érzek erőt magamon, hogy újabb projektbe belevágjak ennél a cégnél. A honvágy is biztos hogy egyszercsak ismét erősebben feléled bennem.

De most jó. És amíg jó, addig még maradok.

2011/04/03

Ibergeregg #2

Hágó. 1400m. Biciklivel.

Ma jobbról balra. Halál.

Tavaly jobb kondiban voltam.