2008/04/27

Rugó

A cégben levelezésre természetesen a Gmail belső verzióját használjuk. Aki már látott Gmail-t, valószínűleg ismeri a chat funkciót is, sőt azt is tudja, hogy (több más csevegőprogramhoz hasonlóan) be lehet írni ilyen-olyan rövid szöveget magunkról, ami tükrözheti például pillanatnyi lelkiállapotunkat. Szerdán főnököm neve mellett ez állt: „Where is spring?”. Másnap vittem neki ajándékba egy rugót. A cuccaim közt találtam régebben, valami golyóstollból származhatott, tudtam hogy egyszer még hasznát veszem.

A mostani blogbejegyzésemnek a Tavasz címet akartam adni, de aztán rájöttem, hogy ezt egyszer már elsütöttem. Így lett Rugó.

Állítólag megfigyelték, hogy az időjárás sok esetben heti periodikusságot mutat, ami alighanem az emberi civilizációnak (például gyárak működésének) köszönhető. Magyarországon is nagyon-nagyon sokszor volt olyan érzésem, hogy hétközben végig gyönyörű idő van, hétvégén viszont vacak. Az itt élők ennek ellenkezőjéről számolnak be: hétköznap esik, hétvégén szép ragyogó napsütés van. A közelmúlt időjárása, és a jövő heti előrejelzés is ezt látszik alátámasztani. Nagyon remélem, hogy tényleg így van!

A most véget ért munkahét időjárása különösen érdekes volt. Nagyjából kétféle idővel találkoztunk. Az egyik esetben délelőtt (munkába menet) zuhogott az eső, ekkor volt esély, hogy estére eláll. A másik esetben délelőtt nem esett, azonban korai volt még az öröm.

Hétvégére megjött a csodaszép meleg napsütéses idő, végre olyan, amilyet egész évben szeretnék. Szombaton egy adag mosás végeztével délután 2 körül elhatároztam, hogy felmegyek Ütlibergre biciklivel. Az út meredekségének függvényében a „biciklivel” hol eszközhatározó, hol társhatározó volt, pláne mivel a torkom még nem jött teljesen rendbe, ezért vigyáztam, nehogy megerőltessem magam, szóval csak kényelmesen, lassan, meg-megállva fényképezni, napozni. Ütliberg után a hegygerincen jó hosszan kifelé, majd valami roppant meredek lépcsős úton le (persze nem a biciklin ülve, hanem ahogy elsőre mondaná az ember, tolva azt, de a tolni itt nem jó szó, inkább megpróbálva féken tartani hogy ne szaladjon előre). Végül Adliswilbe leérve a Sihl folyó mentén még kicsit kifelé, majd vissza haza. Jó hír, hogy a torkom állapota nem lett rosszabb. Sőt, talán még jobb is lett. Még néhány napnyi intenzív jégkrémezés a cégben, és teljesen rendbe jön.

Nem értem ezeket a svájciakat. Verőfényes napsütés, kábé húsz fok, én szandálban, rövidnaciban, pólótól megszabadulva megsülök, ők meg jönnek szembe pulóverben, kiskabátban meg ilyesmikben. Néhányan (akár a városban is) a cipőtől válnak meg elsőnek és mezítláb járkálnak.

Ma Gyuri haverom jött látogatóba Baselből, további ismerőseit hozva, velük kolbászoltunk Zürichben tóparton, folyóparton, belvárosban össze-vissza, dumcsizva és élvezve a napsütést ezerrel.

Remélem, egy jódarabig minden hétvége legalább ilyen jó lesz!

2008/04/19

Pfäffikon

Időnként szép csöndben bővülnek a képek. Múltkor mondtam, hogy ha a jobb felső sarokban változik a kép, akkor érdemes kattintani rá, és megnézni, hogy vannak-e újak. Néha csak villámbeszámolót írok rövidke képaláírások formájában. Persze közben rájöttem, hogy páran nem a blogoldalra látogattok el, hanem mindenféle speckó blogolvasó progit használtok – így járás tipikus esete.

Két hete vasárnap elég ramaty időben, helyenként saras földutakon, néha csöpögő esőben tekergettünk picit a közelben, Adliswilt és Talwilt néztük meg, majd onnan hazahajókáztunk. Némelyik fényképen igazán látszik a tipikus svájci tájkép, melynek elengedhetetlen összetevői: hófödte hegyek, tó vagy folyó, zöld fű, néhány betonförmedvény, csöppet sem szép társasházak, hatalmas villanyvezetékek és daruk.

Múlt vasárnap sokkal szebb időben indultunk nagyobb útra. Talán már említettem, hogy Zürich és környéke tele van ikon végű településekkel vagy városrészekkel, melyek sokszor tök összetéveszthetők. Van például Dietlikon és Dietikon, van Wiedikon és Witikon – igazán átkeresztelhetnénk Zürichet is Zürikonra – legújabb felfedezésem azonban a Pfäffikon kontra Pfäffikon volt. Két azonos nevű falu, az egyik a Zürichi-tó partján, de nem Zürich tartományban, a másik pedig Zürich tartományban, egy másik tó partján. Úticélunk ez utóbbi volt.

A táj és az időjárás csodálatos volt, erről ismét beszéljenek a képek. Amiről ők nem beszélnek, kénytelen vagyok tehát én, az az, hogy bőven akadt emelkedő, amik során csúnyán megerőltethettem magam rossz szokásom szerint. Már a túra eleje felé várható volt, hogy a torkomat hazavágom rendesen, később azonban fejfájás is látszott kibontakozni. Ezek alapján valószínűleg elég rossz ötlet volt a Zürichbe visszavonatozás után úgy dönteni, hogy annyira azért nem vagyunk fáradtak hogy villamosra szálljunk tekerés helyett, ahhoz viszont túl büszkék vagyunk hogy hagyjuk az épp elszalasztott villamost hamarabb hazaérkezni.

Hétfő délelőtt lázasan készülődtünk az innsbrucki kétnapos céges konferenciára és az azt követő síelésre. Sajnos ami engem illet, a készülődés jelzője nem átvitt értelemben értendő. A közérzetem is elég szar volt, de bíztam benne hogy gyorsan rendbe jön. Hát sajnos nem így történt. A láz és a kaparó torokfájás által gerjesztett köhögés egymást váltották, előbb-utóbb a náthát is segítségül hívva, és természetesen rossz közérzettel, gyengeséggel, fáradékonysággal kombinálva. Így sajnos a konferenciát nem tudtam maradéktalanul élvezni, pedig nagyon jó volt! Utána pedig azt hiszem, én voltam az egyetlen, aki a komplett sícuccal a kezében a Söldenbe tartó buszok helyett a Zürichbe visszajövő vonatra szállt. Csütörtökön már lényegesen jobban éreztem magam, nagyjából csak a torokfájás-köhögés maradt, de a biztonság kedvéért még itthon tolom magamba a forró mézes teákat, a meló ráér hétfőig. Közben azon filózok, lehetséges-e, hogy a biciklizés során nagyon-nagyon megerőltettem magam, és ez váltotta ki a torokfájáson túl a többit is, vagy konkrétan a torkom nagyon-nagyon hazavágása váltotta ki a többi tünetet, vagy napszúrást kaptam, vagy véletlenül futott össze két független valami. Na mindegy, nem számít.

Fényképeket sem készítettem sajnos az úton és Innsbruckban, pedig nagyon-nagyon szépeket lehetett volna, csak hangulatom nem igazán volt hozzá. Helyette ajánlom Balázs dublini blogját, ő nagyon szépeket kattintgatott, igaz, főleg a síterepen, ahol én nem is jártam.

2008/04/08

'29

Egyszer már szóba került, hogy a Queen egyik szerintem legjobb dalának az a címe, hogy '39. Most ősszel viszont a 29-es lesz a nyerő szám.

Queen + Paul Rodgers koncert szeptember 29-én Zürichben, október 29-én Budapesten!

[Update: úgy fest, változnak az időpontok, most okt. 28-at írnak.]

Több más koncert is vár ránk, némelyik közelebb, némelyik picit távolabb. Gary Moore, Bon Jovi, R.E.M., Paul Simon, Iron Maiden, Metallica, Bryan Adams – nagyjából ezek azok, amelyekre több-kevesebb valószínűséggel elmegyek. A Queenre biztos.

Na meg Vaya Con Dios-ra is szívesen mennék, de nem jönnek ide, csak Budapestre, kereken két hónap múlva. Menjetek el helyettem is! :-)

2008/04/02

Bolond

Elsején egy napra „rendes cég” voltunk. Hogy ez mit is jelent? Az előre kihirdetett szabályok ezek voltak:

- Munkaidő 9-től 5-ig.
- Öltöny, nyakkendő.
- Vacak lesz a kaja.
- Ne felejtsük otthon a pénztárcát.
- Ne felejtsük otthon a badge-et.

Felmerült annak a gondolata is, hogy egy napra cserélünk a szomszéd épülettel (Ernst & Young, tipikus öltönyös cég), de ezt nyilván nem igazán lehetett volna megoldani.

Aki a badge-et (jajj, másodszor vagyok bajban: ezt hogy mondják magyarul? elektronikus beléptető kütyü?) otthonfelejtette, egy hatalmas méretűt kellett a nyakában hordania egész nap.

Aki a pénztárcáját felejtette otthon, éhes maradt. A kajáldában rendes pénztárgép működött (bár sajnos bankkártyát nem fogadtak el), a mikrokonyhákban meg vagy becsületkassza, vagy semmi (kiürült, falnak fordított hűtők). De volt ám pénzbedobós csokiautomata is, amit kifejezetten az alkalom kedvéért szereztek be. (Az összegyűlt pénzt jótékony célra költi a cég.)

A csocsó elromlott, a biliárdhoz a megfelelő helyen el kellett kérni a golyókat és aztán rendesen visszaszolgáltatni. A játékkonzolok meg egyszerűen eltűntek.

Az ebédet nem sikerült elrontaniuk, ugyanolyan jó volt, mint mindig. Viszont sokak nagy bánatára a kávéfőzőkből eltűnt a tápkábel, így kénytelenek voltak saját készítésű instant kávéval beérni, amiért természetesen szintén fizetni kellett.

A nyomtatók nem működtek, kifogytak jégkrémből.

A tűzoltórudak és a csúszda biztonsági problémák miatt le voltak zárva.

Ami pedig a belső kommunikációt illeti... nos, természetesen minden abszolút hivatalosan, mindenféle nemlétező iktatószámokra hivatkozva történt, szóban és e-mailben egyaránt Mr./Ms. majd vezetéknéven szólítva egymást, e-mailben hatalmas kék betűkkel írva, mert azt úgy kell, mindez a belső csevej listán automatikus ROT13 kódolással megspékelve.

Ilyen körülmények között azt hiszem, teljesen természetes, hogy ha öltönyben, nyakkendőben, és enyhén szorító elegáns cipőben délelőtt 11 körül a munkahelyen megblogolok valamit, akkor (már csak azért is, mert ugyebár nem szokásom munkaidőben blogolni) azt bizony átverés.

2008/04/01

Új világ

Mielőtt elkezdtem itt dolgozni, még nem jártam Amerikában. Azok alapján, amiket láttam-hallottam róla, egyáltalán nem volt szimpatikus hely, nem vágytam oda.

Aztán, emlékeztek, rögtön a legelején kirepítettek. És ha egész Amerikáról nem is, de Észak-Kaliforniáról másmilyen kép alakult ki bennem. Teljesen furcsa, idegen, de barátságos, vidám, meleg. Határozottan tetszett, csodás emlékekkel tértem vissza.

Amikor másodszor jártam kint, már idegen sem volt. Sőt, talán jobban otthon éreztem magam ott, mint Zürichben. Akkor már úgy jöttem haza, hogy bármily meglepő is, leginkább számomra, igenis el tudnám képzelni, hogy néhány évet (ki tudja, talán sokkal többet is?) ott éljek.

De azt még akkor sem gondoltam volna, hogy a dolgok ilyen hamar ilyen komoly fordulatot vesznek. Kint töltöttünk egy hónapot, és az az egy hónap szakmailag is nagyon jót tett, a kommunikáció a csapattagokkal is sokkalta hatékonyabb volt. És jól éreztem magam, hiszen ott már nyár volt. A közvetlen kollégáim is hasonlóan éreztek. Majd visszajöttünk a hideg, zord télbe.

Beindultak a fogaskerekek... Sokat agyaltunk, beszélgettünk erről, utánajártunk a lehetőségeknek, intézgettünk mindenfélét. Elhatároztuk. Kiköltözünk.

Még sokmindent meg kell szervezni, jobb esetben is június lesz, mire a tettek mezejére lépünk, de megyünk. Ki tudja, mennyi időre. A zürichivel is így voltam, ezzel is, tart ameddig tart.

Furcsa érzések keringenek bennem. Leginkább azt sajnálom, hogy nem volt időm Zürichet, Svájcot megismernem. Ami Amerikában vár rám, az természeti kincsekben, kalandlehetőségekben talán kevésbé gazdag, de mégis, a szívemhez sokkal közelebb áll. Ott az emberek nem ridegek. Ott az emberek kedvesek, életteliek, és valahol nagyon-nagyon mélyen belül igazán boldogok.

Talán egyszer én is az leszek.