Húbakker... tegnap este céges karácsonyi buli... két forralt és három forralatlan bor után kedves barátaim kitalálták, hogy a jól ismert „Borra sör / Forevör” rigmus mintájára illene váltanom. Két vagy három korsó, már nem is emlékszem. Iszonyú jól feldobott!!! Még hogy meggyötör? Micsoda hülyeség?!? Buli hajnali 2-ig, kijózanító séta vissza a cégbe, vízszintbe a kuckónkban lévő picike kanapén. Halvány emlékeim vannak arról, hogy takarítók jöttek, meg hogy rohadt hideg volt, de olyan jól aludtam, hogy ezek egyáltalán nem zavartak. Mindjárt dél, tök jól érzem magam, csend és nyugi van a cégben, szerintem csomóan még otthon döglenek. Jó kis bulaj volt!
Holnap kora hajnalban kelek, hétkor indul a tézsévé...
2009/12/11
2009/12/06
Kedves Mikulás!
Kedves Mikulás!
Magyarországon épp ma jársz, a világ nagy részén azonban karácsonykor hozod az ajándékot, így pont elkerüljük egymást. Kérlek, add át kívánságlistámat Jézuskának is!
Szeretnék fehér karácsonyt! Nem olyan fent-a-magas-hegyekben-fehéret, hanem igazi mindenütt-csupa-csupa-fehéret. Térdigérőhóbankirándulós-szánkózós-hógolyózós-angyalkátrajzolós-fehéret.
Szeretnék kérni két hét pihenést, nyugalmat, megállást a rohanó világban! Bár tudom előre sajnos, hogy idén ezt nem tudod elhozni, hiszen ajándékokat fogok vadászni az utolsó pillanatokban is, pattogni hivatalos ügyekben, meg dolgozni otthonról pár napot, hogy egzotikusabb nyaralásra tartogathassam kevéske szabadságomat.
Szeretnék sok-sok kedves régi ismerősömmel találkozni! Olyanokkal, akikkel csak nagyon-nagyon ritkán van alkalmam beszélgetni, mégis sokat jelentenek nekem.
És végül, szeretném azt kérni, hogy ne hagyj cserben a fölösleges kilóktól megszabadulásban, segíts ellenállni a sok-sok bejgli és egyéb finomság kísértésének!
Köszönöm!
Magyarországon épp ma jársz, a világ nagy részén azonban karácsonykor hozod az ajándékot, így pont elkerüljük egymást. Kérlek, add át kívánságlistámat Jézuskának is!
Szeretnék fehér karácsonyt! Nem olyan fent-a-magas-hegyekben-fehéret, hanem igazi mindenütt-csupa-csupa-fehéret. Térdigérőhóbankirándulós-szánkózós-hógolyózós-angyalkátrajzolós-fehéret.
Szeretnék kérni két hét pihenést, nyugalmat, megállást a rohanó világban! Bár tudom előre sajnos, hogy idén ezt nem tudod elhozni, hiszen ajándékokat fogok vadászni az utolsó pillanatokban is, pattogni hivatalos ügyekben, meg dolgozni otthonról pár napot, hogy egzotikusabb nyaralásra tartogathassam kevéske szabadságomat.
Szeretnék sok-sok kedves régi ismerősömmel találkozni! Olyanokkal, akikkel csak nagyon-nagyon ritkán van alkalmam beszélgetni, mégis sokat jelentenek nekem.
És végül, szeretném azt kérni, hogy ne hagyj cserben a fölösleges kilóktól megszabadulásban, segíts ellenállni a sok-sok bejgli és egyéb finomság kísértésének!
Köszönöm!
2009/11/29
Gélepés
Tettem egy felfedezést. Sikerült megfejtenem a választ egy régóta foglalkoztató kérdésre.
Rég volt már interaktív blogbejegyzés, itt az ideje megint. A kérdést majd a végén felteszem, a választ viszont majd csak pár nap múlva árulom el. Addig tippeljetek :)
Menjünk vissza egy picit az időben... egyetem első évébe, tehát röviddel az utánra, hogy váratlan fordulatként informatikát kezdtem el tanulni, nem matekot.
Már én sem emlékszem hogy milyen indíttatásból, de egyszercsak támadt egy ötletem. Fogtam magam, és teljesen önszorgalomból, teljesen egyedül megtanultam gépírni. A rendes hivatalos tízujjasat. (Nagyjából... például a szóközt állítólag a következő betűvel ellentétes kézzel kéne ütni, én mindig jobb hüvelykkel ütöm.)
Elkezdtem hallgatni mindenféle magyar dalokat, és lassan-lassan, de mindenképp helyes ujjrenddel gépeltem be a szövegüket, szükség esetén meg-megállítva a zenét. Először ékezetek nélkül. Aztán később megtanultam ékezetekkel is. Állítólag hivatalosan minden betűt külön kell ütni, egyenletes sebességgel. Hát az én agyam nem így működik, jellegzetes két-három-négybetűs futamokat tanultam meg. Ezért volt roppant meglepő, hogy amint először kipróbáltam angolul gépelni, nagyon nem ment. Teljesen mások a tipikus futamok, ezeket is be kellett gyakorolni. Ma is, ha például németül próbálok meg valamit beírni, nagyon lassan megy csak. Magyarul és angolul viszont elég tisztes sebességgel.
Mindez alig egy-két évvel az után történt, hogy elkezdtem gitározgatni, így kísértetiesen ismerős volt az élmény, hiszen valahol mindkettő hasonlóról szól. Megtanulni koordinálni az ujjakat. Megtanulni azt és csak azt az ujjat megmozdítani, amelyikre éppen gondolsz. Rengetegszer eljátszottam, hogy tudtam, melyik betűt szeretném leütni, becsuktam a szemem, végiggondoltam hogy melyik ujjal kell azt a betűt ütni, majd arra koncentráltam, hogy hogyan is kell azt az ujjat megmozdítani. Félelmetes, hogy amíg ezt nem tanulja meg valaki, akár gépírás, akár valamilyen hangszer által, addig mennyire nem tudja tudatosan külön-külön irányítani az ujjait.
A gépírás nem arról szól, hogy mindenáron szabályosan gépeljünk. Én sem teszem, a szabályok megtanulása és alapos begyakorlása után kialakítottam egy-két szabálytalanságot is. Bizonyos betűsorozatokat néha szabálytalanul gépelek, némely jól begyakorolt helyzetben az egyik ujj beugrik a másik helyére egy betű erejéig, elkerülendő az ujjismétlést. Persze a kivételek csakis a szabályok megtanulása és begyakorlása után jöhetnek. De nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy a gépelés számomra teljesen tudat alatt végzett tevékenység. Nem nézem a billentyűzetet, nem gondolkodom azon hogy hogyan kell gépelni. Egyszerűen gondolok valamire, és a következő pillanatban az magától megjelenik a képernyőn. De a képernyőt sem nézem feltétlenül – sőt, sokszor az is inkább zavar, mint segít. A gépelés tanulás és gyakorlás által készséggé vált.
Emlékszem egy konkrét esetre, még nagyon régen, lassú netkapcsolaton keresztül begépeltem vagy három sornyi szöveget, ami nem jelent meg a képernyőn, csak a teljes három sor végeztével; néha melléütöttem, ment automatikusan a backspace és vakon javítottam; közben figyeltem arra amit mondtak és talán válaszoltam is, a gépelt szövegtől teljesen függetlenül – sosem feledem a mellettem álló két ember bámulatát.
A Google-ban, nemzetközi közösséget látva teljesen meglepődtem. Míg magyarok, európaiak esetén kivételes, hogy valaki szabályosan gépel, addig az amerikaiak számára ez teljesen természetes. Ott, úgy tűnik, ez része a tananyagnak. Érdemes ezen elgondolkozni!
Úgy vélem, a rendes gépelés megtanulása nélkül lehetetlen elsajátítani azt az állapotot, amikor nem kell a billentyűzetre és a monitorra nézni, és nem kell agyunk egy részével erre koncentrálni. Néha-néha papírról gépel az ember, ilyenkor a papírt nézhetjük. Sokkal gyakoribb azonban, hogy az ember a fejéből dolgozik: akár egy mondatra, akár egy kódrészletre gondol, vagy bármire, amit be akar vinni a gépbe. Nagyon nem mindegy, hogy bőven elég erre gondolni, a többi megy magától (amire gondolunk, az mágikusan megjelenik a képernyőn), vagy pedig rendszeresen meg kell szakítanunk ezt, és a billentyűzetre meg az ujjainkra meg a képernyőre koncentrálni – percenként tucatnyiszor kizökkenve rendes gondolatmenetünkből, fölöslegesen tovább terhelve agyunkat.
Aki ad-hoc módon gépel, azt én egészen pontosan az óvodások írástudához hasonlítanám – ismerik már a betűk kinézetét, le tudják rajzolni azokat, lassan, teljes koncentrálással, sok hibával, és általában csúnyán. Egészen addig, amíg az iskolában meg nem tanulnak írni. Miért van az, hogy gépelni nem tanítanak meg minket? Vajon kinek a feladata lenne, és milyen korban?
Határozottan úgy vélem, hogy aki legalább naponta fél órát tölt gépeléssel – legyen az pusztán e-mailek írása, vagy bármi ilyesmi – annak már megéri megtanulni gépelni, nemcsak összevissza ütögetni a billentyűket. Akinek pedig ez a munkájának része, írjon akár pályázatokat, akár regényt, akár programkódot, annak kötelező!
Úgyhogy kedves olvasóm, hajrá! Hidd el, nagyon megéri!
A mai qwerty vagy qwertz elrendezésnek érdekes története van, sokan nem ismerik. Eleinte ábécérendben voltak a billentyűk, de az írógépek elterjedésével (az 1870-es években járunk) egyre többen tudtak olyan gyorsan gépelni, hogy a karok összeakadtak. Ezért összekuszálták a betűket, fő szempontként azt tartva szem előtt, hogy minél nehezebb legyen gépelni. Igen, akár hiszitek, akár nem, a ma is használt billentyűzetkiosztáson nehezebb gépelni, mint ha összevissza sorsolnánk ki a betűk helyeit.
Az 1930-as években egy Dvorak nevű pacák megalkotott egy ergonomikus kiosztást: teljesen átrendezte a betűket annak érdekében, hogy gyorsabban lehessen gépelni és kényelmesebb legyen a kéznek. Többek között fontos szempont volt, hogy minél ritkábbak legyenek az azonos kézzel egymás után leütött betűk. A magánhangzók például a középső sor bal szélére (az ASDFG helyére) kerültek. Próbálkoztam a kiosztás megtanulásával, de totál csődöt mondtam. Talán nem voltam elég elszánt. Meg aztán voltak aggályaim is. Az aggályok egy részét sokak osztják. Egyértelmű, hogy különcnek lenni hátrányokkal is jár: például amikor hirtelen másnak a gépén akarsz dolgozni egy picit. A Dvorak kiosztás hátrányaként róják fel sokan a qwerty-ről nehéz átállást, a jobb kisujj túlzott terhelését, valamint a Unix parancsok nehéz begépelhetőségét – ez utóbbi kevés embert érint, de engem erősen. A másik, sokkal inkább saját aggályom az volt, hogy magyar nyelvű szöveget kényelmetlen írni rajta (a kiosztást angol szövegre tervezték). Például az igen gyakori „sz” betű rémálom, valamint az ékezetes magánhangzók többségét jobb oldalra kell rakni (ott vannak szabad billentyűk), de ezzel teljesen borul az eredeti „legyenek a magánhangzók mind a bal oldalon” elképzelés. Szóval feladtam.
Évekkel később, már a Google-os idő alatt, akartam adni neki még egy esélyt. Ám a gyakorlás elkezdése helyett inkább nekiálltam olvasgatni róla, és rátaláltam a Colemak nevű elrendezésre. Egy csóka fogta magát, és azt mondta, hogy a Dvorak kiosztás elavult, írógépre lett tervezve, és ezáltal számítógépre nem optimális. És csinált helyette sajátot. Roppant szimpatikus volt számomra a kezdeményezés. Először is: azt mondta, hogy azokat a betűket, melyek betűként ritkán használatosak, forróbillentyűként (pl. copy-paste) viszont gyakran (pl. ZXCV), hagyjuk a „helyén”, már pusztán azért is, mert ilyenkor a jobb kéz gyakran az egéren van (például grafikai munka során). [És itt egy kis kitérőként nem tudom nem seggberúgni azt, aki kitalálta, hogy Ctrl+C meg Ctrl+V, és a Ctrl a sarokban figyel. Rémálom. Normális gépen Alma+C és Alma+V, az Alma a szóköz mellett, bal hüvelykujjnál – isteni kényelmes. Bocs a kitérőért.] Másrészt azt mondta, hogy számítógép billentyűzeten már nem előny, ha a bal és jobb kéz felváltva üt le egy-egy billentyűt, hiszen ennél sokkal könnyebb egy kézzel kisujj felől a mutatóujj felé egy futamot beütni. Körülbelül két héten át próbáltam megtanulni ezt a kiosztást is, meglehetősen jól ment már a végén. Éreztem, hogy a qwerty-hez képest sokkal gördülékenyebb, sokkal kevesebbet mozognak az ujjaim, és éreztem hogy esélyes még gyorsabban megtanulni írni. Volt azonban ennek is egy-két nyűgje, apró tervezési hibák szerintem, valamint ugyebár a különcségből adódó potenciális szívások miatt végülis erről is letettem.
Van még egy érdekes mozzanat, amelyről muszáj szót ejtenem. Ez pedig az RSI (Repetitive Strain Injury), amelyre itt a Google-ban már az első napokban felhívták a figyelmet, és azóta is folyton előkerül. Nem tudom sajnos a magyar nevét (aki tudja, árulja el!), de ez valami olyasmi, hogy az ízületeknek nagyon nem tesz jót a kismértékű, ismétlődő, erőkifejtéssel nem járó mozzanat. Csúnya betegség, amitől sokan szenvednek gépelés során, és keresik a megoldást ergonomikus billentyűzetekben és ergonomikus kiosztásokban.
A híres mondás szerint „if it ain't broke, don't fix it”. Ha nem romlott el, ne javítsd meg. Létezik egy elmélet (bár lehet hogy csak mi találtuk ki kollégáimmal), miszerint a qwerty kiosztás kifejezetten jobb, mint az ergonomikusak, hiszen jobban megmozgatja az ujjakat, és habár lassabb a gépelés, de a nagyobb mozgás miatt kisebb az RSI kialakulásának esélye. Talán így van. Mindenesetre ez is egy érv volt a nem váltás mellett. Szerencsére nincs gond az ízületeimmel, és amíg ez így marad, addig talán jobb nem kísérletezni egy kevesebb ujjmozgást igénylő elrendezéssel.
Csak nagyon-nagyon ritkán érzek valami furcsán idegesítőt az ujjaimban. Olyat, amitől az egész testemet árjárja valamiféle nyugtalanság, frusztráló viszketésszerűség. Pont olyat, mint amit indiai szitáros, az oktávot 12 helyett 22 egyenlő részre osztó skálán játszott zene okoz. Olyat, hogy pár másodpercenként meg kell állnom, és nagyon megmozgatni az ujjaimat, meg az egész testemet. Nem tudom, hogy ezt hívják-e RSI-nek, de gyanítom, hogy igen. Szóval nagyon-nagyon ritkán van ilyen érzésem. És ezt kétféle dolog válthatja ki.
Az egyik, amikor valami furcsa billentyűsorozatot (például Ctrl+K U Ctrl+L R Ctrl+K X) kell nagyon sokszor (mondjuk ötvenszer-százszor) leütnöm egymás után, mert még így is gyorsabb a szövegszerkesztőben, mint valamiféle szkriptben megírni a tisztességes parancsot.
A másik pedig, ... nos, itt jön a rejtvény. Hosszú-hosszú idő után végre rájöttem, hogy mi a másik tényező, ami ugyanezt az idegőrlő érzést ki tudja váltani – sőt, szinte garantáltan ki is váltja. Van tippetek? Annyit segítek, hogy számítástechnikai antitalentumok is jó eséllyel pályázhatnak!
Ui.: A cím direkt van elgélepve :-)
Rég volt már interaktív blogbejegyzés, itt az ideje megint. A kérdést majd a végén felteszem, a választ viszont majd csak pár nap múlva árulom el. Addig tippeljetek :)
Menjünk vissza egy picit az időben... egyetem első évébe, tehát röviddel az utánra, hogy váratlan fordulatként informatikát kezdtem el tanulni, nem matekot.
Már én sem emlékszem hogy milyen indíttatásból, de egyszercsak támadt egy ötletem. Fogtam magam, és teljesen önszorgalomból, teljesen egyedül megtanultam gépírni. A rendes hivatalos tízujjasat. (Nagyjából... például a szóközt állítólag a következő betűvel ellentétes kézzel kéne ütni, én mindig jobb hüvelykkel ütöm.)
Elkezdtem hallgatni mindenféle magyar dalokat, és lassan-lassan, de mindenképp helyes ujjrenddel gépeltem be a szövegüket, szükség esetén meg-megállítva a zenét. Először ékezetek nélkül. Aztán később megtanultam ékezetekkel is. Állítólag hivatalosan minden betűt külön kell ütni, egyenletes sebességgel. Hát az én agyam nem így működik, jellegzetes két-három-négybetűs futamokat tanultam meg. Ezért volt roppant meglepő, hogy amint először kipróbáltam angolul gépelni, nagyon nem ment. Teljesen mások a tipikus futamok, ezeket is be kellett gyakorolni. Ma is, ha például németül próbálok meg valamit beírni, nagyon lassan megy csak. Magyarul és angolul viszont elég tisztes sebességgel.
Mindez alig egy-két évvel az után történt, hogy elkezdtem gitározgatni, így kísértetiesen ismerős volt az élmény, hiszen valahol mindkettő hasonlóról szól. Megtanulni koordinálni az ujjakat. Megtanulni azt és csak azt az ujjat megmozdítani, amelyikre éppen gondolsz. Rengetegszer eljátszottam, hogy tudtam, melyik betűt szeretném leütni, becsuktam a szemem, végiggondoltam hogy melyik ujjal kell azt a betűt ütni, majd arra koncentráltam, hogy hogyan is kell azt az ujjat megmozdítani. Félelmetes, hogy amíg ezt nem tanulja meg valaki, akár gépírás, akár valamilyen hangszer által, addig mennyire nem tudja tudatosan külön-külön irányítani az ujjait.
A gépírás nem arról szól, hogy mindenáron szabályosan gépeljünk. Én sem teszem, a szabályok megtanulása és alapos begyakorlása után kialakítottam egy-két szabálytalanságot is. Bizonyos betűsorozatokat néha szabálytalanul gépelek, némely jól begyakorolt helyzetben az egyik ujj beugrik a másik helyére egy betű erejéig, elkerülendő az ujjismétlést. Persze a kivételek csakis a szabályok megtanulása és begyakorlása után jöhetnek. De nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy a gépelés számomra teljesen tudat alatt végzett tevékenység. Nem nézem a billentyűzetet, nem gondolkodom azon hogy hogyan kell gépelni. Egyszerűen gondolok valamire, és a következő pillanatban az magától megjelenik a képernyőn. De a képernyőt sem nézem feltétlenül – sőt, sokszor az is inkább zavar, mint segít. A gépelés tanulás és gyakorlás által készséggé vált.
Emlékszem egy konkrét esetre, még nagyon régen, lassú netkapcsolaton keresztül begépeltem vagy három sornyi szöveget, ami nem jelent meg a képernyőn, csak a teljes három sor végeztével; néha melléütöttem, ment automatikusan a backspace és vakon javítottam; közben figyeltem arra amit mondtak és talán válaszoltam is, a gépelt szövegtől teljesen függetlenül – sosem feledem a mellettem álló két ember bámulatát.
A Google-ban, nemzetközi közösséget látva teljesen meglepődtem. Míg magyarok, európaiak esetén kivételes, hogy valaki szabályosan gépel, addig az amerikaiak számára ez teljesen természetes. Ott, úgy tűnik, ez része a tananyagnak. Érdemes ezen elgondolkozni!
Úgy vélem, a rendes gépelés megtanulása nélkül lehetetlen elsajátítani azt az állapotot, amikor nem kell a billentyűzetre és a monitorra nézni, és nem kell agyunk egy részével erre koncentrálni. Néha-néha papírról gépel az ember, ilyenkor a papírt nézhetjük. Sokkal gyakoribb azonban, hogy az ember a fejéből dolgozik: akár egy mondatra, akár egy kódrészletre gondol, vagy bármire, amit be akar vinni a gépbe. Nagyon nem mindegy, hogy bőven elég erre gondolni, a többi megy magától (amire gondolunk, az mágikusan megjelenik a képernyőn), vagy pedig rendszeresen meg kell szakítanunk ezt, és a billentyűzetre meg az ujjainkra meg a képernyőre koncentrálni – percenként tucatnyiszor kizökkenve rendes gondolatmenetünkből, fölöslegesen tovább terhelve agyunkat.
Aki ad-hoc módon gépel, azt én egészen pontosan az óvodások írástudához hasonlítanám – ismerik már a betűk kinézetét, le tudják rajzolni azokat, lassan, teljes koncentrálással, sok hibával, és általában csúnyán. Egészen addig, amíg az iskolában meg nem tanulnak írni. Miért van az, hogy gépelni nem tanítanak meg minket? Vajon kinek a feladata lenne, és milyen korban?
Határozottan úgy vélem, hogy aki legalább naponta fél órát tölt gépeléssel – legyen az pusztán e-mailek írása, vagy bármi ilyesmi – annak már megéri megtanulni gépelni, nemcsak összevissza ütögetni a billentyűket. Akinek pedig ez a munkájának része, írjon akár pályázatokat, akár regényt, akár programkódot, annak kötelező!
Úgyhogy kedves olvasóm, hajrá! Hidd el, nagyon megéri!
A mai qwerty vagy qwertz elrendezésnek érdekes története van, sokan nem ismerik. Eleinte ábécérendben voltak a billentyűk, de az írógépek elterjedésével (az 1870-es években járunk) egyre többen tudtak olyan gyorsan gépelni, hogy a karok összeakadtak. Ezért összekuszálták a betűket, fő szempontként azt tartva szem előtt, hogy minél nehezebb legyen gépelni. Igen, akár hiszitek, akár nem, a ma is használt billentyűzetkiosztáson nehezebb gépelni, mint ha összevissza sorsolnánk ki a betűk helyeit.
Az 1930-as években egy Dvorak nevű pacák megalkotott egy ergonomikus kiosztást: teljesen átrendezte a betűket annak érdekében, hogy gyorsabban lehessen gépelni és kényelmesebb legyen a kéznek. Többek között fontos szempont volt, hogy minél ritkábbak legyenek az azonos kézzel egymás után leütött betűk. A magánhangzók például a középső sor bal szélére (az ASDFG helyére) kerültek. Próbálkoztam a kiosztás megtanulásával, de totál csődöt mondtam. Talán nem voltam elég elszánt. Meg aztán voltak aggályaim is. Az aggályok egy részét sokak osztják. Egyértelmű, hogy különcnek lenni hátrányokkal is jár: például amikor hirtelen másnak a gépén akarsz dolgozni egy picit. A Dvorak kiosztás hátrányaként róják fel sokan a qwerty-ről nehéz átállást, a jobb kisujj túlzott terhelését, valamint a Unix parancsok nehéz begépelhetőségét – ez utóbbi kevés embert érint, de engem erősen. A másik, sokkal inkább saját aggályom az volt, hogy magyar nyelvű szöveget kényelmetlen írni rajta (a kiosztást angol szövegre tervezték). Például az igen gyakori „sz” betű rémálom, valamint az ékezetes magánhangzók többségét jobb oldalra kell rakni (ott vannak szabad billentyűk), de ezzel teljesen borul az eredeti „legyenek a magánhangzók mind a bal oldalon” elképzelés. Szóval feladtam.
Évekkel később, már a Google-os idő alatt, akartam adni neki még egy esélyt. Ám a gyakorlás elkezdése helyett inkább nekiálltam olvasgatni róla, és rátaláltam a Colemak nevű elrendezésre. Egy csóka fogta magát, és azt mondta, hogy a Dvorak kiosztás elavult, írógépre lett tervezve, és ezáltal számítógépre nem optimális. És csinált helyette sajátot. Roppant szimpatikus volt számomra a kezdeményezés. Először is: azt mondta, hogy azokat a betűket, melyek betűként ritkán használatosak, forróbillentyűként (pl. copy-paste) viszont gyakran (pl. ZXCV), hagyjuk a „helyén”, már pusztán azért is, mert ilyenkor a jobb kéz gyakran az egéren van (például grafikai munka során). [És itt egy kis kitérőként nem tudom nem seggberúgni azt, aki kitalálta, hogy Ctrl+C meg Ctrl+V, és a Ctrl a sarokban figyel. Rémálom. Normális gépen Alma+C és Alma+V, az Alma a szóköz mellett, bal hüvelykujjnál – isteni kényelmes. Bocs a kitérőért.] Másrészt azt mondta, hogy számítógép billentyűzeten már nem előny, ha a bal és jobb kéz felváltva üt le egy-egy billentyűt, hiszen ennél sokkal könnyebb egy kézzel kisujj felől a mutatóujj felé egy futamot beütni. Körülbelül két héten át próbáltam megtanulni ezt a kiosztást is, meglehetősen jól ment már a végén. Éreztem, hogy a qwerty-hez képest sokkal gördülékenyebb, sokkal kevesebbet mozognak az ujjaim, és éreztem hogy esélyes még gyorsabban megtanulni írni. Volt azonban ennek is egy-két nyűgje, apró tervezési hibák szerintem, valamint ugyebár a különcségből adódó potenciális szívások miatt végülis erről is letettem.
Van még egy érdekes mozzanat, amelyről muszáj szót ejtenem. Ez pedig az RSI (Repetitive Strain Injury), amelyre itt a Google-ban már az első napokban felhívták a figyelmet, és azóta is folyton előkerül. Nem tudom sajnos a magyar nevét (aki tudja, árulja el!), de ez valami olyasmi, hogy az ízületeknek nagyon nem tesz jót a kismértékű, ismétlődő, erőkifejtéssel nem járó mozzanat. Csúnya betegség, amitől sokan szenvednek gépelés során, és keresik a megoldást ergonomikus billentyűzetekben és ergonomikus kiosztásokban.
A híres mondás szerint „if it ain't broke, don't fix it”. Ha nem romlott el, ne javítsd meg. Létezik egy elmélet (bár lehet hogy csak mi találtuk ki kollégáimmal), miszerint a qwerty kiosztás kifejezetten jobb, mint az ergonomikusak, hiszen jobban megmozgatja az ujjakat, és habár lassabb a gépelés, de a nagyobb mozgás miatt kisebb az RSI kialakulásának esélye. Talán így van. Mindenesetre ez is egy érv volt a nem váltás mellett. Szerencsére nincs gond az ízületeimmel, és amíg ez így marad, addig talán jobb nem kísérletezni egy kevesebb ujjmozgást igénylő elrendezéssel.
Csak nagyon-nagyon ritkán érzek valami furcsán idegesítőt az ujjaimban. Olyat, amitől az egész testemet árjárja valamiféle nyugtalanság, frusztráló viszketésszerűség. Pont olyat, mint amit indiai szitáros, az oktávot 12 helyett 22 egyenlő részre osztó skálán játszott zene okoz. Olyat, hogy pár másodpercenként meg kell állnom, és nagyon megmozgatni az ujjaimat, meg az egész testemet. Nem tudom, hogy ezt hívják-e RSI-nek, de gyanítom, hogy igen. Szóval nagyon-nagyon ritkán van ilyen érzésem. És ezt kétféle dolog válthatja ki.
Az egyik, amikor valami furcsa billentyűsorozatot (például Ctrl+K U Ctrl+L R Ctrl+K X) kell nagyon sokszor (mondjuk ötvenszer-százszor) leütnöm egymás után, mert még így is gyorsabb a szövegszerkesztőben, mint valamiféle szkriptben megírni a tisztességes parancsot.
A másik pedig, ... nos, itt jön a rejtvény. Hosszú-hosszú idő után végre rájöttem, hogy mi a másik tényező, ami ugyanezt az idegőrlő érzést ki tudja váltani – sőt, szinte garantáltan ki is váltja. Van tippetek? Annyit segítek, hogy számítástechnikai antitalentumok is jó eséllyel pályázhatnak!
Ui.: A cím direkt van elgélepve :-)
2009/10/31
Boo!
„Csak P kedvéért.” (Na jó, meg Zs kedvéért is.) Hogy nehogy kimaradjon ez a hónap. Meg mert különben P haragudni fog rám. És azt mondja hogy ezt bele is írhatom. És mert szerinte akár le is törölhetem a blogomat ha ezeket nem írom bele.
Ja, meg azt is bele kell írnom, hogy virtuálisan kocsmázunk. P is otthon, én is itthon, egy-egy sör, illetve most kezdjük a másodikat azt hiszem (én legalábbis biztos). De erre a másodikra már én hívom meg őt. Ne kérdezzétek hogy technikailag hogyan, nem tudom...
Túl sok szép és jó nem történt. Persze volt pár. Mármint a legutóbbi blogolás óta.
Például hó elején még szép nyári idő volt, el is mentem biciklizni meredek utakra. Meg aztán egyszer a lakás ablakából kinézve megpillantottam egy óriáskereket. Ezekről szokás szerint vannak fényképek. Csakúgy, mint a Rajna-menti kisvárosról, ahova egyszer elballagtam csak úgy.
Aztán amikor vacak idő van, és az ember tök unatkozik, és nincs jobb dolga, akkor kitalál olyan hülyeségeket, mint például regisztrálni a facebook-ra. Na jó, igazából a cél az, hogy azokkal a kollégákkal is meglegyen a kapcsolattartás lehetősége, akik már leléceltek a cégtől. Vagy ha majd egyszer én lécelek le, akkor mindnyájukkal. Meg néha vicces is, most például kalóz nyelvre állítottam a felületet.
Volt egy Tarantino maratoni mozizós szombat, demokratikusan mindenki azokra a filmekre szavazott, amiket még nem látott, így végül ezeket néztük meg: Reservoir Dogs, Four Rooms, Jackie Brown és Death Proof.
Egyre kevesebbet villanyvonatozok. Néha nézem ahogy mennek, de már nem látom át a mostani terepet. B néha átalakítja az egészet. Csomó ideig csak két vonat ment – két nagyon hosszú, kábé tíz kocsi egyenként, az egyik svájci, a másik magyar. Az egyikre rá volt kötve egy héliumos béka lufi, amely még az emelet átadása óta tartja magát (lásd előző blogbejegyzés). Egyszer megnéztem kintről is, és habár tudtam hogy mire számítsak, nem tudtam nem felröhögni hangosan. Ugyebár kintről a terepasztalból semmi nem látszik. Csak az, hogy egy felfújt béka belülről hozzátapad az ablakhoz, és lassan megy balra-jobbra, néha picit eltávolodik, néha megáll... Teljesen idétlen!
Na, most már egy liter sör van bennem (Hürlimann, aminek egykoron közvetlenül a mostani cég mellett volt sörfőzdéje), ennek ellenére semmi értelmes folytatás vagy egyéb izgalmas mondanivaló nem jut eszembe. Hát, elég bénára sikerült ez a jubileumi kiadás. Sebaj, legalább a cím (magyarul: Hu! – halloweenes ijesztegetős) fejjel lefelé némi képzelőerővel épp egy 100-as szám, meg egy fejjel lefelé B betű, ami fogalmam sincs hogy mit jelent, talán épp a blogbejegyzés rövidítése?
Ja, meg azt is bele kell írnom, hogy virtuálisan kocsmázunk. P is otthon, én is itthon, egy-egy sör, illetve most kezdjük a másodikat azt hiszem (én legalábbis biztos). De erre a másodikra már én hívom meg őt. Ne kérdezzétek hogy technikailag hogyan, nem tudom...
Túl sok szép és jó nem történt. Persze volt pár. Mármint a legutóbbi blogolás óta.
Például hó elején még szép nyári idő volt, el is mentem biciklizni meredek utakra. Meg aztán egyszer a lakás ablakából kinézve megpillantottam egy óriáskereket. Ezekről szokás szerint vannak fényképek. Csakúgy, mint a Rajna-menti kisvárosról, ahova egyszer elballagtam csak úgy.
Aztán amikor vacak idő van, és az ember tök unatkozik, és nincs jobb dolga, akkor kitalál olyan hülyeségeket, mint például regisztrálni a facebook-ra. Na jó, igazából a cél az, hogy azokkal a kollégákkal is meglegyen a kapcsolattartás lehetősége, akik már leléceltek a cégtől. Vagy ha majd egyszer én lécelek le, akkor mindnyájukkal. Meg néha vicces is, most például kalóz nyelvre állítottam a felületet.
Volt egy Tarantino maratoni mozizós szombat, demokratikusan mindenki azokra a filmekre szavazott, amiket még nem látott, így végül ezeket néztük meg: Reservoir Dogs, Four Rooms, Jackie Brown és Death Proof.
Egyre kevesebbet villanyvonatozok. Néha nézem ahogy mennek, de már nem látom át a mostani terepet. B néha átalakítja az egészet. Csomó ideig csak két vonat ment – két nagyon hosszú, kábé tíz kocsi egyenként, az egyik svájci, a másik magyar. Az egyikre rá volt kötve egy héliumos béka lufi, amely még az emelet átadása óta tartja magát (lásd előző blogbejegyzés). Egyszer megnéztem kintről is, és habár tudtam hogy mire számítsak, nem tudtam nem felröhögni hangosan. Ugyebár kintről a terepasztalból semmi nem látszik. Csak az, hogy egy felfújt béka belülről hozzátapad az ablakhoz, és lassan megy balra-jobbra, néha picit eltávolodik, néha megáll... Teljesen idétlen!
Na, most már egy liter sör van bennem (Hürlimann, aminek egykoron közvetlenül a mostani cég mellett volt sörfőzdéje), ennek ellenére semmi értelmes folytatás vagy egyéb izgalmas mondanivaló nem jut eszembe. Hát, elég bénára sikerült ez a jubileumi kiadás. Sebaj, legalább a cím (magyarul: Hu! – halloweenes ijesztegetős) fejjel lefelé némi képzelőerővel épp egy 100-as szám, meg egy fejjel lefelé B betű, ami fogalmam sincs hogy mit jelent, talán épp a blogbejegyzés rövidítése?
2009/09/30
99
Semmi különös.
Igazából csak azért írok, hogy a jobb oldalon az archívum résznél ne maradjon ki egyetlen hónap sem.
Na jó, nem igaz, hogy semmi különös.
Például folyamatosan fejlődik a terepasztal, immár 8 vonatunk van, rengeteg szemafor, egyre átláthatatlanabb az egész. Mennyivel egyszerűbb volt 3 vonattal!
A mérleg, amelyikről a múltkor már szó esett, egész rendes manapság. Legalább 5-tel kisebb értéket mutat, mint tavaly ilyentájt. Csak az a baj, hogy fogalmam sincs, hogyan sikerült ezt elérnem. Mindenesetre igyekszem figyelni, mozogni picit többet. Most vasárnap például kábé 80 kilométert tekertem, legalább 1000m-nyit fölfelé.
Végre elkészült a két felső (6. és 7.) emelet is az irodában, és ennek örömére rögtön fel is költöztünk a hatodikra. Ennek dzsungeles a témája. Van egy „Jungle Launge” nevű sarok, ebben szinte lépni nem lehet a növényektől, amelyek között több alig megközelíthető és egyáltalán nem belátható pihenő zug rejtőzik. A hetedik meg égi-ufós témájú. Picit igazságtalan az élet, de ez nem baj: nem elég, hogy vadiúj asztalokat, székeket meg mindent kaptunk, meg a kilátás is király; még pluszban lufikkal is megörvendeztettek minket!
Ha már lufik, jut eszembe, ez a 99. blogbejegyzés.
És, mellesleg, holnap leszek 2 éves.
Igazából csak azért írok, hogy a jobb oldalon az archívum résznél ne maradjon ki egyetlen hónap sem.
Na jó, nem igaz, hogy semmi különös.
Például folyamatosan fejlődik a terepasztal, immár 8 vonatunk van, rengeteg szemafor, egyre átláthatatlanabb az egész. Mennyivel egyszerűbb volt 3 vonattal!
A mérleg, amelyikről a múltkor már szó esett, egész rendes manapság. Legalább 5-tel kisebb értéket mutat, mint tavaly ilyentájt. Csak az a baj, hogy fogalmam sincs, hogyan sikerült ezt elérnem. Mindenesetre igyekszem figyelni, mozogni picit többet. Most vasárnap például kábé 80 kilométert tekertem, legalább 1000m-nyit fölfelé.
Végre elkészült a két felső (6. és 7.) emelet is az irodában, és ennek örömére rögtön fel is költöztünk a hatodikra. Ennek dzsungeles a témája. Van egy „Jungle Launge” nevű sarok, ebben szinte lépni nem lehet a növényektől, amelyek között több alig megközelíthető és egyáltalán nem belátható pihenő zug rejtőzik. A hetedik meg égi-ufós témájú. Picit igazságtalan az élet, de ez nem baj: nem elég, hogy vadiúj asztalokat, székeket meg mindent kaptunk, meg a kilátás is király; még pluszban lufikkal is megörvendeztettek minket!
Ha már lufik, jut eszembe, ez a 99. blogbejegyzés.
És, mellesleg, holnap leszek 2 éves.
2009/08/30
Félidő?
Véget ért egy újabb nyár. Már sokkal hűvösebb van, korábban sötétedik, a horizonton már kezd feltűnni és közeledni felém a szokásos őszi depi. Úgy érzem, hogy ebből a nyárból sem igazán vettem ki a részemet.
Nem mintha nem történt volna sokminden. Ott volt például a költözés. Ami persze túl sok időt elvitt, és igyekszem magam azzal vigasztalni, hogy vacak volt az idő (tényleg), de azért biztos lehetett volna mást is csinálni azon a néhány a hétvégén, mint a kecót berendezni. Egyébként hétfőn megvolt az első lakásavató is, palacsintasütéssel egybekötve; a sörhiányt leszámítva szerintem jól sikerült.
Volt egy egyhetes bictúra az Őrségben, meg szokásos csobb party. Egy hét nem elég. Az egy hetes nyaralással az a baj, hogy egy hét pontosan arra elég, hogy az ember a végére kikapcsoljon a munkából, elfelejtse a dolgos hétköznapokat és igazán el tudja kezdeni élvezni a nyaralást. De addigra pont vége, irány vissza a melóba. Kellett volna még egy hét legalább.
A nyaralást egyébként már nagyon vártam. Sőt, akartam is volna menni magamtól fene tudja hova. Leginkább Spanyolba vagy Portugálba. Tengerpartra. Nagyon furcsa volt a július környéke. Egyrészt az új lakás miatt sem lett volna szerencsés akkortájt lelécelni. Másrészt a cégben is projekt célegyenesében tartottunk, és ott nagyon rosszul jött volna ki, ha lelépek. Pedig sok hasznom nem volt. Láttam magamon, és a bizony többiek is látták rajtam, hogy volt egy nagyon csúnya mélypontom. Néhány hét, nagyjából június-július határa körül. Nagyon furcsa érzés volt. Az agyam teljesen kikapcsolt. Abban a pillanatban, hogy leültem a cégben a számítógép elé, egyszerűen semmi értelmeset nem bírtam csinálni. Ha bármi másról volt szó, például bútorszerelésről, vagy akármiről, azt csináltam gond nélkül, lelkesen, örömmel. Amint munkáról volt szó, nagyon össze kellett szednem magam ahhoz, hogy fél órán keresztül tudjak koncentrálni és haladni. Aztán megint beblokkolt az összes agysejtem. Szóval ez volt az, amikor tényleg nagyon-nagyon el akartam húzni a csíkot, de mégsem tettem; nem mertem, mivel arra a fél-fél órácskára is nagy szükség volt. Aztán csak sikerült kimászni belőle – ne kérdezzétek, hogy hogyan, meg hogy miért volt ez az egész, nem tudom.
Vannak pozitív történések is. Például egész jól kezd összekovácsolódni a magyar guglisok egy része. Ennek egyik mozzanataként újabban rendszeresen van egyikünknél filmklub. Hetente egyszer valaki visz valami filmet, megnézzük együtt, sörözünk közben, majd utána a hangulatunktól, a filmtől, és a jelenlevőktől függően általában el is beszélgetünk róla (mondanám, hogy elemezzük, ha ez a szó nem ébresztene fel kellemetlen emlékeket az iskolapadból).
Másik új elfoglaltságom a vonatozás. Van a cégben egy szép kis terepasztal. Körülbelül három íróasztalnyi nagyságú, plusz a párkányon is hosszan húzódik. Eredetileg három, múlt szombati bevásárlásom óta négy mozdony, állítólag napokon belül jön az ötödik. Természetesen kocsik hozzájuk. Rakat sín, csomó váltó, kettő közülük távolról is állítható (ha vonat áthalad adott ponton, az bebillenti valamelyik irányba), illetve két szemafor is van, amellyel meg lehet állítani vonatot, és másik vonat valahol elhaladva tudja kiengedni. A vonatok sebessége és iránya egymástól függetlenül vezérelhető. Persze nem az a lényeg, hogy a vonatok mennek körbe-körbe. Az is szép látvány, és azt is el lehet nézni órákon keresztül, de az igazán komoly játék újabb és újabb pályákat kitalálni és megépíteni. Tulajdonképpen eléggé hasonlít a szoftverfejlesztéshez. Van egy alapgondolatod, azt elkezded megcsinálni, összerakod, rájössz hogy totál nem működik, pofozgatod, meghegeszted, újragondolod, akkor már működik, de még nem az igazi, aztán egy-két héten át apróságokat javítasz rajta, a végén már tök izgalmas és tök jópofa, aztán jön egy újabb ötlet amit meg akarsz valósítani, ezért a pálya felét szétszeded és kezded szinte elölről... ja és természetesen nem egyedül, hanem csapatmunkában... próbálod elmagyarázni az ötleteidet, amiket még te sem értesz; és próbálod megérteni a másik hasonlóan kósza gondolatait...
Voltam Matterhorn környékén is. Lesznek majd fényképek, és talán szöveges beszámoló is. Egyelőre csak annyit, hogy hajnali 4.45-kor csörgött a vekker... hát, egyszer oké volt, de ebből nem akarok rendszert csinálni :-)
Hirtelen ennyi jutott eszembe arról, hogy mi is történik velem manapság... Aki idáig kibírta a sok unalmas részletet, annak jutalmul most már jöhet a mai szösszenet igazi mondanivalója. Az, amit jó előre kigondolva egész pontosan egy hónapja akartam megírni ugyanezzel a címmel, a sok fenti rizsa nélkül. Csak aztán pont minden úgy összejött, hogy nem volt ihletem és időm blogolni. A cím, vagyis a „Félidő?” tehát egész pontosan úgy értendő, hogy „Egy hónappal ezelőtt félidő?”
És akkor itt jöttek volna magasztos kezdő szavak, amik blogbejegyzés indításához tök jól hangzottak volna, de így ennyi jelentéktelen mitörténtvelem után már hülyén jönne ki, és úgysem tudnám rendesen megfogalmazni. Szóval valami olyasmi, hogy amíg pici az ember, mondjuk iskolás meg egyetemista, akkor az élet nagyjából adagolja a következő lépéseket, következő pár évet, és mindig van valami cél. És biztos vannak szerencsés emberek, akik később is megtalálják ezt a célt. Mert valami célra szükség van, anélkül az egész csak úgy elúszik a semmibe. És nekem most tulajdonképpen nincs ilyen célom. Illetve nem volt. Ilyenkor pedig az a megoldás, hogy önkényesen igenis ki kell találni valamit.
Szóval itt van ez a munka, ez az ország, ez a minden... és annyiszor, de annyiszor kérdeztétek tőlem, és én még sokkal többször kérdeztem magamtól, hogy meddig fogom ezt csinálni... meddig maradok itt ebben a langymeleg helyzetben. Abban, ami van annyira jó, hogy nem ébredek egyik nap sem azzal, hogy ma hazamegyek végleg; de messze nem jó annyira, hogy évtizedekre, vagy egész életre itt akarjak ragadni. Ez az a szituáció, amiből nagyon nehéz kilépni, és nagyon könnyű elúszni a semmibe. A megoldás pedig, mint azt már több hónapja felismertem, csak az lehet, ha előre eldöntöm, hogy meddig maradok.
Hát bizony, eldöntöttem. Sokat, nagyon sokat gondolkoztam rajta. Az évszak könnyű volt. Tavasz végén kell hogy legyen a nagy nap, hiszen szeretnék még egy igazi hosszú nyári szünetet magamnak. Az évet már sokkal nehezebb volt kitalálni. Hónapokig figyeltem saját hangulatom ingadozását, gyűjtöttem az érveket az ittlét (meló, ország bejárása kicsit jobban, ilyesmik) és a hazaköltözés (ismerősök, bulik, koncertek, anyanyelv stb.) mellett, mérlegeltem, és nem utolsó sorban a hasamra ütöttem. Így született meg a nagy elhatározás, mely szerint még szűk két évig, 2011. május végéig maradok. És ha ez valóban így lesz, akkor bármily fura is belegondolni, bizony egy hónappal már túlvagyok a félidőn.
Azt hiszem, mindezt most leginkább saját magamnak írom. Igen, így van. Legyetek szívesek, ha közeledik ez az időpont, akkor szóljatok rám, hogy olvassam el újra. Nem, semmi esetre sem végérvényes a döntés. Mondjuk úgy, hogy inkább egy terv. Terv arra az esetre, ha semmi egetrengető változás nem történik velem. Cél arra az esetre, ha az élet nem szül más célt közben.
Nem mintha nem történt volna sokminden. Ott volt például a költözés. Ami persze túl sok időt elvitt, és igyekszem magam azzal vigasztalni, hogy vacak volt az idő (tényleg), de azért biztos lehetett volna mást is csinálni azon a néhány a hétvégén, mint a kecót berendezni. Egyébként hétfőn megvolt az első lakásavató is, palacsintasütéssel egybekötve; a sörhiányt leszámítva szerintem jól sikerült.
Volt egy egyhetes bictúra az Őrségben, meg szokásos csobb party. Egy hét nem elég. Az egy hetes nyaralással az a baj, hogy egy hét pontosan arra elég, hogy az ember a végére kikapcsoljon a munkából, elfelejtse a dolgos hétköznapokat és igazán el tudja kezdeni élvezni a nyaralást. De addigra pont vége, irány vissza a melóba. Kellett volna még egy hét legalább.
A nyaralást egyébként már nagyon vártam. Sőt, akartam is volna menni magamtól fene tudja hova. Leginkább Spanyolba vagy Portugálba. Tengerpartra. Nagyon furcsa volt a július környéke. Egyrészt az új lakás miatt sem lett volna szerencsés akkortájt lelécelni. Másrészt a cégben is projekt célegyenesében tartottunk, és ott nagyon rosszul jött volna ki, ha lelépek. Pedig sok hasznom nem volt. Láttam magamon, és a bizony többiek is látták rajtam, hogy volt egy nagyon csúnya mélypontom. Néhány hét, nagyjából június-július határa körül. Nagyon furcsa érzés volt. Az agyam teljesen kikapcsolt. Abban a pillanatban, hogy leültem a cégben a számítógép elé, egyszerűen semmi értelmeset nem bírtam csinálni. Ha bármi másról volt szó, például bútorszerelésről, vagy akármiről, azt csináltam gond nélkül, lelkesen, örömmel. Amint munkáról volt szó, nagyon össze kellett szednem magam ahhoz, hogy fél órán keresztül tudjak koncentrálni és haladni. Aztán megint beblokkolt az összes agysejtem. Szóval ez volt az, amikor tényleg nagyon-nagyon el akartam húzni a csíkot, de mégsem tettem; nem mertem, mivel arra a fél-fél órácskára is nagy szükség volt. Aztán csak sikerült kimászni belőle – ne kérdezzétek, hogy hogyan, meg hogy miért volt ez az egész, nem tudom.
Vannak pozitív történések is. Például egész jól kezd összekovácsolódni a magyar guglisok egy része. Ennek egyik mozzanataként újabban rendszeresen van egyikünknél filmklub. Hetente egyszer valaki visz valami filmet, megnézzük együtt, sörözünk közben, majd utána a hangulatunktól, a filmtől, és a jelenlevőktől függően általában el is beszélgetünk róla (mondanám, hogy elemezzük, ha ez a szó nem ébresztene fel kellemetlen emlékeket az iskolapadból).
Másik új elfoglaltságom a vonatozás. Van a cégben egy szép kis terepasztal. Körülbelül három íróasztalnyi nagyságú, plusz a párkányon is hosszan húzódik. Eredetileg három, múlt szombati bevásárlásom óta négy mozdony, állítólag napokon belül jön az ötödik. Természetesen kocsik hozzájuk. Rakat sín, csomó váltó, kettő közülük távolról is állítható (ha vonat áthalad adott ponton, az bebillenti valamelyik irányba), illetve két szemafor is van, amellyel meg lehet állítani vonatot, és másik vonat valahol elhaladva tudja kiengedni. A vonatok sebessége és iránya egymástól függetlenül vezérelhető. Persze nem az a lényeg, hogy a vonatok mennek körbe-körbe. Az is szép látvány, és azt is el lehet nézni órákon keresztül, de az igazán komoly játék újabb és újabb pályákat kitalálni és megépíteni. Tulajdonképpen eléggé hasonlít a szoftverfejlesztéshez. Van egy alapgondolatod, azt elkezded megcsinálni, összerakod, rájössz hogy totál nem működik, pofozgatod, meghegeszted, újragondolod, akkor már működik, de még nem az igazi, aztán egy-két héten át apróságokat javítasz rajta, a végén már tök izgalmas és tök jópofa, aztán jön egy újabb ötlet amit meg akarsz valósítani, ezért a pálya felét szétszeded és kezded szinte elölről... ja és természetesen nem egyedül, hanem csapatmunkában... próbálod elmagyarázni az ötleteidet, amiket még te sem értesz; és próbálod megérteni a másik hasonlóan kósza gondolatait...
Voltam Matterhorn környékén is. Lesznek majd fényképek, és talán szöveges beszámoló is. Egyelőre csak annyit, hogy hajnali 4.45-kor csörgött a vekker... hát, egyszer oké volt, de ebből nem akarok rendszert csinálni :-)
Hirtelen ennyi jutott eszembe arról, hogy mi is történik velem manapság... Aki idáig kibírta a sok unalmas részletet, annak jutalmul most már jöhet a mai szösszenet igazi mondanivalója. Az, amit jó előre kigondolva egész pontosan egy hónapja akartam megírni ugyanezzel a címmel, a sok fenti rizsa nélkül. Csak aztán pont minden úgy összejött, hogy nem volt ihletem és időm blogolni. A cím, vagyis a „Félidő?” tehát egész pontosan úgy értendő, hogy „Egy hónappal ezelőtt félidő?”
És akkor itt jöttek volna magasztos kezdő szavak, amik blogbejegyzés indításához tök jól hangzottak volna, de így ennyi jelentéktelen mitörténtvelem után már hülyén jönne ki, és úgysem tudnám rendesen megfogalmazni. Szóval valami olyasmi, hogy amíg pici az ember, mondjuk iskolás meg egyetemista, akkor az élet nagyjából adagolja a következő lépéseket, következő pár évet, és mindig van valami cél. És biztos vannak szerencsés emberek, akik később is megtalálják ezt a célt. Mert valami célra szükség van, anélkül az egész csak úgy elúszik a semmibe. És nekem most tulajdonképpen nincs ilyen célom. Illetve nem volt. Ilyenkor pedig az a megoldás, hogy önkényesen igenis ki kell találni valamit.
Szóval itt van ez a munka, ez az ország, ez a minden... és annyiszor, de annyiszor kérdeztétek tőlem, és én még sokkal többször kérdeztem magamtól, hogy meddig fogom ezt csinálni... meddig maradok itt ebben a langymeleg helyzetben. Abban, ami van annyira jó, hogy nem ébredek egyik nap sem azzal, hogy ma hazamegyek végleg; de messze nem jó annyira, hogy évtizedekre, vagy egész életre itt akarjak ragadni. Ez az a szituáció, amiből nagyon nehéz kilépni, és nagyon könnyű elúszni a semmibe. A megoldás pedig, mint azt már több hónapja felismertem, csak az lehet, ha előre eldöntöm, hogy meddig maradok.
Hát bizony, eldöntöttem. Sokat, nagyon sokat gondolkoztam rajta. Az évszak könnyű volt. Tavasz végén kell hogy legyen a nagy nap, hiszen szeretnék még egy igazi hosszú nyári szünetet magamnak. Az évet már sokkal nehezebb volt kitalálni. Hónapokig figyeltem saját hangulatom ingadozását, gyűjtöttem az érveket az ittlét (meló, ország bejárása kicsit jobban, ilyesmik) és a hazaköltözés (ismerősök, bulik, koncertek, anyanyelv stb.) mellett, mérlegeltem, és nem utolsó sorban a hasamra ütöttem. Így született meg a nagy elhatározás, mely szerint még szűk két évig, 2011. május végéig maradok. És ha ez valóban így lesz, akkor bármily fura is belegondolni, bizony egy hónappal már túlvagyok a félidőn.
Azt hiszem, mindezt most leginkább saját magamnak írom. Igen, így van. Legyetek szívesek, ha közeledik ez az időpont, akkor szóljatok rám, hogy olvassam el újra. Nem, semmi esetre sem végérvényes a döntés. Mondjuk úgy, hogy inkább egy terv. Terv arra az esetre, ha semmi egetrengető változás nem történik velem. Cél arra az esetre, ha az élet nem szül más célt közben.
2009/08/19
Fotók a környékről
Adós vagyok még fotókkal a lakásról és környékéről. A lakásról még nincsenek, de a környékről némi csalással már vannak, ráadásul nem is akármilyenek.
Ebben a világoskék házban lakom. Érdemes körülnézni, majd felfelé végigsétálni az utcán. A Gartenstrasse végénél látszik a házunkkal tőszomszédos étterem a kerthelyiségével. Kanyarodjatok balra a Dorfstrasséra, majd rögtön utána jobbra a Böhnistrasséra. Meglepő, hogy milyen hirtelen megváltozik a házak stílusa, az utcák hangulata, és a lovak népsűrűsége.
Körülnézhettek a Dorfstrasse végénél, végigsétálhattok a központban a pályaudvarral párhuzamosan, lemehettek a tóhoz, vagy tetszés szerint bárhova máshova.
És ha már errefelé jártok, ugorjatok el Zürichbe is!
Ebben a világoskék házban lakom. Érdemes körülnézni, majd felfelé végigsétálni az utcán. A Gartenstrasse végénél látszik a házunkkal tőszomszédos étterem a kerthelyiségével. Kanyarodjatok balra a Dorfstrasséra, majd rögtön utána jobbra a Böhnistrasséra. Meglepő, hogy milyen hirtelen megváltozik a házak stílusa, az utcák hangulata, és a lovak népsűrűsége.
Körülnézhettek a Dorfstrasse végénél, végigsétálhattok a központban a pályaudvarral párhuzamosan, lemehettek a tóhoz, vagy tetszés szerint bárhova máshova.
És ha már errefelé jártok, ugorjatok el Zürichbe is!
2009/08/13
Fizikapélda
Való élet szülte fizikapélda következik.
Adott egy fürdőszobamérleg. Adott továbbá egy bőrönd, és rengeteg cucc, amit bele kell pakolni. Valamint adott egy súlykorlát is, hogy milyen nehéz lehet legfeljebb a repülőre feladott csomag.
A feladat otthon, a pakolás során leellenőrizni, hogy a súlykorláton belül vagyunk-e.
Pofon egyszerű, nemde? Na, akkor jöjjön a csavar. A mérleg is a bepakolandó cuccok közé tartozik.
Adott egy fürdőszobamérleg. Adott továbbá egy bőrönd, és rengeteg cucc, amit bele kell pakolni. Valamint adott egy súlykorlát is, hogy milyen nehéz lehet legfeljebb a repülőre feladott csomag.
A feladat otthon, a pakolás során leellenőrizni, hogy a súlykorláton belül vagyunk-e.
Pofon egyszerű, nemde? Na, akkor jöjjön a csavar. A mérleg is a bepakolandó cuccok közé tartozik.
2009/07/22
Thalwil
Ha a vonatokon a bemondó női hangnak hinni lehet, akkor Thalwil nevét úgy kell ejteni, hogy az elején a „tál” határozottan nagyon hangsúlyos, ami után csak és kizárólag egy hangsúlytalan „vill”-t tudna elképzelni az ember, de nem, a következő szótag rácáfol, mert az még nyomatékosabb.
Nem tudom biztosra, hogy mit jelent a neve, de szerintem „völgyfalu”-t. Sok város neve végződik errefelé „wil”-re, ennek állítólag tényleg a francia „ville”-hez van köze. A Thal–Tal hasonlóságot meg csak tippelem.
Szóval adva van ez a városka, amelyik már a lakásnézegetés közben az egyik legszimpibb hely volt. Hogy miért is? Lássuk csak. Például a tóparton van, bármikor le lehet ugrani csobbanni egyet. A kecó ugyan picit messzebb van, de nem vészes. Ezt az első hét során kétszer is bebizonyítottam. Közel van a zöldhöz, erdőhöz is. Ez látszik az ablakból, régebben már jártam arra, most még nem, de ami késik, nem múlik.
Nagy előnye, hogy helyenként teljesen jópofa igazi kisvárosi hangulata van, szép régi házakkal meg ilyesmikkel, amikről majd biztos lesz egy külön album, de most még nincsenek fényképek. Zürichben csak a megfizethetetlenül drága belvárosnak van ilyen hangulata, a külsőbb részek meglehetősen rondák.
Számomra az is előny, hogy messzebb van a cégtől. Kell ennyi ingázás. A vonat nagyjából a tóparton halad, így minden nap látom a tavat, az időjárást picit távolabb is mint a szomszéd utca fölött, sőt, tiszta időben (értsd: néhanapján) az Alpok is szépen látszik a távolban.
Ami a tavat illeti, mondtam már, vagy a tóra néz a lakás? Na jó, picit túlzok, de az erkély széléről jobbra nézve látszik a tó Zürich felőli kicsi darabkája. Tényleg.
Habár jó dolog utazni és világot látni minden nap, azért mégsem volna jó órákat tölteni járműveken. Ez is komoly szempont volt a lakáskeresésnél. Szerintem a gyárépülethez képest az agglomerációból Thalwil közlekedése a legjobb. Rengeteg vonat jár erre. Van nagyon gyors vonat, ami meg sem áll. Ez mondjuk nem annyira praktikus. Aztán van picit lassabb is, ami rögtön bemegy az alagútba, és Zürich főpályaudvaráig ki sem jön onnan. (És még azt mondják, Zürichben nincs metró.) Vagy épp az ellenkező irányba be sem kell menni Zürichbe csomó népszerű úticélhoz (mint például Luzern, vagy rakat síterep).
Van továbbá három különböző S-bahn, mindegyik félóránként (bár sajnos egymáshoz képest tök nem egyenletes időközönként) melyek a gyárba visznek – szerencsére a felszínen –, vagy ha épp úgy tartja kedvem hogy nem szállok le, akkor onnan tovább Zürich főpályaudvarára. A legjobb fej vonat (félóránként egy) meg sem áll Thalwil és a cég között (6 perc az út), majd megy tovább a főpályaudvaron át a reptérre. Egy másik jó fej vonat pedig Zürichen keresztül az Ikeához visz.
Net még nincs, most épp ülök az ágyamon (figyelitek? ágy!!!) és szövegszerkesztőbe pötyögök... Érdekes dolog az ágy. Eddig rendes régi társasházban laktam, és a földön volt a matrac. Most van rendes ágyam, a lakás belmagassága pedig igazi svájci kemény 240 cm. Valahogy nem kicsit jött lejjebb a plafon.
A költözésről tömören... az egész ott kezdődött, hogy amikor már igencsak illett volna szerveznem a dolgokat (például kartondobozokat szerezni, mint ahogy a céges levlistán többen is tették – hiszen július eleje hivatalos lakásfelmondó időpont, ilyenkor sokan költöznek), akkor én még a kisujjamat sem mozdítottam. Úgy voltam vele, hogy nem akarok előre csomó időt elhülyéskedni, inkább az utolsó pillanatban úgyis megoldódnak a dolgok. Szerencsére így is lett. (Na jó, picit már nézelődtem előtte bútorboltokban, a pontos méretek ismerete nélkül körülbelül megálmodni valamit.)
Június utolsó hétvégéjén épp Eszter meg Balázs költöztek. Nem az a Balázs, aki a lakótársam volt eddig, és nem is az az Eszter meg Balázs, akiknek a közös blogja jobboldalt be van linkelv, hanem az az Eszter, akinek a saját egyéni blogjára van link – emlékeztek még a legnépszerűbb keresztnevekre, ugye? Ekkor még nem kaptam meg a lakást, így simán tudtam nekik segíteni. Ők villámgyorsan kipakoltak az új helyen, és megkaptam tőlük a kartondobozokat. Továbbá beterveztek csütörtökre egy egész napos, furgonbérlős ikeázást, ahol szintén szükségük volt pakolóemberre. Ez is remekül kapóra jött.
Hétfőn (még mindig június végénél járunk) délelőtt strandpapucsban, megtömött táskával a hátamon, felfújt gumimatraccal a hónom alatt beugrottam a cégbe (képzelhetitek a kollégák tekintetét!), majd déltájt a lakás átadására. Kellemes meglepetés volt látni, hogy a ronda régi tölgy parkettát (utálom a tölgyet, szerintem semmilyen modern, egyszerű bútor nem passzol hozzá színben/mintázatban, csak antik cucc) lecserélték birka lamináltra. Ettől jóval világosabb is lett a lakás. Viszont kezdhettem újra a berendezés színvilágának megálmodását – nem mintha sokra jutottam volna előzőleg. Ráadásul a pontos méreteket (beleértve a konnektorok helyét is) csak most tudtam lemérni. Ez azt jelentette, hogy volt gyakorlatilag két napom megálmodni, hogy mit szeretnék. Összehasonlítva azzal, hogy legutóbb több mint 2 éven keresztül húztam saját lakás berendezését, hát, érdekes kihívás volt.
Este Andi volt olyan rendes, és elhozott egy autónyi cuccot az új helyre – én is meglepődtem, hogy ez a bizonyos „egy autónyi” azt jelentette, hogy majdnem mindent (bútorok, meg egy-két „apróság”, mint például síléc, gitár kivételével).
Éjjel megpróbáltam az erkélyen aludni, de nem igazán sikerült elaludnom, így aztán beljebbmentem. A távoli templomharang épphogy elütötte az 1-et, amikor hirtelen sokkal sötétebb lett. Mintha valami lámpát leoltottak volna odakint. Kukucs! Á, semmi különös, csak a közvilágítás... Hogy ide is elért a világválság (kizárt), vagy csak felvágnak vele hogy itt milyen jó a közbiztonság, vagy itt úgyis mindenki olyan jó gyerek, hogy ilyenkor már ágyban van, és így tök fölösleges világítani, azt még nem tudom.
A kedd és a szerda estét a svéd bútorboltban töltöttem, összeállítva egy majdnem végleges listát. Közben ex-lakótársaimmal is megbeszéltem, hogy a közös cuccokból mit viszek és mi marad, valamint a saját cuccaimból mit vesznek meg ők. A tölgy gardróbot szerencsére náluk hagytam (mondtam már, hogy utálom a tölgyet? ne kérdezzétek, hogy miért olyanom volt eddig), viszont a középbarna könyvespolcokat úgy volt, hogy viszem. Imádom az ikeának a középbarna nevű, enyhén vöröses beütésű színét, első körben a hálót terveztem ilyennel berendezni, de ilyen színben nincs gardróbjuk, aztán gondolkoztam rajta, hogy a nappaliba rakom őket, de oda meg másmilyen színvilágot terveztem, nem mutatott volna jól. Így történt, hogy végülis fájó szívvel lemondtam róluk, valszeg a cégen belül el tudom adni. Szóval mégsem lesz középbarna a lakásban.
A hálószobára nem volt túl sok fantáziám, egyszerűen birka lett minden. Na jó, most már elárulom: a nyírt hívják „birken”-nek németül, ezáltal mi meg birkának. A nappaliban pedig új kísérletként az ikeás fekete-barna (nagyon sötét barna, majdnem fekete) lesz marcipánzölddel kombinálva. Ugye ismerős ez a kombó? Aki rendesen követi a blogomat, az tudhatja, hogy honnan loptam az ötletet!
Szóval csütörtök. Reggel nyitáskor ikea, pakolás a bevásárlókocsikra. Ami az én cuccaim mennyiségét illeti: összesen 6 kocsi, 1 hagyományos és 5 raklapos. Eszterék még egyszer hasonló mennyiség. Szerencsére a kipakolásnál és a másodikra felcipelésnél (lift nincs) másik Balázs, Peti és Csaba is jöttek segíteni, köszi!
Péntek este bútorszerelés ezerrel egymagamban (elég jó gyakorlatom van már benne, szekrényt összerakni gyerekjáték). Szerencsére mindenki most költözött (felújították az egész házat előzőleg), így nem én voltam az egyetlen, aki este 11-kor kalapált.
Szombaton alapvető hiányosságok pótlása (például a villanyszereléshez mondjuk egy fázisceruza sosem árt, biztos ami biztos – sárga a nulla, kék a fázis, ááá); valamint kanapénézegetés. Két fő jelölt volt, amik között nem tudtam választani. Ilyenkor mindig jól jön, ha valaki más dönt helyettem. A kiszemelt almazöld színben az egyik van raktáron, a másikra 2–3 hónapot kell várni. Oké, eldöntve!
Szombat este természetesen megint bútorszerelés. Aztán egyszercsak úgy este 10 körül egy rakat kartonnal indulok le a pincébe. A szomszéd (de tényleg a közvetlen tőszomszéd) ugyanabban a pillanatban nyitja az ajtót és jön ki egy adag kartonnal a kezében. Kérdez valami bonyolultat németül, kukkot nem értek belőle. Nézek hülyén. Visszakérdezek angolul, arra meg ő néz hülyén. Sebaj, gyorsan megtaláltuk a közös nyelvként a magyart.
Vasárnap szerelés folytatása, fúrás-faragás, majd valamelyest pakolás és rendrakás.
Hétfőn porszívó vásárlása, segítségével a vasárnapi fúrás-faragás melléktermékének eltüntetése, majd még egy kis pakolás. Az 5×5-ös kockás polc kivételével lényegében minden össze van rakva. Ez 90 kilós, szóval azt hiszem, ezt nem próbálom meg egyedül összeszerelni.
És most hirtelen ugrunk még két hetet, mert bizony így repül az idő, a fentieket már régebben megírtam, most folytatom. Picit már összefolyik, hogy mi mikor történt, de nem is lényeges.
Megjött a kanapé. Előre megbeszéltük, hogy fél 4-re jönnek. Fél 3-kor hívnak, hogy ők ott vannak, én ugyan hol??? Sprint a melóból, fél óra alatt odaértem, ők vártak – mi mást tudtak volna tenni? Almazöld kanapé, előtte zöld szőnyeg, mögötte a fehér fal – picit csalódott voltam, ugyanis messze nem mutatott annyira jól, mint azt elképzeltem. Ez a csalódottásg addig tartott, amíg fel nem szereltem a kanapé fölé a két majdnem fekete polcot – amik nagyon brutálisan feltették az i-re a pontot, szerintem tök jól néz ki az egész. Közben az 5×5-ös polcot is összeszereltem a földön, csak a felemeléséhez kellett segítség.
Vásároltam rakat konyhai cuccot, de még messze nincs minden, ami kelleni fog. Vettem sínt is, amit felszereltem a felsőszekrény alá – nem tudom, szabad-e csempébe lyukat fúrni, eredetileg nem akartam, máshová gondoltam a sínt, de aztán végülis ide került. Nem érdekel, hogy szabad-e, tök jól fest a sín (illetve igazából alig látszik), meg praktikus is, és szívesen otthagyom majd a következő lakónak. Mindenesetre csempét fúrni fémfúróval nem volt túl nagy élmény.
Természetesen rengeteg időt töltöttem cuccok balra-jobbra pakolásával, rendrakással, takarítással. Azt hiszem, mostanra nagyjából már késznek nyilvánítható a lakás, készen áll az első vendég fogadására. Persze lesz még egy-két nagyobb projekt, például jó lenne tévé meg hifi majd egyszer.
Ma kollégáim meghozták Amerikából a faliórát, amit rendeltem. Svájcba órát rendelni? Jó hogy nem csokit meg sajtot, Amerikából, naná... Hát, ez van... De nem akármilyen óra, itt ilyet nem kapni!
A „hülye svájciak, svájci hülyék” sorozat következő epizódja következik. Első felvonás. A konyhában a mosogató mellett van egy merev műanyag cső. Kisarasz hosszúságú, téglalap keresztmetszetű, kivéve az egyik végén, ahol körré alakul át. Mindkét végén nyitott. Fingom nincs, mire való. Második felvonás. Játszadozom vele, és felfedezem, hogy a kör pont akkora átmérőjű, hogy a lefolyóba beleillik. Micsoda véletlen. Még mindig nem tudom, mire jó. Harmadik felvonás. Mosogatnék kézzel (bár van gép is), keresem a dugót, de nem találom. Haragszom a tulajra, hogy miért nem adott. Negyedik felvonás. Észreveszem, hogy a mosogatótálcának nincs túlfolyója. Ouch. Összeállt a kép.
Fényképek... még nincsenek, de ígérem, lesznek!
Nem tudom biztosra, hogy mit jelent a neve, de szerintem „völgyfalu”-t. Sok város neve végződik errefelé „wil”-re, ennek állítólag tényleg a francia „ville”-hez van köze. A Thal–Tal hasonlóságot meg csak tippelem.
Szóval adva van ez a városka, amelyik már a lakásnézegetés közben az egyik legszimpibb hely volt. Hogy miért is? Lássuk csak. Például a tóparton van, bármikor le lehet ugrani csobbanni egyet. A kecó ugyan picit messzebb van, de nem vészes. Ezt az első hét során kétszer is bebizonyítottam. Közel van a zöldhöz, erdőhöz is. Ez látszik az ablakból, régebben már jártam arra, most még nem, de ami késik, nem múlik.
Nagy előnye, hogy helyenként teljesen jópofa igazi kisvárosi hangulata van, szép régi házakkal meg ilyesmikkel, amikről majd biztos lesz egy külön album, de most még nincsenek fényképek. Zürichben csak a megfizethetetlenül drága belvárosnak van ilyen hangulata, a külsőbb részek meglehetősen rondák.
Számomra az is előny, hogy messzebb van a cégtől. Kell ennyi ingázás. A vonat nagyjából a tóparton halad, így minden nap látom a tavat, az időjárást picit távolabb is mint a szomszéd utca fölött, sőt, tiszta időben (értsd: néhanapján) az Alpok is szépen látszik a távolban.
Ami a tavat illeti, mondtam már, vagy a tóra néz a lakás? Na jó, picit túlzok, de az erkély széléről jobbra nézve látszik a tó Zürich felőli kicsi darabkája. Tényleg.
Habár jó dolog utazni és világot látni minden nap, azért mégsem volna jó órákat tölteni járműveken. Ez is komoly szempont volt a lakáskeresésnél. Szerintem a gyárépülethez képest az agglomerációból Thalwil közlekedése a legjobb. Rengeteg vonat jár erre. Van nagyon gyors vonat, ami meg sem áll. Ez mondjuk nem annyira praktikus. Aztán van picit lassabb is, ami rögtön bemegy az alagútba, és Zürich főpályaudvaráig ki sem jön onnan. (És még azt mondják, Zürichben nincs metró.) Vagy épp az ellenkező irányba be sem kell menni Zürichbe csomó népszerű úticélhoz (mint például Luzern, vagy rakat síterep).
Van továbbá három különböző S-bahn, mindegyik félóránként (bár sajnos egymáshoz képest tök nem egyenletes időközönként) melyek a gyárba visznek – szerencsére a felszínen –, vagy ha épp úgy tartja kedvem hogy nem szállok le, akkor onnan tovább Zürich főpályaudvarára. A legjobb fej vonat (félóránként egy) meg sem áll Thalwil és a cég között (6 perc az út), majd megy tovább a főpályaudvaron át a reptérre. Egy másik jó fej vonat pedig Zürichen keresztül az Ikeához visz.
Net még nincs, most épp ülök az ágyamon (figyelitek? ágy!!!) és szövegszerkesztőbe pötyögök... Érdekes dolog az ágy. Eddig rendes régi társasházban laktam, és a földön volt a matrac. Most van rendes ágyam, a lakás belmagassága pedig igazi svájci kemény 240 cm. Valahogy nem kicsit jött lejjebb a plafon.
A költözésről tömören... az egész ott kezdődött, hogy amikor már igencsak illett volna szerveznem a dolgokat (például kartondobozokat szerezni, mint ahogy a céges levlistán többen is tették – hiszen július eleje hivatalos lakásfelmondó időpont, ilyenkor sokan költöznek), akkor én még a kisujjamat sem mozdítottam. Úgy voltam vele, hogy nem akarok előre csomó időt elhülyéskedni, inkább az utolsó pillanatban úgyis megoldódnak a dolgok. Szerencsére így is lett. (Na jó, picit már nézelődtem előtte bútorboltokban, a pontos méretek ismerete nélkül körülbelül megálmodni valamit.)
Június utolsó hétvégéjén épp Eszter meg Balázs költöztek. Nem az a Balázs, aki a lakótársam volt eddig, és nem is az az Eszter meg Balázs, akiknek a közös blogja jobboldalt be van linkelv, hanem az az Eszter, akinek a saját egyéni blogjára van link – emlékeztek még a legnépszerűbb keresztnevekre, ugye? Ekkor még nem kaptam meg a lakást, így simán tudtam nekik segíteni. Ők villámgyorsan kipakoltak az új helyen, és megkaptam tőlük a kartondobozokat. Továbbá beterveztek csütörtökre egy egész napos, furgonbérlős ikeázást, ahol szintén szükségük volt pakolóemberre. Ez is remekül kapóra jött.
Hétfőn (még mindig június végénél járunk) délelőtt strandpapucsban, megtömött táskával a hátamon, felfújt gumimatraccal a hónom alatt beugrottam a cégbe (képzelhetitek a kollégák tekintetét!), majd déltájt a lakás átadására. Kellemes meglepetés volt látni, hogy a ronda régi tölgy parkettát (utálom a tölgyet, szerintem semmilyen modern, egyszerű bútor nem passzol hozzá színben/mintázatban, csak antik cucc) lecserélték birka lamináltra. Ettől jóval világosabb is lett a lakás. Viszont kezdhettem újra a berendezés színvilágának megálmodását – nem mintha sokra jutottam volna előzőleg. Ráadásul a pontos méreteket (beleértve a konnektorok helyét is) csak most tudtam lemérni. Ez azt jelentette, hogy volt gyakorlatilag két napom megálmodni, hogy mit szeretnék. Összehasonlítva azzal, hogy legutóbb több mint 2 éven keresztül húztam saját lakás berendezését, hát, érdekes kihívás volt.
Este Andi volt olyan rendes, és elhozott egy autónyi cuccot az új helyre – én is meglepődtem, hogy ez a bizonyos „egy autónyi” azt jelentette, hogy majdnem mindent (bútorok, meg egy-két „apróság”, mint például síléc, gitár kivételével).
Éjjel megpróbáltam az erkélyen aludni, de nem igazán sikerült elaludnom, így aztán beljebbmentem. A távoli templomharang épphogy elütötte az 1-et, amikor hirtelen sokkal sötétebb lett. Mintha valami lámpát leoltottak volna odakint. Kukucs! Á, semmi különös, csak a közvilágítás... Hogy ide is elért a világválság (kizárt), vagy csak felvágnak vele hogy itt milyen jó a közbiztonság, vagy itt úgyis mindenki olyan jó gyerek, hogy ilyenkor már ágyban van, és így tök fölösleges világítani, azt még nem tudom.
A kedd és a szerda estét a svéd bútorboltban töltöttem, összeállítva egy majdnem végleges listát. Közben ex-lakótársaimmal is megbeszéltem, hogy a közös cuccokból mit viszek és mi marad, valamint a saját cuccaimból mit vesznek meg ők. A tölgy gardróbot szerencsére náluk hagytam (mondtam már, hogy utálom a tölgyet? ne kérdezzétek, hogy miért olyanom volt eddig), viszont a középbarna könyvespolcokat úgy volt, hogy viszem. Imádom az ikeának a középbarna nevű, enyhén vöröses beütésű színét, első körben a hálót terveztem ilyennel berendezni, de ilyen színben nincs gardróbjuk, aztán gondolkoztam rajta, hogy a nappaliba rakom őket, de oda meg másmilyen színvilágot terveztem, nem mutatott volna jól. Így történt, hogy végülis fájó szívvel lemondtam róluk, valszeg a cégen belül el tudom adni. Szóval mégsem lesz középbarna a lakásban.
A hálószobára nem volt túl sok fantáziám, egyszerűen birka lett minden. Na jó, most már elárulom: a nyírt hívják „birken”-nek németül, ezáltal mi meg birkának. A nappaliban pedig új kísérletként az ikeás fekete-barna (nagyon sötét barna, majdnem fekete) lesz marcipánzölddel kombinálva. Ugye ismerős ez a kombó? Aki rendesen követi a blogomat, az tudhatja, hogy honnan loptam az ötletet!
Szóval csütörtök. Reggel nyitáskor ikea, pakolás a bevásárlókocsikra. Ami az én cuccaim mennyiségét illeti: összesen 6 kocsi, 1 hagyományos és 5 raklapos. Eszterék még egyszer hasonló mennyiség. Szerencsére a kipakolásnál és a másodikra felcipelésnél (lift nincs) másik Balázs, Peti és Csaba is jöttek segíteni, köszi!
Péntek este bútorszerelés ezerrel egymagamban (elég jó gyakorlatom van már benne, szekrényt összerakni gyerekjáték). Szerencsére mindenki most költözött (felújították az egész házat előzőleg), így nem én voltam az egyetlen, aki este 11-kor kalapált.
Szombaton alapvető hiányosságok pótlása (például a villanyszereléshez mondjuk egy fázisceruza sosem árt, biztos ami biztos – sárga a nulla, kék a fázis, ááá); valamint kanapénézegetés. Két fő jelölt volt, amik között nem tudtam választani. Ilyenkor mindig jól jön, ha valaki más dönt helyettem. A kiszemelt almazöld színben az egyik van raktáron, a másikra 2–3 hónapot kell várni. Oké, eldöntve!
Szombat este természetesen megint bútorszerelés. Aztán egyszercsak úgy este 10 körül egy rakat kartonnal indulok le a pincébe. A szomszéd (de tényleg a közvetlen tőszomszéd) ugyanabban a pillanatban nyitja az ajtót és jön ki egy adag kartonnal a kezében. Kérdez valami bonyolultat németül, kukkot nem értek belőle. Nézek hülyén. Visszakérdezek angolul, arra meg ő néz hülyén. Sebaj, gyorsan megtaláltuk a közös nyelvként a magyart.
Vasárnap szerelés folytatása, fúrás-faragás, majd valamelyest pakolás és rendrakás.
Hétfőn porszívó vásárlása, segítségével a vasárnapi fúrás-faragás melléktermékének eltüntetése, majd még egy kis pakolás. Az 5×5-ös kockás polc kivételével lényegében minden össze van rakva. Ez 90 kilós, szóval azt hiszem, ezt nem próbálom meg egyedül összeszerelni.
És most hirtelen ugrunk még két hetet, mert bizony így repül az idő, a fentieket már régebben megírtam, most folytatom. Picit már összefolyik, hogy mi mikor történt, de nem is lényeges.
Megjött a kanapé. Előre megbeszéltük, hogy fél 4-re jönnek. Fél 3-kor hívnak, hogy ők ott vannak, én ugyan hol??? Sprint a melóból, fél óra alatt odaértem, ők vártak – mi mást tudtak volna tenni? Almazöld kanapé, előtte zöld szőnyeg, mögötte a fehér fal – picit csalódott voltam, ugyanis messze nem mutatott annyira jól, mint azt elképzeltem. Ez a csalódottásg addig tartott, amíg fel nem szereltem a kanapé fölé a két majdnem fekete polcot – amik nagyon brutálisan feltették az i-re a pontot, szerintem tök jól néz ki az egész. Közben az 5×5-ös polcot is összeszereltem a földön, csak a felemeléséhez kellett segítség.
Vásároltam rakat konyhai cuccot, de még messze nincs minden, ami kelleni fog. Vettem sínt is, amit felszereltem a felsőszekrény alá – nem tudom, szabad-e csempébe lyukat fúrni, eredetileg nem akartam, máshová gondoltam a sínt, de aztán végülis ide került. Nem érdekel, hogy szabad-e, tök jól fest a sín (illetve igazából alig látszik), meg praktikus is, és szívesen otthagyom majd a következő lakónak. Mindenesetre csempét fúrni fémfúróval nem volt túl nagy élmény.
Természetesen rengeteg időt töltöttem cuccok balra-jobbra pakolásával, rendrakással, takarítással. Azt hiszem, mostanra nagyjából már késznek nyilvánítható a lakás, készen áll az első vendég fogadására. Persze lesz még egy-két nagyobb projekt, például jó lenne tévé meg hifi majd egyszer.
Ma kollégáim meghozták Amerikából a faliórát, amit rendeltem. Svájcba órát rendelni? Jó hogy nem csokit meg sajtot, Amerikából, naná... Hát, ez van... De nem akármilyen óra, itt ilyet nem kapni!
A „hülye svájciak, svájci hülyék” sorozat következő epizódja következik. Első felvonás. A konyhában a mosogató mellett van egy merev műanyag cső. Kisarasz hosszúságú, téglalap keresztmetszetű, kivéve az egyik végén, ahol körré alakul át. Mindkét végén nyitott. Fingom nincs, mire való. Második felvonás. Játszadozom vele, és felfedezem, hogy a kör pont akkora átmérőjű, hogy a lefolyóba beleillik. Micsoda véletlen. Még mindig nem tudom, mire jó. Harmadik felvonás. Mosogatnék kézzel (bár van gép is), keresem a dugót, de nem találom. Haragszom a tulajra, hogy miért nem adott. Negyedik felvonás. Észreveszem, hogy a mosogatótálcának nincs túlfolyója. Ouch. Összeállt a kép.
Fényképek... még nincsenek, de ígérem, lesznek!
2009/06/21
Saláta
A legtöbb blogbejegyzést úgy kezdem el írni, hogy nagyjából tudom, miről fog szólni. Nos, ez nem ilyen. Az tehát szinte biztos, hogy saláta lesz belőle. Mármint nem fejessaláta, hiszen se füle, se farka, és a fej fül nélkül igazán hülyén nézne ki („a divatos napszemüveg csak körgumival maradna a helyén”), hanem olyan vegyes zöldségsaláta.
Ha ritkán blogolok, annak több oka is lehet. Például ha nincs semmi mondanivalóm. Legalábbis semmi olyan mondanivalóm, amit izgalmas lenne elmesélni, épeszű kerek blogbejegyzést tudnék kitalálni róla (mint amilyen ez éppen nem lesz, és a múltkori sem sikerült épp tökéletesre a vissza nem térő motívummal, aminek visszatérésére vártatok többen is – lehet, hogy a kevés hosszú blogiromány helyett nekem is követni kéne a trendet rövid, gyakori csiripeléskkel?). Vagy az, ha annyi de annyi ilyen dolog történik, hogy nincs időm közben megállni és leírni ezeket, hiszen hajt az, hogy járjam az országot két lábon vagy két keréken. Vagy az, ha fáradt vagyok, nagyon fáradt. Most azt hiszem ezek mind együtt itt vannak a vállamon.
Töltöttem fel pár fényképet néhány picit régebbi kalandról. Például arról, amikor az egyik hétvégi napon fogalmam sem volt, hogy merre tekerjek, ezért az egyik svájci turisztikai honlapot böngésztem, és megpillantottam egy gyönyörű tengerszemet Interlakentől alig húsz kilométerre. Azonnal el is határoztam, hogy az lesz aznapi célom. Mint Interlaken neve is mutatja, ez két szomszédos tó között van, gondoltam leszállok az egyik tó túlvégénél (Thun) a vonatról, hogy meglegyen a bemelegítés sík terepen. Na, az meg is volt, aztán feltekertem tengerszint felett ötszáz méterről közel ezer méter magasságba Grindelwald-ig, ami félúton bőven túl van kétdimenziós térképek szerint; annak rendje s módja szerint kidöglöttem kellőképp, de sebaj... Ott aztán vetettem egy pillantást a térképre, hogy merre is tovább. Az meg a gúnyos vigyorral közölte velem, úgy délután négy körül, a gyülekező felhők között, hogy a tengerszem bizony kábé 2200m magasan van. Köszike! Ennek örömére gyorsan gurultam egy jó nagyot, vissza Interlakenbe, majd a tó túlszélén visszatekertem Thunig. A tengerszem sajnos kimaradt, de egy közel százas jóleső tekerés azért megvolt!
Aztán volt egy olyan hétvége is, amikor megint kedvencemet, az olasz részt szemeltem ki. Jóadag hegyi tekerés után estefele Asconába tévedtem, ahol picit körülnéztem, és szállásra vadásztam volna, ámde az utcaművész fesztiválnak közölhetően reményeim hamar szertefoszlottak. A szomszédos Locarnóban is megpróbálkoztam, van ott egy, a múltkorról már jól ismert információs pult, ahol lehet lapozgatni szállodák között, mindegyikhez van kép, árfekvés és telefonszám. Mindez kábé negyed órával az előtt, hogy az utolsó vonat indulna vissza Zürichbe. Kábé a hatodik vagy hetedik szállodát hívhattam, amikor már én is teljesen meglepődtem: van szoba! Mondtam is a pacáknak, hogy azonnal ott leszek! Hogy odatalálok-e? Naná, ide van írva a cím, nekem meg van térképes kütyüm, persze hogy odatalálok. Öt perc és ott vagyok! Katt. Na nézzük csak a térképet... Aszongyahogy... ööö... az... ott... fenn...? A Monte Brè [megj.: a Lugano melletti Monte Brè-n is jártam már, de ez egy másik] felé vezető úton kábé az utolsó előtti mesterséges építmény? Nagylevegő. Csaknem egy órás kaptató, olyan meredek, amit épphogy bírok nagyjából folyamatosan, egy-egy kisebb szusszanással. Azonnal szertefoszlott az az elképzelés, hogy este még a belvárosban kolbászolok egy picit és beülök valami szimpi helyre. De legalább jól esett a tekerés, és a hotelben az egy szem mindenes pacák iszonyú jó fej volt, csinált nekem kaját (na persze a jófejséget úgy kell érteni, hogy jóval a konyha bezárása után; azért az árát megkérte tisztességesen), meg aztán a kilátás sem volt semmi a szobából (lásd a pálmafás képet). Másnap pedig Ascona városnézés – ismét beszéljenek helyettem a képek.
Megint ugrunk talán egy vagy két hétvégét. Túrácska a Walensee mellett. Körülbelül, hát, úgy kábé maximum öt kilométer lehetett, és az út is felment a tó közvetlen partjától legalább tíz méter magasra. Kemény kirándulás volt! Rá egy hétre majdnem ugyanitt, másik csapattal, magyarországi vendégekkel és eddig számomra ismeretlen itteni magyarokkal jóval nagyobbat túráztunk, Amden és Arvenbühl fedőnévre hallgatnak a képek.
Kétszer feltekertem már a Sihlsee-hez is, ebből a tóból ered az a folyócska, ami a gyárépület előtt halad el. Ez is tisztességes emelkedő, jó edzés. De még mindig nagyon nem vagyok jó kondiban. Pedig igencsak kellene!
Májusban ugyebár kimaradt az a bizonyos havi fogadalom. Szánom-bánom. Nem történt semmi komoly elhatározás, viszont nagyon-nagyon kacérkodom a gondolattal, hogy az Alpok bizony nem azért van itt, hogy az ember vonattal, alagutakon keresztül szelje át. Ehhez meg kell még picit edzeni, de aztán valószínűleg egy szép napon nekifogok majd és legyűröm. Legalábbis nagyon remélem. És ha sikerül, akkor utólag elkönyvelem májusi fogadalomnak.
Júniusra pedig a némettanulást tűztem ki. Persze itt is a lustaság győzött: egészen addig vártam, amíg szinte csak a kisujjamat kellett megmozdítani. Közvetlen kollégám küldött ugyanis levelet, hogy barátnője némettanítást vállal. Nyelvtanárnak készül, tehát minden bizonnyal valamelyest konyít hozzá, viszont kevesebbet kér, mint egy igazi végzett emberke. Remélem, bejön. Később aztán majd valószínűleg beiratkozom valami nyelviskolai kurzusba. Így az elején azért jó a magántanár, mert sokmindent felszedtem már, viszont tudásomat bármelyik ementáli megirigyelné. Olyan kurzus meg aligha létezik, ami az alapoktól indul, de gyorsan halad az elején. Valószínűleg így is fura tanonc leszek, szegény leányzóval valahogy el kell majd fogadtatnom, hogy például a nyelvtan, mondatszerkezetek meg ilyesmik tökre érdekelnek, meg a hétköznapi nyelven használt fordulatok, de azt felejtse el, hogy én a derdiedast akár egyetlen szóhoz is megtanuljam, mert nem és kész, én egyszerűen tudom, hogy az én agyam ezt nem bírja megjegyezni. Na majd meglátjuk...
Volt ám költözés is. Számgép kikapcs, kábelek széthúz, egy szem dobozba mindent bele, majd legközelebb a negyedik helyett az ötödiken, zöld helyett narancssárga emeleten, nyugati helyett keleti ablak mellett (hurrá, délután is látom a képernyőt!) láttam neki a munkának. Ja, az igazi költözés, az most még nem. Egy hét múlva hétfőn kapom meg a kulcsot, utána majd meglátjuk hogy mikor és hogyan.
Hú, most látom csak, még a Swiss Miniatur és a bicikli között is kimaradt egy-két album, amit eddig elfelejtettem kiválogatni és feltölteni. Hamarosan fent lesznek, nézzétek meg majd ezeket is!
A mai fotóválogatás során az amdeni képek egyike annyira megtetszett, hogy végre rászántam magam és regisztráltam a kék-rózsaszín pöttyös fotós oldalon is. A Picasa ugyebár az, ahova mindenki minden szemetét feltölti, albumokba rendezve. Ez tök jó, ha az a célom, hogy elmeséljem, merre jártam, mit láttam. Ha viszont dicsekedni akarok azzal, hogy de tök jó fényképet csináltam, akkor erre inkább a Flickr fotófolyama való, és egyébként is ezen az oldalon vannak jelen a komolyabb fotósok, és töltik fel a tényleg jó képeket. Szóval ezentúl én is tudathasadásos leszek. A régi helyen marad a régi szerkezet, régi hozzáállás. Az új helyen pedig nagyon kevés (kezdetnek egyetlenegy) szerintem nagyon jól sikerült fotó. Link a jobb hasábban a fotó alatt.
Asszem elkészült a saláta. Jó étvágyat!
Ha ritkán blogolok, annak több oka is lehet. Például ha nincs semmi mondanivalóm. Legalábbis semmi olyan mondanivalóm, amit izgalmas lenne elmesélni, épeszű kerek blogbejegyzést tudnék kitalálni róla (mint amilyen ez éppen nem lesz, és a múltkori sem sikerült épp tökéletesre a vissza nem térő motívummal, aminek visszatérésére vártatok többen is – lehet, hogy a kevés hosszú blogiromány helyett nekem is követni kéne a trendet rövid, gyakori csiripeléskkel?). Vagy az, ha annyi de annyi ilyen dolog történik, hogy nincs időm közben megállni és leírni ezeket, hiszen hajt az, hogy járjam az országot két lábon vagy két keréken. Vagy az, ha fáradt vagyok, nagyon fáradt. Most azt hiszem ezek mind együtt itt vannak a vállamon.
Töltöttem fel pár fényképet néhány picit régebbi kalandról. Például arról, amikor az egyik hétvégi napon fogalmam sem volt, hogy merre tekerjek, ezért az egyik svájci turisztikai honlapot böngésztem, és megpillantottam egy gyönyörű tengerszemet Interlakentől alig húsz kilométerre. Azonnal el is határoztam, hogy az lesz aznapi célom. Mint Interlaken neve is mutatja, ez két szomszédos tó között van, gondoltam leszállok az egyik tó túlvégénél (Thun) a vonatról, hogy meglegyen a bemelegítés sík terepen. Na, az meg is volt, aztán feltekertem tengerszint felett ötszáz méterről közel ezer méter magasságba Grindelwald-ig, ami félúton bőven túl van kétdimenziós térképek szerint; annak rendje s módja szerint kidöglöttem kellőképp, de sebaj... Ott aztán vetettem egy pillantást a térképre, hogy merre is tovább. Az meg a gúnyos vigyorral közölte velem, úgy délután négy körül, a gyülekező felhők között, hogy a tengerszem bizony kábé 2200m magasan van. Köszike! Ennek örömére gyorsan gurultam egy jó nagyot, vissza Interlakenbe, majd a tó túlszélén visszatekertem Thunig. A tengerszem sajnos kimaradt, de egy közel százas jóleső tekerés azért megvolt!
Aztán volt egy olyan hétvége is, amikor megint kedvencemet, az olasz részt szemeltem ki. Jóadag hegyi tekerés után estefele Asconába tévedtem, ahol picit körülnéztem, és szállásra vadásztam volna, ámde az utcaművész fesztiválnak közölhetően reményeim hamar szertefoszlottak. A szomszédos Locarnóban is megpróbálkoztam, van ott egy, a múltkorról már jól ismert információs pult, ahol lehet lapozgatni szállodák között, mindegyikhez van kép, árfekvés és telefonszám. Mindez kábé negyed órával az előtt, hogy az utolsó vonat indulna vissza Zürichbe. Kábé a hatodik vagy hetedik szállodát hívhattam, amikor már én is teljesen meglepődtem: van szoba! Mondtam is a pacáknak, hogy azonnal ott leszek! Hogy odatalálok-e? Naná, ide van írva a cím, nekem meg van térképes kütyüm, persze hogy odatalálok. Öt perc és ott vagyok! Katt. Na nézzük csak a térképet... Aszongyahogy... ööö... az... ott... fenn...? A Monte Brè [megj.: a Lugano melletti Monte Brè-n is jártam már, de ez egy másik] felé vezető úton kábé az utolsó előtti mesterséges építmény? Nagylevegő. Csaknem egy órás kaptató, olyan meredek, amit épphogy bírok nagyjából folyamatosan, egy-egy kisebb szusszanással. Azonnal szertefoszlott az az elképzelés, hogy este még a belvárosban kolbászolok egy picit és beülök valami szimpi helyre. De legalább jól esett a tekerés, és a hotelben az egy szem mindenes pacák iszonyú jó fej volt, csinált nekem kaját (na persze a jófejséget úgy kell érteni, hogy jóval a konyha bezárása után; azért az árát megkérte tisztességesen), meg aztán a kilátás sem volt semmi a szobából (lásd a pálmafás képet). Másnap pedig Ascona városnézés – ismét beszéljenek helyettem a képek.
Megint ugrunk talán egy vagy két hétvégét. Túrácska a Walensee mellett. Körülbelül, hát, úgy kábé maximum öt kilométer lehetett, és az út is felment a tó közvetlen partjától legalább tíz méter magasra. Kemény kirándulás volt! Rá egy hétre majdnem ugyanitt, másik csapattal, magyarországi vendégekkel és eddig számomra ismeretlen itteni magyarokkal jóval nagyobbat túráztunk, Amden és Arvenbühl fedőnévre hallgatnak a képek.
Kétszer feltekertem már a Sihlsee-hez is, ebből a tóból ered az a folyócska, ami a gyárépület előtt halad el. Ez is tisztességes emelkedő, jó edzés. De még mindig nagyon nem vagyok jó kondiban. Pedig igencsak kellene!
Májusban ugyebár kimaradt az a bizonyos havi fogadalom. Szánom-bánom. Nem történt semmi komoly elhatározás, viszont nagyon-nagyon kacérkodom a gondolattal, hogy az Alpok bizony nem azért van itt, hogy az ember vonattal, alagutakon keresztül szelje át. Ehhez meg kell még picit edzeni, de aztán valószínűleg egy szép napon nekifogok majd és legyűröm. Legalábbis nagyon remélem. És ha sikerül, akkor utólag elkönyvelem májusi fogadalomnak.
Júniusra pedig a némettanulást tűztem ki. Persze itt is a lustaság győzött: egészen addig vártam, amíg szinte csak a kisujjamat kellett megmozdítani. Közvetlen kollégám küldött ugyanis levelet, hogy barátnője némettanítást vállal. Nyelvtanárnak készül, tehát minden bizonnyal valamelyest konyít hozzá, viszont kevesebbet kér, mint egy igazi végzett emberke. Remélem, bejön. Később aztán majd valószínűleg beiratkozom valami nyelviskolai kurzusba. Így az elején azért jó a magántanár, mert sokmindent felszedtem már, viszont tudásomat bármelyik ementáli megirigyelné. Olyan kurzus meg aligha létezik, ami az alapoktól indul, de gyorsan halad az elején. Valószínűleg így is fura tanonc leszek, szegény leányzóval valahogy el kell majd fogadtatnom, hogy például a nyelvtan, mondatszerkezetek meg ilyesmik tökre érdekelnek, meg a hétköznapi nyelven használt fordulatok, de azt felejtse el, hogy én a derdiedast akár egyetlen szóhoz is megtanuljam, mert nem és kész, én egyszerűen tudom, hogy az én agyam ezt nem bírja megjegyezni. Na majd meglátjuk...
Volt ám költözés is. Számgép kikapcs, kábelek széthúz, egy szem dobozba mindent bele, majd legközelebb a negyedik helyett az ötödiken, zöld helyett narancssárga emeleten, nyugati helyett keleti ablak mellett (hurrá, délután is látom a képernyőt!) láttam neki a munkának. Ja, az igazi költözés, az most még nem. Egy hét múlva hétfőn kapom meg a kulcsot, utána majd meglátjuk hogy mikor és hogyan.
Hú, most látom csak, még a Swiss Miniatur és a bicikli között is kimaradt egy-két album, amit eddig elfelejtettem kiválogatni és feltölteni. Hamarosan fent lesznek, nézzétek meg majd ezeket is!
A mai fotóválogatás során az amdeni képek egyike annyira megtetszett, hogy végre rászántam magam és regisztráltam a kék-rózsaszín pöttyös fotós oldalon is. A Picasa ugyebár az, ahova mindenki minden szemetét feltölti, albumokba rendezve. Ez tök jó, ha az a célom, hogy elmeséljem, merre jártam, mit láttam. Ha viszont dicsekedni akarok azzal, hogy de tök jó fényképet csináltam, akkor erre inkább a Flickr fotófolyama való, és egyébként is ezen az oldalon vannak jelen a komolyabb fotósok, és töltik fel a tényleg jó képeket. Szóval ezentúl én is tudathasadásos leszek. A régi helyen marad a régi szerkezet, régi hozzáállás. Az új helyen pedig nagyon kevés (kezdetnek egyetlenegy) szerintem nagyon jól sikerült fotó. Link a jobb hasábban a fotó alatt.
Asszem elkészült a saláta. Jó étvágyat!
2009/05/16
Trekerés
Van egy közvetlen kolléganőm, akivel mindenütt összefutok. Elkezdhetném sorolni, hogy találkoztam már vele Zürich főpályaudvarán, az Ikea környékén, az egyik legjobb ajándékboltban, és már nem is emlékszem hogy hány másik helyszínen; ezek egyenként nem túl izgalmasak, de tényleg annyi ilyen volt, hogy már meg sem lepődünk, csak újra nagyot röhögünk. Mint például pár hónapja a Golden Gate Bridge lábánál, amikor persze tudtuk, hogy mindketten Mountain View-ba utazunk, és naná hogy ez a tágabb környék leghíresebb nevezetessége, nade akkor is, pont egyszerre ugyanott... Két hete szombaton pedig Bellinzonában, Zürichtől két és fél órányi vonatozásra szálltunk le egyazon vonatról. Persze ismét valamelyest meg lehet indokolni: egyedül ezen a környéken volt szép idő az országban, és a híresebb Lugano és Locarno városokba tett látogatások alkalmával átutazóban mindketten külön-külön felfigyeltünk arra, hogy tök jó várak vannak itt.
Azt a hétvégét az olasz, a következőt a francia részen töltöttem, tök céltalanul kolbászolva fel-alá, várakat, városokat, miniatűr Svájcot nézegetve és miniatűr vonatokon utazva. Tavaly tavasszal–nyáron párszor csináltam hasonlót, például májusban egy hosszú hétvége mindhárom napját a Genfi-tó partján töltöttem biciklistül, de akkor mindhárom nap hazautaztam. Most egyszerűbb megoldást választottam, egy-egy éjszakát ott töltöttem random B betűs városokban, messze Zürichtől. A képek egy részét már feltöltöttem, másik részére még picit várnotok kell. Ja, és a Genfi-tó hidegebb, mint tavaly ilyenkor volt, most még tovább tartott nyakig bemászni. Miután sikerült, hihetetlenül fantasztikusan üdítő érzés volt úszni egyet! Annyira jó volt, hogy aztán éjjel még egyszer vállaltam a tortúrát.
Hogy ne nézzetek teljesen hülyének emiatt, megosztok inkább egy másik titkot is, ami miatt annyira hülyének fogtok nézni, hogy az előzőt el is felejtitek! Minden gyerek imád mezítláb mászkálni friss zöld fűben, vagy épp bárhol máshol; természetesen én is. Például a cégben nyáron gyakran vagyok így, és messze nem én vagyok az egyetlen. A bellinzonai várnézegetés során is úgy döntöttem, hogy rövid időre megszabadulok a szandáltól, csak úgy, mert az tök jó érzés. A rövid időből aztán nagyjából a másnap és a következő hétvége túlnyomó része lett. Mert tényleg tök jó érzés, és még nincs annyira meleg, hogy a forró beton miatt ne lehetne megtenni. Mondjuk kissé extrémre fogtam a figurát; egy-két óra után úgy megszokja az ember, hogy nem zavarják olyan apróságok, mint például vonatozás és hajózás, a chilloni vár árnyékos termeinek jéghideg kőpadlója, vagy mondjuk egy jó kis zuhé. Egyébként nemcsak jó érzés, hanem tök praktikus is egyben, például sokat egyszerűsít azon, ha egy pillanatra bele akarom lógatni a lábamat a tóba, meg aztán végre remélhetőleg eltelik egy nyár úgy, hogy nem jegyzi meg minden második ismerősöm a két fehér csík láttán, hogy de viccesen barnult le a lábfejem.
A tavalyi hasonló országnéző túrákkal ellentétben idén a biciklim sajnos nem volt nálam, pedig sokszor jól jött volna. Sajnos még tavaly nyáron elkövettem azt a hibát, hogy hazavittem egy túrára. Persze visszahozni ismét hiba lett volna, mert akkor otthon megint nem marad. A probléma megoldására egészen máig várni kellett. Ez roppant jó eredmény, ha azt nézzük, hogy a mai volt a második nap, amit drótszamárnézegetéssel töltöttem. Az ember elsuhan többszáz bicó előtt, némelyiket közelebbről szemügyre veszi, közben okosodik, hogy milyet is szeretne, mi miért jó vagy nem jó stb., icipicit letisztul a kép, de még mindig nem tudja eldönteni, hogy inkább ilyet vagy inkább olyat, inkább egyszerűbbet vagy inkább komolyabb profibbat, és akkor már jönnek a konkrét jelöltek, de az egyikben ez nem tetszik picit, a másikban az, a harmadik brutálisan drága, a negyedik túl nagy, az ötödik csúnyácska, meg egyébként is a bőség zavara, aztán egyszercsak ott van (most valaki hirtelen öntsön pofán egy pohár vízzel, mielőtt olyan hülyeséget találok mondani, hogy „a nagy Ő”) az a kerékpár, amelyik minden szempontból fantasztikusan jó, de ez még mind semmi... nem fogjátok elhinni... immár harmadszor fogtok hülyének nézni... a legeslegfontosabb tulajdonsága: Gyönyörű!!! Elegáns, letisztult, semmi sallang, semmi fölösleges elem. Ezüstszürke váz, pont a tökéletes szürke árnyalat, pont a tökéletes csillogás, hasonlóan csillogó, igényesen megmunkált felszínű fekete kormányrúd, fekete teló, nyilván fekete kerekek és sok egyéb apróság szintén fekete, a vázon a feliratok feketék egy kevés pirossal megfűszerezve, ami leírva furcsának tűnhet szürke alapon, de tényleg jól néz ki. Hab a tortán, hogy a srác leemelt a polcról egy fekete és egy szürke kulacstartót, mindkét szín tökéletesen passzolt, hosszú percekig nem tudtam eldönteni, hogy melyiket válasszam (lehet tippelni:)).
Ígérem, a holnapi trekerés közben csinálok képeket! [Frissítés: ma már holnap van, az ígéretnek megfelelően íme néhány kép.]
Azt a hétvégét az olasz, a következőt a francia részen töltöttem, tök céltalanul kolbászolva fel-alá, várakat, városokat, miniatűr Svájcot nézegetve és miniatűr vonatokon utazva. Tavaly tavasszal–nyáron párszor csináltam hasonlót, például májusban egy hosszú hétvége mindhárom napját a Genfi-tó partján töltöttem biciklistül, de akkor mindhárom nap hazautaztam. Most egyszerűbb megoldást választottam, egy-egy éjszakát ott töltöttem random B betűs városokban, messze Zürichtől. A képek egy részét már feltöltöttem, másik részére még picit várnotok kell. Ja, és a Genfi-tó hidegebb, mint tavaly ilyenkor volt, most még tovább tartott nyakig bemászni. Miután sikerült, hihetetlenül fantasztikusan üdítő érzés volt úszni egyet! Annyira jó volt, hogy aztán éjjel még egyszer vállaltam a tortúrát.
Hogy ne nézzetek teljesen hülyének emiatt, megosztok inkább egy másik titkot is, ami miatt annyira hülyének fogtok nézni, hogy az előzőt el is felejtitek! Minden gyerek imád mezítláb mászkálni friss zöld fűben, vagy épp bárhol máshol; természetesen én is. Például a cégben nyáron gyakran vagyok így, és messze nem én vagyok az egyetlen. A bellinzonai várnézegetés során is úgy döntöttem, hogy rövid időre megszabadulok a szandáltól, csak úgy, mert az tök jó érzés. A rövid időből aztán nagyjából a másnap és a következő hétvége túlnyomó része lett. Mert tényleg tök jó érzés, és még nincs annyira meleg, hogy a forró beton miatt ne lehetne megtenni. Mondjuk kissé extrémre fogtam a figurát; egy-két óra után úgy megszokja az ember, hogy nem zavarják olyan apróságok, mint például vonatozás és hajózás, a chilloni vár árnyékos termeinek jéghideg kőpadlója, vagy mondjuk egy jó kis zuhé. Egyébként nemcsak jó érzés, hanem tök praktikus is egyben, például sokat egyszerűsít azon, ha egy pillanatra bele akarom lógatni a lábamat a tóba, meg aztán végre remélhetőleg eltelik egy nyár úgy, hogy nem jegyzi meg minden második ismerősöm a két fehér csík láttán, hogy de viccesen barnult le a lábfejem.
A tavalyi hasonló országnéző túrákkal ellentétben idén a biciklim sajnos nem volt nálam, pedig sokszor jól jött volna. Sajnos még tavaly nyáron elkövettem azt a hibát, hogy hazavittem egy túrára. Persze visszahozni ismét hiba lett volna, mert akkor otthon megint nem marad. A probléma megoldására egészen máig várni kellett. Ez roppant jó eredmény, ha azt nézzük, hogy a mai volt a második nap, amit drótszamárnézegetéssel töltöttem. Az ember elsuhan többszáz bicó előtt, némelyiket közelebbről szemügyre veszi, közben okosodik, hogy milyet is szeretne, mi miért jó vagy nem jó stb., icipicit letisztul a kép, de még mindig nem tudja eldönteni, hogy inkább ilyet vagy inkább olyat, inkább egyszerűbbet vagy inkább komolyabb profibbat, és akkor már jönnek a konkrét jelöltek, de az egyikben ez nem tetszik picit, a másikban az, a harmadik brutálisan drága, a negyedik túl nagy, az ötödik csúnyácska, meg egyébként is a bőség zavara, aztán egyszercsak ott van (most valaki hirtelen öntsön pofán egy pohár vízzel, mielőtt olyan hülyeséget találok mondani, hogy „a nagy Ő”) az a kerékpár, amelyik minden szempontból fantasztikusan jó, de ez még mind semmi... nem fogjátok elhinni... immár harmadszor fogtok hülyének nézni... a legeslegfontosabb tulajdonsága: Gyönyörű!!! Elegáns, letisztult, semmi sallang, semmi fölösleges elem. Ezüstszürke váz, pont a tökéletes szürke árnyalat, pont a tökéletes csillogás, hasonlóan csillogó, igényesen megmunkált felszínű fekete kormányrúd, fekete teló, nyilván fekete kerekek és sok egyéb apróság szintén fekete, a vázon a feliratok feketék egy kevés pirossal megfűszerezve, ami leírva furcsának tűnhet szürke alapon, de tényleg jól néz ki. Hab a tortán, hogy a srác leemelt a polcról egy fekete és egy szürke kulacstartót, mindkét szín tökéletesen passzolt, hosszú percekig nem tudtam eldönteni, hogy melyiket válasszam (lehet tippelni:)).
Ígérem, a holnapi trekerés közben csinálok képeket! [Frissítés: ma már holnap van, az ígéretnek megfelelően íme néhány kép.]
2009/04/29
Plasztikai műtét
Mellékhatása akár egy jó kis fogyókúra is lehet. Mert az ember nem nassol össze-vissza, hanem megpróbál napi 3-szor kajálni, ha egyszer a fogdoktornő azt mondja, hogy bizony minden étkezés után nagyon alaposan fogat kell mosni, kitisztítani selyemmel és egyéb kütyükkel, nehogy bármi ételdarab ottragadjon a fogak és a drót közti számtalan rés egyikében.
A felső metszőfogaim egyike jóval előrébb áll, mint a másik, ezt tippem szerint mindenki hamar észreveszi, akivel beszélgetek. Engem sosem zavart. Az viszont már annál inkább, hogy az évek során lassan, de folyamatosan romlott a helyzet. Elég volt beleharapni egy almába, egy apró rostdarab szinte biztosan beragadt a két fog közé, és éreztem, hogy feszíti tovább. Nemcsak fent, lent is sajnos eléggé torlódtak és összevissza állnak a fogaim.
Habár a gondolat már évek óta foglalkoztatott, csak mostanra sikerült tényleg elszánnom magam. Megfosztottak fele bölcsességemtől (a felsőktől, még szilveszter előtt, előkészületként, hogy ne nyomják tovább össze a többit, de az almaevési problémát ez sem oldotta meg), valamint a bal alsó 5-östől is, amelynek a tükörképe iszonyú régóta hiányzik már (így szimmetrikus lett a fogazatom), és amelyik már egyébként is félhalott volt (ennek megfelelően nagyon nehezen sikerült kihúzniuk – egy élő fogat meg lehet fogni és két perc alatt kiszedni, egy félhalott azonnal törik ott ahol megfogod, szegény dokibá szenvedett vagy negyed órán át vele). A fogszabályzó ezt a két rést el fogja tüntetni. Az alsó még nincs fenn, majd a következő alkalommal; egyelőre úgy gondolta a dokinő, hogy bőven elég, ha a felsőhöz szokom hozzá.
Bevallom, rosszabbra számítottam, gyorsan megszoktam. Fel sem tűnik. Sajnos néha olyankor sem, amikor felállok nasiért. Lehet, hogy a mellékhatás nem jön be. Sebaj, májusra is kell valamit tartogatni!
A felső metszőfogaim egyike jóval előrébb áll, mint a másik, ezt tippem szerint mindenki hamar észreveszi, akivel beszélgetek. Engem sosem zavart. Az viszont már annál inkább, hogy az évek során lassan, de folyamatosan romlott a helyzet. Elég volt beleharapni egy almába, egy apró rostdarab szinte biztosan beragadt a két fog közé, és éreztem, hogy feszíti tovább. Nemcsak fent, lent is sajnos eléggé torlódtak és összevissza állnak a fogaim.
Habár a gondolat már évek óta foglalkoztatott, csak mostanra sikerült tényleg elszánnom magam. Megfosztottak fele bölcsességemtől (a felsőktől, még szilveszter előtt, előkészületként, hogy ne nyomják tovább össze a többit, de az almaevési problémát ez sem oldotta meg), valamint a bal alsó 5-östől is, amelynek a tükörképe iszonyú régóta hiányzik már (így szimmetrikus lett a fogazatom), és amelyik már egyébként is félhalott volt (ennek megfelelően nagyon nehezen sikerült kihúzniuk – egy élő fogat meg lehet fogni és két perc alatt kiszedni, egy félhalott azonnal törik ott ahol megfogod, szegény dokibá szenvedett vagy negyed órán át vele). A fogszabályzó ezt a két rést el fogja tüntetni. Az alsó még nincs fenn, majd a következő alkalommal; egyelőre úgy gondolta a dokinő, hogy bőven elég, ha a felsőhöz szokom hozzá.
Bevallom, rosszabbra számítottam, gyorsan megszoktam. Fel sem tűnik. Sajnos néha olyankor sem, amikor felállok nasiért. Lehet, hogy a mellékhatás nem jön be. Sebaj, májusra is kell valamit tartogatni!
2009/03/18
Ehavi
A múltkor említettem, hogy újévkor eldöntöttem: több dolgot másképp, okosabban, tudatosabban fogok csinálni. A február eleji fogadalmat, a reggelit a cégben azóta is rendesen tartom.
Március elején felötlött bennem, hogy eltelt már egy teljes hónap, ideje lenne megint valami újba belevágni. Ekkortájt fogalmazódott meg bennem az, hogy tulajdonképpen miért is ne lehetne kitűzni minden hónapra egy célt.
Két apró csalást engedjetek meg nekem, csak hogy szegény január ne maradjon ki. Egyrészt most megfogalmazódott módszert datáljuk vissza az év elejére, másrészt fogadjuk is el elegendően komolynak ezt a meta-fogadalmat. Szóval játsszuk azt, hogy januárban megfogadtam, hogy minden hónapban változtatok valamit az életemen, és konkrétan januárban azt változtattam, hogy megfogadtam, hogy minden hónapban változtatok valamit.
A februárit már tudjátok, és nyilván furdalja az oldalatokat a kíváncsiság, hogy márciusra mi jut. Van egy képzeletbeli listám azokról a dolgokról, amikkel nem vagyok elégedett, nem nagyon tetszenek, valamit tenni kéne, valami frusztrál, valami hiányzik, valami újra vágyom, vagy bármi ilyesmi, tehát ami esélyes arra, hogy változtassak. Erről a listáról fogok válogatni.
Az ehavi nyertes a lakásnézés. A közös albérlet egyszerűen nem nekem való. Rájöttem, hogy szükségem van nagyobb privát szférára, mint amit itt megkaphatok. Illetve, igazából ezt mindig is tudtam, most inkább arról van szó, hogy tudatosult bennem, hogy ez valójában milyen sokat számít. Elkezdtem lakást keresni. Erről majd részletesebben beszámolok később. Elöljáróban annyit, hogy ez Zürichben nem könnyű feladat: egy lakásra általában több tucat jelentkező akad, és nagyon kevés az olyan kégli, amit még ha ideiglenesen is, de az otthonomnak tudnék érezni. Annyira meg azért egyáltalán nem rossz ez a közös albérlet, hogy különköltözzek egy olyan lakásba, amelyik nem tetszik, ahova nem lenne jó érzés hazamenni. Természetesen amint lesz fejlemény, beszámolok róla.
Márciusban tehát a különköltözés elhatározása került le a titkos listáról. Hogy mik maradtak még rajta, azt most nem lövöm le, majd csak egyesével a mindig aktuálisat. Ha viszont Neked, kedves blogolvasó, van esetleg ötleted hogy mivel tudnám még bővíteni a lajstromot, kíváncsian várom!
Március elején felötlött bennem, hogy eltelt már egy teljes hónap, ideje lenne megint valami újba belevágni. Ekkortájt fogalmazódott meg bennem az, hogy tulajdonképpen miért is ne lehetne kitűzni minden hónapra egy célt.
Két apró csalást engedjetek meg nekem, csak hogy szegény január ne maradjon ki. Egyrészt most megfogalmazódott módszert datáljuk vissza az év elejére, másrészt fogadjuk is el elegendően komolynak ezt a meta-fogadalmat. Szóval játsszuk azt, hogy januárban megfogadtam, hogy minden hónapban változtatok valamit az életemen, és konkrétan januárban azt változtattam, hogy megfogadtam, hogy minden hónapban változtatok valamit.
A februárit már tudjátok, és nyilván furdalja az oldalatokat a kíváncsiság, hogy márciusra mi jut. Van egy képzeletbeli listám azokról a dolgokról, amikkel nem vagyok elégedett, nem nagyon tetszenek, valamit tenni kéne, valami frusztrál, valami hiányzik, valami újra vágyom, vagy bármi ilyesmi, tehát ami esélyes arra, hogy változtassak. Erről a listáról fogok válogatni.
Az ehavi nyertes a lakásnézés. A közös albérlet egyszerűen nem nekem való. Rájöttem, hogy szükségem van nagyobb privát szférára, mint amit itt megkaphatok. Illetve, igazából ezt mindig is tudtam, most inkább arról van szó, hogy tudatosult bennem, hogy ez valójában milyen sokat számít. Elkezdtem lakást keresni. Erről majd részletesebben beszámolok később. Elöljáróban annyit, hogy ez Zürichben nem könnyű feladat: egy lakásra általában több tucat jelentkező akad, és nagyon kevés az olyan kégli, amit még ha ideiglenesen is, de az otthonomnak tudnék érezni. Annyira meg azért egyáltalán nem rossz ez a közös albérlet, hogy különköltözzek egy olyan lakásba, amelyik nem tetszik, ahova nem lenne jó érzés hazamenni. Természetesen amint lesz fejlemény, beszámolok róla.
Márciusban tehát a különköltözés elhatározása került le a titkos listáról. Hogy mik maradtak még rajta, azt most nem lövöm le, majd csak egyesével a mindig aktuálisat. Ha viszont Neked, kedves blogolvasó, van esetleg ötleted hogy mivel tudnám még bővíteni a lajstromot, kíváncsian várom!
2009/03/08
Rigi
A mai első tanulság: a Rigi hegy csodaszép, párszor vissza kell még menni majd kirándulni, vagy síelni, szánkózni, ilyesmi. Csak el ne felejtsek alaposan körülnézni ott, ahol a sípálya keresztezi a fogaskerekűt! :)
A mai második tanulság: sokkal jobban figyelnem kell, hogy a képek ne legyenek túlexponáltak. Gyorsan meg is kerestem és bekapcsoltam azt az opciót, hogy csak egy mozdulat legyen kérni a túl fehér részek villogtatását a kép visszanézésekor, meg a fényesség hisztogramra is jobban fogok figyelni ezentúl, és bátrabban fogom használni a polárszűrőt. Merthogy a mai képek, hát... könnyen lehettek volna még jobbak.
A mai második tanulság: sokkal jobban figyelnem kell, hogy a képek ne legyenek túlexponáltak. Gyorsan meg is kerestem és bekapcsoltam azt az opciót, hogy csak egy mozdulat legyen kérni a túl fehér részek villogtatását a kép visszanézésekor, meg a fényesség hisztogramra is jobban fogok figyelni ezentúl, és bátrabban fogom használni a polárszűrőt. Merthogy a mai képek, hát... könnyen lehettek volna még jobbak.
2009/03/01
Bábeli zűrzavar
Amikor egy magyar anyanyelvű, másfél éve többnyire angolul beszélő emberke, aki a környezet hatására kezd felszedni némi alapvető némethez hellyel-közzel hasonlító tudást, és egy-két alap dolgot már el tud krákogni, egyszercsak olasz nyelvterületre téved, és elhatározza, hogy lappangó ilyen irányú tudását felelevenítve igenis olaszul fogja kérni a gyorsbüfében azt a bizonyos török nevű ételt, hát annak garantáltan valami értelmetlen makogás az eredménye. Kész csoda, hogy nem haltam éhen :)
Szóval az úgy volt, hogy kezd már totál elegem lenni a télből, pláne miután a múlt hétvégén iszonyúan hideg volt. Megnéztem, az időjárásjelentés szombatra napsütést és 18 fokot ígért. Sajnos nem Zürichbe, hanem Luganóba, de hát az csak röpke két és fél óra vonattal. Persze valami hiba lehetett a mátrixban, mert miután teljesen beleéltem magam, megnéztem pár másik időjós oldalt is, melyek a napsütésben teljes mértékben egyetértettek, a hőmérsékletet azonban 12–14 fok köré saccolták. Hát nem mindegy. De ha már eltöntöttem, akkor hajrá! A rendszeres reggelinek köszönhetően szerencsére nem okozott túl nagy gondot a röviddel 7 után ébredés, így még délelőtt odaértem.
Az időjárás tök érdekes volt. Természetesen nagyon messze a 18 foktól. Szerintem határozottan egy pólós. Az összes helyi emberke szerint kabátos. Esküszöm, felvettem a pulóvert, és még volt nálam egyéb meleg cucc is, de egyszerűen belesültem, nem bírtam. A helyiek meg szemlátomást hülyének néztek. Egyre erősebb az a gyanúm, hogy az átlag emberhez képest az én hőérzetemet sokkal erősebben befolyásolja a napsütés, mintsem a hőmérséklet. Pedig a Nap sem közvetlenül sütött ránk, hanem nagyon gyenge homogén ködön vagy párán keresztül, nem is tudom minek kell ezt hívni. A közeli hegyek homályosak voltak, a távoli magas hegyeknek pedig csak nagyon halványan látszott a kontúrjuk.
A város jópofa, de semmi különös, nem nagyon ragadott meg. A csodakütyünek köszönhetően a vonatúton tudtam nézegetni a neten, hogy milyen látnivalók vannak, és el is határoztam, hogy a közeli Monte Brè-re felsiklózom. Még a menetrendet is meg tudtam nézni, óránként jár ütemesen, oké. Odaértem kényelmesen fél órával előtte, hiszen az összes svájci város kisebb, mint gondolnám. Fél óra várakozás után kezdett gyanús lenni, hogy valami nem stimmel. Megnéztem újra a menetrendet. Hülye olaszok. Ütemes, óránként, naná, de ugyebár a szieszta az kötelező, ott kimarad egy.
(A menetrenddel kapcsolatban megfogalmazódott bennem még egy költői kérdés. Mint minden rendes közlekedési eszköznél, itt is külön van kiírva két táblázatban az oda- illetve visszaút indulási és érkezési időpontjai. Minek? Siklóóó!)
Talán hülyeség, talán makacsság, nem is tudom, hogy csakazértis kivártam és felvitettem magam. Talán arra voltam kíváncsi, hogy ott fent is ennyire párás-e a levegő, vagy onnan már látszanak tisztán a magas hegyek. Hát onnan sem látszottak igazán. A sikló tetejénél nem volt semmi különös, viszont sok turistaút indul innen. Kinéztem a legközelebbit, Brè falut, negyed óra gyaloglásnyira. A prospektus szerint az ófalu utcáin mindenféle műtárgyak vannak kiállítva, ami tök jó. Azt persze nem írta a prospektus, hogy ez negyed óra lépcsőzés lefelé, amit utána visszafelé is meg kell tenni.
Hihetetlen mesés helyre pottyantam Brè óvárosában. Ősrégi kőépületek, összevissza kanyargós, lépcsős-lejtős sikátorok, úton-útfélen feldobva a már említett műtárgyakkal, vagy épp napozó macskával, vagy mondjuk egy utcára néző mosógéppel. Teljesen elvarázsolódtam. Legalább háromszor végigjártam keresztbe-kasul, tátott szájjal, fényképezőt kattintgatva. Sajnos még nem vagyok annyira jó fotós, és pláne nem annyira jó művész, valószínűleg nem is leszek sosem, hogy ezek a képek igazán visszaadják a hangulatát, de talán valamennyit átadnak.
És hogy egy pillanatra visszatérjünk a bábeli zűrzavarhoz, a fényképek között van egy borzasztó többnyelvű szóvicc is... Hú, azt hittem, nem fogom tudni keretes szerkezetbe foglalni ezt a blogbejegyzést, de mégis sikerült. :P
Szóval az úgy volt, hogy kezd már totál elegem lenni a télből, pláne miután a múlt hétvégén iszonyúan hideg volt. Megnéztem, az időjárásjelentés szombatra napsütést és 18 fokot ígért. Sajnos nem Zürichbe, hanem Luganóba, de hát az csak röpke két és fél óra vonattal. Persze valami hiba lehetett a mátrixban, mert miután teljesen beleéltem magam, megnéztem pár másik időjós oldalt is, melyek a napsütésben teljes mértékben egyetértettek, a hőmérsékletet azonban 12–14 fok köré saccolták. Hát nem mindegy. De ha már eltöntöttem, akkor hajrá! A rendszeres reggelinek köszönhetően szerencsére nem okozott túl nagy gondot a röviddel 7 után ébredés, így még délelőtt odaértem.
Az időjárás tök érdekes volt. Természetesen nagyon messze a 18 foktól. Szerintem határozottan egy pólós. Az összes helyi emberke szerint kabátos. Esküszöm, felvettem a pulóvert, és még volt nálam egyéb meleg cucc is, de egyszerűen belesültem, nem bírtam. A helyiek meg szemlátomást hülyének néztek. Egyre erősebb az a gyanúm, hogy az átlag emberhez képest az én hőérzetemet sokkal erősebben befolyásolja a napsütés, mintsem a hőmérséklet. Pedig a Nap sem közvetlenül sütött ránk, hanem nagyon gyenge homogén ködön vagy párán keresztül, nem is tudom minek kell ezt hívni. A közeli hegyek homályosak voltak, a távoli magas hegyeknek pedig csak nagyon halványan látszott a kontúrjuk.
A város jópofa, de semmi különös, nem nagyon ragadott meg. A csodakütyünek köszönhetően a vonatúton tudtam nézegetni a neten, hogy milyen látnivalók vannak, és el is határoztam, hogy a közeli Monte Brè-re felsiklózom. Még a menetrendet is meg tudtam nézni, óránként jár ütemesen, oké. Odaértem kényelmesen fél órával előtte, hiszen az összes svájci város kisebb, mint gondolnám. Fél óra várakozás után kezdett gyanús lenni, hogy valami nem stimmel. Megnéztem újra a menetrendet. Hülye olaszok. Ütemes, óránként, naná, de ugyebár a szieszta az kötelező, ott kimarad egy.
(A menetrenddel kapcsolatban megfogalmazódott bennem még egy költői kérdés. Mint minden rendes közlekedési eszköznél, itt is külön van kiírva két táblázatban az oda- illetve visszaút indulási és érkezési időpontjai. Minek? Siklóóó!)
Talán hülyeség, talán makacsság, nem is tudom, hogy csakazértis kivártam és felvitettem magam. Talán arra voltam kíváncsi, hogy ott fent is ennyire párás-e a levegő, vagy onnan már látszanak tisztán a magas hegyek. Hát onnan sem látszottak igazán. A sikló tetejénél nem volt semmi különös, viszont sok turistaút indul innen. Kinéztem a legközelebbit, Brè falut, negyed óra gyaloglásnyira. A prospektus szerint az ófalu utcáin mindenféle műtárgyak vannak kiállítva, ami tök jó. Azt persze nem írta a prospektus, hogy ez negyed óra lépcsőzés lefelé, amit utána visszafelé is meg kell tenni.
Hihetetlen mesés helyre pottyantam Brè óvárosában. Ősrégi kőépületek, összevissza kanyargós, lépcsős-lejtős sikátorok, úton-útfélen feldobva a már említett műtárgyakkal, vagy épp napozó macskával, vagy mondjuk egy utcára néző mosógéppel. Teljesen elvarázsolódtam. Legalább háromszor végigjártam keresztbe-kasul, tátott szájjal, fényképezőt kattintgatva. Sajnos még nem vagyok annyira jó fotós, és pláne nem annyira jó művész, valószínűleg nem is leszek sosem, hogy ezek a képek igazán visszaadják a hangulatát, de talán valamennyit átadnak.
És hogy egy pillanatra visszatérjünk a bábeli zűrzavarhoz, a fényképek között van egy borzasztó többnyelvű szóvicc is... Hú, azt hittem, nem fogom tudni keretes szerkezetbe foglalni ezt a blogbejegyzést, de mégis sikerült. :P
2009/02/02
Fogadalom
Ma reggel újévi fogadalmat tettem.
Mondjuk ez nem nagy újdonság, újévkor mindig szoktam ilyet, csak aztán sose lesz belőlük semmi. Most viszont kollégáimnak már elújságoltam, és meg is blogolom, éppen azért, hogy nagyobb legyen rajtam a nyomás, és folyton-folyvást azt kérdezzétek, hogy hogy állok vele, és bizony rá legyek kényszerítve, hogy azt mondhassam különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül, hogy kösz, megy simán.
És egy pillanatra tekintsünk el attól az aprócska részlettől is, hogy újév igazából nem épp most van.
Tulajdonképpen már a téli szünet folyamán komolyan elhatároztam, hogy idén csomó mindent ügyesebben, okosabban fogok csinálni. Csakhát ez ismét túlontúl általános ahhoz, hogy bármi is legyen belőle.
Aztán jött az amerikai kiruccanás, ami kellően szokatlan ahhoz, hogy értelme legyen valami állandó jellegű dolgot ott elkezdeni. Aztán egy újabb hét, amikor vissza kellett volna állnom itteni időzónára, de a jetlaget leküzdeni, pláne ebbe az irányba, hát az nem könnyű. Korán kell aludni menni, és korán kell felébredni, amikor a szervezet még nem kívánja.
És ha még csak a szervezetem nem kívánná! Node volt egyéb külső zavaró körülmény is. Konkrétan egy kütyü, amit nem lehet letenni. A cég karácsonyi ajándéka, melyet az utazások miatt csak most egy hete kaptam kézhez. A hardver (def.: amibe bele lehet rúgni) egy G1 nevű doboz, a szoftver (def.: ami miatt általában bele akarsz rúgni) pedig a Google által fejlesztett Android. Természetesen fejlesztői kiadás. És nem, nem akarok belerúgni (csak néha, egy icipicit ;-)).
Hozzá nem értők számára: ez egy „okostelefon”, amivel kismillió dolgot lehet csinálni. Böngészni, e-mailezni, térképészni, videózni, helymeghatározni, vízszintmérni, mélységélességet számolni, zenélni, kígyózni, hipnotizálni, égboltot nézni, időjóskodni, vonalkódot olvasni, kukoricát pattogtatni, és még végtelenségig folytathatnám a sort. Sőt, képzeljétek, állítólag még telefonálni is lehet vele!
De talán a legeslegfontosabb szolgáltatása, hogy végre van egy telefonom, amin be lehet állítani, hogy hétköznaponként szóljon az ébresztő. Egy darabig szükségem lesz rá azt hiszem. Ennek segítségével könnyebb lesz megvalósítanom a nagy megfoghatatlan cél első apró mozzanatát. A mai fogadalmat.
Minden nap reggeli a cégben...
Mondjuk ez nem nagy újdonság, újévkor mindig szoktam ilyet, csak aztán sose lesz belőlük semmi. Most viszont kollégáimnak már elújságoltam, és meg is blogolom, éppen azért, hogy nagyobb legyen rajtam a nyomás, és folyton-folyvást azt kérdezzétek, hogy hogy állok vele, és bizony rá legyek kényszerítve, hogy azt mondhassam különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül, hogy kösz, megy simán.
És egy pillanatra tekintsünk el attól az aprócska részlettől is, hogy újév igazából nem épp most van.
Tulajdonképpen már a téli szünet folyamán komolyan elhatároztam, hogy idén csomó mindent ügyesebben, okosabban fogok csinálni. Csakhát ez ismét túlontúl általános ahhoz, hogy bármi is legyen belőle.
Aztán jött az amerikai kiruccanás, ami kellően szokatlan ahhoz, hogy értelme legyen valami állandó jellegű dolgot ott elkezdeni. Aztán egy újabb hét, amikor vissza kellett volna állnom itteni időzónára, de a jetlaget leküzdeni, pláne ebbe az irányba, hát az nem könnyű. Korán kell aludni menni, és korán kell felébredni, amikor a szervezet még nem kívánja.
És ha még csak a szervezetem nem kívánná! Node volt egyéb külső zavaró körülmény is. Konkrétan egy kütyü, amit nem lehet letenni. A cég karácsonyi ajándéka, melyet az utazások miatt csak most egy hete kaptam kézhez. A hardver (def.: amibe bele lehet rúgni) egy G1 nevű doboz, a szoftver (def.: ami miatt általában bele akarsz rúgni) pedig a Google által fejlesztett Android. Természetesen fejlesztői kiadás. És nem, nem akarok belerúgni (csak néha, egy icipicit ;-)).
Hozzá nem értők számára: ez egy „okostelefon”, amivel kismillió dolgot lehet csinálni. Böngészni, e-mailezni, térképészni, videózni, helymeghatározni, vízszintmérni, mélységélességet számolni, zenélni, kígyózni, hipnotizálni, égboltot nézni, időjóskodni, vonalkódot olvasni, kukoricát pattogtatni, és még végtelenségig folytathatnám a sort. Sőt, képzeljétek, állítólag még telefonálni is lehet vele!
De talán a legeslegfontosabb szolgáltatása, hogy végre van egy telefonom, amin be lehet állítani, hogy hétköznaponként szóljon az ébresztő. Egy darabig szükségem lesz rá azt hiszem. Ennek segítségével könnyebb lesz megvalósítanom a nagy megfoghatatlan cél első apró mozzanatát. A mai fogadalmat.
Minden nap reggeli a cégben...
2009/01/24
Semmi különös
Persze ez így nem igaz, mert sokminden történt, de azért tulajdonképpen tényleg nincs semmi igazán hűde különös. Semmi olyasmi, amiért úgy érezném, hogy azonnal tollat billentyűzetet kéne ragadnom és megblogolnom. Vagy csak nem vagyok blogolós hangulatban.
Szép volt, jó volt, villámgyorsan eltelt az otthon töltött három hét. Amcsival is mázlink volt sokáig, egyrészt mert kifogtunk egy extra ünnepnapot, másrészt meglepően meleg volt (napközben akár 20 fok is, mármint Celsius, tűző napsütés, de este hirtelen nagyon lehűlt mindig – valljuk be, télhez képest nem is olyan rossz), egészen egy-két nappal ezelőttig, azóta hideg van (mondjuk olyan tizenkevés fok, határeset hogy egy szál póló elég-e :-)) és szemerkél valami bizonytalan esőszerűség. Holnap lesz még egy (esős?) napom SF-ban, majd irány haza. Mármint Zürichbe.
Tényleg bocsi, nem vagyok pötyögős hangulatban. Van viszont jópár új fénykép, meséljenek ők helyettem! Sok-sok külön albumba szétszedve, hogy kevesebbnek tűnjön, hehe. A régi Biatorbágy és Nikon D90 album is bővült picit.
Sajnos arra sincs semmi ötletem, hogy ezt a blogbejegyzést hogyan lehetne értelmesen befej
Szép volt, jó volt, villámgyorsan eltelt az otthon töltött három hét. Amcsival is mázlink volt sokáig, egyrészt mert kifogtunk egy extra ünnepnapot, másrészt meglepően meleg volt (napközben akár 20 fok is, mármint Celsius, tűző napsütés, de este hirtelen nagyon lehűlt mindig – valljuk be, télhez képest nem is olyan rossz), egészen egy-két nappal ezelőttig, azóta hideg van (mondjuk olyan tizenkevés fok, határeset hogy egy szál póló elég-e :-)) és szemerkél valami bizonytalan esőszerűség. Holnap lesz még egy (esős?) napom SF-ban, majd irány haza. Mármint Zürichbe.
Tényleg bocsi, nem vagyok pötyögős hangulatban. Van viszont jópár új fénykép, meséljenek ők helyettem! Sok-sok külön albumba szétszedve, hogy kevesebbnek tűnjön, hehe. A régi Biatorbágy és Nikon D90 album is bővült picit.
Sajnos arra sincs semmi ötletem, hogy ezt a blogbejegyzést hogyan lehetne értelmesen befej
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
