2008/12/17
Hóhahó
Ma reggel (értsd: 11 körül) hatalmas meglepetés ért ébredéskor. Minden hófehér volt elég rendesen, pedig este (értsd: éjjel 2 körül) még nyoma sem volt havazásnak. Azóta is nagyjából folyamatosan havazik, a cég teraszára be is költözött pár hóember. Nem sokáig fogom azonban élvezni. Holnap bő egy hó (hó, érted :)) zürichmentes (szakértők, help: ezt a szót hogyan kell helyesen írni?) időszak kezdődik. A munka fáradalmait levezetendő három hét pihenés-döglés otthon, majd a pihenés-döglés fáradalmait levezetendő két hét Mountain View.
2008/12/16
Csecse becse
Félúton az ismert Beatles nóta felé... Zenél a Kaláka együttes.
(Klikk a picike play gombra!)
(Klikk a picike play gombra!)
2008/11/17
Meglepetés
A történet valamikor nagyon-nagyon régen kezdődik, nem is tudom hogy mikor.
Mindig is picit csodáltam azokat, akik értettek a fényképezéshez, és mindenféle bűvszavakkal dobálóztak, melyeket sosem bírtam megérteni, vagy ha mégis, akkor másnapra elfelejtettem. Úgy gondoltam, hogy ez nem nekem való. Precízen beállítani mindent, úgy, hogy csak hónapokkal később hívod elő, csak akkor kapsz visszajelzést arról, hogy mégis jó lett-e, ez egyáltalán nem az én világom. Jól elvoltam az egyszerű automata katt-katt gépekkel.
Teltek-múltak az évek, a filmes gépet felváltotta a digitális, de részemről a buta katt-katt megmaradt, és még mindig jó volt.
Teltek-múltak tovább az évek, és feltűnt, hogy tulajdonképpen mindig ugyanazt a nagyon kevés bűvszót hallom, akár meg is lehetne érteni és tanulni a jelentésüket. Ehhez mindössze annyi kéne, hogy összefüggésükben, egyszerre lássam őket, mert én csak azt tudom megjegyezni, amit értek, és csak azt értem meg, amit összefüggéseiben látok. Nem tudom sok apró, más-más időpillanatban hallott részletből összerakni a teljes képet, mert amit nem tudok hova kapcsolni, azt villámgyorsan elfelejtem. Ezért lehetett, hogy nem fogott meg sosem a téma, mindig csak legyintettem, hogy ááá én ehhez hülye vagyok.
Az idő rohant tovább, egyszercsak úgy hozta a sors, hogy külföldre szakadtam, ekkor álltam neki a virtuális térbe áthelyezni pár kalandom leírását, meg a katt-katt eredményeit is. És ez ekkor még mindig tök jó volt.
Az első fordulópont talán az lehetett, amikor én is nekiálltam mások fényképeit nézegetni a neten. Hirtelen hatalmas ellentmondás tárult elém. Miközben fájt a szívem kidobni akár egyetlen tűrhető képet is, és százasával töltöttem fel a számomra egyébként roppant izgalmas képeket, addig a mások albumaiban lapozgatást hasonló szintű fotók esetén pár tucat után meguntam. Ráébredtem, hogy ami nekem, aki ott voltam, utólag kellemes emlékeket elevenít fel, vagy számomra fontos apró részleteket hordoz, az másoknak többnyire egy tök unalmas kép. Elkezdtem tehát picit jobban odafigyelni az érdekesebb, szokatlanabb kompozíciókra. Ekkor rájöttem még valamire: az egyszerű kompakt gép tudása gyakran kevés ahhoz, hogy kifejezzem, amit szeretnék. Próbáltam a feltöltött képek számát is csökkenteni, de sokszor azért került fel két-három kép ugyanarról, mert eggyel nem tudtam kifejezni, amit szerettem volna.
Láttam unokatesómék fényképeit a nászútról. Körülbelül harminc kép lehetett, mégis többet mondtak el, mint az én egész galériám.
Az utolsó nagy lökést az adta, hogy nekiálltam a neten nézegetni fényképeket időtöltés gyanánt, csak úgy. Nem profi fotósok, hanem lelkes amatőrök munkáit. Egyre egyértelműbbé vált az elhatározás: én is szeretnék ilyen képeket csinálni.
Az események itt már felgyorsultak. Eltöltöttem egy egész napot azzal, hogy megpróbáltam megtanulni mindent, amit a fényképezésről tudni érdemes (hmmm, szerintetek sikerült? :)). Olvastam rakat véleményt a különféle gépekről, igyekeztem eldönteni, hogy melyik márka mellett tegyem le a voksom. A vélemények alapján, és természetesen szimpátia által is vezéreltetve megszületett a döntés. Pénteken két zsák pénzzel a hónom alatt elslattyogtam a boltba (egy zsák = amennyit eredetileg szántam a projektre) és elhoztam!
Nagyon hosszú történet veszi kezdetét ezzel. Meg kell ismernem a gépben rejlő számtalan lehetőséget. Meg kell szoknom, hogy mikre kell odafigyelni. Például hogy nappal mégse legyek olyan hülye, hogy 800-as ISO-val fényképezzem végig az egész állatkertet. Rengeteget kell tanulnom arról, mitől lesz jó és izgalmas egy kompozíció. És akkor még a számítógépes képfeldolgozó programokban rejlő végtelen lehetőségekről nem is beszéltünk.
Bízom benne, hogy az idő múlásával egyre inkább érdemes lesz néha ellátogatnotok körülnézni a galériámba. Pár korai zsenge már megcsodálható egy külön erre a célra készített albumban, valamint az állatkert is bővült néhány fotóval.
Azt hiszem, most leptem meg magam először igazán a kinttartózkodásom során. Az eddigi egyetlen hétvége tapasztalatai alapján bátran kijelenthetem, remek választás volt, már most rengeteg örömöt leltem benne!
Mindig is picit csodáltam azokat, akik értettek a fényképezéshez, és mindenféle bűvszavakkal dobálóztak, melyeket sosem bírtam megérteni, vagy ha mégis, akkor másnapra elfelejtettem. Úgy gondoltam, hogy ez nem nekem való. Precízen beállítani mindent, úgy, hogy csak hónapokkal később hívod elő, csak akkor kapsz visszajelzést arról, hogy mégis jó lett-e, ez egyáltalán nem az én világom. Jól elvoltam az egyszerű automata katt-katt gépekkel.
Teltek-múltak az évek, a filmes gépet felváltotta a digitális, de részemről a buta katt-katt megmaradt, és még mindig jó volt.
Teltek-múltak tovább az évek, és feltűnt, hogy tulajdonképpen mindig ugyanazt a nagyon kevés bűvszót hallom, akár meg is lehetne érteni és tanulni a jelentésüket. Ehhez mindössze annyi kéne, hogy összefüggésükben, egyszerre lássam őket, mert én csak azt tudom megjegyezni, amit értek, és csak azt értem meg, amit összefüggéseiben látok. Nem tudom sok apró, más-más időpillanatban hallott részletből összerakni a teljes képet, mert amit nem tudok hova kapcsolni, azt villámgyorsan elfelejtem. Ezért lehetett, hogy nem fogott meg sosem a téma, mindig csak legyintettem, hogy ááá én ehhez hülye vagyok.
Az idő rohant tovább, egyszercsak úgy hozta a sors, hogy külföldre szakadtam, ekkor álltam neki a virtuális térbe áthelyezni pár kalandom leírását, meg a katt-katt eredményeit is. És ez ekkor még mindig tök jó volt.
Az első fordulópont talán az lehetett, amikor én is nekiálltam mások fényképeit nézegetni a neten. Hirtelen hatalmas ellentmondás tárult elém. Miközben fájt a szívem kidobni akár egyetlen tűrhető képet is, és százasával töltöttem fel a számomra egyébként roppant izgalmas képeket, addig a mások albumaiban lapozgatást hasonló szintű fotók esetén pár tucat után meguntam. Ráébredtem, hogy ami nekem, aki ott voltam, utólag kellemes emlékeket elevenít fel, vagy számomra fontos apró részleteket hordoz, az másoknak többnyire egy tök unalmas kép. Elkezdtem tehát picit jobban odafigyelni az érdekesebb, szokatlanabb kompozíciókra. Ekkor rájöttem még valamire: az egyszerű kompakt gép tudása gyakran kevés ahhoz, hogy kifejezzem, amit szeretnék. Próbáltam a feltöltött képek számát is csökkenteni, de sokszor azért került fel két-három kép ugyanarról, mert eggyel nem tudtam kifejezni, amit szerettem volna.
Láttam unokatesómék fényképeit a nászútról. Körülbelül harminc kép lehetett, mégis többet mondtak el, mint az én egész galériám.
Az utolsó nagy lökést az adta, hogy nekiálltam a neten nézegetni fényképeket időtöltés gyanánt, csak úgy. Nem profi fotósok, hanem lelkes amatőrök munkáit. Egyre egyértelműbbé vált az elhatározás: én is szeretnék ilyen képeket csinálni.
Az események itt már felgyorsultak. Eltöltöttem egy egész napot azzal, hogy megpróbáltam megtanulni mindent, amit a fényképezésről tudni érdemes (hmmm, szerintetek sikerült? :)). Olvastam rakat véleményt a különféle gépekről, igyekeztem eldönteni, hogy melyik márka mellett tegyem le a voksom. A vélemények alapján, és természetesen szimpátia által is vezéreltetve megszületett a döntés. Pénteken két zsák pénzzel a hónom alatt elslattyogtam a boltba (egy zsák = amennyit eredetileg szántam a projektre) és elhoztam!
Nagyon hosszú történet veszi kezdetét ezzel. Meg kell ismernem a gépben rejlő számtalan lehetőséget. Meg kell szoknom, hogy mikre kell odafigyelni. Például hogy nappal mégse legyek olyan hülye, hogy 800-as ISO-val fényképezzem végig az egész állatkertet. Rengeteget kell tanulnom arról, mitől lesz jó és izgalmas egy kompozíció. És akkor még a számítógépes képfeldolgozó programokban rejlő végtelen lehetőségekről nem is beszéltünk.
Bízom benne, hogy az idő múlásával egyre inkább érdemes lesz néha ellátogatnotok körülnézni a galériámba. Pár korai zsenge már megcsodálható egy külön erre a célra készített albumban, valamint az állatkert is bővült néhány fotóval.
Azt hiszem, most leptem meg magam először igazán a kinttartózkodásom során. Az eddigi egyetlen hétvége tapasztalatai alapján bátran kijelenthetem, remek választás volt, már most rengeteg örömöt leltem benne!
2008/10/30
Fehér karácsony
A halloween kontra karácsony viccet tavaly már elsütöttem. Az viszont kissé kiakasztott, hogy idén igazi fehér karácsonyunk lesz. Mármint holnap. Tegnap ugyanis több hó esett itt lenn a városban, mint tavaly egész télen. Néhány kép megtekinthető a Zürich albumban.
2008/10/28
Konyhaszépségverseny
Konyhaszépségversenyt rendez a tIJ.Bp. blog péntekig. Hét szebbnél szebb konyha, köztük az enyém is. Mármint a magyarországi, amit olyan ritkán látok... Szavazzatok Ti is a legszebbre!
2008/10/15
RSA-közép
Többen panaszkodtatok, hogy a blogom nem technikai jellegű, nem arról írok, hogy mi is történik a cégben. Ezen most egy picikét változtatok.
Vannak a gyárban mindenféle „tech talk”-ok. Néha kollégák, néha külső meghívott vagy épp csak betoppanó emberek beszélnek erről-arról, beül akit érdekel. Néha unalmas (laptop nem árt ha van kéznél), néha viszont nagyon hasznos és érdekes. A mai talán az eddigiek csúcsa volt.
Adi Shamir járt itt. Róla első körben annyit kell tudni, hogy a számítástechnika legelterjedtebb (nyilvános kulcsú) titkosítási algoritmusának, az RSA-nak a középső betűjét ő adta. Nagyjából az a szakmája, hogy feltörhetetlen titkosításokat talál ki, majd azokat feltöri. :-)
Az RSA-t mi is tanultuk az egyetemen, sőt, aztán uszkve tizenegy alkalommal gyakorlatot is tartottam belőle, aminek kapcsán újra és újra megpróbáltam igazán megtanulni és átérezni, többé-kevésbé sikerült is. Az algoritmus 30 éves, és mai tudásunk szerint matematikai értelemben feltörhetetlen.
Na de mi van akkor, ha egy matematikailag tökéletes algoritmust a valós világban korántsem tökéletes számítógépek hajtanak végre? A mai tech talk ezt a témát járta körül.
Mutatott két trükköt, amikről már korábban hallottam. Az egyik arról szólt, hogy ha ellopnak egy becsukott (sleep módban lévő) laptopot, amin titkosított a fájlrendszer, akkor hogyan lehet egyszerűen hozzájutni az adatokhoz. A kulcs nyilván a memóriában van valahol, hiszen az operációs rendszer egyfolytában használja a diszkműveletekhez, és a diszken nyilván nem lehet. (A felhasználó mondjuk egyszer begépeli a gép indulásakor.) Nos, íme a teendők. A gépet fel kell nyitni, a memóriát gyorsan lefagyasztani, így az áramtalanítás után kábé 1 percig nagyjából megőrzi tartalmát. Ezalatt egy spéci rendszert kell elindítani, ami lementi a memória tartamát, utána már bőven van idő azt kielemezni. Persze nem könnyű megtalálni a kulcsot gigabyte-nyi adatban, de segít benne, hogy a diszk titkosításra használt tipikus algoritmus (jajj, ez itt konkrétan az AES volt?) olyan természetű, hogy több hasonló kulcsot is használ, melyek valószínűleg a memóriában egymás mellett helyezkednek el, tehát csak egy nagyjából ismétlődő mintát kell keresni, ráadásul ha a több hasonló cuccot megtaláljuk egymás mellett, az erősen segít az áramtalanítás során megváltozott néhány bit helyreállításában is.
A másik trükk azt használja ki, hogy a kétmagos processzorokban egy közös cache (gyorsítótár) van. Persze ennél sokkal több konkrétumot is tudni kell a cache pontos működéséről, leginkább arról, hogy mely különböző memóriacímek osztoznak közös gyorsítótár cellán, ahol tehát az egyik berakása kiüti a másikat. A feltörés alap ötlete az, hogy ha az egyik mag a titkosító kódot futtatja, a másik pedig ezt próbálja meg feltörni, akkor aztáltal, hogy bizonyos memóriacímekről gyorsan (tehát cache-ből), bizonyosakról pedig csak lassan (tehát az igazi memóriához fordulva) tudja kiolvasni az ott lévő értéket, le tud vonni következtetést, hogy a másik (titkosító) folyamat használt-e bizonyos memóriacímeket, és ez vezethet a kulcs megfejtéséhez. Konkrétan a Linux fájlrendszerek AES kódolását lehet állítólag a másodperc törtrésze alatt feltörni ezzel a módszerrel.
Szó volt a kvantum kriptográfia, mint új irányzat alapjaival, aminek valahol a határozatlansági reláció az alapja, nevezetesen hogy ha például egy szem foton polarizációja hordoz információt, akkor ezt nem lehet egyszerre megfigyelni és változatlanul hagyni. Erre alapozva olyan kommunikációs csatorna építhető, ahol a felek meg tudják állapítani, ha valaki lehallgatja a kommunikációt. És amikor eljutottunk arra a pontra, hogy na ez így nyilván tökéletes és feltörhetetlen, akkor megmutatta, hogy egy egyszerű trükkel hogyan lehet mégis feltörni. Az egésznek csak az a titka, hogy teljesen másképp kell gondolkodni. Tök érdekes volt hallani erről, ez a téma teljesen ismeretlen volt számomra.
Az RSA kódolást is feltörtük, kétféleképpen is.
Az egyik egy képzeletbeli eszmefuttatás volt. Láttunk már processzort, amelyik nem tud osztani; táblázatprogramot, amelyik nem tud szorozni (vagy összeadni? – mindegy). Mi van, ha egy processzor nem tud szorozni? Mondjuk akár egy véletlen hiba, akár a titkosszolgálat szándékos közreműködése következtében elképzelhető, hogy van két konkrét 64 bites szám, melyek szorzatát picit hibásan számolja ki. (A világegyetem összes processzora sem lenne elég ahhoz, hogy az összes ilyen szorzást leellenőrizzük épeszű idő (értsd: párezer év) alatt.) Ha valaki ismeri ezt a két számot, nyert ügye van. Levezettük, hogy ennek a számpárnak az ismeretében hogyan lehet egy RSA-kódolást végző számítógép titkos kulcsát megszerezni. A levezetés végén a hallgatóságban tőlem balra valaki halkan csak ennyit mondott: „Fuck!” Azt hiszem, ennél jobban nem is lehetett volna kifejezni, amit én is éreztem.
A másik szerintem még érdekesebb volt. A szitu: kolléga gépe valami RSA-kódolást végző progit (OpenSSL kódot) futtat a háttérben. Kolléga lemegy ebédelni, otthagyja a gépet. Feladatunk a titkos kulcs megszerzése úgy, hogy ő ezt ne tudja meg. A billentyűzettel nem tudunk mit kezdeni, a képernyő le van lakatolva. A gépet szétszedni nem tudjuk, valami kevésbé feltűnő megoldás kell. Mit csinálunk? Használjuk az USB csatlakozót. Persze adat nem jön rajta, lehet hogy le is van tiltva. Használjuk hát helyette az USB csati 5V-os tápfeszét! Naplózzuk a feszültség időbeli változását, amit a processzorban nyílódó-záródó tranzisztorok okoznak. Fedezzük fel a periodikusságot, ami alapján meg tudjuk mondani, hogy mettől meddig tart egy-egy nagy (párezer bites) számpár összeszorzása. Aztán jól megkonstruált kétfajta inputra keressük meg a teljesen azonos görbéket, ezek azokat a helyeket takarják, amikor a két esetben ugyanazt a két nagy számot szorozta össze a gép. Ebből vissza tudunk következtetni arra, hogy a sok-sok szorzásból összerakott hatványozás pontosan hogyan is zajlott, vagyis hányadik hatványra emeltünk, amiből már adódik a kulcs. A részleteket is pontosan végigvettük, de ehhez persze az eredeti RSA-t is ismerni kell, asszem ennyire mégsem akarnék technikai lenni ebben a blogban. De a lényeg, az alapötlet engem eléggé kiakasztott. Diszkrét (egész számokkal történő) algebrai titkosítást feltörni az USB csatin lévő tápfesz analóg ingadozásának vizsgálatával... ööööö... Fuck!
Vannak a gyárban mindenféle „tech talk”-ok. Néha kollégák, néha külső meghívott vagy épp csak betoppanó emberek beszélnek erről-arról, beül akit érdekel. Néha unalmas (laptop nem árt ha van kéznél), néha viszont nagyon hasznos és érdekes. A mai talán az eddigiek csúcsa volt.
Adi Shamir járt itt. Róla első körben annyit kell tudni, hogy a számítástechnika legelterjedtebb (nyilvános kulcsú) titkosítási algoritmusának, az RSA-nak a középső betűjét ő adta. Nagyjából az a szakmája, hogy feltörhetetlen titkosításokat talál ki, majd azokat feltöri. :-)
Az RSA-t mi is tanultuk az egyetemen, sőt, aztán uszkve tizenegy alkalommal gyakorlatot is tartottam belőle, aminek kapcsán újra és újra megpróbáltam igazán megtanulni és átérezni, többé-kevésbé sikerült is. Az algoritmus 30 éves, és mai tudásunk szerint matematikai értelemben feltörhetetlen.
Na de mi van akkor, ha egy matematikailag tökéletes algoritmust a valós világban korántsem tökéletes számítógépek hajtanak végre? A mai tech talk ezt a témát járta körül.
Mutatott két trükköt, amikről már korábban hallottam. Az egyik arról szólt, hogy ha ellopnak egy becsukott (sleep módban lévő) laptopot, amin titkosított a fájlrendszer, akkor hogyan lehet egyszerűen hozzájutni az adatokhoz. A kulcs nyilván a memóriában van valahol, hiszen az operációs rendszer egyfolytában használja a diszkműveletekhez, és a diszken nyilván nem lehet. (A felhasználó mondjuk egyszer begépeli a gép indulásakor.) Nos, íme a teendők. A gépet fel kell nyitni, a memóriát gyorsan lefagyasztani, így az áramtalanítás után kábé 1 percig nagyjából megőrzi tartalmát. Ezalatt egy spéci rendszert kell elindítani, ami lementi a memória tartamát, utána már bőven van idő azt kielemezni. Persze nem könnyű megtalálni a kulcsot gigabyte-nyi adatban, de segít benne, hogy a diszk titkosításra használt tipikus algoritmus (jajj, ez itt konkrétan az AES volt?) olyan természetű, hogy több hasonló kulcsot is használ, melyek valószínűleg a memóriában egymás mellett helyezkednek el, tehát csak egy nagyjából ismétlődő mintát kell keresni, ráadásul ha a több hasonló cuccot megtaláljuk egymás mellett, az erősen segít az áramtalanítás során megváltozott néhány bit helyreállításában is.
A másik trükk azt használja ki, hogy a kétmagos processzorokban egy közös cache (gyorsítótár) van. Persze ennél sokkal több konkrétumot is tudni kell a cache pontos működéséről, leginkább arról, hogy mely különböző memóriacímek osztoznak közös gyorsítótár cellán, ahol tehát az egyik berakása kiüti a másikat. A feltörés alap ötlete az, hogy ha az egyik mag a titkosító kódot futtatja, a másik pedig ezt próbálja meg feltörni, akkor aztáltal, hogy bizonyos memóriacímekről gyorsan (tehát cache-ből), bizonyosakról pedig csak lassan (tehát az igazi memóriához fordulva) tudja kiolvasni az ott lévő értéket, le tud vonni következtetést, hogy a másik (titkosító) folyamat használt-e bizonyos memóriacímeket, és ez vezethet a kulcs megfejtéséhez. Konkrétan a Linux fájlrendszerek AES kódolását lehet állítólag a másodperc törtrésze alatt feltörni ezzel a módszerrel.
Szó volt a kvantum kriptográfia, mint új irányzat alapjaival, aminek valahol a határozatlansági reláció az alapja, nevezetesen hogy ha például egy szem foton polarizációja hordoz információt, akkor ezt nem lehet egyszerre megfigyelni és változatlanul hagyni. Erre alapozva olyan kommunikációs csatorna építhető, ahol a felek meg tudják állapítani, ha valaki lehallgatja a kommunikációt. És amikor eljutottunk arra a pontra, hogy na ez így nyilván tökéletes és feltörhetetlen, akkor megmutatta, hogy egy egyszerű trükkel hogyan lehet mégis feltörni. Az egésznek csak az a titka, hogy teljesen másképp kell gondolkodni. Tök érdekes volt hallani erről, ez a téma teljesen ismeretlen volt számomra.
Az RSA kódolást is feltörtük, kétféleképpen is.
Az egyik egy képzeletbeli eszmefuttatás volt. Láttunk már processzort, amelyik nem tud osztani; táblázatprogramot, amelyik nem tud szorozni (vagy összeadni? – mindegy). Mi van, ha egy processzor nem tud szorozni? Mondjuk akár egy véletlen hiba, akár a titkosszolgálat szándékos közreműködése következtében elképzelhető, hogy van két konkrét 64 bites szám, melyek szorzatát picit hibásan számolja ki. (A világegyetem összes processzora sem lenne elég ahhoz, hogy az összes ilyen szorzást leellenőrizzük épeszű idő (értsd: párezer év) alatt.) Ha valaki ismeri ezt a két számot, nyert ügye van. Levezettük, hogy ennek a számpárnak az ismeretében hogyan lehet egy RSA-kódolást végző számítógép titkos kulcsát megszerezni. A levezetés végén a hallgatóságban tőlem balra valaki halkan csak ennyit mondott: „Fuck!” Azt hiszem, ennél jobban nem is lehetett volna kifejezni, amit én is éreztem.
A másik szerintem még érdekesebb volt. A szitu: kolléga gépe valami RSA-kódolást végző progit (OpenSSL kódot) futtat a háttérben. Kolléga lemegy ebédelni, otthagyja a gépet. Feladatunk a titkos kulcs megszerzése úgy, hogy ő ezt ne tudja meg. A billentyűzettel nem tudunk mit kezdeni, a képernyő le van lakatolva. A gépet szétszedni nem tudjuk, valami kevésbé feltűnő megoldás kell. Mit csinálunk? Használjuk az USB csatlakozót. Persze adat nem jön rajta, lehet hogy le is van tiltva. Használjuk hát helyette az USB csati 5V-os tápfeszét! Naplózzuk a feszültség időbeli változását, amit a processzorban nyílódó-záródó tranzisztorok okoznak. Fedezzük fel a periodikusságot, ami alapján meg tudjuk mondani, hogy mettől meddig tart egy-egy nagy (párezer bites) számpár összeszorzása. Aztán jól megkonstruált kétfajta inputra keressük meg a teljesen azonos görbéket, ezek azokat a helyeket takarják, amikor a két esetben ugyanazt a két nagy számot szorozta össze a gép. Ebből vissza tudunk következtetni arra, hogy a sok-sok szorzásból összerakott hatványozás pontosan hogyan is zajlott, vagyis hányadik hatványra emeltünk, amiből már adódik a kulcs. A részleteket is pontosan végigvettük, de ehhez persze az eredeti RSA-t is ismerni kell, asszem ennyire mégsem akarnék technikai lenni ebben a blogban. De a lényeg, az alapötlet engem eléggé kiakasztott. Diszkrét (egész számokkal történő) algebrai titkosítást feltörni az USB csatin lévő tápfesz analóg ingadozásának vizsgálatával... ööööö... Fuck!
2008/09/30
Koncertek
Az utóbbi időben csomó koncerten voltam. Vagy épp nem.
Voltam például Madonna koncerten. Bizonyítani tudom, van jegyem. Jó volt. Legalábbis ezt mondta a pacák, akitől a jegyet vettem a koncert másnapján. A koncert valahol a világ végén volt, ezért a jegy aznap és másnap érvényes volt az egész országban mindenféle közlekedési eszközre. A pacák meg, látván hogy épp jegyet készülök venni Baselbe, rámsózta a vonatjegynél olcsóbban. Volt nála még egy hatalmas köteggel. Nem rossz üzlet. Emlékeztet a „visszavittem az üres üvegeket” csattanójú viccre.
Aztán volt Bryan Adams. Az utolsó pillanatban adódott volna ingyen jegy. Ez az a nap volt, amikor őszi depim brutálisan a mélypontján volt. Nem éltem a lehetőséggel. Lehet hogy nagyon hülye vagyok. Sőt, biztos.
Ezt követte az R.E.M., amin már tényleg ott voltam. Ha már a Szigeten lényegében kimaradt. Jó volt, jó volt, de annyira nem különös... és olyan hangos, hogy még este itthon is zúgott a fülem. Osztogattak ingyen füldugót a koncert előtt, de a fene se gondolt rá hogy tényleg kéne. Az előzenekar meg kifejezetten gyenge volt szerintem, ellentétben a legutóbbi budapesti előzenekarukkal, amit nagyon élveztem.
Na de az igazi mégis csak a ma este volt: Queen + Paul Rodgers!
Pár hete jelent meg nagylemezük, hivatalosan ugyebár tizeniksz éve az első Queen album, illetve az első, ami már nem is igazán Queen. Nekem meg életem első nagylemeze, amit a megjelenés napján megvettem. Jó lemez lenne, ha az embernek nem lennének iszonyú magasan az elvárásai. Így inkább csak azt mondom, örülök, hogy viszonylag kevés dal volt erről a lemezről, helyette sok-sok régi sláger, sőt, jópár olyan meglepetés, amiről a legkevésbé sem gondoltam volna, hogy el fog hangzani.
A múltkori Q+PR koncertről tanulva sejtettem, hogy lesz kifutó, és hogy érdemes a kifutó végéhez állni, lehetőleg az első sorba, mert Brian és Paul is rendszeresen kimennek előre, illetve egy-két számot teljesen ott játszanak el. Viszont nagyot hibáztam azzal, hogy nem mentem oda kapunyitásra. Így csak a második-harmadik sorban akadt helyem, de legalább a kifutó vége mellett oldalt, nagyjából ahol szerettem volna. Persze így is több mint egy órát vártam egyhelyben, remek helyemet foglalva, úgy meg akár kettőt is kellett volna.
Nyolcra volt meghirdetve a koncert. Nyolc óra nulla-nulla: fények le, kezdődik. Ez Svájc.
Ami az ezt követő bő két órában történt, az egyszerűen leírhatatlan (pláne általam, hajnali 2-kor), azt át kell élni! (Egy hónap múlva Pesten, menjetek!) A legnagyobb showman már csak felvételről lehetett velünk, de a többiek még mindig tudják, hogyan kell igazi showt csinálni, nem csak eljátszani pár számot. Persze a közönség is kitett magáért (ilyen dalokkal nem is nehéz), a végén a We Are The Champions alatt azt vettem észre, hogy az ülő szektorokban is mindenki áll és együtt hullámzik és énekel. Ami pedig a helyválasztásomat illeti, nos, még jobb húzás volt, mint gondoltam volna. Nemcsak az énekes és a gitáros jött előre, hanem szépen lassan mind a hatan, Rogernek egy komplett dobszerkót összeraktak ott hirtelenjében.
Természetesen, mint ahogyan a koncertekre sosem szabad, itt sem volt szabad bevinni fényképezőgépet. Irány a galéria! (Ugyanitt új fotók az állatkertből vasárnapról, a prérikutyák egyszerűen ennivalóak!) Szerencsére elég lúzer voltam ahhoz, hogy a közepén lemerüljön az elem és ne legyen nálam tartalék, így onnan kezdve teljes egészében élvezni tudtam a koncertet.
Holnap stílusváltás. La Traviata Zürich főpályaudvarán. Érdekesen hangzik...
Voltam például Madonna koncerten. Bizonyítani tudom, van jegyem. Jó volt. Legalábbis ezt mondta a pacák, akitől a jegyet vettem a koncert másnapján. A koncert valahol a világ végén volt, ezért a jegy aznap és másnap érvényes volt az egész országban mindenféle közlekedési eszközre. A pacák meg, látván hogy épp jegyet készülök venni Baselbe, rámsózta a vonatjegynél olcsóbban. Volt nála még egy hatalmas köteggel. Nem rossz üzlet. Emlékeztet a „visszavittem az üres üvegeket” csattanójú viccre.
Aztán volt Bryan Adams. Az utolsó pillanatban adódott volna ingyen jegy. Ez az a nap volt, amikor őszi depim brutálisan a mélypontján volt. Nem éltem a lehetőséggel. Lehet hogy nagyon hülye vagyok. Sőt, biztos.
Ezt követte az R.E.M., amin már tényleg ott voltam. Ha már a Szigeten lényegében kimaradt. Jó volt, jó volt, de annyira nem különös... és olyan hangos, hogy még este itthon is zúgott a fülem. Osztogattak ingyen füldugót a koncert előtt, de a fene se gondolt rá hogy tényleg kéne. Az előzenekar meg kifejezetten gyenge volt szerintem, ellentétben a legutóbbi budapesti előzenekarukkal, amit nagyon élveztem.
Na de az igazi mégis csak a ma este volt: Queen + Paul Rodgers!
Pár hete jelent meg nagylemezük, hivatalosan ugyebár tizeniksz éve az első Queen album, illetve az első, ami már nem is igazán Queen. Nekem meg életem első nagylemeze, amit a megjelenés napján megvettem. Jó lemez lenne, ha az embernek nem lennének iszonyú magasan az elvárásai. Így inkább csak azt mondom, örülök, hogy viszonylag kevés dal volt erről a lemezről, helyette sok-sok régi sláger, sőt, jópár olyan meglepetés, amiről a legkevésbé sem gondoltam volna, hogy el fog hangzani.
A múltkori Q+PR koncertről tanulva sejtettem, hogy lesz kifutó, és hogy érdemes a kifutó végéhez állni, lehetőleg az első sorba, mert Brian és Paul is rendszeresen kimennek előre, illetve egy-két számot teljesen ott játszanak el. Viszont nagyot hibáztam azzal, hogy nem mentem oda kapunyitásra. Így csak a második-harmadik sorban akadt helyem, de legalább a kifutó vége mellett oldalt, nagyjából ahol szerettem volna. Persze így is több mint egy órát vártam egyhelyben, remek helyemet foglalva, úgy meg akár kettőt is kellett volna.
Nyolcra volt meghirdetve a koncert. Nyolc óra nulla-nulla: fények le, kezdődik. Ez Svájc.
Ami az ezt követő bő két órában történt, az egyszerűen leírhatatlan (pláne általam, hajnali 2-kor), azt át kell élni! (Egy hónap múlva Pesten, menjetek!) A legnagyobb showman már csak felvételről lehetett velünk, de a többiek még mindig tudják, hogyan kell igazi showt csinálni, nem csak eljátszani pár számot. Persze a közönség is kitett magáért (ilyen dalokkal nem is nehéz), a végén a We Are The Champions alatt azt vettem észre, hogy az ülő szektorokban is mindenki áll és együtt hullámzik és énekel. Ami pedig a helyválasztásomat illeti, nos, még jobb húzás volt, mint gondoltam volna. Nemcsak az énekes és a gitáros jött előre, hanem szépen lassan mind a hatan, Rogernek egy komplett dobszerkót összeraktak ott hirtelenjében.
Természetesen, mint ahogyan a koncertekre sosem szabad, itt sem volt szabad bevinni fényképezőgépet. Irány a galéria! (Ugyanitt új fotók az állatkertből vasárnapról, a prérikutyák egyszerűen ennivalóak!) Szerencsére elég lúzer voltam ahhoz, hogy a közepén lemerüljön az elem és ne legyen nálam tartalék, így onnan kezdve teljes egészében élvezni tudtam a koncertet.
Holnap stílusváltás. La Traviata Zürich főpályaudvarán. Érdekesen hangzik...
2008/09/27
Évfordulók
Dupla évforduló. Épp tíz éves a cég. És épp egy éve annak, hogy a dugig megpakolt kocsival megérkeztünk Zürichbe. Hogy röpül az idő!
Van egy belső oldal a cégben, „G%gle” a neve, itt mindenki megnézheti, hogy az összes alkalmazott, illetve a vele azonos típusúak (esetemben ugyebár szoftvermérnökök) hány százaléka kezdett nála később. Minden kezdő hetente ránéz és virul a feje hogy feljebbkúszott a szám. Van egy vicces 10 pontból álló lista, ami újra meg újra felbukkan; annak a jeleit sorolja fel, hogy valaki már nem újonc a cégnél. Az egyik ilyen, hogy leszokik ennek az oldalnak a rendszeres megtekintéséről. Én is rég leszoktam már, de most újból megnéztem. Elgondolkodtató. (Azt hiszem, nem írhatom le, hogy milyen számokat látok ott.)
Egy ilyen évforduló sokmindent kiválthat az emberből. Leginkább mondjuk tök megfeledkezik róla, mint én is majdnem. Vagy akár lehetne ünnepelni is. Vagy eltöprengeni mindenfélén... Nekem most ez utóbbi jutott, bár nem tudatosan.
Vannak az embernek mindig hullámhegyei és -völgyei. Nekem elég tipikus szokott lenni az október-november környékén jelentkező őszi depi, amikor már sötét van, nyirkos hideg az idő. Tavaly ez kimaradt, nyilván a töménytelen újdonságnak, és a kaliforniai napsütésnek is köszönhetően. Idén úgy fest, hogy előrébb jött. A szeptember megérkeztével azonnal véget ért a nyár, semmi vénasszonyos utózönge (legalábbis egyelőre). A nyomott idő engem is nyomottá tesz, sokat alszom, fáradt vagyok nappal is. Közben olvasom a rengeteg e-mailt jobbnál jobb otthoni programokról, amikről mind le fogok maradni. Felerősödött bennem mindaz, amiről eddig igyekeztem nem beszélni a blogban, de valahol mindig bennem van. Hiányoznak a kedves ismerősök, az összejövetelek, meg valahogy úgy minden, amit megszoktam és megszerettem Magyarországon. Nagyon-nagyon sok jó oldala van az itteni létnek, de megvannak azok a mozzanatok is, amik miatt sokszor bizony egyáltalán nem könnyű. Azt hiszem, aki igazán ismer engem, az sokkal könnyebben megérti, hogy mire is gondolok.
Tervezgetek, számvetek, gondolkodom, próbálok valami értelmeset kitalálni, hogy mégis meddig fogom itt csinálni ezt az egészet, és ha egyszer már nem, akkor helyette majd mit, és hogy addig is hogyan lehetne valahogy sokkal jobban csinálni. Semmi okosat nem tudok kitalálni. Nem lehetne mondjuk megfogni az egész épületet és átrakni Budapestre, az összes benne dolgozó kollégával együtt? Nem, nem lehetne. Van valakinek valami jobb ötlete?
Hát most épp ez van. Depi és honvágy. Ne aggódjatok, majd elmúlik...
Van egy belső oldal a cégben, „G%gle” a neve, itt mindenki megnézheti, hogy az összes alkalmazott, illetve a vele azonos típusúak (esetemben ugyebár szoftvermérnökök) hány százaléka kezdett nála később. Minden kezdő hetente ránéz és virul a feje hogy feljebbkúszott a szám. Van egy vicces 10 pontból álló lista, ami újra meg újra felbukkan; annak a jeleit sorolja fel, hogy valaki már nem újonc a cégnél. Az egyik ilyen, hogy leszokik ennek az oldalnak a rendszeres megtekintéséről. Én is rég leszoktam már, de most újból megnéztem. Elgondolkodtató. (Azt hiszem, nem írhatom le, hogy milyen számokat látok ott.)
Egy ilyen évforduló sokmindent kiválthat az emberből. Leginkább mondjuk tök megfeledkezik róla, mint én is majdnem. Vagy akár lehetne ünnepelni is. Vagy eltöprengeni mindenfélén... Nekem most ez utóbbi jutott, bár nem tudatosan.
Vannak az embernek mindig hullámhegyei és -völgyei. Nekem elég tipikus szokott lenni az október-november környékén jelentkező őszi depi, amikor már sötét van, nyirkos hideg az idő. Tavaly ez kimaradt, nyilván a töménytelen újdonságnak, és a kaliforniai napsütésnek is köszönhetően. Idén úgy fest, hogy előrébb jött. A szeptember megérkeztével azonnal véget ért a nyár, semmi vénasszonyos utózönge (legalábbis egyelőre). A nyomott idő engem is nyomottá tesz, sokat alszom, fáradt vagyok nappal is. Közben olvasom a rengeteg e-mailt jobbnál jobb otthoni programokról, amikről mind le fogok maradni. Felerősödött bennem mindaz, amiről eddig igyekeztem nem beszélni a blogban, de valahol mindig bennem van. Hiányoznak a kedves ismerősök, az összejövetelek, meg valahogy úgy minden, amit megszoktam és megszerettem Magyarországon. Nagyon-nagyon sok jó oldala van az itteni létnek, de megvannak azok a mozzanatok is, amik miatt sokszor bizony egyáltalán nem könnyű. Azt hiszem, aki igazán ismer engem, az sokkal könnyebben megérti, hogy mire is gondolok.
Tervezgetek, számvetek, gondolkodom, próbálok valami értelmeset kitalálni, hogy mégis meddig fogom itt csinálni ezt az egészet, és ha egyszer már nem, akkor helyette majd mit, és hogy addig is hogyan lehetne valahogy sokkal jobban csinálni. Semmi okosat nem tudok kitalálni. Nem lehetne mondjuk megfogni az egész épületet és átrakni Budapestre, az összes benne dolgozó kollégával együtt? Nem, nem lehetne. Van valakinek valami jobb ötlete?
Hát most épp ez van. Depi és honvágy. Ne aggódjatok, majd elmúlik...
2008/09/21
Jogsi
Van szép új jogsim. Svájci.
Ideköltözés után csak 1 éven keresztül érvényes a külföldi, le kell cserélni ittenire. Ráadásul ha később cserélteti le az ember, akkor a procedúra is jóval bonyolultabb (bár egyes meg nem erősített szóbeszédek szerint 1 évnél nagyobb a határ ebben az esetben).
A svájci jogosítványnak van egy olyan érdekes tulajdonsága, hogy nem jár le, nem kell sosem meghosszabbítani. Csak azt nem tudom még, hogy ha visszaköltözöm Magyarországra, akkor vissza kell-e cserélnem magyarra.
Szóval ügyintézés svájci módra. Ki kell tölteni egy formanyomtatványt, ami a netről letölthető, természetesen csak németül. El kell menni optikushoz, aki mindenféle egyszerű vizsgálatokat csinál. A gyártól száz méterre van egy. Felhívtam időpontot egyeztetni, mondtam neki hogy külföldi jogsi cseréjéhez kéne, mire az első kérdése az volt, hogy én is a Google-nál dolgozom-e :-)
Időpontot egyeztetni tök fölösleges volt. Az egyébként teljesen nulla forgalmúnak tűnő boltban volt valaki előttem, akivel türelmesen foglalkozott a pacák, majd amikor ő elment, akkor jöttem én, sűrű bocsánatkérések közepette a kábé 10 perc csúszásért. Szerintem ha spontán beállítottam volna, akkor sem kellett volna többet várnom. Negyed órás vizsgálat (felolvasni az egyre kisebb számokat, szólni hogy mikor veszem észre a hátulról érkező kis gömböt stb.), papírokat kitölti, le sem ellenőrzi hogy én vagyok-e én.
A következő lépés a fénykép megkeresése itthon. Az ezt követő pedig egy jól definiált helyre elmenni (alig pár buszmegálló itthonról, és pár villamosmegálló a cégtől) az egy szem kitöltött papírral, régi jogsival, meg az itteni mittoménmilyen igazolvánnyal. Beállni az egyetlen sorba. Iszonyú pechem volt, szokásom szerint olyankor érkeztem amikor hosszú volt a sor, így talán három perc is volt amit várnom kellett. Aztán a pacák elvette a régi jogsit meg a papírt, meggyőződött róla hogy én tényleg én vagyok, és adott ideiglenes jogsit. (Igen, tudtam hogy fogok kapni „ideiglenes jogsit”, azonban kissé meglepett, hogy ez technikailag a régi jogsi két lapjának fénymásolatát jelenti egy A4-es papíron. Elképzelem, mi lenne, ha Magyarországon vezetnék és igazoltatna egy rendőr – „Köszönöm szépen, további jó utat!” – mondaná bizonyára.)
A pacák még azt is gyorsan megnézte valahol a számítógépben, hogy most kábé két hét az átfutási idő, aztán majd postán küldik. (Normális sima levéllel persze, minek ajánlottal szórakozni, ahol a sima is megbízható?)
Ez volt most csütörtökön. Mit gondoltok, szombaton mit találtam a postaládában?
Ideköltözés után csak 1 éven keresztül érvényes a külföldi, le kell cserélni ittenire. Ráadásul ha később cserélteti le az ember, akkor a procedúra is jóval bonyolultabb (bár egyes meg nem erősített szóbeszédek szerint 1 évnél nagyobb a határ ebben az esetben).
A svájci jogosítványnak van egy olyan érdekes tulajdonsága, hogy nem jár le, nem kell sosem meghosszabbítani. Csak azt nem tudom még, hogy ha visszaköltözöm Magyarországra, akkor vissza kell-e cserélnem magyarra.
Szóval ügyintézés svájci módra. Ki kell tölteni egy formanyomtatványt, ami a netről letölthető, természetesen csak németül. El kell menni optikushoz, aki mindenféle egyszerű vizsgálatokat csinál. A gyártól száz méterre van egy. Felhívtam időpontot egyeztetni, mondtam neki hogy külföldi jogsi cseréjéhez kéne, mire az első kérdése az volt, hogy én is a Google-nál dolgozom-e :-)
Időpontot egyeztetni tök fölösleges volt. Az egyébként teljesen nulla forgalmúnak tűnő boltban volt valaki előttem, akivel türelmesen foglalkozott a pacák, majd amikor ő elment, akkor jöttem én, sűrű bocsánatkérések közepette a kábé 10 perc csúszásért. Szerintem ha spontán beállítottam volna, akkor sem kellett volna többet várnom. Negyed órás vizsgálat (felolvasni az egyre kisebb számokat, szólni hogy mikor veszem észre a hátulról érkező kis gömböt stb.), papírokat kitölti, le sem ellenőrzi hogy én vagyok-e én.
A következő lépés a fénykép megkeresése itthon. Az ezt követő pedig egy jól definiált helyre elmenni (alig pár buszmegálló itthonról, és pár villamosmegálló a cégtől) az egy szem kitöltött papírral, régi jogsival, meg az itteni mittoménmilyen igazolvánnyal. Beállni az egyetlen sorba. Iszonyú pechem volt, szokásom szerint olyankor érkeztem amikor hosszú volt a sor, így talán három perc is volt amit várnom kellett. Aztán a pacák elvette a régi jogsit meg a papírt, meggyőződött róla hogy én tényleg én vagyok, és adott ideiglenes jogsit. (Igen, tudtam hogy fogok kapni „ideiglenes jogsit”, azonban kissé meglepett, hogy ez technikailag a régi jogsi két lapjának fénymásolatát jelenti egy A4-es papíron. Elképzelem, mi lenne, ha Magyarországon vezetnék és igazoltatna egy rendőr – „Köszönöm szépen, további jó utat!” – mondaná bizonyára.)
A pacák még azt is gyorsan megnézte valahol a számítógépben, hogy most kábé két hét az átfutási idő, aztán majd postán küldik. (Normális sima levéllel persze, minek ajánlottal szórakozni, ahol a sima is megbízható?)
Ez volt most csütörtökön. Mit gondoltok, szombaton mit találtam a postaládában?
2008/09/15
Nyárvége
Az augusztussal együtt sajnos a nyár is hirtelen véget ért. Befejezésnek volt még egy kis Neuchâtel (ejtsd: nösatel), meg egy kis Basel (ejtsd: bázel :-)). Mindkettő csak úgy, miért is ne alapon. És persze mindkét helyen megmártózva a helyi tóban/folyóban. Meg kattintgatva céltalanul a fényképezővel, ahogy szoktam...
2008/09/06
Hajógyár
Hat deci a sör, négy centi a mézes ágyas meggy, vödörnyi a koktél. Tejbepapi a Cowbino bárban. Sehol egy túró rudi.
Ismerősök Pestről, Zürichből, Dublinból, Glasgowból.
Depeche tribute bemelegítésnek, valami afrikai dobolós banda megadja a hangulatot jól, Matilda & ROMengi ZOR (bármit is jelentsen ez) játssza a talpalávalót, R.E.M.-et alig hallani, nemsoká úgyis jönnek Zürichbe, így a Hold fogyatkozó fénye alatt inkább át Goran Bregovićra, Korda Gyuriékra „sajnos” nem férni be (ha már Uhrin Benedekről rég nem hallottunk), Anima Sound System kellő alkoholszint esetén meglepően jó. Elmaradhatatlan kukazene.
Piknik Park zúzza tisztességesen, Queen emlékzenekarral együtt énekel mindenki teli torokból, Besh o droM sajnos ezzel egyidőben, így ez most kimaradt, Parno Graszt újra jó kis pörgős romamuzsika, Kaláka fergeteges siker, Erik Sumo Bandre meg egyszerűen nem találni jelzőket.
Két nap egmontjönnisziget.
Ismerősök Pestről, Zürichből, Dublinból, Glasgowból.
Depeche tribute bemelegítésnek, valami afrikai dobolós banda megadja a hangulatot jól, Matilda & ROMengi ZOR (bármit is jelentsen ez) játssza a talpalávalót, R.E.M.-et alig hallani, nemsoká úgyis jönnek Zürichbe, így a Hold fogyatkozó fénye alatt inkább át Goran Bregovićra, Korda Gyuriékra „sajnos” nem férni be (ha már Uhrin Benedekről rég nem hallottunk), Anima Sound System kellő alkoholszint esetén meglepően jó. Elmaradhatatlan kukazene.
Piknik Park zúzza tisztességesen, Queen emlékzenekarral együtt énekel mindenki teli torokból, Besh o droM sajnos ezzel egyidőben, így ez most kimaradt, Parno Graszt újra jó kis pörgős romamuzsika, Kaláka fergeteges siker, Erik Sumo Bandre meg egyszerűen nem találni jelzőket.
Két nap egmontjönnisziget.
2008/08/31
Pilatus
Úgy alakult az idei nyár, hogy nem sok hétvégét töltöttem Svájcban. Mondhatni, kifejezetten keveset. Az aug. 9–10. véletlenül épp ilyen volt.
Szombaton a Streed Parade volt a nagy szám. Tüc-tüc-tüc-tüc. Mennek a kamionok. Az Andrássy úti hasonló nagyon messze elbújhat emögött. Zürichben 300.000-en laknak, ezen a rendezvényen állítólag 850.000-en voltak, mindenféle nagyon gáz extravagáns öltözetben (bár a szigszalagból két X jel a melltartó helyett kifejezetten tetszett – bocsi, nincs fénykép). Ha bejönne ez a típusú buli, akkor biztosan nagyon tetszett volna. De mivel falra mászom a tüc-tüctől meg úgy egészében ettől a stílustól, na meg a lépni nem lehet mértékű tömegtől, ezért tulajdonképpen szörnyű volt. Mindegy, megnéztem.
Vasárnapra valami nyugisabb dukált. Körülnéztem a neten, és találomra kiválasztottam a Pilatus nevű hegyet Luzern közelében. Mindössze 2100 méter magas, de legalább közel van. A gyaloglást leszámítva kétféleképp lehet feljutni a tetejére: sífelvonóval, valamint fogaskerekűvel. Utóbbi nem kispálya: 48%-os (25°-os) emelkedésével a világ legmeredekebb fogaskerekűje. A fényképek a neten lenyűgözőek voltak, de persze nyilvánvaló volt, hogy ha én benne ülök a fogaskerekűben, akkor nem fogok tudni olyan fényképet készíteni, amiben a fogas kívülről látszik a sziklák között.
Befizettem egy körre: hajóval a fogas aljáig, azzal fel, lanovkával le, majd busszal vissza Luzernbe. A hajóút csodálatos volt, de picit hosszabb, mint gondoltam volna, és tulajdonképpen már hajóztam párszor mindenféle tavon, tehát nem volt annyira különleges. Mindvégig lehetett látni a Pilatus hegyet. Elkaptam több ottani ember beszélgetését, akik mondták, hogy nagyon hosszú idő óta most van először ilyen gyönyörű tiszta idő, nem csoda tehát, ha mindenki hirtelen fel akar menni. A tiszta időt kezdte azonban kissé megtörni egy felhő, amelyik épp a Pilatus csúcsa felett jelent meg a semmiből, és ott állt, nem akart arrébbmenni.
A különösen szép időnek vannak apró hátrányai is, mint például a másfél órás sor a fogaskerekű aljánál. Sebaj, igazán megérte. Negyven perc az út, és csak középen van kitérő, innen rövid fejszámolással az jön ki, hogy negyven percenként indul. Ekkor azonban több (kábé négy) különálló kocsi is viszonylag rövid időn belül követi egymást. Ezt összevetve a kanyargó úttal máris megdőlt a fenti elmélet, miszerint nem fogok tudni kívülről sziklafalban felkapaszkodó fogast fotózni.
A fogak nem fölfelé állnak, mint a svábhegyi meg egyéb átlagos fogaskerekűknél, hanem kétoldalra. Emiatt hagyományos váltót nem lehet csinálni, minden egyéb fura konstrukciókat alakítottak ki. A lenti végállomásnál két vágány van, a legalján egy kocsinyi síndarab (utasok nélkül sajnos) csúszik át oldalra a kettő között, tisztára Picasso kalandjai feeling, majd a másikon picit följebb megy a kocsi, hogy a többi is mögéférjen. Vicces az is, ahogy az alsó végéből vezeti fölfelé a sofőr egy rövid szakaszon. A középső találkahelynél egymás mellett van egy balkanyaros és egy jobbkanyaros síndarab, és mindig a megfelelő csúszik be. A felső végállomásnál meg teljesen kiakadtam, ugyanis a váltónál a sín az egyik irányba kanyarodott, és elképzelésem sem volt, hogy hogyan tudják átváltani a másik irányba. Aztán dobtam egy hátast. Illetve a váltó dobott egyet. A kanyarodó síndarabot tartó lap átfordult fejjel lefelé.
Lélegzetelállítóan csodás tájakon ment fölfelé a fogas, és tényleg hihetetlen volt, hogy milyen hirtelen emelkedik, és ezt milyen hosszú távon át.
Felértünk a tetejére, ahol újabb hihetetlen meglepetés várt rám. Az egyik irányba fantasztikus kilátás a tavakra, hegyekre, a másik irányba pedig karnyújtásnyira a végtelen mély világosszürkeség.
A későn kelős életmód a hétvégi Svájcnézéssel nehezen egyeztethető össze. Kábé talán tízkor indulhattam otthonról, délután háromra voltam fent. Nem szabad. Hajnali 6-kor kell elindulni, ha Svájcot látni akarja az ember. Az utolsó felvonó ugyanis délután 6-kor megy le. Hülyék ezek a Svájciak. Nyár van, világos van, napsütés van, és mint a múltkor már nagy bölcsen megállapítottam, a délután 6 olyan, mint Pesten az 5 óra 20. Mitöbb, iszonyú hosszú sor állt a felvonóhoz, ráadásul ez olyan, ahol csak 2 nagy kabin van, aminek igen pici az áteresztőképessége. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy mennyi kedvem volt beállni a sorba.
Van több kilátópont is a hegyen, a közeliek közül a legmesszebbi, ahova elmentem, kábé húsz perc kényelmes séta lehetett, sziklaoldalba vájt turistaúttal, alagúttal, közvetlen az út mellett legelésző zergékkel, és csodálatos kilátással. Mire visszaértem, legnagyob örömömre eltűnt a felhő, így kilátás nyílt Luzernre és a meghatározhatatlan alakú tóra is. Bedobtam egy Kirsch-tortát (az első harapásnál kaptam észbe, hogy hoppá, igen, Svájcban a Kirsch szó a cseresznyepáleszt jelenti), megnéztem két paraglidingos emberkét elindulni, majd szomorúan én is elindultam lefelé. Ismeretlen terepen nem akartam megjárni, hogy ottragadok a hegytetőn, hirtelen 1500 méter szintkülönbségű lefelé gyalogláshoz sem volt kedvem. Bár nagyon-nagyon sok ember volt ott fenn, és szemlátomást mégsem tök hülyék a svájciak: nyilván jár a felvonó addig, amíg van rá igény, nem szivatják meg este 6-kor a többszáz ottragadt turistát. Vonzó lett volna a felvonós túra közepén (ahol át kell szállni másik felvonóba) a bobpálya és kalandpark, de mint megállapítottam, ezekhez mind jóval korábban illett volna elindulni. És még mindig ott volt a végtelen hosszú sor, amihez semmi kedvem sem volt. Ráadásul felvonóztam én már nagyon sokszor, de a fogas valami elképesztően hihetetlen volt. Meg is beszéltem a pacákkal, hogy a jegyemmel inkább a fogassal mennék le, így tök jól jártam, sorban állnom sem kellett sokat, és a lefelé út is hatalmas élmény volt.
Luzernbe visszaérve már „biztonságban” éreztem magam, nem ragadhatok ott. Úgy éreztem, hiányzik még valami ahhoz, hogy teljes legyen a nap. Várt a tó. Villám csobb, hogy törölköző híján még a lemenő Nap megszáríthasson.
Hihetetlenül szép helyeken jártam, bár részben saját hülyeségemből nem tudtam olyan hosszú időn keresztül élvezni, mint szerettem volna. Például jó lett volna kidőlni napozni, vagy kajálni egy rendeset, de nem fért bele. Legközelebb két (vagy több) napra kell menni, kora reggel indulni, valahol útközben megszállni, kirándulni egy hatalmasat, magasan lévő hidegvizű tengerszemben csobbanni. Attól tartok, hogy idén már nem. Majd jövőre.
Szombaton a Streed Parade volt a nagy szám. Tüc-tüc-tüc-tüc. Mennek a kamionok. Az Andrássy úti hasonló nagyon messze elbújhat emögött. Zürichben 300.000-en laknak, ezen a rendezvényen állítólag 850.000-en voltak, mindenféle nagyon gáz extravagáns öltözetben (bár a szigszalagból két X jel a melltartó helyett kifejezetten tetszett – bocsi, nincs fénykép). Ha bejönne ez a típusú buli, akkor biztosan nagyon tetszett volna. De mivel falra mászom a tüc-tüctől meg úgy egészében ettől a stílustól, na meg a lépni nem lehet mértékű tömegtől, ezért tulajdonképpen szörnyű volt. Mindegy, megnéztem.
Vasárnapra valami nyugisabb dukált. Körülnéztem a neten, és találomra kiválasztottam a Pilatus nevű hegyet Luzern közelében. Mindössze 2100 méter magas, de legalább közel van. A gyaloglást leszámítva kétféleképp lehet feljutni a tetejére: sífelvonóval, valamint fogaskerekűvel. Utóbbi nem kispálya: 48%-os (25°-os) emelkedésével a világ legmeredekebb fogaskerekűje. A fényképek a neten lenyűgözőek voltak, de persze nyilvánvaló volt, hogy ha én benne ülök a fogaskerekűben, akkor nem fogok tudni olyan fényképet készíteni, amiben a fogas kívülről látszik a sziklák között.
Befizettem egy körre: hajóval a fogas aljáig, azzal fel, lanovkával le, majd busszal vissza Luzernbe. A hajóút csodálatos volt, de picit hosszabb, mint gondoltam volna, és tulajdonképpen már hajóztam párszor mindenféle tavon, tehát nem volt annyira különleges. Mindvégig lehetett látni a Pilatus hegyet. Elkaptam több ottani ember beszélgetését, akik mondták, hogy nagyon hosszú idő óta most van először ilyen gyönyörű tiszta idő, nem csoda tehát, ha mindenki hirtelen fel akar menni. A tiszta időt kezdte azonban kissé megtörni egy felhő, amelyik épp a Pilatus csúcsa felett jelent meg a semmiből, és ott állt, nem akart arrébbmenni.
A különösen szép időnek vannak apró hátrányai is, mint például a másfél órás sor a fogaskerekű aljánál. Sebaj, igazán megérte. Negyven perc az út, és csak középen van kitérő, innen rövid fejszámolással az jön ki, hogy negyven percenként indul. Ekkor azonban több (kábé négy) különálló kocsi is viszonylag rövid időn belül követi egymást. Ezt összevetve a kanyargó úttal máris megdőlt a fenti elmélet, miszerint nem fogok tudni kívülről sziklafalban felkapaszkodó fogast fotózni.
A fogak nem fölfelé állnak, mint a svábhegyi meg egyéb átlagos fogaskerekűknél, hanem kétoldalra. Emiatt hagyományos váltót nem lehet csinálni, minden egyéb fura konstrukciókat alakítottak ki. A lenti végállomásnál két vágány van, a legalján egy kocsinyi síndarab (utasok nélkül sajnos) csúszik át oldalra a kettő között, tisztára Picasso kalandjai feeling, majd a másikon picit följebb megy a kocsi, hogy a többi is mögéférjen. Vicces az is, ahogy az alsó végéből vezeti fölfelé a sofőr egy rövid szakaszon. A középső találkahelynél egymás mellett van egy balkanyaros és egy jobbkanyaros síndarab, és mindig a megfelelő csúszik be. A felső végállomásnál meg teljesen kiakadtam, ugyanis a váltónál a sín az egyik irányba kanyarodott, és elképzelésem sem volt, hogy hogyan tudják átváltani a másik irányba. Aztán dobtam egy hátast. Illetve a váltó dobott egyet. A kanyarodó síndarabot tartó lap átfordult fejjel lefelé.
Lélegzetelállítóan csodás tájakon ment fölfelé a fogas, és tényleg hihetetlen volt, hogy milyen hirtelen emelkedik, és ezt milyen hosszú távon át.
Felértünk a tetejére, ahol újabb hihetetlen meglepetés várt rám. Az egyik irányba fantasztikus kilátás a tavakra, hegyekre, a másik irányba pedig karnyújtásnyira a végtelen mély világosszürkeség.
A későn kelős életmód a hétvégi Svájcnézéssel nehezen egyeztethető össze. Kábé talán tízkor indulhattam otthonról, délután háromra voltam fent. Nem szabad. Hajnali 6-kor kell elindulni, ha Svájcot látni akarja az ember. Az utolsó felvonó ugyanis délután 6-kor megy le. Hülyék ezek a Svájciak. Nyár van, világos van, napsütés van, és mint a múltkor már nagy bölcsen megállapítottam, a délután 6 olyan, mint Pesten az 5 óra 20. Mitöbb, iszonyú hosszú sor állt a felvonóhoz, ráadásul ez olyan, ahol csak 2 nagy kabin van, aminek igen pici az áteresztőképessége. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy mennyi kedvem volt beállni a sorba.
Van több kilátópont is a hegyen, a közeliek közül a legmesszebbi, ahova elmentem, kábé húsz perc kényelmes séta lehetett, sziklaoldalba vájt turistaúttal, alagúttal, közvetlen az út mellett legelésző zergékkel, és csodálatos kilátással. Mire visszaértem, legnagyob örömömre eltűnt a felhő, így kilátás nyílt Luzernre és a meghatározhatatlan alakú tóra is. Bedobtam egy Kirsch-tortát (az első harapásnál kaptam észbe, hogy hoppá, igen, Svájcban a Kirsch szó a cseresznyepáleszt jelenti), megnéztem két paraglidingos emberkét elindulni, majd szomorúan én is elindultam lefelé. Ismeretlen terepen nem akartam megjárni, hogy ottragadok a hegytetőn, hirtelen 1500 méter szintkülönbségű lefelé gyalogláshoz sem volt kedvem. Bár nagyon-nagyon sok ember volt ott fenn, és szemlátomást mégsem tök hülyék a svájciak: nyilván jár a felvonó addig, amíg van rá igény, nem szivatják meg este 6-kor a többszáz ottragadt turistát. Vonzó lett volna a felvonós túra közepén (ahol át kell szállni másik felvonóba) a bobpálya és kalandpark, de mint megállapítottam, ezekhez mind jóval korábban illett volna elindulni. És még mindig ott volt a végtelen hosszú sor, amihez semmi kedvem sem volt. Ráadásul felvonóztam én már nagyon sokszor, de a fogas valami elképesztően hihetetlen volt. Meg is beszéltem a pacákkal, hogy a jegyemmel inkább a fogassal mennék le, így tök jól jártam, sorban állnom sem kellett sokat, és a lefelé út is hatalmas élmény volt.
Luzernbe visszaérve már „biztonságban” éreztem magam, nem ragadhatok ott. Úgy éreztem, hiányzik még valami ahhoz, hogy teljes legyen a nap. Várt a tó. Villám csobb, hogy törölköző híján még a lemenő Nap megszáríthasson.
Hihetetlenül szép helyeken jártam, bár részben saját hülyeségemből nem tudtam olyan hosszú időn keresztül élvezni, mint szerettem volna. Például jó lett volna kidőlni napozni, vagy kajálni egy rendeset, de nem fért bele. Legközelebb két (vagy több) napra kell menni, kora reggel indulni, valahol útközben megszállni, kirándulni egy hatalmasat, magasan lévő hidegvizű tengerszemben csobbanni. Attól tartok, hogy idén már nem. Majd jövőre.
2008/08/21
Piazza Grande
Egyszer régen, nagyon régen két fiatal fogta magát, meg néhány hangszert, és csináltak egy lemezt. Írtak többek közt egy dalt, amely a JFK gyilkosság után bennük kavargó érzésekről szól. Két gitár, két énekhang, semmi több. Az albumot kiadták, majd az alkalmi banda szét is vált. A dalt párszor eljátszották a rádióban, de nem aratott különösebb sikert. Producerük viszont gondolt egyet, tudtuk nélkül más zenészekkel rájátszatott elektromos gitárt, basszusgitárt és dobot, és újra kiadta. Ezúttal hatalmas siker lett belőle, melyen felbuzdulva újra összeállt a két srác. Második lemezükre is rárakták a dalt, ezzel a felturbózott hangszereléssel. Közös karrierjük eredménye összesen öt stúdióalbum és számtalan napjainkban is ismert és népszerű világsláger lett.
Egyikük Locarnóban adott koncertet. Sajnos főleg saját szólókarrierjének dalaiból, amik azért általában nem annyira kiemelkedően jók. Csak úgy egyszerűen jók.
Ha még nem jöttél rá, hogy melyik együttesről és melyik dalról van szó, a locarnói fényképek segíthetnek.
Egyikük Locarnóban adott koncertet. Sajnos főleg saját szólókarrierjének dalaiból, amik azért általában nem annyira kiemelkedően jók. Csak úgy egyszerűen jók.
Ha még nem jöttél rá, hogy melyik együttesről és melyik dalról van szó, a locarnói fényképek segíthetnek.
2008/08/18
Nem-papírkutya-túra
Rossz döntés volt a biciklit egy túra kedvéért hazacipelni repülővel. Inkább venni kellett volna itthon egy akármilyet. Akár egy „eldobható” TG márkájút. Ha mázlija van az embernek, az talán kibír egy hetet.
A légitársaság (kedvenc összetett szavam: lé + gitár + sas + ág) honlapján elmesélik, mekkora dobozba kell beférnie a biciklinek, és hogy az első kereket ki kell szedni, gumikat leereszteni, stb. Ezekre fel is voltam készülve. Azt nem gondoltam végig, és ők sem írták, hogy a pedált is le kell szedni, mert nagyon keskeny a doboz, így erre nem számítottam. Adtak ugyan pár szerszámot, de megfelelő méretű villáskulcs nem volt köztük (logikus). Mekkora a valószínűsége annak, hogy ilyenkor a szomszéd check-in pultnál álló pacák a poggyászából azonnal előhúzza a szükséges szerszámot, és még le is tekeri a pedált? Neki köszönhetően úgy tűnt, hogy minden rendben. Hát annyira mégsem. Ferihegyen hiába vártam a csomagot, csak nem jött. Hülye svájciak elfelejtették felrakni a gépre. Másnap megkaptam, csúnyán néztem az új karcolásokra, mintha éveket öregedett volna, majd nekiálltam összeszerelni, de a pedálokkal csak nem boldogultam, nem bírtam eltalálni a menetet, mindig csálén akart betekeredni (és még mielőtt valaki megjegyezné, igen, tudom hogy a jobb oldali pedál balmenetes). Próbálkozásaim eredménye az lett, hogy az erősebb anyagból lévő pedál rendesen szétszedte a gyengébb anyagból lévő hajtókar menetének nagy részét, de végül csak sikerült szépen összeraknom. Gondoltam, jó lesz, de többet az életben nem lehet már szétszedni és újra jól összerakni.
Felkelés hajnalok hajnalán. Zuhog az eső. Vonat kéne nekem, de vasutassztrájk van. Állítólag csomó vonalon járnak, hátha mázlim van. Adott egy telefonszám, ahol érdeklődni lehet. A telefonvonal túlvégén ülő kislánykának a leghalványabb fingja sincs, hogy az adott vonalon járnak-e vonatok. Hurrá! Ki az állomásra. Mondják, hogy amelyiknek tíz perc múlva kéne jönnie, az egy órát késik. Csak tudnám, ilyenkor miért nincs akkora mázlim, hogy az óránként járó vonatok közül az előző is késsen egy órát, mert akkor azt pont elkapnám. Valószínűleg kevesebb vonat jár, csak ezt nem kiesésként, hanem késésként kommunikálják. Fél óra várakozás után úgy döntöttem, hogy álmos is vagyok még, és nincs kedvem zuhogó és szemlátomást szűnni nem akaró esőben bictúrára indulni, vissza haza, alvás. Dél körül, mikor újra felébredtem, már egész szép idő volt, útnak indultam megint, hogy vonattal csatlakozzam valahol a többiekhez. A sztrájk már alábbhagyni látszott, legalábbis a vonatom jött rendesen. Pesten tekerve az egyik pályaudvarról a másikra (na, svájci szemmel nézve ez is totál röhej ám, mi az hogy nem érnek össze a vonatok?) egyszer csak a pedál elkezdett hullámozni, kígyózni. Eddig bírta a menet. Keressünk gyorsan egy szervizt, ahol hipp-hopp megcsinálják. Mázlim volt, találtam. Hajtókarcsere. Öreg a láncom meg a hátsó fogaskerekeim. Ha hagyjuk, a laza lánc és a vadiúj első fogaskerekek szétszedik egymást. Ha láncot cserélünk, a vadiúj lánc és a kopott hátsó fogaskerekek szedik egymást. Cseréljünk ki tehát mindent! A bicikli hazaszállításával együtt már majdnem két TG canga áránál tartunk, ebből az első kibírta volna Egerig, ott azt eldobom, veszek egy másikat, az meg kibírja a maradék két napot szerencsés esetben.
Este csatlakoztam a csapathoz, még kaját is vittem nekik. Ekkor kezdődött számomra a túra „közösségi” része, vagyis az igazi túra. Napi nyolcvanas kábé, hegyen-völgyön át (bár állítólag az első nap, amiről lemaradtam, volt messze a legdurvább), dombtetőn véget érő úttal, közérttel ami majdnem bezárt már mire odaértünk reggelizni. Nem is olyan magas hegy a Mátra. A Bükk meg pláne nokedli ebből az irányból. Két éjszaka vadkemping bográcsozással, majd Szikszóra megérkezve fedél fejünk felett (ennek örömére odakint ismét nagy zuhé), hatalmas lakoma, ezúttal is köszönet kedves vendéglátóinknak! Másnap vonattal haza.
Rövid, ám velős túra volt.
A légitársaság (kedvenc összetett szavam: lé + gitár + sas + ág) honlapján elmesélik, mekkora dobozba kell beférnie a biciklinek, és hogy az első kereket ki kell szedni, gumikat leereszteni, stb. Ezekre fel is voltam készülve. Azt nem gondoltam végig, és ők sem írták, hogy a pedált is le kell szedni, mert nagyon keskeny a doboz, így erre nem számítottam. Adtak ugyan pár szerszámot, de megfelelő méretű villáskulcs nem volt köztük (logikus). Mekkora a valószínűsége annak, hogy ilyenkor a szomszéd check-in pultnál álló pacák a poggyászából azonnal előhúzza a szükséges szerszámot, és még le is tekeri a pedált? Neki köszönhetően úgy tűnt, hogy minden rendben. Hát annyira mégsem. Ferihegyen hiába vártam a csomagot, csak nem jött. Hülye svájciak elfelejtették felrakni a gépre. Másnap megkaptam, csúnyán néztem az új karcolásokra, mintha éveket öregedett volna, majd nekiálltam összeszerelni, de a pedálokkal csak nem boldogultam, nem bírtam eltalálni a menetet, mindig csálén akart betekeredni (és még mielőtt valaki megjegyezné, igen, tudom hogy a jobb oldali pedál balmenetes). Próbálkozásaim eredménye az lett, hogy az erősebb anyagból lévő pedál rendesen szétszedte a gyengébb anyagból lévő hajtókar menetének nagy részét, de végül csak sikerült szépen összeraknom. Gondoltam, jó lesz, de többet az életben nem lehet már szétszedni és újra jól összerakni.
Felkelés hajnalok hajnalán. Zuhog az eső. Vonat kéne nekem, de vasutassztrájk van. Állítólag csomó vonalon járnak, hátha mázlim van. Adott egy telefonszám, ahol érdeklődni lehet. A telefonvonal túlvégén ülő kislánykának a leghalványabb fingja sincs, hogy az adott vonalon járnak-e vonatok. Hurrá! Ki az állomásra. Mondják, hogy amelyiknek tíz perc múlva kéne jönnie, az egy órát késik. Csak tudnám, ilyenkor miért nincs akkora mázlim, hogy az óránként járó vonatok közül az előző is késsen egy órát, mert akkor azt pont elkapnám. Valószínűleg kevesebb vonat jár, csak ezt nem kiesésként, hanem késésként kommunikálják. Fél óra várakozás után úgy döntöttem, hogy álmos is vagyok még, és nincs kedvem zuhogó és szemlátomást szűnni nem akaró esőben bictúrára indulni, vissza haza, alvás. Dél körül, mikor újra felébredtem, már egész szép idő volt, útnak indultam megint, hogy vonattal csatlakozzam valahol a többiekhez. A sztrájk már alábbhagyni látszott, legalábbis a vonatom jött rendesen. Pesten tekerve az egyik pályaudvarról a másikra (na, svájci szemmel nézve ez is totál röhej ám, mi az hogy nem érnek össze a vonatok?) egyszer csak a pedál elkezdett hullámozni, kígyózni. Eddig bírta a menet. Keressünk gyorsan egy szervizt, ahol hipp-hopp megcsinálják. Mázlim volt, találtam. Hajtókarcsere. Öreg a láncom meg a hátsó fogaskerekeim. Ha hagyjuk, a laza lánc és a vadiúj első fogaskerekek szétszedik egymást. Ha láncot cserélünk, a vadiúj lánc és a kopott hátsó fogaskerekek szedik egymást. Cseréljünk ki tehát mindent! A bicikli hazaszállításával együtt már majdnem két TG canga áránál tartunk, ebből az első kibírta volna Egerig, ott azt eldobom, veszek egy másikat, az meg kibírja a maradék két napot szerencsés esetben.
Este csatlakoztam a csapathoz, még kaját is vittem nekik. Ekkor kezdődött számomra a túra „közösségi” része, vagyis az igazi túra. Napi nyolcvanas kábé, hegyen-völgyön át (bár állítólag az első nap, amiről lemaradtam, volt messze a legdurvább), dombtetőn véget érő úttal, közérttel ami majdnem bezárt már mire odaértünk reggelizni. Nem is olyan magas hegy a Mátra. A Bükk meg pláne nokedli ebből az irányból. Két éjszaka vadkemping bográcsozással, majd Szikszóra megérkezve fedél fejünk felett (ennek örömére odakint ismét nagy zuhé), hatalmas lakoma, ezúttal is köszönet kedves vendéglátóinknak! Másnap vonattal haza.
Rövid, ám velős túra volt.
2008/07/08
Süti, nem süti
Újabb hétvége. Újabb város. Újabb ország. Meglepett. Igazából nem erre számítottam. Nem gondoltam volna, hogy a Woody Allen filmek helyszínére fog emlékeztetni. Csak épp sokkal kisebb, meg persze tök másmilyen, de mégis... Fényképek a megszokott helyen.
Z
Jajj, de nagyon jó dolog rég nem látott nagyon kedves ismerőssel a legváratlanabb pillanatban találkozni és sörözni egy jót! :-)
2008/06/30
Bepótolva
Igyekszem mind bepótolni a sok-sok lemaradást, még ha eléggé szűkszavúan is, hiszen rengeteg minden történt.
Volt például a gyereknap valamikor nagyon régen. Helyesebben a magyar gyereknap, merthogy az minden országban tök máskor van, itt állítólag június 1-jén. Az úticél az állatkert volt. A lámával már korábban megismerkedhettetek, időközben a többiek is felkerültek az albumba. Nemcsak nagyon szép, de nagyon nagy is az állatkert, és hülye svájciakhoz méltóan este 6-kor bezár, így csak a felét volt időnk végigjárni. Majd egyszer biztos lesz folytatás.
Aztán volt egy offsite, amiről sajnos nincsenek fényképeim. A cégből egy nagyobbacska csapat elment Interlakenbe két napra: egy nap szórakozás, egy nap munka. Szórakozás terén canyoning, rafting és biciklizés közül lehetett választani, én a canyoning könnyű verzióját választottam. Azok kedvéért, akik nem tudják, hogy ez mit jelent, hiszen nem sokkal előtte még én sem tudtam: az ember beöltözik pingvinruhába, amiben be lehet menni a vízbe és nagyjából melegen tart, majd egy hegyi patak mentén mindenféle módszerrel lejön. A mindenféle módszer olyasmiket takar, mint például sétálás a derékig érő vízben, kötélen leeresztés, kötélen lendülés Tarzan-kiáltásokkal, vízbe beleugrás, csúszdázás, és hasonlók. Jellemző, hogy gyalog kábé 5 perc volt fölfelé a patak mellett az a táv, amit utána másfél óra alatt tettünk meg a vízben lefelé. Én még így is kihagytam egy-két dolgot, nekem ez már meredek volt. Akit érdekel, itt egy videó arról, hogy a profik hogy csinálják.
Aztán volt ugye a fociőrület. Még a cégben is lehetett nézni, akár az ebédlőben kivetítve, akár a számítógépen (és még a vihar sem okozott kimaradást). De ez valahogy nem volt annyira népszerű; akit érdekelt, az inkább kiment a városba. A fél belváros le volt zárva a rajongói zónák miatt, és bizony elég komoly élet volt ott. Először a holland-oroszon voltam kint, aztán a spanyol-olaszon, néztem a tömeget ujjongani, ünnepelni, vagy épp tapsolni és szomorkodni. Aztán a spanyol-orosz meccset pár kollégámmal együtt néztük nagy kivetítőn viszonylag közelről, rakat spanyoldrukker és még több sör társaságában, és utána valami zenekar játszott elég jól, fantasztikus érzés volt, és sok év után ismét előjött belőlem, hogy ki kéne menni a Szigetre. A döntőn sajnos az első félidő során valami jó kis helyet kerestünk nem túl sok sikerrel, a gólt magát nem láttuk, aztán a második félidőben meg már nem született gól.
A Zürich albumban láthattok régebbről pár „műalkotást” egymásra rakott jól kiegyensúlyozott kövekből a tóparton. Ezek eltűntek. Lehet, hogy ilyen hihetetlen mértéket öltött itt is a futballhulliganizmus?
Csináltam egy-két fényképet, nem sokat és nem túl jókat, pedig téma bőven lett volna az egész városban, csak valahogy nem jött össze, meg nem akartam kifejezetten fényképezgetéssel tölteni. Viszont mások albumaiban találtok nagyszerű képeket. Szolgálati közlemény: elkezdtem belinkelni ismerősök galériáit, szóval az én galériám jobb oldalán tessék bátran kattintgatni a fejekre-nevekre és mindenkinek a fényképeit végignézni! :)
Másik szolgálati közlemény: a saját albumjaim időcímkéjét beállítottam a bennük lévő legfrissebb fénykép időpontjára, és igyekszem a későbbiekben is frissíteni. Ez azért fontos, mert ilyen sorrendben jelennek meg az albumok (a legfrissebbekkel kezdve). Tehát mostantól könnyen láthatjátok, hogy például a Zürich album is frissült. (Meg persze ott van az RSS is.)
Most szombaton a Zürichi-tavat kerültem meg, igaz, csaltam, a kétharmadánál lévő hídnál levágtam az utat. Alig néhány fénykép készült, de az is több a semminél.
Vasárnap a focidöntő előtt a Rajnához, Európa legnagyobb vízeséséhez ruccantam el. Valamikor még a múlt évezredben volt szerencsém látni a Niagarát, ahhoz képest ez igencsak picike, mint ahogy az összes fényképen is elég picinek tűnik, és odaérve messziről is annak látszott, de azért közel menve már nem is olyan kicsi, és amikor közvetlen melletted zúdul le az irtózatos víztömeg, mint egy fehér-világoszöld habfürdő állagú valami, akkor az azért mégiscsak eléggé döbbenetes érzés. Aztán a hajó is vicces, ami bevisz a vízesés közepén lévő sziklára, és ahogy leparkol (megcéloz valami tök más pontot, aztán a sodrás hirtelen beviszi a megfelelő helyre, közben persze billeg össze-vissza). Az egyetlen dolog, ami picit beárnyékolta a kalandot, az a rakat magyar turista, akik természetesen, mint mindig, itt is idegeskednek valami érthetetlen dolgon. Csak tudnám, akkor minek mennek nyaralni, maradnának inkább otthon. Sok-sok kép a vízesésről, repülő halakról és a közelben lévő Schaffhausen kisváros belvárosáról mind-mind a megszokott helyen.
Volt például a gyereknap valamikor nagyon régen. Helyesebben a magyar gyereknap, merthogy az minden országban tök máskor van, itt állítólag június 1-jén. Az úticél az állatkert volt. A lámával már korábban megismerkedhettetek, időközben a többiek is felkerültek az albumba. Nemcsak nagyon szép, de nagyon nagy is az állatkert, és hülye svájciakhoz méltóan este 6-kor bezár, így csak a felét volt időnk végigjárni. Majd egyszer biztos lesz folytatás.
Aztán volt egy offsite, amiről sajnos nincsenek fényképeim. A cégből egy nagyobbacska csapat elment Interlakenbe két napra: egy nap szórakozás, egy nap munka. Szórakozás terén canyoning, rafting és biciklizés közül lehetett választani, én a canyoning könnyű verzióját választottam. Azok kedvéért, akik nem tudják, hogy ez mit jelent, hiszen nem sokkal előtte még én sem tudtam: az ember beöltözik pingvinruhába, amiben be lehet menni a vízbe és nagyjából melegen tart, majd egy hegyi patak mentén mindenféle módszerrel lejön. A mindenféle módszer olyasmiket takar, mint például sétálás a derékig érő vízben, kötélen leeresztés, kötélen lendülés Tarzan-kiáltásokkal, vízbe beleugrás, csúszdázás, és hasonlók. Jellemző, hogy gyalog kábé 5 perc volt fölfelé a patak mellett az a táv, amit utána másfél óra alatt tettünk meg a vízben lefelé. Én még így is kihagytam egy-két dolgot, nekem ez már meredek volt. Akit érdekel, itt egy videó arról, hogy a profik hogy csinálják.
Aztán volt ugye a fociőrület. Még a cégben is lehetett nézni, akár az ebédlőben kivetítve, akár a számítógépen (és még a vihar sem okozott kimaradást). De ez valahogy nem volt annyira népszerű; akit érdekelt, az inkább kiment a városba. A fél belváros le volt zárva a rajongói zónák miatt, és bizony elég komoly élet volt ott. Először a holland-oroszon voltam kint, aztán a spanyol-olaszon, néztem a tömeget ujjongani, ünnepelni, vagy épp tapsolni és szomorkodni. Aztán a spanyol-orosz meccset pár kollégámmal együtt néztük nagy kivetítőn viszonylag közelről, rakat spanyoldrukker és még több sör társaságában, és utána valami zenekar játszott elég jól, fantasztikus érzés volt, és sok év után ismét előjött belőlem, hogy ki kéne menni a Szigetre. A döntőn sajnos az első félidő során valami jó kis helyet kerestünk nem túl sok sikerrel, a gólt magát nem láttuk, aztán a második félidőben meg már nem született gól.
A Zürich albumban láthattok régebbről pár „műalkotást” egymásra rakott jól kiegyensúlyozott kövekből a tóparton. Ezek eltűntek. Lehet, hogy ilyen hihetetlen mértéket öltött itt is a futballhulliganizmus?
Csináltam egy-két fényképet, nem sokat és nem túl jókat, pedig téma bőven lett volna az egész városban, csak valahogy nem jött össze, meg nem akartam kifejezetten fényképezgetéssel tölteni. Viszont mások albumaiban találtok nagyszerű képeket. Szolgálati közlemény: elkezdtem belinkelni ismerősök galériáit, szóval az én galériám jobb oldalán tessék bátran kattintgatni a fejekre-nevekre és mindenkinek a fényképeit végignézni! :)
Másik szolgálati közlemény: a saját albumjaim időcímkéjét beállítottam a bennük lévő legfrissebb fénykép időpontjára, és igyekszem a későbbiekben is frissíteni. Ez azért fontos, mert ilyen sorrendben jelennek meg az albumok (a legfrissebbekkel kezdve). Tehát mostantól könnyen láthatjátok, hogy például a Zürich album is frissült. (Meg persze ott van az RSS is.)
Most szombaton a Zürichi-tavat kerültem meg, igaz, csaltam, a kétharmadánál lévő hídnál levágtam az utat. Alig néhány fénykép készült, de az is több a semminél.
Vasárnap a focidöntő előtt a Rajnához, Európa legnagyobb vízeséséhez ruccantam el. Valamikor még a múlt évezredben volt szerencsém látni a Niagarát, ahhoz képest ez igencsak picike, mint ahogy az összes fényképen is elég picinek tűnik, és odaérve messziről is annak látszott, de azért közel menve már nem is olyan kicsi, és amikor közvetlen melletted zúdul le az irtózatos víztömeg, mint egy fehér-világoszöld habfürdő állagú valami, akkor az azért mégiscsak eléggé döbbenetes érzés. Aztán a hajó is vicces, ami bevisz a vízesés közepén lévő sziklára, és ahogy leparkol (megcéloz valami tök más pontot, aztán a sodrás hirtelen beviszi a megfelelő helyre, közben persze billeg össze-vissza). Az egyetlen dolog, ami picit beárnyékolta a kalandot, az a rakat magyar turista, akik természetesen, mint mindig, itt is idegeskednek valami érthetetlen dolgon. Csak tudnám, akkor minek mennek nyaralni, maradnának inkább otthon. Sok-sok kép a vízesésről, repülő halakról és a közelben lévő Schaffhausen kisváros belvárosáról mind-mind a megszokott helyen.
2008/06/25
2008/06/14
Tókerülés
Figyelem! Újabb interaktív blogbejegyzés! :-)
Lusta vagyok, és hétalvó. Sokáig alszom reggelente, akarom mondani délelőttönként. Persze szerettem volna rászokni a korábban kelésre, de nem könnyű, pláne ha praktikus minél gyakrabban beszélni a kaliforniai kollégákkal. Jó kifogás, tudom...
A cégben van reggeli. Nem nekem találták ki. Nagyon ritka, hogy időben beérnék.
Van néhány őrült ember. Rendszeresen fogják magukat, felpattannak a biciklire és megkerülik a Zürichi-tavat (na jó, a hátsó nyúlványát nem, így „csak” 65km körül van az út). Ezt követően pedig megreggeliznek a cégben.
Én nem vagyok ilyen őrült, viszont szeretek szép tájakon biciklizgetni, így például szép tavakat kerülni. Az utóbbi hetekben többször is sor került erre.
A galériában három új album is megjelent: Zug tava; a mindenféle alsó, középső és felső Ägeri falu tavacskája; valamint a Luzern albumban már látott Négyerdőmegyetó.
Két kérdésben is segítségeteket várom a Vierwaldstättersee kapcsán. Először is, igencsak gondban voltam a magyar fordítással. Ti milyen nevet adnátok neki?
A második: szerintetek milyen alakú ez a tó? Én odáig jutottam el, hogy határozottan nem banán.
Lusta vagyok, és hétalvó. Sokáig alszom reggelente, akarom mondani délelőttönként. Persze szerettem volna rászokni a korábban kelésre, de nem könnyű, pláne ha praktikus minél gyakrabban beszélni a kaliforniai kollégákkal. Jó kifogás, tudom...
A cégben van reggeli. Nem nekem találták ki. Nagyon ritka, hogy időben beérnék.
Van néhány őrült ember. Rendszeresen fogják magukat, felpattannak a biciklire és megkerülik a Zürichi-tavat (na jó, a hátsó nyúlványát nem, így „csak” 65km körül van az út). Ezt követően pedig megreggeliznek a cégben.
Én nem vagyok ilyen őrült, viszont szeretek szép tájakon biciklizgetni, így például szép tavakat kerülni. Az utóbbi hetekben többször is sor került erre.
A galériában három új album is megjelent: Zug tava; a mindenféle alsó, középső és felső Ägeri falu tavacskája; valamint a Luzern albumban már látott Négyerdőmegyetó.
Két kérdésben is segítségeteket várom a Vierwaldstättersee kapcsán. Először is, igencsak gondban voltam a magyar fordítással. Ti milyen nevet adnátok neki?
A második: szerintetek milyen alakú ez a tó? Én odáig jutottam el, hogy határozottan nem banán.
2008/06/08
Lac Léman
Van itt részben Svájcban egy olyan tó, amelyet a bennszülöttek Lac Léman-nak hívnak. Minden normális nyelvben a legnagyobb városáról, Genfről kapta nevét.
Az előző bejegyzéshez képest a rá következő hétvégénél járunk, amely Pünkösd miatt szintén szimpatikus hosszúságúra sikerült. Szombaton vettem egy tömbnyi napijegyet magamnak meg a biciklimnek, valamint egy útikönyvet, felültem a Genf felé tartó vonatra, és nekiálltam kitalálni, hogy akkor tulajdonképpen hova is megyek. A nagyobb tóparti városok (Genf, Lausanne, Montreux) mellett esélyes volt még tetszőleges random közbülső hely, vagy bármi, amit találok.
A Genfi-tó olyan alakú, mint egy banán, amit pisztolyszerűen fog az ember a rajzon tőle jobbra állóra. A bal oldalon lefelé van a hosszú szára (szerintem itt kell megkezdeni a banánt), ez Genf, fent középen Lausanne, a jobb oldali, nagyon enyhén lelógó csücsök pedig Montreux. A déli, rövidebb ívének nagy része Franciaországhoz tartozik.
Arra számítottam, hogy a vonat Lausanne-on keresztül megy, ott ér ki a tópartra és onnan kezdve a víz mellett halad. Kiderült, hogy félóránként jár a vonat, és minden második valóban erre megy, de én egy olyanra ültem, ami gyorsabb (ICN, amelyik jól bedől a kanyarokban, erősen rájátszik a kanyar ívére és a pálya ferdeségére, és tényleg nagyon gyors), kerülőúton megy, és így ugyanannyi idő alatt ér oda, de Lausanne-on túl lyukad ki a vízhez.
A kalauz jól megbüntetett. Merthogy volt ugyan biciklijegyem, de az nem elég. Márminthogy egész konkrétan az ICN típusú vonatokra nem elég, hanem helyjegy is kell a cangának. Valószínűleg azért, mert alig van biciklitároló hely, az is elszórva a vonat több különböző pontján, és nem akarnak torlódást. Ehhez képest itt a 3 biciklinyi helyen az enyém volt kábé a hatodik, mivel az utolsó pillanatban szálltam fel. Mutatta is a kalauz, hogy ha bejutottam volna az első három bicikli helyére, akkor látnám kiírva, hogy kell helyjegy is, mert ha nincs, akkor bizony kemény 10 frank büntetést kell fizetni. Főleg az összeg nagysága volt sokkoló: ennyiből Svájcban még egy gyorséttermi ebéd sem jön ki. Szóval így jártam, röhögtem az egészen egy nagyot, most már ezt is tudom, illetve mivel azóta nem utaztam ilyen vonattal, ezért azt még nem tudom, hogy a helyjegyért kell-e fizetni egyáltalán, de szerintem nem. Szerencsére ez az egész hülyeség csak az ICN vonatokra vonatkozik, a többire sima bicójeggyel fel lehet rakni a biciklit. (Megjegyzés: a városban a villamosra, buszra is!)
Genfben főleg a tóparton bicikliztem csomót. Szép, szép, sőt, nagyon szép, főleg a tó, a magyar pocsolyánál bőven nagyobb, milliószor tisztább a vize, és még hegyek is vannak a háttérben; élveztem a napsütést meg a tó látványát meg ilyesmiket, de azért valahogy a város nem fogott meg annyira. Persze végigmentem a főutcán, volt élet rendesen, de egymagában, egy biciklivel mit csinál ott az ember? Inkább fel s alá tekergettem, picit irigykedve néztem a szörnyen hideg tóban fürdő emberkéket, majd este hazamentem.
Hazafelé Lausanne-on keresztül menő vonatra szálltam, és bámultam ki az ablakon... és ami a Lausanne utáni, odafelé ugyebár kikerült szakaszon tárult elém a sötétedés befejezte előtt picivel, az valami fantasztikusan csodálatos volt.
Vasárnap nem volt tehát kérdés, hogy az úticél a Genfi-banán közepe. Lausanne-ban körülnéztem gyorsan, aztán legurultam a tópartra (a város kissé feljebb van), ahol kívülről megnéztem az ideiglenes vidámparkot, tekergettem a tóparton, gyönyörködtem a kilátásban, majd elindultam volna az Olimpiai Park felé... csakhogy közben épp a kikötőnél jártam, amikor bemondták a hangosba, hogy beszállás a Montreux-be menő hajóra. Már rajta is voltam a hajón.
Baljós esőfelhők felé tartottunk. És bizony bele is mentünk rendesen. A hajón ez persze nem gáz, be lehet menni a fedett részre. Mire a másfél órás út végére értünk, elállt.
Egyetlen kihagyhatatlan programként annyit tudtam Montreux-ről, hogy ott van Freddie Mercury szobra, amit muszáj megkeresni, bárhol is legyen. Nem volt nehéz megtalálni, a parton áll és a hajó abból az irányból állt be a kikötőbe. Pár kattintás a fényképezőgéppel, aztán megindultam a parton előrefelé (Lausanne-tól távolodó irányba). Nem sokáig jutottam el, amikor az eső úgy gondolta, hogy még nem állt el véglegesen, mondhatni most kezd rá igazán. Pillanatok alatt ronggyá áztam, és hamar vissza is fordultam, bár mit volt mit tenni, igyekeztem viszonylag élvezni a szitut. Előbb-utóbb (inkább utóbb) elállt, közben persze a turisták eltűntek, kiürült a város. Ezt kihasználva még pár fotó a szoborról, majd irány megint ugyanabba az irányba, csak tovább.
Pillanatokon belül szembejött egy csodálatos tóparti kastély, amelyről akkor mit se tudtam, de aztán kiderült, hogy híres jószág, Château de Chillon névre hallgat és rabját még Byron is megverselte. Sajnos már zárva volt, pedig szívesen megnéztem volna belülről is. A tó mentén továbbhaladva Villeneuve faluig jutottam el, itt kezdett beesteledni. Felpattantam a visszafelé menő vonatra, és kimondhatatlan öröm fogott el, hogy végre Svájcban először olyan vonaton utazom, aminek nyitható az ablaka, ki lehet hajolni, fényképezni és élvezni a menetszelet.
Miután a vidámpark hírét elújságoltam Eszternek és Péternek (ugye emlékeztek a leggyakoribb keresztnevekre?), hétfőn együtt újra elmentünk Lausanne-ba, felültünk néhány szelídebb jóságra, majd átvészeltünk egy kisebb esőt. Ezután külön utakon jártunk. Megnéztem az előző nap kimaradt Olimpiai Parkot. Utána tovább tekertem közvetlenül a parton, kelet felé. A közvetlenül úgy értendő, hogy nem egyszer a biciklivel behajtani tilos táblával kijelölt út nincs meg 1 méter széles, beláthatatlan éles szögekben törik meg, egyik oldalán beton kerítés, másik oldalán kerítés nélkül a tó. Nem is értem, miért nem szabad itt biciklizni. :-)
Vicces nevű falvak vannak itt: Pully, Lutry, Cully. (A két szélső különösen magyarul kiejtve vicces, hosszú j hanggal.) Az egyiknél egy alkalmas helyen úgy döntöttem, hogy lesz ami lesz, nem érdekel, én bizony bemegyek a vízbe. Persze ez a döntés már korábban is érlelődött bennem, így volt nálam fürdőruci meg törcsi (bocsika). Csak hát a víz hőmérséklete ugye... nagyon-nagyon lassan és nehezen sikerült belemásznom nyakig. Utána viszont kifejezetten élveztem, úszkáltam, lubickoltam, nagyon-nagyon jól esett. Utólag megnéztem, 14-15°C körülit írtak a neten.
Picit még tovább tekertem, kacérkodva a gondolattal, hogy feljebb kéne mászni a hegyre, oda, ahol a Zürich felől Lausanne-ba menő vonat megy, hosszan-hosszan kanyarogva, nagyjából párhuzamosan a tóparttal és a tóparti vonattal (már amennyire két kacskaringós vonalra a párhuzamosság definiálható), és ahonnan olyan fantasztikusan szép kilátás nyílt a tóra és a domboldali szőlőkre. Elindultam hát fölfelé, tolva a biciklit természetesen, mivel ezek a domboldalak nem kicsit meredekek. A kilátás pedig szinte lépésről lépésre csodásabb lett, így szó nem lehetett róla, hogy a fenti vonatsínek elérése előtt feladnám. Feljutottam. Aztán a vonat mentén mentem picit visszafelé, Lausanne felé tendálva. Lentről nézve volt egy csodálatosan szép viadukt. Fentről nézve már nem volt olyan csodálatos, igencsak tériszonyom volt amikor végigmentem rajta. De megérte! Aztán ahova fölfelé szerintem legalább fél óra volt feltolni a bicót, onnan kábé két perc alatt legurultam vissza, és hulla fáradtan irány haza.
Fantasztikus hétvége volt, csodálatos tájak, melyeknek a fényképek (irány a galéria, ott vannak már!) csak apró töredékét adják vissza. És pont megfelelő hosszúságú. Két nap után még élt bennem, hogy vissza ide, három nap alatt kellően elfáradtam. Nem mintha nem vágynék ide megint, és nem hagytam volna ki izgalmas dolgokat, heteket el lehetne tölteni a tó partján, de kikapcsolódás gyanánt ez a három nap pont tökéletes volt. El is gondolkoztam, mi lenne, ha az egyhuzamban kivett szabadságok helyett mondjuk nyáron az összes hétfőt venné ki az ember. Vagy mondjuk csak azokat, amikor szép idő van. Érdekes gondolat. Egyszer talán kipróbálom.
Az előző bejegyzéshez képest a rá következő hétvégénél járunk, amely Pünkösd miatt szintén szimpatikus hosszúságúra sikerült. Szombaton vettem egy tömbnyi napijegyet magamnak meg a biciklimnek, valamint egy útikönyvet, felültem a Genf felé tartó vonatra, és nekiálltam kitalálni, hogy akkor tulajdonképpen hova is megyek. A nagyobb tóparti városok (Genf, Lausanne, Montreux) mellett esélyes volt még tetszőleges random közbülső hely, vagy bármi, amit találok.
A Genfi-tó olyan alakú, mint egy banán, amit pisztolyszerűen fog az ember a rajzon tőle jobbra állóra. A bal oldalon lefelé van a hosszú szára (szerintem itt kell megkezdeni a banánt), ez Genf, fent középen Lausanne, a jobb oldali, nagyon enyhén lelógó csücsök pedig Montreux. A déli, rövidebb ívének nagy része Franciaországhoz tartozik.
Arra számítottam, hogy a vonat Lausanne-on keresztül megy, ott ér ki a tópartra és onnan kezdve a víz mellett halad. Kiderült, hogy félóránként jár a vonat, és minden második valóban erre megy, de én egy olyanra ültem, ami gyorsabb (ICN, amelyik jól bedől a kanyarokban, erősen rájátszik a kanyar ívére és a pálya ferdeségére, és tényleg nagyon gyors), kerülőúton megy, és így ugyanannyi idő alatt ér oda, de Lausanne-on túl lyukad ki a vízhez.
A kalauz jól megbüntetett. Merthogy volt ugyan biciklijegyem, de az nem elég. Márminthogy egész konkrétan az ICN típusú vonatokra nem elég, hanem helyjegy is kell a cangának. Valószínűleg azért, mert alig van biciklitároló hely, az is elszórva a vonat több különböző pontján, és nem akarnak torlódást. Ehhez képest itt a 3 biciklinyi helyen az enyém volt kábé a hatodik, mivel az utolsó pillanatban szálltam fel. Mutatta is a kalauz, hogy ha bejutottam volna az első három bicikli helyére, akkor látnám kiírva, hogy kell helyjegy is, mert ha nincs, akkor bizony kemény 10 frank büntetést kell fizetni. Főleg az összeg nagysága volt sokkoló: ennyiből Svájcban még egy gyorséttermi ebéd sem jön ki. Szóval így jártam, röhögtem az egészen egy nagyot, most már ezt is tudom, illetve mivel azóta nem utaztam ilyen vonattal, ezért azt még nem tudom, hogy a helyjegyért kell-e fizetni egyáltalán, de szerintem nem. Szerencsére ez az egész hülyeség csak az ICN vonatokra vonatkozik, a többire sima bicójeggyel fel lehet rakni a biciklit. (Megjegyzés: a városban a villamosra, buszra is!)
Genfben főleg a tóparton bicikliztem csomót. Szép, szép, sőt, nagyon szép, főleg a tó, a magyar pocsolyánál bőven nagyobb, milliószor tisztább a vize, és még hegyek is vannak a háttérben; élveztem a napsütést meg a tó látványát meg ilyesmiket, de azért valahogy a város nem fogott meg annyira. Persze végigmentem a főutcán, volt élet rendesen, de egymagában, egy biciklivel mit csinál ott az ember? Inkább fel s alá tekergettem, picit irigykedve néztem a szörnyen hideg tóban fürdő emberkéket, majd este hazamentem.
Hazafelé Lausanne-on keresztül menő vonatra szálltam, és bámultam ki az ablakon... és ami a Lausanne utáni, odafelé ugyebár kikerült szakaszon tárult elém a sötétedés befejezte előtt picivel, az valami fantasztikusan csodálatos volt.
Vasárnap nem volt tehát kérdés, hogy az úticél a Genfi-banán közepe. Lausanne-ban körülnéztem gyorsan, aztán legurultam a tópartra (a város kissé feljebb van), ahol kívülről megnéztem az ideiglenes vidámparkot, tekergettem a tóparton, gyönyörködtem a kilátásban, majd elindultam volna az Olimpiai Park felé... csakhogy közben épp a kikötőnél jártam, amikor bemondták a hangosba, hogy beszállás a Montreux-be menő hajóra. Már rajta is voltam a hajón.
Baljós esőfelhők felé tartottunk. És bizony bele is mentünk rendesen. A hajón ez persze nem gáz, be lehet menni a fedett részre. Mire a másfél órás út végére értünk, elállt.
Egyetlen kihagyhatatlan programként annyit tudtam Montreux-ről, hogy ott van Freddie Mercury szobra, amit muszáj megkeresni, bárhol is legyen. Nem volt nehéz megtalálni, a parton áll és a hajó abból az irányból állt be a kikötőbe. Pár kattintás a fényképezőgéppel, aztán megindultam a parton előrefelé (Lausanne-tól távolodó irányba). Nem sokáig jutottam el, amikor az eső úgy gondolta, hogy még nem állt el véglegesen, mondhatni most kezd rá igazán. Pillanatok alatt ronggyá áztam, és hamar vissza is fordultam, bár mit volt mit tenni, igyekeztem viszonylag élvezni a szitut. Előbb-utóbb (inkább utóbb) elállt, közben persze a turisták eltűntek, kiürült a város. Ezt kihasználva még pár fotó a szoborról, majd irány megint ugyanabba az irányba, csak tovább.
Pillanatokon belül szembejött egy csodálatos tóparti kastély, amelyről akkor mit se tudtam, de aztán kiderült, hogy híres jószág, Château de Chillon névre hallgat és rabját még Byron is megverselte. Sajnos már zárva volt, pedig szívesen megnéztem volna belülről is. A tó mentén továbbhaladva Villeneuve faluig jutottam el, itt kezdett beesteledni. Felpattantam a visszafelé menő vonatra, és kimondhatatlan öröm fogott el, hogy végre Svájcban először olyan vonaton utazom, aminek nyitható az ablaka, ki lehet hajolni, fényképezni és élvezni a menetszelet.
Miután a vidámpark hírét elújságoltam Eszternek és Péternek (ugye emlékeztek a leggyakoribb keresztnevekre?), hétfőn együtt újra elmentünk Lausanne-ba, felültünk néhány szelídebb jóságra, majd átvészeltünk egy kisebb esőt. Ezután külön utakon jártunk. Megnéztem az előző nap kimaradt Olimpiai Parkot. Utána tovább tekertem közvetlenül a parton, kelet felé. A közvetlenül úgy értendő, hogy nem egyszer a biciklivel behajtani tilos táblával kijelölt út nincs meg 1 méter széles, beláthatatlan éles szögekben törik meg, egyik oldalán beton kerítés, másik oldalán kerítés nélkül a tó. Nem is értem, miért nem szabad itt biciklizni. :-)
Vicces nevű falvak vannak itt: Pully, Lutry, Cully. (A két szélső különösen magyarul kiejtve vicces, hosszú j hanggal.) Az egyiknél egy alkalmas helyen úgy döntöttem, hogy lesz ami lesz, nem érdekel, én bizony bemegyek a vízbe. Persze ez a döntés már korábban is érlelődött bennem, így volt nálam fürdőruci meg törcsi (bocsika). Csak hát a víz hőmérséklete ugye... nagyon-nagyon lassan és nehezen sikerült belemásznom nyakig. Utána viszont kifejezetten élveztem, úszkáltam, lubickoltam, nagyon-nagyon jól esett. Utólag megnéztem, 14-15°C körülit írtak a neten.
Picit még tovább tekertem, kacérkodva a gondolattal, hogy feljebb kéne mászni a hegyre, oda, ahol a Zürich felől Lausanne-ba menő vonat megy, hosszan-hosszan kanyarogva, nagyjából párhuzamosan a tóparttal és a tóparti vonattal (már amennyire két kacskaringós vonalra a párhuzamosság definiálható), és ahonnan olyan fantasztikusan szép kilátás nyílt a tóra és a domboldali szőlőkre. Elindultam hát fölfelé, tolva a biciklit természetesen, mivel ezek a domboldalak nem kicsit meredekek. A kilátás pedig szinte lépésről lépésre csodásabb lett, így szó nem lehetett róla, hogy a fenti vonatsínek elérése előtt feladnám. Feljutottam. Aztán a vonat mentén mentem picit visszafelé, Lausanne felé tendálva. Lentről nézve volt egy csodálatosan szép viadukt. Fentről nézve már nem volt olyan csodálatos, igencsak tériszonyom volt amikor végigmentem rajta. De megérte! Aztán ahova fölfelé szerintem legalább fél óra volt feltolni a bicót, onnan kábé két perc alatt legurultam vissza, és hulla fáradtan irány haza.
Fantasztikus hétvége volt, csodálatos tájak, melyeknek a fényképek (irány a galéria, ott vannak már!) csak apró töredékét adják vissza. És pont megfelelő hosszúságú. Két nap után még élt bennem, hogy vissza ide, három nap alatt kellően elfáradtam. Nem mintha nem vágynék ide megint, és nem hagytam volna ki izgalmas dolgokat, heteket el lehetne tölteni a tó partján, de kikapcsolódás gyanánt ez a három nap pont tökéletes volt. El is gondolkoztam, mi lenne, ha az egyhuzamban kivett szabadságok helyett mondjuk nyáron az összes hétfőt venné ki az ember. Vagy mondjuk csak azokat, amikor szép idő van. Érdekes gondolat. Egyszer talán kipróbálom.
Majális
Igyekszem kicsit bepótolni a lemaradást...
Május elején volt egy hosszú hétvége odahaza, ennek örömére Berni és Peti eljöttek meglátogatni engem, együtt mászkáltunk mindenfelé. Persze itt nem divat átrendezgetni a munkanapokat, így a pénteket kivettem szabinak, elhasználva ezzel az egy szem még tavalyról maradt napot.
Csütörtökön Zürich központjában, meg a tóparton mászkáltunk mindenfelé... asszem nagyon tömören ennyi. A tipikus turistalátványosságok mellett a zárt boltok kirakatait is szemügyre vettük picit.
Pénteken délelőtt shoppingolás, nézelődés a nyitott boltok kirakataiban, majd irány az iroda. Kissé elszámoltuk magunkat, ugyanis úgy hittem, hogy körbejárjuk az épületet, aztán délben lemegyünk kajálni és 1 előtt útnak indulunk. De bizony nagy ez az épület és sok ökörség van benne, elment vele az idő rendesen, még a sushi is elfogyott mire leértünk ebédelni.
Délután Luzernt néztük meg. Gyönyörű! Csodálatos! Hihetetlen... mindenkinek látnia kell, fantasztikusan szép hely! Lejártuk a lábunk ahogy kell, lépcsőztünk is egy adagot (három bástya is a várfal mentén), este megvacsiztunk egy helyi pizzériában, majd hulla fáradtan vonatoztunk haza.
Szombaton Bernt lőttük be. Ez annyira nem jött be, pláne Luzern után. Szép helyen van, gyönyörű a folyója, aranyosak a macik, itt is lehet lépcsőzni rendesen a Münster tetejébe (jó adag tériszonnyal kombinálva), de az összes ház szinte ugyanolyan koszos zöldesszürke színű az óvárosban, és valahogy azzal az igazán nagyon nagy élettel sem találkoztunk, mint előtte Zürichben vagy Luzernben. Szóval több szemszögből is unalmasabb. Persze ettől még egyáltalán nem rossz!
Délután 4 körül ért véget a városnézés, ahhoz már talán kissé későn (és fáradtan) hogy még valahova messzire elmenjünk, így Ütliberget választottuk, hogy felülről is lássuk Zürichet, majd be az irodába egy kis rock bandet játszani.
Vasárnap a pár falunyira lévő vadasparkot jártuk végig. Itt nem láttunk hiúzt, mert jól elbújt. És kengurut sem láttunk, bár mindenhol olyan tábla volt kiakasztva, amin egy kengurunak kinéző állatot etetnek, és ez áthúzva. Láttunk viszont sok másik aranyos állatot, és különösen érdekes volt, ahogy például a farkasok esetén a viselkedésüket is megfigyelhettük picit, hiszen valamivel nagyobb helyük van és természetesebben viselkednek, mint a tipikus állatkerti állatok. Végül még egy nagyon rövid zürichi séta is belefért.
Nem sikerült sok izgalmasat írnom, viszont helyettem beszéljenek inkább a fényképek! Bővült a Zürich album, és csináltam három új albumot Luzern, Bern és a vadaspark számára, ezekhez szokás szerint a jobb hasábban lévő képre kattintsatok. De talán még érdekesebb, hogy ők milyennek látták Zürichet, Luzernt és Bernt.
Május elején volt egy hosszú hétvége odahaza, ennek örömére Berni és Peti eljöttek meglátogatni engem, együtt mászkáltunk mindenfelé. Persze itt nem divat átrendezgetni a munkanapokat, így a pénteket kivettem szabinak, elhasználva ezzel az egy szem még tavalyról maradt napot.
Csütörtökön Zürich központjában, meg a tóparton mászkáltunk mindenfelé... asszem nagyon tömören ennyi. A tipikus turistalátványosságok mellett a zárt boltok kirakatait is szemügyre vettük picit.
Pénteken délelőtt shoppingolás, nézelődés a nyitott boltok kirakataiban, majd irány az iroda. Kissé elszámoltuk magunkat, ugyanis úgy hittem, hogy körbejárjuk az épületet, aztán délben lemegyünk kajálni és 1 előtt útnak indulunk. De bizony nagy ez az épület és sok ökörség van benne, elment vele az idő rendesen, még a sushi is elfogyott mire leértünk ebédelni.
Délután Luzernt néztük meg. Gyönyörű! Csodálatos! Hihetetlen... mindenkinek látnia kell, fantasztikusan szép hely! Lejártuk a lábunk ahogy kell, lépcsőztünk is egy adagot (három bástya is a várfal mentén), este megvacsiztunk egy helyi pizzériában, majd hulla fáradtan vonatoztunk haza.
Szombaton Bernt lőttük be. Ez annyira nem jött be, pláne Luzern után. Szép helyen van, gyönyörű a folyója, aranyosak a macik, itt is lehet lépcsőzni rendesen a Münster tetejébe (jó adag tériszonnyal kombinálva), de az összes ház szinte ugyanolyan koszos zöldesszürke színű az óvárosban, és valahogy azzal az igazán nagyon nagy élettel sem találkoztunk, mint előtte Zürichben vagy Luzernben. Szóval több szemszögből is unalmasabb. Persze ettől még egyáltalán nem rossz!
Délután 4 körül ért véget a városnézés, ahhoz már talán kissé későn (és fáradtan) hogy még valahova messzire elmenjünk, így Ütliberget választottuk, hogy felülről is lássuk Zürichet, majd be az irodába egy kis rock bandet játszani.
Vasárnap a pár falunyira lévő vadasparkot jártuk végig. Itt nem láttunk hiúzt, mert jól elbújt. És kengurut sem láttunk, bár mindenhol olyan tábla volt kiakasztva, amin egy kengurunak kinéző állatot etetnek, és ez áthúzva. Láttunk viszont sok másik aranyos állatot, és különösen érdekes volt, ahogy például a farkasok esetén a viselkedésüket is megfigyelhettük picit, hiszen valamivel nagyobb helyük van és természetesebben viselkednek, mint a tipikus állatkerti állatok. Végül még egy nagyon rövid zürichi séta is belefért.
Nem sikerült sok izgalmasat írnom, viszont helyettem beszéljenek inkább a fényképek! Bővült a Zürich album, és csináltam három új albumot Luzern, Bern és a vadaspark számára, ezekhez szokás szerint a jobb hasábban lévő képre kattintsatok. De talán még érdekesebb, hogy ők milyennek látták Zürichet, Luzernt és Bernt.
2008/06/01
Lemaradva
Legalább öt hétvége eseményei várnak arra, hogy írjak róluk pár sort, és több mint ezer fénykép oldalát fúrja a kíváncsiság, hogy vajon érdemesnek tartom-e épp őt feltöltésre.Kéne egy esős hétvégi nap. Nem olyan, mint a múltkor, amikor elindulok biciklizni, és fél órára rá találja ki az ég, hogy na akkor ő most leszakad. Olyan kéne, amikor félreérthetetlenül jelzi, hogy bizony egész nap zuhogni fog, meg se forduljon a fejemben, hogy kilépek a lakásból, és a blogolást és fényképválogatást holmi izgalmasabb programmal váltom ki.
Addig marad ez a rövidke szösszenet: nem feledkeztem meg a blogról, tudom hogy vár rám, akarom mondani, remélem Ti vagytok néha picit kíváncsi arra hogy mi történik errefelé. Ne aggódjatok, remekül vagyok! A lemaradásért kárpótlásul pedig küldök egy lámát, egyenesen a zürichi állatkertből. Csak úgy...
2008/05/14
Világos
Este háromnegyed kilenc. Kinézek az ablakon, és még mindig egész világos van.
Csomószor végigszámoltam már, hogy 30 hosszúsági kör az 1 óra eltérés, Zürich és Budapest között van 10 foknyi difi, az 20 perc. Valahogy szóba került megint. És n+1-edszer is végigszámoltam. Ezúttal a 360/24 osztást nem fejben, érzésre, hanem számológéppel végezve. És láss csodát! A 30 fok hirtelen összement 15-re. De rég is volt az a mattagozat...
Bizony, itt 40 perccel később sötétedik, mint Pesten! Juhhé!!!
Csomószor végigszámoltam már, hogy 30 hosszúsági kör az 1 óra eltérés, Zürich és Budapest között van 10 foknyi difi, az 20 perc. Valahogy szóba került megint. És n+1-edszer is végigszámoltam. Ezúttal a 360/24 osztást nem fejben, érzésre, hanem számológéppel végezve. És láss csodát! A 30 fok hirtelen összement 15-re. De rég is volt az a mattagozat...
Bizony, itt 40 perccel később sötétedik, mint Pesten! Juhhé!!!
2008/04/27
Rugó
A cégben levelezésre természetesen a Gmail belső verzióját használjuk. Aki már látott Gmail-t, valószínűleg ismeri a chat funkciót is, sőt azt is tudja, hogy (több más csevegőprogramhoz hasonlóan) be lehet írni ilyen-olyan rövid szöveget magunkról, ami tükrözheti például pillanatnyi lelkiállapotunkat. Szerdán főnököm neve mellett ez állt: „Where is spring?”. Másnap vittem neki ajándékba egy rugót. A cuccaim közt találtam régebben, valami golyóstollból származhatott, tudtam hogy egyszer még hasznát veszem.
A mostani blogbejegyzésemnek a Tavasz címet akartam adni, de aztán rájöttem, hogy ezt egyszer már elsütöttem. Így lett Rugó.
Állítólag megfigyelték, hogy az időjárás sok esetben heti periodikusságot mutat, ami alighanem az emberi civilizációnak (például gyárak működésének) köszönhető. Magyarországon is nagyon-nagyon sokszor volt olyan érzésem, hogy hétközben végig gyönyörű idő van, hétvégén viszont vacak. Az itt élők ennek ellenkezőjéről számolnak be: hétköznap esik, hétvégén szép ragyogó napsütés van. A közelmúlt időjárása, és a jövő heti előrejelzés is ezt látszik alátámasztani. Nagyon remélem, hogy tényleg így van!
A most véget ért munkahét időjárása különösen érdekes volt. Nagyjából kétféle idővel találkoztunk. Az egyik esetben délelőtt (munkába menet) zuhogott az eső, ekkor volt esély, hogy estére eláll. A másik esetben délelőtt nem esett, azonban korai volt még az öröm.
Hétvégére megjött a csodaszép meleg napsütéses idő, végre olyan, amilyet egész évben szeretnék. Szombaton egy adag mosás végeztével délután 2 körül elhatároztam, hogy felmegyek Ütlibergre biciklivel. Az út meredekségének függvényében a „biciklivel” hol eszközhatározó, hol társhatározó volt, pláne mivel a torkom még nem jött teljesen rendbe, ezért vigyáztam, nehogy megerőltessem magam, szóval csak kényelmesen, lassan, meg-megállva fényképezni, napozni. Ütliberg után a hegygerincen jó hosszan kifelé, majd valami roppant meredek lépcsős úton le (persze nem a biciklin ülve, hanem ahogy elsőre mondaná az ember, tolva azt, de a tolni itt nem jó szó, inkább megpróbálva féken tartani hogy ne szaladjon előre). Végül Adliswilbe leérve a Sihl folyó mentén még kicsit kifelé, majd vissza haza. Jó hír, hogy a torkom állapota nem lett rosszabb. Sőt, talán még jobb is lett. Még néhány napnyi intenzív jégkrémezés a cégben, és teljesen rendbe jön.
Nem értem ezeket a svájciakat. Verőfényes napsütés, kábé húsz fok, én szandálban, rövidnaciban, pólótól megszabadulva megsülök, ők meg jönnek szembe pulóverben, kiskabátban meg ilyesmikben. Néhányan (akár a városban is) a cipőtől válnak meg elsőnek és mezítláb járkálnak.
Ma Gyuri haverom jött látogatóba Baselből, további ismerőseit hozva, velük kolbászoltunk Zürichben tóparton, folyóparton, belvárosban össze-vissza, dumcsizva és élvezve a napsütést ezerrel.
Remélem, egy jódarabig minden hétvége legalább ilyen jó lesz!
A mostani blogbejegyzésemnek a Tavasz címet akartam adni, de aztán rájöttem, hogy ezt egyszer már elsütöttem. Így lett Rugó.
Állítólag megfigyelték, hogy az időjárás sok esetben heti periodikusságot mutat, ami alighanem az emberi civilizációnak (például gyárak működésének) köszönhető. Magyarországon is nagyon-nagyon sokszor volt olyan érzésem, hogy hétközben végig gyönyörű idő van, hétvégén viszont vacak. Az itt élők ennek ellenkezőjéről számolnak be: hétköznap esik, hétvégén szép ragyogó napsütés van. A közelmúlt időjárása, és a jövő heti előrejelzés is ezt látszik alátámasztani. Nagyon remélem, hogy tényleg így van!
A most véget ért munkahét időjárása különösen érdekes volt. Nagyjából kétféle idővel találkoztunk. Az egyik esetben délelőtt (munkába menet) zuhogott az eső, ekkor volt esély, hogy estére eláll. A másik esetben délelőtt nem esett, azonban korai volt még az öröm.
Hétvégére megjött a csodaszép meleg napsütéses idő, végre olyan, amilyet egész évben szeretnék. Szombaton egy adag mosás végeztével délután 2 körül elhatároztam, hogy felmegyek Ütlibergre biciklivel. Az út meredekségének függvényében a „biciklivel” hol eszközhatározó, hol társhatározó volt, pláne mivel a torkom még nem jött teljesen rendbe, ezért vigyáztam, nehogy megerőltessem magam, szóval csak kényelmesen, lassan, meg-megállva fényképezni, napozni. Ütliberg után a hegygerincen jó hosszan kifelé, majd valami roppant meredek lépcsős úton le (persze nem a biciklin ülve, hanem ahogy elsőre mondaná az ember, tolva azt, de a tolni itt nem jó szó, inkább megpróbálva féken tartani hogy ne szaladjon előre). Végül Adliswilbe leérve a Sihl folyó mentén még kicsit kifelé, majd vissza haza. Jó hír, hogy a torkom állapota nem lett rosszabb. Sőt, talán még jobb is lett. Még néhány napnyi intenzív jégkrémezés a cégben, és teljesen rendbe jön.
Nem értem ezeket a svájciakat. Verőfényes napsütés, kábé húsz fok, én szandálban, rövidnaciban, pólótól megszabadulva megsülök, ők meg jönnek szembe pulóverben, kiskabátban meg ilyesmikben. Néhányan (akár a városban is) a cipőtől válnak meg elsőnek és mezítláb járkálnak.
Ma Gyuri haverom jött látogatóba Baselből, további ismerőseit hozva, velük kolbászoltunk Zürichben tóparton, folyóparton, belvárosban össze-vissza, dumcsizva és élvezve a napsütést ezerrel.
Remélem, egy jódarabig minden hétvége legalább ilyen jó lesz!
2008/04/19
Pfäffikon
Időnként szép csöndben bővülnek a képek. Múltkor mondtam, hogy ha a jobb felső sarokban változik a kép, akkor érdemes kattintani rá, és megnézni, hogy vannak-e újak. Néha csak villámbeszámolót írok rövidke képaláírások formájában. Persze közben rájöttem, hogy páran nem a blogoldalra látogattok el, hanem mindenféle speckó blogolvasó progit használtok – így járás tipikus esete.
Két hete vasárnap elég ramaty időben, helyenként saras földutakon, néha csöpögő esőben tekergettünk picit a közelben, Adliswilt és Talwilt néztük meg, majd onnan hazahajókáztunk. Némelyik fényképen igazán látszik a tipikus svájci tájkép, melynek elengedhetetlen összetevői: hófödte hegyek, tó vagy folyó, zöld fű, néhány betonförmedvény, csöppet sem szép társasházak, hatalmas villanyvezetékek és daruk.
Múlt vasárnap sokkal szebb időben indultunk nagyobb útra. Talán már említettem, hogy Zürich és környéke tele van ikon végű településekkel vagy városrészekkel, melyek sokszor tök összetéveszthetők. Van például Dietlikon és Dietikon, van Wiedikon és Witikon – igazán átkeresztelhetnénk Zürichet is Zürikonra – legújabb felfedezésem azonban a Pfäffikon kontra Pfäffikon volt. Két azonos nevű falu, az egyik a Zürichi-tó partján, de nem Zürich tartományban, a másik pedig Zürich tartományban, egy másik tó partján. Úticélunk ez utóbbi volt.
A táj és az időjárás csodálatos volt, erről ismét beszéljenek a képek. Amiről ők nem beszélnek, kénytelen vagyok tehát én, az az, hogy bőven akadt emelkedő, amik során csúnyán megerőltethettem magam rossz szokásom szerint. Már a túra eleje felé várható volt, hogy a torkomat hazavágom rendesen, később azonban fejfájás is látszott kibontakozni. Ezek alapján valószínűleg elég rossz ötlet volt a Zürichbe visszavonatozás után úgy dönteni, hogy annyira azért nem vagyunk fáradtak hogy villamosra szálljunk tekerés helyett, ahhoz viszont túl büszkék vagyunk hogy hagyjuk az épp elszalasztott villamost hamarabb hazaérkezni.
Hétfő délelőtt lázasan készülődtünk az innsbrucki kétnapos céges konferenciára és az azt követő síelésre. Sajnos ami engem illet, a készülődés jelzője nem átvitt értelemben értendő. A közérzetem is elég szar volt, de bíztam benne hogy gyorsan rendbe jön. Hát sajnos nem így történt. A láz és a kaparó torokfájás által gerjesztett köhögés egymást váltották, előbb-utóbb a náthát is segítségül hívva, és természetesen rossz közérzettel, gyengeséggel, fáradékonysággal kombinálva. Így sajnos a konferenciát nem tudtam maradéktalanul élvezni, pedig nagyon jó volt! Utána pedig azt hiszem, én voltam az egyetlen, aki a komplett sícuccal a kezében a Söldenbe tartó buszok helyett a Zürichbe visszajövő vonatra szállt. Csütörtökön már lényegesen jobban éreztem magam, nagyjából csak a torokfájás-köhögés maradt, de a biztonság kedvéért még itthon tolom magamba a forró mézes teákat, a meló ráér hétfőig. Közben azon filózok, lehetséges-e, hogy a biciklizés során nagyon-nagyon megerőltettem magam, és ez váltotta ki a torokfájáson túl a többit is, vagy konkrétan a torkom nagyon-nagyon hazavágása váltotta ki a többi tünetet, vagy napszúrást kaptam, vagy véletlenül futott össze két független valami. Na mindegy, nem számít.
Fényképeket sem készítettem sajnos az úton és Innsbruckban, pedig nagyon-nagyon szépeket lehetett volna, csak hangulatom nem igazán volt hozzá. Helyette ajánlom Balázs dublini blogját, ő nagyon szépeket kattintgatott, igaz, főleg a síterepen, ahol én nem is jártam.
Két hete vasárnap elég ramaty időben, helyenként saras földutakon, néha csöpögő esőben tekergettünk picit a közelben, Adliswilt és Talwilt néztük meg, majd onnan hazahajókáztunk. Némelyik fényképen igazán látszik a tipikus svájci tájkép, melynek elengedhetetlen összetevői: hófödte hegyek, tó vagy folyó, zöld fű, néhány betonförmedvény, csöppet sem szép társasházak, hatalmas villanyvezetékek és daruk.
Múlt vasárnap sokkal szebb időben indultunk nagyobb útra. Talán már említettem, hogy Zürich és környéke tele van ikon végű településekkel vagy városrészekkel, melyek sokszor tök összetéveszthetők. Van például Dietlikon és Dietikon, van Wiedikon és Witikon – igazán átkeresztelhetnénk Zürichet is Zürikonra – legújabb felfedezésem azonban a Pfäffikon kontra Pfäffikon volt. Két azonos nevű falu, az egyik a Zürichi-tó partján, de nem Zürich tartományban, a másik pedig Zürich tartományban, egy másik tó partján. Úticélunk ez utóbbi volt.
A táj és az időjárás csodálatos volt, erről ismét beszéljenek a képek. Amiről ők nem beszélnek, kénytelen vagyok tehát én, az az, hogy bőven akadt emelkedő, amik során csúnyán megerőltethettem magam rossz szokásom szerint. Már a túra eleje felé várható volt, hogy a torkomat hazavágom rendesen, később azonban fejfájás is látszott kibontakozni. Ezek alapján valószínűleg elég rossz ötlet volt a Zürichbe visszavonatozás után úgy dönteni, hogy annyira azért nem vagyunk fáradtak hogy villamosra szálljunk tekerés helyett, ahhoz viszont túl büszkék vagyunk hogy hagyjuk az épp elszalasztott villamost hamarabb hazaérkezni.
Hétfő délelőtt lázasan készülődtünk az innsbrucki kétnapos céges konferenciára és az azt követő síelésre. Sajnos ami engem illet, a készülődés jelzője nem átvitt értelemben értendő. A közérzetem is elég szar volt, de bíztam benne hogy gyorsan rendbe jön. Hát sajnos nem így történt. A láz és a kaparó torokfájás által gerjesztett köhögés egymást váltották, előbb-utóbb a náthát is segítségül hívva, és természetesen rossz közérzettel, gyengeséggel, fáradékonysággal kombinálva. Így sajnos a konferenciát nem tudtam maradéktalanul élvezni, pedig nagyon jó volt! Utána pedig azt hiszem, én voltam az egyetlen, aki a komplett sícuccal a kezében a Söldenbe tartó buszok helyett a Zürichbe visszajövő vonatra szállt. Csütörtökön már lényegesen jobban éreztem magam, nagyjából csak a torokfájás-köhögés maradt, de a biztonság kedvéért még itthon tolom magamba a forró mézes teákat, a meló ráér hétfőig. Közben azon filózok, lehetséges-e, hogy a biciklizés során nagyon-nagyon megerőltettem magam, és ez váltotta ki a torokfájáson túl a többit is, vagy konkrétan a torkom nagyon-nagyon hazavágása váltotta ki a többi tünetet, vagy napszúrást kaptam, vagy véletlenül futott össze két független valami. Na mindegy, nem számít.
Fényképeket sem készítettem sajnos az úton és Innsbruckban, pedig nagyon-nagyon szépeket lehetett volna, csak hangulatom nem igazán volt hozzá. Helyette ajánlom Balázs dublini blogját, ő nagyon szépeket kattintgatott, igaz, főleg a síterepen, ahol én nem is jártam.
2008/04/08
'29
Egyszer már szóba került, hogy a Queen egyik szerintem legjobb dalának az a címe, hogy '39. Most ősszel viszont a 29-es lesz a nyerő szám.
Queen + Paul Rodgers koncert szeptember 29-én Zürichben, október 29-én Budapesten!
[Update: úgy fest, változnak az időpontok, most okt. 28-at írnak.]
Több más koncert is vár ránk, némelyik közelebb, némelyik picit távolabb. Gary Moore, Bon Jovi, R.E.M., Paul Simon, Iron Maiden, Metallica, Bryan Adams – nagyjából ezek azok, amelyekre több-kevesebb valószínűséggel elmegyek. A Queenre biztos.
Na meg Vaya Con Dios-ra is szívesen mennék, de nem jönnek ide, csak Budapestre, kereken két hónap múlva. Menjetek el helyettem is! :-)
Queen + Paul Rodgers koncert szeptember 29-én Zürichben, október 29-én Budapesten!
[Update: úgy fest, változnak az időpontok, most okt. 28-at írnak.]
Több más koncert is vár ránk, némelyik közelebb, némelyik picit távolabb. Gary Moore, Bon Jovi, R.E.M., Paul Simon, Iron Maiden, Metallica, Bryan Adams – nagyjából ezek azok, amelyekre több-kevesebb valószínűséggel elmegyek. A Queenre biztos.
Na meg Vaya Con Dios-ra is szívesen mennék, de nem jönnek ide, csak Budapestre, kereken két hónap múlva. Menjetek el helyettem is! :-)
2008/04/02
Bolond
Elsején egy napra „rendes cég” voltunk. Hogy ez mit is jelent? Az előre kihirdetett szabályok ezek voltak:
- Munkaidő 9-től 5-ig.
- Öltöny, nyakkendő.
- Vacak lesz a kaja.
- Ne felejtsük otthon a pénztárcát.
- Ne felejtsük otthon a badge-et.
Felmerült annak a gondolata is, hogy egy napra cserélünk a szomszéd épülettel (Ernst & Young, tipikus öltönyös cég), de ezt nyilván nem igazán lehetett volna megoldani.
Aki a badge-et (jajj, másodszor vagyok bajban: ezt hogy mondják magyarul? elektronikus beléptető kütyü?) otthonfelejtette, egy hatalmas méretűt kellett a nyakában hordania egész nap.
Aki a pénztárcáját felejtette otthon, éhes maradt. A kajáldában rendes pénztárgép működött (bár sajnos bankkártyát nem fogadtak el), a mikrokonyhákban meg vagy becsületkassza, vagy semmi (kiürült, falnak fordított hűtők). De volt ám pénzbedobós csokiautomata is, amit kifejezetten az alkalom kedvéért szereztek be. (Az összegyűlt pénzt jótékony célra költi a cég.)
A csocsó elromlott, a biliárdhoz a megfelelő helyen el kellett kérni a golyókat és aztán rendesen visszaszolgáltatni. A játékkonzolok meg egyszerűen eltűntek.
Az ebédet nem sikerült elrontaniuk, ugyanolyan jó volt, mint mindig. Viszont sokak nagy bánatára a kávéfőzőkből eltűnt a tápkábel, így kénytelenek voltak saját készítésű instant kávéval beérni, amiért természetesen szintén fizetni kellett.
A nyomtatók nem működtek, kifogytak jégkrémből.
A tűzoltórudak és a csúszda biztonsági problémák miatt le voltak zárva.
Ami pedig a belső kommunikációt illeti... nos, természetesen minden abszolút hivatalosan, mindenféle nemlétező iktatószámokra hivatkozva történt, szóban és e-mailben egyaránt Mr./Ms. majd vezetéknéven szólítva egymást, e-mailben hatalmas kék betűkkel írva, mert azt úgy kell, mindez a belső csevej listán automatikus ROT13 kódolással megspékelve.
Ilyen körülmények között azt hiszem, teljesen természetes, hogy ha öltönyben, nyakkendőben, és enyhén szorító elegáns cipőben délelőtt 11 körül a munkahelyen megblogolok valamit, akkor (már csak azért is, mert ugyebár nem szokásom munkaidőben blogolni) azt bizony átverés.
- Munkaidő 9-től 5-ig.
- Öltöny, nyakkendő.
- Vacak lesz a kaja.
- Ne felejtsük otthon a pénztárcát.
- Ne felejtsük otthon a badge-et.
Felmerült annak a gondolata is, hogy egy napra cserélünk a szomszéd épülettel (Ernst & Young, tipikus öltönyös cég), de ezt nyilván nem igazán lehetett volna megoldani.
Aki a badge-et (jajj, másodszor vagyok bajban: ezt hogy mondják magyarul? elektronikus beléptető kütyü?) otthonfelejtette, egy hatalmas méretűt kellett a nyakában hordania egész nap.
Aki a pénztárcáját felejtette otthon, éhes maradt. A kajáldában rendes pénztárgép működött (bár sajnos bankkártyát nem fogadtak el), a mikrokonyhákban meg vagy becsületkassza, vagy semmi (kiürült, falnak fordított hűtők). De volt ám pénzbedobós csokiautomata is, amit kifejezetten az alkalom kedvéért szereztek be. (Az összegyűlt pénzt jótékony célra költi a cég.)
A csocsó elromlott, a biliárdhoz a megfelelő helyen el kellett kérni a golyókat és aztán rendesen visszaszolgáltatni. A játékkonzolok meg egyszerűen eltűntek.
Az ebédet nem sikerült elrontaniuk, ugyanolyan jó volt, mint mindig. Viszont sokak nagy bánatára a kávéfőzőkből eltűnt a tápkábel, így kénytelenek voltak saját készítésű instant kávéval beérni, amiért természetesen szintén fizetni kellett.
A nyomtatók nem működtek, kifogytak jégkrémből.
A tűzoltórudak és a csúszda biztonsági problémák miatt le voltak zárva.
Ami pedig a belső kommunikációt illeti... nos, természetesen minden abszolút hivatalosan, mindenféle nemlétező iktatószámokra hivatkozva történt, szóban és e-mailben egyaránt Mr./Ms. majd vezetéknéven szólítva egymást, e-mailben hatalmas kék betűkkel írva, mert azt úgy kell, mindez a belső csevej listán automatikus ROT13 kódolással megspékelve.
Ilyen körülmények között azt hiszem, teljesen természetes, hogy ha öltönyben, nyakkendőben, és enyhén szorító elegáns cipőben délelőtt 11 körül a munkahelyen megblogolok valamit, akkor (már csak azért is, mert ugyebár nem szokásom munkaidőben blogolni) azt bizony átverés.
2008/04/01
Új világ
Mielőtt elkezdtem itt dolgozni, még nem jártam Amerikában. Azok alapján, amiket láttam-hallottam róla, egyáltalán nem volt szimpatikus hely, nem vágytam oda.
Aztán, emlékeztek, rögtön a legelején kirepítettek. És ha egész Amerikáról nem is, de Észak-Kaliforniáról másmilyen kép alakult ki bennem. Teljesen furcsa, idegen, de barátságos, vidám, meleg. Határozottan tetszett, csodás emlékekkel tértem vissza.
Amikor másodszor jártam kint, már idegen sem volt. Sőt, talán jobban otthon éreztem magam ott, mint Zürichben. Akkor már úgy jöttem haza, hogy bármily meglepő is, leginkább számomra, igenis el tudnám képzelni, hogy néhány évet (ki tudja, talán sokkal többet is?) ott éljek.
De azt még akkor sem gondoltam volna, hogy a dolgok ilyen hamar ilyen komoly fordulatot vesznek. Kint töltöttünk egy hónapot, és az az egy hónap szakmailag is nagyon jót tett, a kommunikáció a csapattagokkal is sokkalta hatékonyabb volt. És jól éreztem magam, hiszen ott már nyár volt. A közvetlen kollégáim is hasonlóan éreztek. Majd visszajöttünk a hideg, zord télbe.
Beindultak a fogaskerekek... Sokat agyaltunk, beszélgettünk erről, utánajártunk a lehetőségeknek, intézgettünk mindenfélét. Elhatároztuk. Kiköltözünk.
Még sokmindent meg kell szervezni, jobb esetben is június lesz, mire a tettek mezejére lépünk, de megyünk. Ki tudja, mennyi időre. A zürichivel is így voltam, ezzel is, tart ameddig tart.
Furcsa érzések keringenek bennem. Leginkább azt sajnálom, hogy nem volt időm Zürichet, Svájcot megismernem. Ami Amerikában vár rám, az természeti kincsekben, kalandlehetőségekben talán kevésbé gazdag, de mégis, a szívemhez sokkal közelebb áll. Ott az emberek nem ridegek. Ott az emberek kedvesek, életteliek, és valahol nagyon-nagyon mélyen belül igazán boldogok.
Talán egyszer én is az leszek.
Aztán, emlékeztek, rögtön a legelején kirepítettek. És ha egész Amerikáról nem is, de Észak-Kaliforniáról másmilyen kép alakult ki bennem. Teljesen furcsa, idegen, de barátságos, vidám, meleg. Határozottan tetszett, csodás emlékekkel tértem vissza.
Amikor másodszor jártam kint, már idegen sem volt. Sőt, talán jobban otthon éreztem magam ott, mint Zürichben. Akkor már úgy jöttem haza, hogy bármily meglepő is, leginkább számomra, igenis el tudnám képzelni, hogy néhány évet (ki tudja, talán sokkal többet is?) ott éljek.
De azt még akkor sem gondoltam volna, hogy a dolgok ilyen hamar ilyen komoly fordulatot vesznek. Kint töltöttünk egy hónapot, és az az egy hónap szakmailag is nagyon jót tett, a kommunikáció a csapattagokkal is sokkalta hatékonyabb volt. És jól éreztem magam, hiszen ott már nyár volt. A közvetlen kollégáim is hasonlóan éreztek. Majd visszajöttünk a hideg, zord télbe.
Beindultak a fogaskerekek... Sokat agyaltunk, beszélgettünk erről, utánajártunk a lehetőségeknek, intézgettünk mindenfélét. Elhatároztuk. Kiköltözünk.
Még sokmindent meg kell szervezni, jobb esetben is június lesz, mire a tettek mezejére lépünk, de megyünk. Ki tudja, mennyi időre. A zürichivel is így voltam, ezzel is, tart ameddig tart.
Furcsa érzések keringenek bennem. Leginkább azt sajnálom, hogy nem volt időm Zürichet, Svájcot megismernem. Ami Amerikában vár rám, az természeti kincsekben, kalandlehetőségekben talán kevésbé gazdag, de mégis, a szívemhez sokkal közelebb áll. Ott az emberek nem ridegek. Ott az emberek kedvesek, életteliek, és valahol nagyon-nagyon mélyen belül igazán boldogok.
Talán egyszer én is az leszek.
2008/03/16
Bekap
Szóval ugyebár kidőltem aludni pár órát. Legalábbis ez lett volna a szándékom. Nem örülök neki, hogy 9 órányi alvás lett belőle, és késő délután ébredtem. Ez azt jelenti, hogy még teljes egészében a kaliforniai időzónára vagyok ráállva. Emiatt sajnos a zürichi főpályaudvaron tartott fagyást is átaludtam. Tudjátok, olyan fagyás, mint amilyenen San Franciscóban is voltunk nemrég, csak most tényleg kipróbáltam volna, milyen dolog öt percre mozdulatlannak maradni, így nézni a mit sem értő emberek csodálkozó tekintetét.
Este Petivel sétáltunk egy jó nagyot a környéken meg dumcsiztunk közben. Felsétáltunk picit magasabbra, ahol a lakóházak már véget érnek és gyönyörű kilátás nyílik Zürich fényeire. Itt két kissrác kisebb méretű nejlonzacskókat töltött meg vízzel egy kútnál, egy egész pad tele volt velük. Lelkesen mesélték hogy várják a barátaikat és majd csatáznak egy nagyot. Hmmm. Ehhez szerintem még nagyon hideg van. De mondtam nekik, hogy ha nem bánják, egyszer nyáron nagyon szívesen csatlakozom hozzájuk.
Visszafelé elég éhes voltam, így nagyon megörültem egy nyitva tartó kebaposnak (nem bírom begépelni ezt a szót, valahányszor nekifutok, mindig „bekap” lesz belőle – lehet hogy még mindig éhes vagyok?). Betértem hát. Viszont derengett, hogy csak kevés pénz van nálam. Megnéztem, mennyi is az annyi, ekkor vettem észre hogy az a kevés tényleg nagyon kevés, ráadásul nem is frank, hanem dollár. (Nem mintha nem 1:1 arányba lehetne most váltani a kettőt.) Peti nem hozott pénzt. Kártyát nem fogadnak el. Szerintetek ilyen szituban mi történik?
Megkérdezték, hogy itt lakunk-e a környéken. Helyesebben az egyik asztalnál ülő srác kérdezte meg, aki akkor vendégnek tűnt, bár később a pult mögött is megfordult. Mondtuk hogy igen. Ja, akkor nincs probléma, itt úgyis egy nagy család vagyunk, meg egyébként is pár frank igazán nem nagy tétel, majd hétfőn megadjátok. És már kérdezte is, hogy akkor két kebap jöhet-e. Csak én voltam éhes, így csak egyet kértünk. Nekik ez az egész tök természetes volt. Nekem meg égett a pofám, és rosszul éreztem magam. Mindenesetre a hitelre kapott kebap fincsi volt. Jól esett volna egy üdítő is hozzá, de azt már végképp nem lett volna pofám kérni. Csak el ne felejtsem a hétfőt tényleg itt kezdeni!
Este Petivel sétáltunk egy jó nagyot a környéken meg dumcsiztunk közben. Felsétáltunk picit magasabbra, ahol a lakóházak már véget érnek és gyönyörű kilátás nyílik Zürich fényeire. Itt két kissrác kisebb méretű nejlonzacskókat töltött meg vízzel egy kútnál, egy egész pad tele volt velük. Lelkesen mesélték hogy várják a barátaikat és majd csatáznak egy nagyot. Hmmm. Ehhez szerintem még nagyon hideg van. De mondtam nekik, hogy ha nem bánják, egyszer nyáron nagyon szívesen csatlakozom hozzájuk.
Visszafelé elég éhes voltam, így nagyon megörültem egy nyitva tartó kebaposnak (nem bírom begépelni ezt a szót, valahányszor nekifutok, mindig „bekap” lesz belőle – lehet hogy még mindig éhes vagyok?). Betértem hát. Viszont derengett, hogy csak kevés pénz van nálam. Megnéztem, mennyi is az annyi, ekkor vettem észre hogy az a kevés tényleg nagyon kevés, ráadásul nem is frank, hanem dollár. (Nem mintha nem 1:1 arányba lehetne most váltani a kettőt.) Peti nem hozott pénzt. Kártyát nem fogadnak el. Szerintetek ilyen szituban mi történik?
Megkérdezték, hogy itt lakunk-e a környéken. Helyesebben az egyik asztalnál ülő srác kérdezte meg, aki akkor vendégnek tűnt, bár később a pult mögött is megfordult. Mondtuk hogy igen. Ja, akkor nincs probléma, itt úgyis egy nagy család vagyunk, meg egyébként is pár frank igazán nem nagy tétel, majd hétfőn megadjátok. És már kérdezte is, hogy akkor két kebap jöhet-e. Csak én voltam éhes, így csak egyet kértünk. Nekik ez az egész tök természetes volt. Nekem meg égett a pofám, és rosszul éreztem magam. Mindenesetre a hitelre kapott kebap fincsi volt. Jól esett volna egy üdítő is hozzá, de azt már végképp nem lett volna pofám kérni. Csak el ne felejtsem a hétfőt tényleg itt kezdeni!
2008/03/15
100% packet loss
Megérkeztem sikeresen, időben. Nem késtem le a gépet. Csak a bőröndöm a csatlakozást. Állítólag holnap érkezik.
Gyönyörű idő van már így kora hajnalban is. Jó lenne biciklizni egy hatalmasat. Bár attól félek, könyörtelenül kidőlök aludni pár órát. A repülőn – nem meglepő módon – nem sokat sikerült.
Gyönyörű idő van már így kora hajnalban is. Jó lenne biciklizni egy hatalmasat. Bár attól félek, könyörtelenül kidőlök aludni pár órát. A repülőn – nem meglepő módon – nem sokat sikerült.
2008/03/14
Haza
Nem, annyira még nem haza, csak picit. Zürichig. Aztán egy héttel később húsvétra teljesen haza.
Holnap, azaz pénteken (a nemzetközi π napon) hajnalban indulok. Még jó, hogy időben megnéztem a jegyet. Ciki lett volna ezt is lekésni. (Bár még nem kizárt.) Ugyanis a pénteket még itt szándékoztam tölteni munkával, ennek szellemében foglaltam le a repülőt. Legalábbis ennek szellemében akartam lefoglalni. Erre lám-lám, péntek reggel 8-kor indul a gép.
Örök rejtély marad, hogy pontosan hol is csúszott be a hiba. Két lehetőséget tudok elképzelni, de soha nem fog már kiderülni, hogy ezek helytállóak-e.
Az egyik magyarázat szerint simán elnéztem az AM-et PM-nek. (Ugye, hülye amerikaiak, akik nem ismerik a 24 órás rendszert, ráadásul a 11am-et 12pm követi, majd azt az 1pm, csak mert így a leglogikátlanabb.)
A másik magyarázat picit bonyolultabb, de szerintem ez a valószínűbb. Az idefele út időpontját illetően hosszan hezitáltam, hogy pénteken vagy szombaton induljak, sokáig a szombat volt az esélyesebb, de végülis a péntek nyert. Az elektronikus foglaló rendszereknek általában megvan az a rossz tulajdonságuk, hogy ha kitöltöm az oda- és a visszaút időpontját, majd az odaútén változtatok, akkor a visszautat is korrigálják, arra számítva, hogy a távol töltött napok számán nem kívánok változtatni. Elképzelhető, hogy ebbe a csapdába estem bele, amikor az utazás kezdő időpontját átraktam szombatról péntekre: nem vettem észre, hogy a rendszer a visszautat is előrébb hozta egy nappal.
Ma lefoglaltam a húsvéti hazalátogatásra is a jegyet. Megnéztem több weboldalt is, az esélyes légitársaságok oldalait közvetlenül, valamint általános repjegyfoglaló oldalakat is.
Némelyik újdonságként hirdeti azt a fantasztikus és hihetetlen szolgáltatást, hogy az oda- és a visszaút napját nem kell pontosan megadnom, van egy olyan lehetőség, hogy plusz-mínusz 1 nap difivel is keressen. Persze ez egy darab pipa: ha kiválasztom, mindkét időpontra vonatkozik. Ügyes.
Bizonyos fejlettebb példányok eljutottak odáig, hogy külön az oda- és külön a visszaútra adhatom meg, sőt, választhatok plusz-mínusz 1, 2 vagy 3 napot is. Jelenleg úgy fest, itt tart az evolúció.
Tisztelt légitársaságok, tisztelt honlaptervezők, tisztelt programozók! Nem jutott eszetekbe, hogy történetesen lehet hogy én két egymást követő nap valamelyikén szeretnék repülni? Mi értelme annak, hogy az 1 konkrét nap helyett választhatom 3 vagy 5 egymást követő nap bármelyikét is, de 2-t vagy 4-et nem?
Sőt, nem jutott eszetekbe, hogy esetleg szűkebb feltételeket is meg szeretnék adni? Például csütörtök délután vagy péntek délelőtt szeretnék hazarepülni (mert csütörtökre nem szeretnék szabit kivenni, pénteken viszont minél több időt szeretnék otthon tölteni), és ugyanezen ok miatt hétfő este, vagy kedd reggel szeretnék visszarepülni? Nem lehetne megoldani, hogy mind az oda-, mind a visszaútra óra pontossággal adhassam meg a legkorábbi és legkésőbbi lehetséges időpontot? Csak mert akkor talán még kényelmesen használható is lenne a rendszer.
Ha pedig megadom a visszaút időpontját, akkor azt azért adom meg, mert akkor szeretnék visszarepülni, nem máskor. Még ha az odaút időpontján változtatok is később. Ha a visszaút időpontján is változtatni szeretnék, akkor majd én szólok, mmmkay?
Holnap, azaz pénteken (a nemzetközi π napon) hajnalban indulok. Még jó, hogy időben megnéztem a jegyet. Ciki lett volna ezt is lekésni. (Bár még nem kizárt.) Ugyanis a pénteket még itt szándékoztam tölteni munkával, ennek szellemében foglaltam le a repülőt. Legalábbis ennek szellemében akartam lefoglalni. Erre lám-lám, péntek reggel 8-kor indul a gép.
Örök rejtély marad, hogy pontosan hol is csúszott be a hiba. Két lehetőséget tudok elképzelni, de soha nem fog már kiderülni, hogy ezek helytállóak-e.
Az egyik magyarázat szerint simán elnéztem az AM-et PM-nek. (Ugye, hülye amerikaiak, akik nem ismerik a 24 órás rendszert, ráadásul a 11am-et 12pm követi, majd azt az 1pm, csak mert így a leglogikátlanabb.)
A másik magyarázat picit bonyolultabb, de szerintem ez a valószínűbb. Az idefele út időpontját illetően hosszan hezitáltam, hogy pénteken vagy szombaton induljak, sokáig a szombat volt az esélyesebb, de végülis a péntek nyert. Az elektronikus foglaló rendszereknek általában megvan az a rossz tulajdonságuk, hogy ha kitöltöm az oda- és a visszaút időpontját, majd az odaútén változtatok, akkor a visszautat is korrigálják, arra számítva, hogy a távol töltött napok számán nem kívánok változtatni. Elképzelhető, hogy ebbe a csapdába estem bele, amikor az utazás kezdő időpontját átraktam szombatról péntekre: nem vettem észre, hogy a rendszer a visszautat is előrébb hozta egy nappal.
Ma lefoglaltam a húsvéti hazalátogatásra is a jegyet. Megnéztem több weboldalt is, az esélyes légitársaságok oldalait közvetlenül, valamint általános repjegyfoglaló oldalakat is.
Némelyik újdonságként hirdeti azt a fantasztikus és hihetetlen szolgáltatást, hogy az oda- és a visszaút napját nem kell pontosan megadnom, van egy olyan lehetőség, hogy plusz-mínusz 1 nap difivel is keressen. Persze ez egy darab pipa: ha kiválasztom, mindkét időpontra vonatkozik. Ügyes.
Bizonyos fejlettebb példányok eljutottak odáig, hogy külön az oda- és külön a visszaútra adhatom meg, sőt, választhatok plusz-mínusz 1, 2 vagy 3 napot is. Jelenleg úgy fest, itt tart az evolúció.
Tisztelt légitársaságok, tisztelt honlaptervezők, tisztelt programozók! Nem jutott eszetekbe, hogy történetesen lehet hogy én két egymást követő nap valamelyikén szeretnék repülni? Mi értelme annak, hogy az 1 konkrét nap helyett választhatom 3 vagy 5 egymást követő nap bármelyikét is, de 2-t vagy 4-et nem?
Sőt, nem jutott eszetekbe, hogy esetleg szűkebb feltételeket is meg szeretnék adni? Például csütörtök délután vagy péntek délelőtt szeretnék hazarepülni (mert csütörtökre nem szeretnék szabit kivenni, pénteken viszont minél több időt szeretnék otthon tölteni), és ugyanezen ok miatt hétfő este, vagy kedd reggel szeretnék visszarepülni? Nem lehetne megoldani, hogy mind az oda-, mind a visszaútra óra pontossággal adhassam meg a legkorábbi és legkésőbbi lehetséges időpontot? Csak mert akkor talán még kényelmesen használható is lenne a rendszer.
Ha pedig megadom a visszaút időpontját, akkor azt azért adom meg, mert akkor szeretnék visszarepülni, nem máskor. Még ha az odaút időpontján változtatok is később. Ha a visszaút időpontján is változtatni szeretnék, akkor majd én szólok, mmmkay?
2008/03/11
Kirándulós
A hétvégét kollégáim, és lógó nyelvű zsiráfom társaságában töltöttem, akit időközben munkatársaim kollektíve elkoboztak tőlem és közös zsiráfunkká nyilvánítottak.
Szombat. Reggeli, majd kocsibérlés a sarkon. – Szeretnénk egy kocsit a hétvégére, lehetőleg nyílttá alakíthatót (te jó ég, itt kezdődnek a problémák, már tudom, hogy angolul „convertible”, de nem tudom hogy magyarul mi. Szóval ami váltogatható hogy rendes vagy pedig cabrio). – Ugyanmár, felejtsétek el hogy itt van ilyen. Csak hagyományos autónk van. Tessék, itt a kulcs. (Nem ám hogy milyen fajtát szeretnénk, mennyibe kerül, ilyesmi.) – Jó lenne GPS is. – Hát az nincs. – Hát akkor sajnos bukó, bérlünk máshol. – Nos, egy éppen van, de nincs hozzá töltő, az majd csak holnap lesz, gyertek vissza érte. – De nekünk ma kéne, nincs feltöltve véletlenül? – Lássuk csak: de, fel van töltve. – Oké, akkor elvisszük és bírja amíg bírja. Adminisztratív teendők következtek, majd megkaptuk a kulcsot és mentünk az autóhoz. A GPS-t ottfelejtettük, Martin egyedül ment érte vissza kábé másfél perccel később. Állítólag valami ilyesmi párbeszéd zajlott le: – Hopp, itthagytuk a GPS-t. – Miféle GPS? Nekünk nincs GPS-ünk. Végül valahogy csak sikerült megkaparintani. A hab a tortán: a táskájában benne volt a szivargyújtóra csatlakoztatható töltő kábel is.
Irány San Franciscótól kicsit északra Napa Valley (gy.k. Napa-völgy), borkóstolás. Az a „kicsit” az persze amerikai léptékben értendő, legalább még egyszer annyi mint SF-ig, szép nyár eleji tájakon. Útközben kicsit megálltunk repülőgépeket nézegetni. Megérkezésünkkor kajáltunk és szereztünk térképet, rajta bejelölve a borkóstolóhelyek. Úgy gondoltam, elkezdünk sétálni egyik helyről a másikra, hosszában végig, a térkép alapján mondjuk maximum 2 mérfőldnek tippeltem volna a hosszanti irányt. Hát nem, szerencsére a többiek jobban képben voltak, az első szimpi helyig, ami a térkép negyedénél sincs, 6 mérföldet kellett autópályázni. Itt sikeresen pont elértünk egy idegenvezetett bemutatót.
Magyarországon ahhoz vagyok szokva, hogy az idegenvezetők monoton, unott hangon, félig kiabálva darálják végig a szinte szóról szóra betanult szövegeket. Itt a számtech múzeumban, és most a bortúránál is épp az ellenkező, kifejezetten pozitív élményben volt részem: a vezető nagyon-nagyon értett ahhoz, amiről mesélt, élvezetes volt, és úgy éreztem, mint ha mi lennénk az egyetlen csoport, akinek valaha is elmeséli mindezeket. Azt hiszem, többet tanultam a borokról és a készítési módjukról, mint valaha korábban. (Itt főleg „szénsavas bor”-nak hívott nedűt, magyarul pezsgőt készítenek, de nem hasznáhatják rá a Champagne szót.) Ráadásul angol szókincsem is olyan roppant hasznos hétköznapi szavakkal bővült, mint például az élesztőgomba (yeast).
Már elég késő volt, csak arra maradt idő, hogy két további helyen megkóstoljuk az ott kínált borokat. Tizennéhány után már igencsak jól éreztem magam, és a szokásosnál természetesen sokkal többet beszéltem, amit a többiek igencsak jó néven vettek. Mondjuk a borok nem voltak annyira hűde jók. Némelyik jó volt persze. Csak már nem emlékszem hogy melyikek.
A nap végén még felkocsikáztunk SF mellett a Twin Peaks hegyek egyikére (aminek semmi köze az azonos című tévésorozathoz), onnan csodáltuk meg a kilátást, tiszteletünkre még tűzijátékot is rendeztek valahol a távolban.
Rövid éjszaka. Egy órával kevesebb. Itt már kezdődik a nyár, időszámításilag is.
„Tornádómentes, kirándulós” vasárnap. Méretes túrázás Muir Woods-ban, ami szintén SF-tól északra van. Fenyőillat. Napsütés, kánikula. Csodálatos kilátás a Golden Gate Bridge-re és az óceánra. Itt említeném meg, hogy életem egyik hatalmas rejtélyét sikerült megfejtenem nemrégiben. Soha nem értettem, miért hívnak egy piros hidat aranyszínűnek. Kiderült, hogy a Golden szó nem a Bridge jelzője, hanem a Gate-é, az öböl bejáratát jóval a híd létezése előtt is Golden Gate-nek hívták. Egyébként viccesek ezek az amerikaiak a rövidítésekkel. Például a nagy zöld közlekedési táblákon, amik a megfelelő sávot mutatják, nemes egyszerűséggel csak annyi áll, hogy G G Br.
A kirándulás után remek steak várt ránk az egyik SF-i étteremben, pozsy kedvéért megemlítem, hogy egy Apple bolt szomszédságában, így volt hol eltöltenünk az időt az asztal felszabadulásáig. Nekem jutott a józan sofőr szerepe, de késő este bepótoltuk a borhiányt egy kis sajt és cheesecake társaságában.
Még mindig kellemesen fáradt vagyok a túra után. Remekült telt a hétvége!
„Ahhoz meg drága a vasárnapom, hogy elmenjek lóf***t rajzolni a szavazólapra.”
Szombat. Reggeli, majd kocsibérlés a sarkon. – Szeretnénk egy kocsit a hétvégére, lehetőleg nyílttá alakíthatót (te jó ég, itt kezdődnek a problémák, már tudom, hogy angolul „convertible”, de nem tudom hogy magyarul mi. Szóval ami váltogatható hogy rendes vagy pedig cabrio). – Ugyanmár, felejtsétek el hogy itt van ilyen. Csak hagyományos autónk van. Tessék, itt a kulcs. (Nem ám hogy milyen fajtát szeretnénk, mennyibe kerül, ilyesmi.) – Jó lenne GPS is. – Hát az nincs. – Hát akkor sajnos bukó, bérlünk máshol. – Nos, egy éppen van, de nincs hozzá töltő, az majd csak holnap lesz, gyertek vissza érte. – De nekünk ma kéne, nincs feltöltve véletlenül? – Lássuk csak: de, fel van töltve. – Oké, akkor elvisszük és bírja amíg bírja. Adminisztratív teendők következtek, majd megkaptuk a kulcsot és mentünk az autóhoz. A GPS-t ottfelejtettük, Martin egyedül ment érte vissza kábé másfél perccel később. Állítólag valami ilyesmi párbeszéd zajlott le: – Hopp, itthagytuk a GPS-t. – Miféle GPS? Nekünk nincs GPS-ünk. Végül valahogy csak sikerült megkaparintani. A hab a tortán: a táskájában benne volt a szivargyújtóra csatlakoztatható töltő kábel is.
Irány San Franciscótól kicsit északra Napa Valley (gy.k. Napa-völgy), borkóstolás. Az a „kicsit” az persze amerikai léptékben értendő, legalább még egyszer annyi mint SF-ig, szép nyár eleji tájakon. Útközben kicsit megálltunk repülőgépeket nézegetni. Megérkezésünkkor kajáltunk és szereztünk térképet, rajta bejelölve a borkóstolóhelyek. Úgy gondoltam, elkezdünk sétálni egyik helyről a másikra, hosszában végig, a térkép alapján mondjuk maximum 2 mérfőldnek tippeltem volna a hosszanti irányt. Hát nem, szerencsére a többiek jobban képben voltak, az első szimpi helyig, ami a térkép negyedénél sincs, 6 mérföldet kellett autópályázni. Itt sikeresen pont elértünk egy idegenvezetett bemutatót.
Magyarországon ahhoz vagyok szokva, hogy az idegenvezetők monoton, unott hangon, félig kiabálva darálják végig a szinte szóról szóra betanult szövegeket. Itt a számtech múzeumban, és most a bortúránál is épp az ellenkező, kifejezetten pozitív élményben volt részem: a vezető nagyon-nagyon értett ahhoz, amiről mesélt, élvezetes volt, és úgy éreztem, mint ha mi lennénk az egyetlen csoport, akinek valaha is elmeséli mindezeket. Azt hiszem, többet tanultam a borokról és a készítési módjukról, mint valaha korábban. (Itt főleg „szénsavas bor”-nak hívott nedűt, magyarul pezsgőt készítenek, de nem hasznáhatják rá a Champagne szót.) Ráadásul angol szókincsem is olyan roppant hasznos hétköznapi szavakkal bővült, mint például az élesztőgomba (yeast).
Már elég késő volt, csak arra maradt idő, hogy két további helyen megkóstoljuk az ott kínált borokat. Tizennéhány után már igencsak jól éreztem magam, és a szokásosnál természetesen sokkal többet beszéltem, amit a többiek igencsak jó néven vettek. Mondjuk a borok nem voltak annyira hűde jók. Némelyik jó volt persze. Csak már nem emlékszem hogy melyikek.
A nap végén még felkocsikáztunk SF mellett a Twin Peaks hegyek egyikére (aminek semmi köze az azonos című tévésorozathoz), onnan csodáltuk meg a kilátást, tiszteletünkre még tűzijátékot is rendeztek valahol a távolban.
Rövid éjszaka. Egy órával kevesebb. Itt már kezdődik a nyár, időszámításilag is.
„Tornádómentes, kirándulós” vasárnap. Méretes túrázás Muir Woods-ban, ami szintén SF-tól északra van. Fenyőillat. Napsütés, kánikula. Csodálatos kilátás a Golden Gate Bridge-re és az óceánra. Itt említeném meg, hogy életem egyik hatalmas rejtélyét sikerült megfejtenem nemrégiben. Soha nem értettem, miért hívnak egy piros hidat aranyszínűnek. Kiderült, hogy a Golden szó nem a Bridge jelzője, hanem a Gate-é, az öböl bejáratát jóval a híd létezése előtt is Golden Gate-nek hívták. Egyébként viccesek ezek az amerikaiak a rövidítésekkel. Például a nagy zöld közlekedési táblákon, amik a megfelelő sávot mutatják, nemes egyszerűséggel csak annyi áll, hogy G G Br.
A kirándulás után remek steak várt ránk az egyik SF-i étteremben, pozsy kedvéért megemlítem, hogy egy Apple bolt szomszédságában, így volt hol eltöltenünk az időt az asztal felszabadulásáig. Nekem jutott a józan sofőr szerepe, de késő este bepótoltuk a borhiányt egy kis sajt és cheesecake társaságában.
Még mindig kellemesen fáradt vagyok a túra után. Remekült telt a hétvége!
„Ahhoz meg drága a vasárnapom, hogy elmenjek lóf***t rajzolni a szavazólapra.”
2008/03/03
Stanford
Pénteken ellátogattunk a Computer History Museum-ba. Ha már egyszer itt van a cég szomszédságában. Nagyon érdekes volt, és az idegenvezető is jókat mesélt, jó hosszan is ráadásul, amiből én most nem írok le semmit sem.
Aztán tipikus döglő semmittevő hétvége következett. A semmittevés érdekes dolog. Ha az embernek nincs semmi dolga, de mégis csinál valamit, az nagyon jó. Ha nincs semmi dolga, és ennek megfelelően nem is csinál semmit, csak punnyad, na az viszont nagyon rossz.
A szombat tök punnyadósnak indult, kábé délután 2 volt, mire tudtam magammal mit kezdeni (értsd: fel voltam ébredve, meg voltam reggelizve, és megszületett az elhatározás, hogy nem punnyadással kéne a nap hátralevő részét tölteni). Ekkor biciklire fel, irány akármerre! Még nem meséltem, de most is biciklivel járok minden nap, ami az első héten kissé kellemetlen volt a rendszeres esőben, sárhányó nélkül. Most már van sárhányóm és az eső sem esik, tipikus majálisos idő van. Szóval a véletlen irány történetesen épp a Palo Alto nevű szomszéd „falu” lett, ott is a Stanford University. Többektől hallottam, hogy szép, és meg kell nézni, de ezzel együtt is sikerült felülmúlnia várakozásaimat. Majdhogynem nagyobb biciklivel, mint a Műegyetem gyalog. Még tó is van benne. És tényleg nagyon szép, amihez a tavaszhoz illően virágzó fák, meg a trópusi hangulatú növények is hozzájárulnak. De leginkább az lepett meg, hogy még így hétvégén is tele van emberekkel, akik játszanak, napoznak, kávéznak, vagy éppen tanulnak.
Este shoppingolás, mert az néha még nekem is jót tesz. Sokmindent néztem, és vettem is pár nadrágot meg pólót. Betévedtem ugyanis az egyik nagy áruházlánc boltjába, ahol a magyar hasonlókhoz képest sokkal többféle és ráadásul értelmesen kinéző cucc volt, pofátlanul olcsón. És végre valahol a hosszúnadrágok méretét nem egyetlen számmal jellemzik, hanem két egymástól függetlennel: derékbőség és szárhosszúság. Nem kell felhajtással vacakolni, egyszerűen megkeresem azt, amelyik mindkét szempontból pont jó.
Még később este beültünk vacsizni, majd utána filmet néztünk. Van tévé az apartmanokban, és lehet választani ilyen „apa kezdődik” típusú módon. Ausztrál kollégánk rögtön kiszúrta a The Castle című vígjátékot, ami azon kevés filmük közé tartozik, ami bejárta a nagyvilágot. Igaz, hogy a hülye ausztrál kiejtés miatt még annyit sem értettem belőle, mint a többi angol nyelvű filmből, de még így is nagyon jókat röhögtem. És az is kiderült, hogy az „I reckon” mondatkezdés is tipikus ausztrál szokás. „Dad reckons fishing is 10% brains and 95% muscle, the rest is just good luck.” Na berakok még egy idézetet az imdb-ről. Arról van szó, hogy a rakat repülő, ami ház fölött zúg el, mennyire lecsökkenti az ingatlan értékét. „He say plane fly overhead, drop value. I don't care. In Beirut, plane fly over, drop bomb. I like these planes.” Ha valakinek szembejön ez a film, és szeretne szórakozni egy jót, határozottan ajánlom!
Vasárnapra nagyjából a szombati napközbeni program megismétlése jutott, kevesebb punnyadással és sokkal több stanfordi tekeréssel, amely ezúttal a fényképek készítését sem mellőzte.
Aztán tipikus döglő semmittevő hétvége következett. A semmittevés érdekes dolog. Ha az embernek nincs semmi dolga, de mégis csinál valamit, az nagyon jó. Ha nincs semmi dolga, és ennek megfelelően nem is csinál semmit, csak punnyad, na az viszont nagyon rossz.
A szombat tök punnyadósnak indult, kábé délután 2 volt, mire tudtam magammal mit kezdeni (értsd: fel voltam ébredve, meg voltam reggelizve, és megszületett az elhatározás, hogy nem punnyadással kéne a nap hátralevő részét tölteni). Ekkor biciklire fel, irány akármerre! Még nem meséltem, de most is biciklivel járok minden nap, ami az első héten kissé kellemetlen volt a rendszeres esőben, sárhányó nélkül. Most már van sárhányóm és az eső sem esik, tipikus majálisos idő van. Szóval a véletlen irány történetesen épp a Palo Alto nevű szomszéd „falu” lett, ott is a Stanford University. Többektől hallottam, hogy szép, és meg kell nézni, de ezzel együtt is sikerült felülmúlnia várakozásaimat. Majdhogynem nagyobb biciklivel, mint a Műegyetem gyalog. Még tó is van benne. És tényleg nagyon szép, amihez a tavaszhoz illően virágzó fák, meg a trópusi hangulatú növények is hozzájárulnak. De leginkább az lepett meg, hogy még így hétvégén is tele van emberekkel, akik játszanak, napoznak, kávéznak, vagy éppen tanulnak.
Este shoppingolás, mert az néha még nekem is jót tesz. Sokmindent néztem, és vettem is pár nadrágot meg pólót. Betévedtem ugyanis az egyik nagy áruházlánc boltjába, ahol a magyar hasonlókhoz képest sokkal többféle és ráadásul értelmesen kinéző cucc volt, pofátlanul olcsón. És végre valahol a hosszúnadrágok méretét nem egyetlen számmal jellemzik, hanem két egymástól függetlennel: derékbőség és szárhosszúság. Nem kell felhajtással vacakolni, egyszerűen megkeresem azt, amelyik mindkét szempontból pont jó.
Még később este beültünk vacsizni, majd utána filmet néztünk. Van tévé az apartmanokban, és lehet választani ilyen „apa kezdődik” típusú módon. Ausztrál kollégánk rögtön kiszúrta a The Castle című vígjátékot, ami azon kevés filmük közé tartozik, ami bejárta a nagyvilágot. Igaz, hogy a hülye ausztrál kiejtés miatt még annyit sem értettem belőle, mint a többi angol nyelvű filmből, de még így is nagyon jókat röhögtem. És az is kiderült, hogy az „I reckon” mondatkezdés is tipikus ausztrál szokás. „Dad reckons fishing is 10% brains and 95% muscle, the rest is just good luck.” Na berakok még egy idézetet az imdb-ről. Arról van szó, hogy a rakat repülő, ami ház fölött zúg el, mennyire lecsökkenti az ingatlan értékét. „He say plane fly overhead, drop value. I don't care. In Beirut, plane fly over, drop bomb. I like these planes.” Ha valakinek szembejön ez a film, és szeretne szórakozni egy jót, határozottan ajánlom!
Vasárnapra nagyjából a szombati napközbeni program megismétlése jutott, kevesebb punnyadással és sokkal több stanfordi tekeréssel, amely ezúttal a fényképek készítését sem mellőzte.
2008/02/24
SFMoma
Modern művészetek múzeuma, San Francisco. Magasról lelógó működő szobaventillátor az aulában, amelyik ezáltal össze-vissza megy körbe. Rakat kép egymás mellett, mindegyik tök fekete, csak a keretük színe másmilyen. Látom, hogy az idegenvezető hosszasan mesél róla, elemzi a műalkotást a csoportja számára. Máshol három tök fehér festővászon egymás mellé rakva. Állítólag ez művészet. Hát, azt hiszem én még nem vagyok túl érett ezekhez, én a lila szárú szilvánál leragadtam. Na jó, azért voltak emészthetőbb, jópofa dolgok is!
Utána kínai kajálda, majd esőben átsétáltunk a Market Streetre. A múltkori élménybeszámolóval még mindig adós vagyok, de a képek közt említettem, hogy nem jött be ez a hely. Most jobban tetszett. Volt itt amolyan flashmob-szerűség. Aki tudta, hogy miről van szó, az kürtszóra hirtelen megmerevedett, bármit is csinált, bármilyen pózban is volt, és percekig (a következő kürtszóig) úgymaradt. Az ártatlan járókelők pedig nem értettek semmit ebből. Mi a csekély közbülső réteget képviseltük: tudtuk, hogy miről van szó, de nem vettünk részt a játékban, csak néztük.
Több videó egyben az eseményről. A középmagasságban oldalról becsúszó kis képekkel, vagy a Shows-ra kattintva lehet a többi videóra lépni. A balról ötödik a bizonyíték arra, hogy tényleg itt jártam.
Végül zuhogó esőben hosszasan visszasétáltunk a kocsihoz és hazajöttünk. Azóta döglöm a szobámban, fényképeket válogatok, és egyéb hasonlóan unalmas dolgokat csinálok.
Utána kínai kajálda, majd esőben átsétáltunk a Market Streetre. A múltkori élménybeszámolóval még mindig adós vagyok, de a képek közt említettem, hogy nem jött be ez a hely. Most jobban tetszett. Volt itt amolyan flashmob-szerűség. Aki tudta, hogy miről van szó, az kürtszóra hirtelen megmerevedett, bármit is csinált, bármilyen pózban is volt, és percekig (a következő kürtszóig) úgymaradt. Az ártatlan járókelők pedig nem értettek semmit ebből. Mi a csekély közbülső réteget képviseltük: tudtuk, hogy miről van szó, de nem vettünk részt a játékban, csak néztük.
Több videó egyben az eseményről. A középmagasságban oldalról becsúszó kis képekkel, vagy a Shows-ra kattintva lehet a többi videóra lépni. A balról ötödik a bizonyíték arra, hogy tényleg itt jártam.
Végül zuhogó esőben hosszasan visszasétáltunk a kocsihoz és hazajöttünk. Azóta döglöm a szobámban, fényképeket válogatok, és egyéb hasonlóan unalmas dolgokat csinálok.
2008/02/20
New York, New York
Legutóbb az irodából jelentkeztem egy villámbloggal, ahova bőven több, mint egy óra alatt sikerült eltalálnom a szállásomtól. Nos, visszafelé kábé három perc volt az út gyalog.
Szombaton korán keltem, és céltalanul nekivágtam a városnak. Persze nem kell túl sokat készülni ahhoz, hogy az ember fel tudjon sorolni két napra elegendő turistalátványosságot. Big Ben, Buckingham Palace, Tower Bridge, Hyde Park... várjunk csak... ja nem, nem London!
Nekivágtam dél felé Manhattan keleti szélén, a Hudson folyó túloldalán New Jersey felhőkarcolóit és az egyre közeledő francia zöldséget csodálva. Hosszas séta után az üzleti negyedhez érkeztem meg. Vetettem egy pillantást a gödörre (eddig azt hittem, hogy közvetlen a parton állt a két torony), ahol lázasan folyik az építkezés, bár függőleges irányba még nem kezdett el kinőni a földből. Eljutottam a Szabadságszoborhoz menő hajóig, ám reggel 10-kor már csak hajójegyet tudtak volna adni, a szoborhoz fölmenéshez már késő volt. Fényképeztem pár mókust, ám itt annyira közel élnek az emberhez, hogy ez nem volt nagy kihívás.
Következő célom a Central Park volt, ám előtte megpillantottam a „sífelvonót”, amelyről már olvasam, de nem tudtam, hogy hol van. Mentem vele egy kört, sétáltam picit a Roosevelt-szigeten, ahova ez vitt. A másik váratlan meglepetés a Central Park előtt a Pozsy-féle Apple bolt (merthogy arra persze nem emlékeztem, hogy az itt keresendő). Ide is beugrottam egy pillanatra. Majd tényleg Central Park.
Itt az első meglepetést a koripálya okozta, erre nem gondoltam volna. A második meglepetés az volt, hogy tudtam ugyan hogy nagy ez a park, de nem gondoltam volna, hogy ennyire nagyon-nagyon nagy. (Bár annyira azért nem nagy, hogy a felhőkarcolók ne látszanának bárhonnan.) Az elején úgy képzeltem, hogy az egyik széléhez közel elsétálok a végéig, majd a másik szélénél vissza. Hosszanti irányban kábé a park negyedénél letettem erről. A harmadik meglepetést pedig a túlvégén lévő még egy koripálya szerezte.
Kolombusz karikája, majd az idő négyzete következtek. Érdekes módon ez utóbbi nem tartogatott igazi meglepetést – pont olyan, mint a filmeken. Az egyetlen igazán izgalmas része az M&M's bolt. Na ez aztán tipikus Amerika. Ekkora kultuszt építeni egy drazsémárka köré! Hatalmas hengerekben színek és ízek szerint külön a kis bogyók, ezekből is lehet szedni, meg díszdobozos speciális csomagolások, továbbá az ég-világon mindenféle tárgy, amire csak rá lehet rakni a logót, a bögrétől a szatyrokon át a boxeralsóig, mindez három emeleten. Egy pillanatra szintén három emeletes, óriáskerekes játékboltba is benéztem, de szörnyen buta amerikai játékokkal volt tele.
Este kirúgtam a hámból (már csak azért is megtehettem, mert tudtam, másnap vacsorára csak löncshús lesz), itteni kollégám javaslatára egy igazi olasz pizzát ettem, a legrégebbi és mind a mai napig az egyik legnépszerűbb és legjobb olasz étteremben. Előtte kicsit kolbászoltam a környéken, a kínai és az olasz negyedekben. Ez a kettő teljesen összeér, helyenként majdhogynem összeolvad. Az étteremben háromnegyed órát kellett várnom hogy leülhessek. A pizza tényleg nagyon finom volt, bár valahogy ez nem tipikusan az a kaja, ahol a finomságot az egekig lehetne fokozni. Mellé három koktél is lecsúszott, így az esti alvással nem volt gondom.
Vasárnap fél 9-kor az első hajón voltam a zöldség felé. Fel is mentem, ameddig csak lehet (épphogy a talpazat tetejéig). Komolyan mondom, a repülőtereken ami biztonsági ellenőrzés van, az elbújhat az itteni mögött. A fémdetektoros kapu levegőt is pöfékel (fene tudja, hogy ez mire jó). A zsebemben domborodó használt zsebkendőt is többen kivetették, kirázatták, hogy nincs-e abban valami.
Volt nálam kaja-pia, amit nem szabad felvinni, így beraktam a megőrzőbe. Még a megőrző is kulcs helyett ujjlenyomattal azonosítja az embereket.
A hajó utána egy másik szigetre vitt át minket, ahol a bevándorlási múzeum található. Rakat unalmas statisztika látványos formába öntve. Nem túlzottan érdekelt, és kezdtem is rettentően elálmosodni, így alig öt percet töltöttem itt. Hazamentem, és kidőltem pár órára.
Este felmértem a terepet az Empire State Buildingnél, de nem mentem fel, határeset, hogy befért-e volna a vacsora előtt. 7-kor kezdődött a „vacsi” a Times Square közvetlen közelében. Löncshús minden mennyiségben. Úgy voltam vele, hogy a Broadway-en igencsak jó lenne megnézni valami musicalt, de hát ugyan honnan tudjam, hogy mit érdemes. Aztán megpillantottam a Monty Python-féle Spamalot hirdetését, és többet nem volt min gondolkozni, rögvest megvettem a jegyet (még előző nap). Lényegében a Gyalog galopp története, de jópár egyéb zenei betét meg sok egyéb Python-részlet garantálta a tömény röhögést, nagyon jó volt!
Az előadás után az Empire State Buildingbe akartam felmenni. A színházból kifelé jövet egy pacák esernyőket próbált mindenkinek eladni – nem alaptalanul. Az utcáról nem látszott az ESB ködbe burkolózott teteje. Felmehettem volna, de nem sok értelmét láttam. Inkább haza aludni.
Hétfőn reggel baromi korán keltem, úgy 6 óra körül, és örömmel vettem észre, hogy van ám konnektor a szobámban, csak az ágy pont eltakarja. (Mondtam már, hogy vacak diákszállóban lakom, hogy inkább az ébren töltött időkre költsem a pénzt, ne az alvásra?) Ennek örömére nekiálltam offline blogolni, megírtam ez a bejegyzést egészen idáig. Most meg már délután van, a reptérről folytatom. Van időm bőven a gép indulásáig.
Úgy terveztem, hogy délután 1 körül indulok el központból a reptérre, ez jó kell hogy legyen a fél 4-es géphez. Mivel a szállást 12-ig el kellett hagyni, ezért inkább elhagytam jóval korábban (az előző blogdarabka befejezése után), és átcuccoltam a cégbe, ahol meg is reggeliztem. Ezután elnéztem a Wall Streetre, közben szerencsémre a köd nagyjából felszállt (bár felhős maradt az idő), majd felmentem az Empire State Building tetejére. A 86. emelet viccesebb, mert ki lehet menni a szabadba és elvileg körbe lehet sétálni (bár a déli oldala le volt zárva, minden bizonnyal a nagyon erős szél miatt). A 102. emelet zárt, és a legtöbb üveg picit sötétített, ami az egyébként is kissé borús időt még borúsabbá tette, viszont a látvány kétségtelenül jobb onnan fentről. Például a Central Parkból „lentről” csak apró cafatok látszottak, fentről meg jól kivehető volt az egész (kivéve a közeli vége, amit a többi felhőkarcoló eltakart). A másik irányba, a Staten Island, Szabadságszobor, meg ilyesmik irányába is még sokkal jobb átfogó képet nyújtott a felső szint.
Egyébként furcsa itt az időjárás. Szinte mindig fúj a szél, hiszen tengerparton, szigeten vagyunk. Valószínűleg ez is kell ahhoz, hogy ne fulladjon meg szmogban a város. Amikor megérkezett a repülő, fagypont körüli időt mondtak, bár péntek este nem éreztem olyan hidegnek. Szombaton és vasárnap viszont téyleg nagyon hideg volt, és helyenként még apró hópacákat is lehetett látni városszerte. A Spam után pedig kifejezetten fáztam (jó, szokásom szerint nem voltam túlöltözve). Aztán jött az eső, és úgy felmelegedett, hogy ma nem én voltam az egyetlen, aki egy szál pólóban mászkált. A Kárpát-medencében kifejezetten lassan, ritkán változik az időjárás. Ez itt valószínűleg a másik véglet.
A „kilátó” után még beugrottam gyorsebédelni, majd vissza a cégbe felkapni a cuccaimat. Kissé azonban elszámoltam magam. Előzetes elképzelésemhez képest kábé fél óra késésben voltam. És előzetes elképzeléseim sem bizonyultak túlzottan megalapozottaknak. Azt hiszem, nagyon nagy hülyeség volt kábé fél órát saccolni az útra. Ez nem a budapesti metró. Meg az egész város nem Budapest. Háromnegyed óra volt csak a metró, aztán még majdnem fél óra a reptéri magasvasút, ami az orrom előtt ment el. A gép indulása előtt 40 perccel értem a reptérre. A check-in sor előtti hölgy megnézte, tud-e segíteni, de mondta, hogy reménytelen, és hogy álljak be a (félórás, hehe) sorba. Beálltam, mit volt mit tennem... Az összes biztonsági ellenőrzés meg ilyesmik után egészen pontosan akkor értem a kapukhoz, amikor a gépem indult. Természetesen nélkülem. Most van bő két órám a következőig, arra megpróbálnak felrakni. Meglátjuk, mi lesz belőle.
Majdnem két órával később: Kaptam igazi jegyet, tehát most már biztos, hogy ezzel a géppel megyek. Már most késik háromnegyed órát. Elunom magam. Arra számítottam, hogy kolléganőmmel együtt repülök ezen a szakaszon, így az olvasnivalót (német tankönyv, brrrr) a bőröndbe raktam. Ilyenkor miért nem az a gép késik, amelyikkel eredetileg mentem volna?
Fura ez a Manhattan. Nagy élmény volt, de ez a szűk 3 nap pont elég volt belőle nekem. Szép felhőkarcolók, közöttük néha szép, de többnyire csúnya tűzlétrás alacsonyabb házikók. Koszos, szemetes utcák. Leírhatatlanul lepukkant állapotú metró. Főleg az állomások. Mállik a vakolat, eszi a penész, csöpög a víz. Érdekes emberek. Olyanok, akikre Európában kirekesztően nézne a többség, vagy legalább gázosnak vélné kirívó, feltűnő viselkedésük miatt. Itt minden sarokra, minden aluljáróra, minden metróra jut több is. Az összes kézzel fogható tulajdonsága alapján nyomasztónak kellene lennie. De valahogy mégsem az. Érti ezt valaki?
Szombaton korán keltem, és céltalanul nekivágtam a városnak. Persze nem kell túl sokat készülni ahhoz, hogy az ember fel tudjon sorolni két napra elegendő turistalátványosságot. Big Ben, Buckingham Palace, Tower Bridge, Hyde Park... várjunk csak... ja nem, nem London!
Nekivágtam dél felé Manhattan keleti szélén, a Hudson folyó túloldalán New Jersey felhőkarcolóit és az egyre közeledő francia zöldséget csodálva. Hosszas séta után az üzleti negyedhez érkeztem meg. Vetettem egy pillantást a gödörre (eddig azt hittem, hogy közvetlen a parton állt a két torony), ahol lázasan folyik az építkezés, bár függőleges irányba még nem kezdett el kinőni a földből. Eljutottam a Szabadságszoborhoz menő hajóig, ám reggel 10-kor már csak hajójegyet tudtak volna adni, a szoborhoz fölmenéshez már késő volt. Fényképeztem pár mókust, ám itt annyira közel élnek az emberhez, hogy ez nem volt nagy kihívás.
Következő célom a Central Park volt, ám előtte megpillantottam a „sífelvonót”, amelyről már olvasam, de nem tudtam, hogy hol van. Mentem vele egy kört, sétáltam picit a Roosevelt-szigeten, ahova ez vitt. A másik váratlan meglepetés a Central Park előtt a Pozsy-féle Apple bolt (merthogy arra persze nem emlékeztem, hogy az itt keresendő). Ide is beugrottam egy pillanatra. Majd tényleg Central Park.
Itt az első meglepetést a koripálya okozta, erre nem gondoltam volna. A második meglepetés az volt, hogy tudtam ugyan hogy nagy ez a park, de nem gondoltam volna, hogy ennyire nagyon-nagyon nagy. (Bár annyira azért nem nagy, hogy a felhőkarcolók ne látszanának bárhonnan.) Az elején úgy képzeltem, hogy az egyik széléhez közel elsétálok a végéig, majd a másik szélénél vissza. Hosszanti irányban kábé a park negyedénél letettem erről. A harmadik meglepetést pedig a túlvégén lévő még egy koripálya szerezte.
Kolombusz karikája, majd az idő négyzete következtek. Érdekes módon ez utóbbi nem tartogatott igazi meglepetést – pont olyan, mint a filmeken. Az egyetlen igazán izgalmas része az M&M's bolt. Na ez aztán tipikus Amerika. Ekkora kultuszt építeni egy drazsémárka köré! Hatalmas hengerekben színek és ízek szerint külön a kis bogyók, ezekből is lehet szedni, meg díszdobozos speciális csomagolások, továbbá az ég-világon mindenféle tárgy, amire csak rá lehet rakni a logót, a bögrétől a szatyrokon át a boxeralsóig, mindez három emeleten. Egy pillanatra szintén három emeletes, óriáskerekes játékboltba is benéztem, de szörnyen buta amerikai játékokkal volt tele.
Este kirúgtam a hámból (már csak azért is megtehettem, mert tudtam, másnap vacsorára csak löncshús lesz), itteni kollégám javaslatára egy igazi olasz pizzát ettem, a legrégebbi és mind a mai napig az egyik legnépszerűbb és legjobb olasz étteremben. Előtte kicsit kolbászoltam a környéken, a kínai és az olasz negyedekben. Ez a kettő teljesen összeér, helyenként majdhogynem összeolvad. Az étteremben háromnegyed órát kellett várnom hogy leülhessek. A pizza tényleg nagyon finom volt, bár valahogy ez nem tipikusan az a kaja, ahol a finomságot az egekig lehetne fokozni. Mellé három koktél is lecsúszott, így az esti alvással nem volt gondom.
Vasárnap fél 9-kor az első hajón voltam a zöldség felé. Fel is mentem, ameddig csak lehet (épphogy a talpazat tetejéig). Komolyan mondom, a repülőtereken ami biztonsági ellenőrzés van, az elbújhat az itteni mögött. A fémdetektoros kapu levegőt is pöfékel (fene tudja, hogy ez mire jó). A zsebemben domborodó használt zsebkendőt is többen kivetették, kirázatták, hogy nincs-e abban valami.
Volt nálam kaja-pia, amit nem szabad felvinni, így beraktam a megőrzőbe. Még a megőrző is kulcs helyett ujjlenyomattal azonosítja az embereket.
A hajó utána egy másik szigetre vitt át minket, ahol a bevándorlási múzeum található. Rakat unalmas statisztika látványos formába öntve. Nem túlzottan érdekelt, és kezdtem is rettentően elálmosodni, így alig öt percet töltöttem itt. Hazamentem, és kidőltem pár órára.
Este felmértem a terepet az Empire State Buildingnél, de nem mentem fel, határeset, hogy befért-e volna a vacsora előtt. 7-kor kezdődött a „vacsi” a Times Square közvetlen közelében. Löncshús minden mennyiségben. Úgy voltam vele, hogy a Broadway-en igencsak jó lenne megnézni valami musicalt, de hát ugyan honnan tudjam, hogy mit érdemes. Aztán megpillantottam a Monty Python-féle Spamalot hirdetését, és többet nem volt min gondolkozni, rögvest megvettem a jegyet (még előző nap). Lényegében a Gyalog galopp története, de jópár egyéb zenei betét meg sok egyéb Python-részlet garantálta a tömény röhögést, nagyon jó volt!
Az előadás után az Empire State Buildingbe akartam felmenni. A színházból kifelé jövet egy pacák esernyőket próbált mindenkinek eladni – nem alaptalanul. Az utcáról nem látszott az ESB ködbe burkolózott teteje. Felmehettem volna, de nem sok értelmét láttam. Inkább haza aludni.
Hétfőn reggel baromi korán keltem, úgy 6 óra körül, és örömmel vettem észre, hogy van ám konnektor a szobámban, csak az ágy pont eltakarja. (Mondtam már, hogy vacak diákszállóban lakom, hogy inkább az ébren töltött időkre költsem a pénzt, ne az alvásra?) Ennek örömére nekiálltam offline blogolni, megírtam ez a bejegyzést egészen idáig. Most meg már délután van, a reptérről folytatom. Van időm bőven a gép indulásáig.
Úgy terveztem, hogy délután 1 körül indulok el központból a reptérre, ez jó kell hogy legyen a fél 4-es géphez. Mivel a szállást 12-ig el kellett hagyni, ezért inkább elhagytam jóval korábban (az előző blogdarabka befejezése után), és átcuccoltam a cégbe, ahol meg is reggeliztem. Ezután elnéztem a Wall Streetre, közben szerencsémre a köd nagyjából felszállt (bár felhős maradt az idő), majd felmentem az Empire State Building tetejére. A 86. emelet viccesebb, mert ki lehet menni a szabadba és elvileg körbe lehet sétálni (bár a déli oldala le volt zárva, minden bizonnyal a nagyon erős szél miatt). A 102. emelet zárt, és a legtöbb üveg picit sötétített, ami az egyébként is kissé borús időt még borúsabbá tette, viszont a látvány kétségtelenül jobb onnan fentről. Például a Central Parkból „lentről” csak apró cafatok látszottak, fentről meg jól kivehető volt az egész (kivéve a közeli vége, amit a többi felhőkarcoló eltakart). A másik irányba, a Staten Island, Szabadságszobor, meg ilyesmik irányába is még sokkal jobb átfogó képet nyújtott a felső szint.
Egyébként furcsa itt az időjárás. Szinte mindig fúj a szél, hiszen tengerparton, szigeten vagyunk. Valószínűleg ez is kell ahhoz, hogy ne fulladjon meg szmogban a város. Amikor megérkezett a repülő, fagypont körüli időt mondtak, bár péntek este nem éreztem olyan hidegnek. Szombaton és vasárnap viszont téyleg nagyon hideg volt, és helyenként még apró hópacákat is lehetett látni városszerte. A Spam után pedig kifejezetten fáztam (jó, szokásom szerint nem voltam túlöltözve). Aztán jött az eső, és úgy felmelegedett, hogy ma nem én voltam az egyetlen, aki egy szál pólóban mászkált. A Kárpát-medencében kifejezetten lassan, ritkán változik az időjárás. Ez itt valószínűleg a másik véglet.
A „kilátó” után még beugrottam gyorsebédelni, majd vissza a cégbe felkapni a cuccaimat. Kissé azonban elszámoltam magam. Előzetes elképzelésemhez képest kábé fél óra késésben voltam. És előzetes elképzeléseim sem bizonyultak túlzottan megalapozottaknak. Azt hiszem, nagyon nagy hülyeség volt kábé fél órát saccolni az útra. Ez nem a budapesti metró. Meg az egész város nem Budapest. Háromnegyed óra volt csak a metró, aztán még majdnem fél óra a reptéri magasvasút, ami az orrom előtt ment el. A gép indulása előtt 40 perccel értem a reptérre. A check-in sor előtti hölgy megnézte, tud-e segíteni, de mondta, hogy reménytelen, és hogy álljak be a (félórás, hehe) sorba. Beálltam, mit volt mit tennem... Az összes biztonsági ellenőrzés meg ilyesmik után egészen pontosan akkor értem a kapukhoz, amikor a gépem indult. Természetesen nélkülem. Most van bő két órám a következőig, arra megpróbálnak felrakni. Meglátjuk, mi lesz belőle.
Majdnem két órával később: Kaptam igazi jegyet, tehát most már biztos, hogy ezzel a géppel megyek. Már most késik háromnegyed órát. Elunom magam. Arra számítottam, hogy kolléganőmmel együtt repülök ezen a szakaszon, így az olvasnivalót (német tankönyv, brrrr) a bőröndbe raktam. Ilyenkor miért nem az a gép késik, amelyikkel eredetileg mentem volna?
Fura ez a Manhattan. Nagy élmény volt, de ez a szűk 3 nap pont elég volt belőle nekem. Szép felhőkarcolók, közöttük néha szép, de többnyire csúnya tűzlétrás alacsonyabb házikók. Koszos, szemetes utcák. Leírhatatlanul lepukkant állapotú metró. Főleg az állomások. Mállik a vakolat, eszi a penész, csöpög a víz. Érdekes emberek. Olyanok, akikre Európában kirekesztően nézne a többség, vagy legalább gázosnak vélné kirívó, feltűnő viselkedésük miatt. Itt minden sarokra, minden aluljáróra, minden metróra jut több is. Az összes kézzel fogható tulajdonsága alapján nyomasztónak kellene lennie. De valahogy mégsem az. Érti ezt valaki?
2008/02/16
23rd Street
Üdvözlet New Yorkból! Azon belül lehet tippelni, hogy pontosan honnan. Nem nehéz kitalálni. Ráadásul alant lelövöm.
Első ránézésre nem annyira rettenetesen vészes hely. Ki fogom bírni. :-) Viszont már jópárszor eltévedtem.
Az első hibát ott követtem el, hogy kinéztem, hogy a metróról a 23. utcánál kell leszállni, és amikor jött a 23. utca nevű megálló, akkor leszálltam. Valahogy a többi utca nem akart stimmelni. Tettem egy nagy kört, míg leesett, hogy ez nem az a 23. utca, hanem egy másik.
Aztán a megfelelő megállónál leszállva is kapásból eltájoltam magam egy derékszöggel, meg a térkép is csak a fejemben volt, és nem azon a metróvonalon jöttem, mint amelyiken gondoltam, emiatt is másmerre kanyarodtam, de előbb-utóbb csak eltaláltam a szállásig. Olcsó diákszálló, olyan is. Három napra jó lesz, nem akarok kétszer ennyit fizetni normális szállodáért.
Aztán nekivágtam megkeresni azt a bizonyos épületet, amelynek a címét elfelejtettem leírni, persze a szállásból kilépve ismét egy derékszöggel eltájoltam magam, de ezt hamar helyretettem, és nekivágtam az emlékeimben élő címnek, de mint jó egy óra bolyongás után szépen lassan egyre bizonyosabbá vált, bizony rosszul emlékeztem rá. Keresnem kellett egy ingyenes wifi pontot, hogy megnézzem megint. Nade most már itt vagyok. New York egyik legnagyobb irodaépületének negyedik emeletén. Ahol az emberek rollerrel közlekednek, olyan nagy az alapterülete. Na persze a Mountain View-ihoz képest nokedli, de azért még mindig nagy. És a Mountain View-ihoz hasonlóan nagyon-nagyon idétlen minden mozzanatában, sokkal lazább a zürichinél.
Üdvözlet a New York-i Google irodából!
Első ránézésre nem annyira rettenetesen vészes hely. Ki fogom bírni. :-) Viszont már jópárszor eltévedtem.
Az első hibát ott követtem el, hogy kinéztem, hogy a metróról a 23. utcánál kell leszállni, és amikor jött a 23. utca nevű megálló, akkor leszálltam. Valahogy a többi utca nem akart stimmelni. Tettem egy nagy kört, míg leesett, hogy ez nem az a 23. utca, hanem egy másik.
Aztán a megfelelő megállónál leszállva is kapásból eltájoltam magam egy derékszöggel, meg a térkép is csak a fejemben volt, és nem azon a metróvonalon jöttem, mint amelyiken gondoltam, emiatt is másmerre kanyarodtam, de előbb-utóbb csak eltaláltam a szállásig. Olcsó diákszálló, olyan is. Három napra jó lesz, nem akarok kétszer ennyit fizetni normális szállodáért.
Aztán nekivágtam megkeresni azt a bizonyos épületet, amelynek a címét elfelejtettem leírni, persze a szállásból kilépve ismét egy derékszöggel eltájoltam magam, de ezt hamar helyretettem, és nekivágtam az emlékeimben élő címnek, de mint jó egy óra bolyongás után szépen lassan egyre bizonyosabbá vált, bizony rosszul emlékeztem rá. Keresnem kellett egy ingyenes wifi pontot, hogy megnézzem megint. Nade most már itt vagyok. New York egyik legnagyobb irodaépületének negyedik emeletén. Ahol az emberek rollerrel közlekednek, olyan nagy az alapterülete. Na persze a Mountain View-ihoz képest nokedli, de azért még mindig nagy. És a Mountain View-ihoz hasonlóan nagyon-nagyon idétlen minden mozzanatában, sokkal lazább a zürichinél.
Üdvözlet a New York-i Google irodából!
2008/02/14
egmontnemmennilondon
Holnap nem megyek Londonba.
A történet talán egészen a múltkori amerikai kiruccanásunkig nyúlik vissza. Ugyanis amíg mi kint voltunk, addig két új srác is jött a csapatunkba, Zürichbe, de ők lekéstek erről az útról, ám egyre inkább esedékessé vált, hogy bepótolják.
Aztán feleszméltünk, hogy az nem az igazi, ha ők kimennek, mi meg ittmaradunk. Az amerikai (azon belül is nyugati parti) központú csapat egyik legnagyobb hátránya az időeltolódás miatti nehézkes kommunikáció. Ezen nem sokat segít, ha ők közelebb vannak a tűzhöz, mi meg távolabb tőlük, akikkel napi szinten együtt kellene dolgoznunk. Ráadásul Mountain View-ban vannak az öreg rókák, akiktől személyes ottlét során sokat tudnánk tanulni. Az egészhez tegyük még hozzá azt is, hogy az én szemszögemből nézve eléggé szerencsétlen időpontban volt az első út. Kalandnak persze tök jó volt, de két hét után annyira új voltam, hogy szinte alig volt értelmes szakmai kérdésem. Most meg már tele vagyok velük.
Ott tartunk tehát, hogy eldöntöttük, ismét megyünk, mindnyájan. Persze a részleteket, például az utazást meg kell szervezni. Lehetőleg menjünk együtt, bár ez később a sok-sok egyéni extra igény miatt nem igazán jött össze. Mindenki utál ilyen hosszan repülni. Ráadásul átszállással, hiszen nincs közvetlen Zürich–San Francisco járat. Szóba került, hogy az amerikai légitársaságnál (amellyel a múltkor repültem) mennyire gyér a kiszolgálás és mennyire gagyi műsorok mennek a néhány közös tévékészüléken. Bezzeg a britek rendes kaját adnak, és mindenki saját maga válszthat rakat film közül a szék háttámlájába épített monitoron. Egyértelműnek tűnt a választás.
Már csak egy fő kérdés maradt: a hétvégét itt Zürichben, vagy ott Mountain View-ban szeretnénk-e eltölteni. Meglehetősen hosszú hétvégéről van szó. Hétfőn ugyanis szünnap lesz az amcsiknál, holnap (pénteken) meg már utazunk (az azért igazán nem járja, hogy mindig hétvégén repüljünk, tudtommal hivatalosan is munkaidőnek számít a céges utazás), ráadásul a Föld is a szerencsésebbik irányba forog, és a jetlag is ebbe az irányba vészelhető át könnyebben. Szóval hosszasan filóztunk az emitt vagy amott kérdésen, mígnem egyszercsak felötlött a harmadik lehetőség gondolata: se nem emitt, se nem amott, hanem középütt. Miért ne töltenénk ott a hétvégét, ahol átszállunk?
Az előző kettő összerakásából máris kialakult egy gyönyörű londoni hétvége terve. Emlékeztek a Queen-musicalre, amit meg akartam nézni ott? Hát, picit elbizonytalanodtam, végtére is egyszer már láttam, és másodszorra az ilyen nem szokott akkora élmény lenni. Emlékeztek a csúszdára, amit ki akartam próbálni? Kiderült, hogy az csak egy ideiglenes kiállítás része volt. A titkon remélt ingyen szállás sem jött össze. Egyszer régen szűk két napot voltam Londonban, szívesen visszamennék, de elkezdtem kacérkodni egyéb lehetőségek gondolatával is. Hiszen vannak helyek, ahol még egyáltalán nem jártam. Például Amszterdam. Talán ott lehetne ingyen szállásom. Meg lehetne tekerni egy jót. (Jut eszembe, ma biciklivel mentem dolgozni!)
Aztán ahogy így folytattam a gondolkodást, visszajött a képbe az a bizonyos nem annyira jó amerikai légitársaság. Többen is próbáltak rábeszélni. Mármint nem a légitársaságra, hanem a közbülső megállóra. Egyik legfőbb érvként azt hangsúlyozva, hogy ide a szomszédba bármikor átugorhatok egy hétvégére, a tengerentúlra viszont macerásabb. Nagy nehezen, de beláttam, igazuk van.
A szívem még mindig Londonba, Párizsba, Amszterdamba húzna. A gép viszont New Yorkba repít. Félek, hogy nem fog tetszeni. Remélem, tévedek. Mindenesetre ne sajnáljatok, valahogy csak túl fogom élni ezt a szűk három napot, az biztos. :-)
Utána 4 héten át ismét Mountain View-ból jelentkezem. Ott most 16-18° a nappali csúcshőmérséklet. Nem, nem Fahrenheit.
A történet talán egészen a múltkori amerikai kiruccanásunkig nyúlik vissza. Ugyanis amíg mi kint voltunk, addig két új srác is jött a csapatunkba, Zürichbe, de ők lekéstek erről az útról, ám egyre inkább esedékessé vált, hogy bepótolják.
Aztán feleszméltünk, hogy az nem az igazi, ha ők kimennek, mi meg ittmaradunk. Az amerikai (azon belül is nyugati parti) központú csapat egyik legnagyobb hátránya az időeltolódás miatti nehézkes kommunikáció. Ezen nem sokat segít, ha ők közelebb vannak a tűzhöz, mi meg távolabb tőlük, akikkel napi szinten együtt kellene dolgoznunk. Ráadásul Mountain View-ban vannak az öreg rókák, akiktől személyes ottlét során sokat tudnánk tanulni. Az egészhez tegyük még hozzá azt is, hogy az én szemszögemből nézve eléggé szerencsétlen időpontban volt az első út. Kalandnak persze tök jó volt, de két hét után annyira új voltam, hogy szinte alig volt értelmes szakmai kérdésem. Most meg már tele vagyok velük.
Ott tartunk tehát, hogy eldöntöttük, ismét megyünk, mindnyájan. Persze a részleteket, például az utazást meg kell szervezni. Lehetőleg menjünk együtt, bár ez később a sok-sok egyéni extra igény miatt nem igazán jött össze. Mindenki utál ilyen hosszan repülni. Ráadásul átszállással, hiszen nincs közvetlen Zürich–San Francisco járat. Szóba került, hogy az amerikai légitársaságnál (amellyel a múltkor repültem) mennyire gyér a kiszolgálás és mennyire gagyi műsorok mennek a néhány közös tévékészüléken. Bezzeg a britek rendes kaját adnak, és mindenki saját maga válszthat rakat film közül a szék háttámlájába épített monitoron. Egyértelműnek tűnt a választás.
Már csak egy fő kérdés maradt: a hétvégét itt Zürichben, vagy ott Mountain View-ban szeretnénk-e eltölteni. Meglehetősen hosszú hétvégéről van szó. Hétfőn ugyanis szünnap lesz az amcsiknál, holnap (pénteken) meg már utazunk (az azért igazán nem járja, hogy mindig hétvégén repüljünk, tudtommal hivatalosan is munkaidőnek számít a céges utazás), ráadásul a Föld is a szerencsésebbik irányba forog, és a jetlag is ebbe az irányba vészelhető át könnyebben. Szóval hosszasan filóztunk az emitt vagy amott kérdésen, mígnem egyszercsak felötlött a harmadik lehetőség gondolata: se nem emitt, se nem amott, hanem középütt. Miért ne töltenénk ott a hétvégét, ahol átszállunk?
Az előző kettő összerakásából máris kialakult egy gyönyörű londoni hétvége terve. Emlékeztek a Queen-musicalre, amit meg akartam nézni ott? Hát, picit elbizonytalanodtam, végtére is egyszer már láttam, és másodszorra az ilyen nem szokott akkora élmény lenni. Emlékeztek a csúszdára, amit ki akartam próbálni? Kiderült, hogy az csak egy ideiglenes kiállítás része volt. A titkon remélt ingyen szállás sem jött össze. Egyszer régen szűk két napot voltam Londonban, szívesen visszamennék, de elkezdtem kacérkodni egyéb lehetőségek gondolatával is. Hiszen vannak helyek, ahol még egyáltalán nem jártam. Például Amszterdam. Talán ott lehetne ingyen szállásom. Meg lehetne tekerni egy jót. (Jut eszembe, ma biciklivel mentem dolgozni!)
Aztán ahogy így folytattam a gondolkodást, visszajött a képbe az a bizonyos nem annyira jó amerikai légitársaság. Többen is próbáltak rábeszélni. Mármint nem a légitársaságra, hanem a közbülső megállóra. Egyik legfőbb érvként azt hangsúlyozva, hogy ide a szomszédba bármikor átugorhatok egy hétvégére, a tengerentúlra viszont macerásabb. Nagy nehezen, de beláttam, igazuk van.
A szívem még mindig Londonba, Párizsba, Amszterdamba húzna. A gép viszont New Yorkba repít. Félek, hogy nem fog tetszeni. Remélem, tévedek. Mindenesetre ne sajnáljatok, valahogy csak túl fogom élni ezt a szűk három napot, az biztos. :-)
Utána 4 héten át ismét Mountain View-ból jelentkezem. Ott most 16-18° a nappali csúcshőmérséklet. Nem, nem Fahrenheit.
2008/02/13
KBFB
Megjöttek a cuccaim!
Legjobban természetesen, mint már említettem, a biciklinek örülök. Gyorsan megyek és veszek rá matricát. Kötelező felelősségbiztosítás. Itt ilyen is kell. :-)
Legjobban természetesen, mint már említettem, a biciklinek örülök. Gyorsan megyek és veszek rá matricát. Kötelező felelősségbiztosítás. Itt ilyen is kell. :-)
2008/02/10
Hajnal
Három érdekes dolog történt pénteken. Az egyik, hogy „távirányítással” végre-valahára összepakolta cuccaimat a költöztető cég, remélhetőleg a héten megérkeznek.
A másik: este elmentünk megnézni az ötvenedik szülinapját ünneplő West Side Story-t. Ugyanabban a színházban játsszák, mint legutóbb a Queen musicalt, és majdnem ugyanott is ültünk (az erkély leghátsó sorából nagyon jó a kilátás, és olcsó is). Ekkor még nem tudtam, hogy a hátsó sornak van még egy előnye. Mögötte fal van, kényelmesen hátra lehet hajtani a fejemet és szunyókálni egyet. Persze nem jó, hogy álmos voltam, de ha egyszer ez van, nincs mit tenni. Valószínűleg nem volt szerencsés választás a péntek este, nemcsak azért, mert az egész munkahét mögöttünk állt, hanem azért sem, mert péntek délutánonként van sör-bor a cégben, most épp borpárti voltam, ez is nyilván segített kidőlni. Persze aztán felébredtem, a szünet után teljes egészében a darabra figyeltem. Mégis, valahogy nekem nem tetszett. Nem volt rossz, de annyira nem ragadott magával. (Nem igazán ismerem a darabot, egyszer láttam a filmet tévében, de az tetszett.)
A harmadik nem is annyira különös. Már-már természetes. Mivel nem akartam a ruhatárral bíbelődni, a laptopot bennhagytam az irodában, így az előadás után bementem érte. Hogy mi lett belőle, az szerintem könnyen kitalálható. Természetesen éjjel 1-ig Guitar Hero-ztunk.
Szombaton két adag mosás, majd a várost jártam céltalanul össze-vissza, élvezve a napsütést. Elmentem egy random villamossal a végállomásáig, ahol még nem jártam. Csak úgy. Aztán gyalogoltam a folyóparton, és arra gondoltam, de jó lenne, ha már itt lenne a biciklim, amit a költöztetők hoznak; aztán meg arra gondoltam, mekkora ökör vagyok, hogy nem jutott eszembe: a pályaudvaron lehet ingyen bérelni. A sok séta után fáradtan haza, majd hihetetlenül korán lefekvés.
Vasárnap (vagyis ma) ugyanis hardcore síelés várt ránk. Amikor a legelső síelést terveztük, kinéztük a főpályaudvarról 8.37-kor induló vonatot. Aztán más, gyakorlottabb síelők javasolták a 7.37-et, és nagy nehezen beadtuk a derekunk. Szóval így történt, hogy eddig három ízben síeltem, mindháromszor ilyentájt induló vonattal mentünk. Ehhez az ébresztőt kábé egy órával előbbre kell beállítani. Namost képzeljétek el, hogy évek óta a reggel 9–10 körüli keléshez vagyok szokva, és valamiféle rejtélyes (valószínűleg pszichológiai) oknál fogva nagyon rosszul alszom, ha tudom, hogy időre kell felébrednem. Ilyen feltételek mellett a 7.37-es vonatot elérni egyenesen merénylet.
A hardcore síelés, amit ma produkáltunk, annyit tesz, hogy a tömeget megelőzendő a 6.37-es vonattal megyünk. Az egyik mobilom 5.35-kor, a másik 5.40-kor csipog, ébresztő, repülőrajt! Ezúttal nagyon kevesen: csak Zoli a vadi új lécével, és én. Kiválasztottuk a korábbi három síelés közül a nekem legjobban tetsző helyszínt, konkrétan a Flims–Laax pályarendszert.
Az előző három síelésem valahogy nem volt az igazi. A pályák nem voltak igazán jók. Próbáltam tanítgatni-kísérni újonc síelőket, ami szükségszerűen azzal jár, hogy lassabban haladok, kevesebbet síelek. Előtte még bérlés is velük, meg ilyesmik. Aztán valahogy gyorsan el is szállt az idő.
Most minden gördülékenyen ment. Fél 9 körül már a felvonóban ülhettünk, és kevés megállással, nagyjából azonos sítudással, nagyjából azonos tempóban rengeteget csúsztunk, bejártuk csaknem az egész pályarendszert, ráadásul az előző alkalmakkal ellentétben végre majdnem mindenütt nagyon jó volt a hó, kifejezetten élmény volt!
Fáradt vagyok. Jólesik. Megyek aludni. Jóccakát!
Ui.: Bocsi, nem sikerült értelmes címet kitalálnom a bejegyzésnek.
A másik: este elmentünk megnézni az ötvenedik szülinapját ünneplő West Side Story-t. Ugyanabban a színházban játsszák, mint legutóbb a Queen musicalt, és majdnem ugyanott is ültünk (az erkély leghátsó sorából nagyon jó a kilátás, és olcsó is). Ekkor még nem tudtam, hogy a hátsó sornak van még egy előnye. Mögötte fal van, kényelmesen hátra lehet hajtani a fejemet és szunyókálni egyet. Persze nem jó, hogy álmos voltam, de ha egyszer ez van, nincs mit tenni. Valószínűleg nem volt szerencsés választás a péntek este, nemcsak azért, mert az egész munkahét mögöttünk állt, hanem azért sem, mert péntek délutánonként van sör-bor a cégben, most épp borpárti voltam, ez is nyilván segített kidőlni. Persze aztán felébredtem, a szünet után teljes egészében a darabra figyeltem. Mégis, valahogy nekem nem tetszett. Nem volt rossz, de annyira nem ragadott magával. (Nem igazán ismerem a darabot, egyszer láttam a filmet tévében, de az tetszett.)
A harmadik nem is annyira különös. Már-már természetes. Mivel nem akartam a ruhatárral bíbelődni, a laptopot bennhagytam az irodában, így az előadás után bementem érte. Hogy mi lett belőle, az szerintem könnyen kitalálható. Természetesen éjjel 1-ig Guitar Hero-ztunk.
Szombaton két adag mosás, majd a várost jártam céltalanul össze-vissza, élvezve a napsütést. Elmentem egy random villamossal a végállomásáig, ahol még nem jártam. Csak úgy. Aztán gyalogoltam a folyóparton, és arra gondoltam, de jó lenne, ha már itt lenne a biciklim, amit a költöztetők hoznak; aztán meg arra gondoltam, mekkora ökör vagyok, hogy nem jutott eszembe: a pályaudvaron lehet ingyen bérelni. A sok séta után fáradtan haza, majd hihetetlenül korán lefekvés.
Vasárnap (vagyis ma) ugyanis hardcore síelés várt ránk. Amikor a legelső síelést terveztük, kinéztük a főpályaudvarról 8.37-kor induló vonatot. Aztán más, gyakorlottabb síelők javasolták a 7.37-et, és nagy nehezen beadtuk a derekunk. Szóval így történt, hogy eddig három ízben síeltem, mindháromszor ilyentájt induló vonattal mentünk. Ehhez az ébresztőt kábé egy órával előbbre kell beállítani. Namost képzeljétek el, hogy évek óta a reggel 9–10 körüli keléshez vagyok szokva, és valamiféle rejtélyes (valószínűleg pszichológiai) oknál fogva nagyon rosszul alszom, ha tudom, hogy időre kell felébrednem. Ilyen feltételek mellett a 7.37-es vonatot elérni egyenesen merénylet.
A hardcore síelés, amit ma produkáltunk, annyit tesz, hogy a tömeget megelőzendő a 6.37-es vonattal megyünk. Az egyik mobilom 5.35-kor, a másik 5.40-kor csipog, ébresztő, repülőrajt! Ezúttal nagyon kevesen: csak Zoli a vadi új lécével, és én. Kiválasztottuk a korábbi három síelés közül a nekem legjobban tetsző helyszínt, konkrétan a Flims–Laax pályarendszert.
Az előző három síelésem valahogy nem volt az igazi. A pályák nem voltak igazán jók. Próbáltam tanítgatni-kísérni újonc síelőket, ami szükségszerűen azzal jár, hogy lassabban haladok, kevesebbet síelek. Előtte még bérlés is velük, meg ilyesmik. Aztán valahogy gyorsan el is szállt az idő.
Most minden gördülékenyen ment. Fél 9 körül már a felvonóban ülhettünk, és kevés megállással, nagyjából azonos sítudással, nagyjából azonos tempóban rengeteget csúsztunk, bejártuk csaknem az egész pályarendszert, ráadásul az előző alkalmakkal ellentétben végre majdnem mindenütt nagyon jó volt a hó, kifejezetten élmény volt!
Fáradt vagyok. Jólesik. Megyek aludni. Jóccakát!
Ui.: Bocsi, nem sikerült értelmes címet kitalálnom a bejegyzésnek.
2008/02/08
Nyúl
Még másfél hónap húsvétig. A boltok már tele vannak csokinyulakkal. Otthon is? (Értsd: otthon tele vannak a boltok ehetetlen kakaós tejbevonómassza-, és elvétve csokinyulakkal?)
Vagy lehet, hogy itt Valentin napra szoktak csokoládé nyuszikat ajándékozni?
Vagy lehet, hogy itt Valentin napra szoktak csokoládé nyuszikat ajándékozni?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
