Mozgalmas volt ez a hét.
Volt pár napnyi lazítás, köztük állatkert, meg egy kis séta is itt az Uetlibergen, jelképes hógolyózással kombinálva. (Sőt, az sem kizárt, hogy holnap síelünk egyet.)
Aztán hónom alá kaptam a számítógépet, monitorokat és minden egyebet, és átköltöztem új helyemre, a Panoramio csapathoz. Sok újdonságot hoz az új projekt, például most először nem közvetlen ablak mellett ülök a cégben, most először nincs lány a helyi csapatban, és most először dolgozom szorosan együtt magyar kollégával, rögtön kettővel is, ráadásul egymás mellett egy sorban ülünk hárman. A lényeg: ha ezentúl a gugli térképen bekattintjátok hogy kértek fényképeket is, akkor gondoljatok rám!
A projekttel ismerkedni vajmi kevés időm volt csak, ez többek közt a pénteki offsite-nak is köszönhető. Pár hónapja az előző csapattal voltunk offsite-on, konkrétan Luzern mellett paintballoztunk egy jót. Ezt elmeséltem egyik ex-kollégámnak, aki belelkesedett, és saját valamint közvetlen szomszéd csapatának ugyanilyen paintballozást szervezett offsite-nak. Aztán úgy alakult, hogy én épp abba a bizonyos neki „szomszéd csapat”-ba jöttem át. Természetesen úgy időzítettem a projektváltást, hogy nehogy lemaradjak egy újabb lövöldözésről.
A lényeg azonban az irodában látogató sztárvendég volt. Szerda délelőtt volt egy kis karaoke verseny, a céges bandával a háttérben. Az egyik srác az I'm Eighteen című számot adta elő, másvalaki a School's Out címűt, hárman pedig (külön-külön) a Poison-t, utóbbiban én ritmusgitároztam. Persze az előadás részeként nemcsak az énektudás, hanem az öltözék és smink is számított. A zsűri pedig nem más volt, mint ezen dalok eredeti előadója, Alice Cooper személyesen. Igen, tudom, rakjak fel képeket meg videókat... türelem... :)
Hehe, frissítés: képek itt!
2010/11/20
2010/10/31
Ügyelet vége
Mint azt év elején már megírtam, márciustól átmenetileg nem szoftverfejlesztői, hanem üzemeltetői munkakörben dolgozom. Elvileg fél év lett volna, gyakorlatilag most telt le a nyolcadik hónap, és még egy nagyon kicsit maradok.
Ennek a programnak az egyik velejárója az, hogy ügyeletet is kell vállalni kábé havonta. Hogy ez mit is jelent? Azt, hogy egy hétig én vagyok az elsődleges kulcs ember, akinek arról kell gondoskodnia, hogy az általunk futtatott szolgáltatás (jelen esetben Google Maps és Earth) zavartalanul működjön. Rengeteg automata monitorozás van, és ha valami szokatlan történik, vagy valami nem megfelelően működik, akkor csipog a telefon, és nagyon gyorsan cselekedni kell (tíz percen belül el kell kezdeni a probléma megoldásán dolgozni). Néha az is megesik, hogy nem automata rendszer, hanem élő ember riaszt.
A mi csapatunk nagyobbik része Zürichben, kisebbik része Sydney-ben van, így a beosztás úgy fest, hogy hétköznap reggel 11-től este 11-ig visszük mi zürichiek az ügyeletet, hétvégén viszont egész végig (ez tehát 60 óra folyamatosan, péntek reggeltől vasárnap estig). Itt bizony benne van a pakliban, hogy az éjszaka közepén fel kell kelni. Vagy hogy ha valami nagyobb gubanc van, akkor hajnali 4-ig dolgozni (volt rá példa).
Hogy egy ilyen hétvége hogyan fest, az teljesen változatos. Általában pár riasztás jön, összességében 1–2 órát kell gép előtt ügyködni. Volt már olyan hétvége is, amikor alig volt nyugtom; volt már olyan éjszaka is, amikor 3-szor vagy 4-szer is riasztás ébresztett.
Most volt az utolsó ügyeletes hetem, épp most ért véget a műszak. Hatalmas mázlim volt, el sem hiszem: ezen a hétvégén egy szem riasztás sem érkezett. Pusztán azért léptem be a céges hálózatra, hogy meggyőződjek róla: nem az SMS-küldéssel akadt probléma :)
Furcsa dolog ügyeletesnek lenni. Úgy indulni el közértbe, vagy sétálni egyet, vagy biciklizni messzire, hogy mindig zsebben van a telefon (rezgőn), hátizsákban a laptop, tartalék aksi, és minden egyéb technikai jóság. Úgy menni vendégségbe, partiba, filmklubra, vagy éppen aludni, hogy tudod, bármikor csipoghat és cselekedni kell. És aztán ha esemény van, akkor vagy a jól ismert lépéseket követni, vagy valami teljesen új ismeretlen dolgot kinyomozni, utánaolvasni, szükség esetén segítő kollégát keresni.
Úgy érzem, még 2–3 évet el kellene töltenem ebben a munkakörben ahhoz, hogy legyen annyi tapasztalatom és rutinom, hogy azokat a riasztásokat is hatékonyan tudjam kezelni, amelyekre még nincs recept. Ennyi idő elteltével valószínűleg nagyon tudnám élvezni az egész munkakört. Addig, hát, vannak nagyon jó oldalai is, meg vannak nem annyira jó oldalai is. Amikor gyorsan meg kell oldani valamit, de a szükséges ismeret töredékével sem rendelkezem, nos, ezt például nem szeretem.
Adódott volna a lehetőség, hogy ebben a munkakörben maradjak. Azonban ezt a 2–3 évet nem kívánom rászánni arra, hogy eljussak addig, amikor már felhőtlenül élvezném. (Ha csodálkoznál, hogy hogyan lehet élvezni az éjszakai felébresztést meg ilyesmit: nos, egy hétnyi ügyeletért 2 szabadnap jár – ez így már nem is olyan rossz, ugye?) Szóval komolyan gondolkoztam sokat, és ha lenne már annyi gyakorlatom, hogy magamtól érdemlegesen meg tudjak küzdeni bármilyen problémával, akkor lehet hogy szívesen folytatnám az egész munkakört. De nincs, és az idáig vezető utat idő (és tehetség) hiányában nem szeretném kijárni.
Szóval véget ért az ügyeletes korszak. Megkönnyebbültem. Nem fog hiányozni. Az üzemeltetői munkakörből is hamarosan visszamegyek fejlesztőnek. Hogy pontosan mikor, az még kérdés, de valószínűleg körülbelül 2 hét múlva. Hogy melyik projektbe, nos, nagyon sok projektet megnéztem, sokakkal beszélgettem, mire megtaláltam az igazán szimpatikus jelöltet, és most pénteken rábólintottak hogy mehetek. Hip hip hurrá! A nyertest még nem fedem fel, egyelőre csak annyit árulok el, hogy ez is a Geo nevű területen belüli, tehát Maps, Earth, ilyesmikkel kapcsolatos projekt.
Azt is említettem már, hogy terveim szerint most következő tavasszal hazaköltöznék. Nos, a dolgok jelenlegi állása szerint két forgatókönyv létezik: a most következő, és az egy évvel későbbi tavasz. Hogy melyik lesz, azt még nem tudom; mindkét döntésnek sok előnyét és hátrányát is látom. Minden mindennel összefügg, a hazaköltözés időpontja komolyan múlhat azon is, hogy az új projekt valóban tényleg bejön-e annyira, mint amennyire ígéretesnek tűnik. Ha tudnám biztosra, hogy most tavasszal hazamegyek, akkor valószínűleg nem vágtam volna bele új területbe, maradtam volna üzemeltető addig. Viszont azért nem akarnék még fél évig ott maradni, hogy utána váltsak egy számomra szimpatikusabb munkakörbe, ha még ráhúzok egy évet. Valahol az új csapattal is kitolásnak érezném, ha fél év múlva lelépnék. Egy biztos: új csapatot, új projektet azzal a gondolattal kerestem, hogy szívesen töltenék-e el ott legalább másfél évet. Aztán hogy ez így lesz-e... majd meglátjuk.
Ennek a programnak az egyik velejárója az, hogy ügyeletet is kell vállalni kábé havonta. Hogy ez mit is jelent? Azt, hogy egy hétig én vagyok az elsődleges kulcs ember, akinek arról kell gondoskodnia, hogy az általunk futtatott szolgáltatás (jelen esetben Google Maps és Earth) zavartalanul működjön. Rengeteg automata monitorozás van, és ha valami szokatlan történik, vagy valami nem megfelelően működik, akkor csipog a telefon, és nagyon gyorsan cselekedni kell (tíz percen belül el kell kezdeni a probléma megoldásán dolgozni). Néha az is megesik, hogy nem automata rendszer, hanem élő ember riaszt.
A mi csapatunk nagyobbik része Zürichben, kisebbik része Sydney-ben van, így a beosztás úgy fest, hogy hétköznap reggel 11-től este 11-ig visszük mi zürichiek az ügyeletet, hétvégén viszont egész végig (ez tehát 60 óra folyamatosan, péntek reggeltől vasárnap estig). Itt bizony benne van a pakliban, hogy az éjszaka közepén fel kell kelni. Vagy hogy ha valami nagyobb gubanc van, akkor hajnali 4-ig dolgozni (volt rá példa).
Hogy egy ilyen hétvége hogyan fest, az teljesen változatos. Általában pár riasztás jön, összességében 1–2 órát kell gép előtt ügyködni. Volt már olyan hétvége is, amikor alig volt nyugtom; volt már olyan éjszaka is, amikor 3-szor vagy 4-szer is riasztás ébresztett.
Most volt az utolsó ügyeletes hetem, épp most ért véget a műszak. Hatalmas mázlim volt, el sem hiszem: ezen a hétvégén egy szem riasztás sem érkezett. Pusztán azért léptem be a céges hálózatra, hogy meggyőződjek róla: nem az SMS-küldéssel akadt probléma :)
Furcsa dolog ügyeletesnek lenni. Úgy indulni el közértbe, vagy sétálni egyet, vagy biciklizni messzire, hogy mindig zsebben van a telefon (rezgőn), hátizsákban a laptop, tartalék aksi, és minden egyéb technikai jóság. Úgy menni vendégségbe, partiba, filmklubra, vagy éppen aludni, hogy tudod, bármikor csipoghat és cselekedni kell. És aztán ha esemény van, akkor vagy a jól ismert lépéseket követni, vagy valami teljesen új ismeretlen dolgot kinyomozni, utánaolvasni, szükség esetén segítő kollégát keresni.
Úgy érzem, még 2–3 évet el kellene töltenem ebben a munkakörben ahhoz, hogy legyen annyi tapasztalatom és rutinom, hogy azokat a riasztásokat is hatékonyan tudjam kezelni, amelyekre még nincs recept. Ennyi idő elteltével valószínűleg nagyon tudnám élvezni az egész munkakört. Addig, hát, vannak nagyon jó oldalai is, meg vannak nem annyira jó oldalai is. Amikor gyorsan meg kell oldani valamit, de a szükséges ismeret töredékével sem rendelkezem, nos, ezt például nem szeretem.
Adódott volna a lehetőség, hogy ebben a munkakörben maradjak. Azonban ezt a 2–3 évet nem kívánom rászánni arra, hogy eljussak addig, amikor már felhőtlenül élvezném. (Ha csodálkoznál, hogy hogyan lehet élvezni az éjszakai felébresztést meg ilyesmit: nos, egy hétnyi ügyeletért 2 szabadnap jár – ez így már nem is olyan rossz, ugye?) Szóval komolyan gondolkoztam sokat, és ha lenne már annyi gyakorlatom, hogy magamtól érdemlegesen meg tudjak küzdeni bármilyen problémával, akkor lehet hogy szívesen folytatnám az egész munkakört. De nincs, és az idáig vezető utat idő (és tehetség) hiányában nem szeretném kijárni.
Szóval véget ért az ügyeletes korszak. Megkönnyebbültem. Nem fog hiányozni. Az üzemeltetői munkakörből is hamarosan visszamegyek fejlesztőnek. Hogy pontosan mikor, az még kérdés, de valószínűleg körülbelül 2 hét múlva. Hogy melyik projektbe, nos, nagyon sok projektet megnéztem, sokakkal beszélgettem, mire megtaláltam az igazán szimpatikus jelöltet, és most pénteken rábólintottak hogy mehetek. Hip hip hurrá! A nyertest még nem fedem fel, egyelőre csak annyit árulok el, hogy ez is a Geo nevű területen belüli, tehát Maps, Earth, ilyesmikkel kapcsolatos projekt.
Azt is említettem már, hogy terveim szerint most következő tavasszal hazaköltöznék. Nos, a dolgok jelenlegi állása szerint két forgatókönyv létezik: a most következő, és az egy évvel későbbi tavasz. Hogy melyik lesz, azt még nem tudom; mindkét döntésnek sok előnyét és hátrányát is látom. Minden mindennel összefügg, a hazaköltözés időpontja komolyan múlhat azon is, hogy az új projekt valóban tényleg bejön-e annyira, mint amennyire ígéretesnek tűnik. Ha tudnám biztosra, hogy most tavasszal hazamegyek, akkor valószínűleg nem vágtam volna bele új területbe, maradtam volna üzemeltető addig. Viszont azért nem akarnék még fél évig ott maradni, hogy utána váltsak egy számomra szimpatikusabb munkakörbe, ha még ráhúzok egy évet. Valahol az új csapattal is kitolásnak érezném, ha fél év múlva lelépnék. Egy biztos: új csapatot, új projektet azzal a gondolattal kerestem, hogy szívesen töltenék-e el ott legalább másfél évet. Aztán hogy ez így lesz-e... majd meglátjuk.
2010/10/16
Zizi 2
Sok-sok sör, és néhány Zizi dal után Csaba barátom, együttesünk szájharmonikása igazán fifikus kérdést tett fel nekem, melyből az alábbi rövid párbeszéd kerekedett ki:
– Tudod, miben különbözik ez a szám az előzőtől?
– ???
– Semmiben!
Egyébként a Dubi nagyon jó volt, a Zizi meg valami hihetetlenül fantasztikusan baromi jóóóóó!
– Tudod, miben különbözik ez a szám az előzőtől?
– ???
– Semmiben!
Egyébként a Dubi nagyon jó volt, a Zizi meg valami hihetetlenül fantasztikusan baromi jóóóóó!
2010/10/14
Zizi
Hétfőn immár másodszor lépett fel a világhír felé száguldó Zooglers Band (szemlátomást még egy értelmes nevet sem sikerült kitalálnunk magunknak).
Hétfőn és kedden kétnapos céges konferencia volt, egész Európából és közeli környékéből jöttek kollégák jó sokan. Első nap este ez a koncert volt az egyik a sok választható program közül. Akadt azonban egy-két logisztikai bibi, mint például az eltérő helyszín (a konferencia külső helyszínen volt, a koncert viszont a gyárépületben), valamint a többi programhoz képest késő meghirdetés. Meg ugyebár ha valaki idejön külföldről, akkor valószínűleg inkább a várost fedezi fel, mintsem kollégáit hallgatja meg zenélni.
Így történt, hogy a külföldi látogatók közül talán senki sem jött el, helyiek összesen húszan-harmincan lehettek a közönség soraiban. Viszont amilyen kevesen voltak, annyira lelkesek is voltak egyben!
Repertoárunk a duplájára nőtt, immár tíz számmal készültünk, melyből ötben gitároztam. Elég rövid lett a műsor, utána beszélgettünk a többiekkel, folytattuk az ivást (paprikás pálinka, ööööö), majd egy órácska elteltével (állítólag az én ötletem volt, bár a pálesztől csak igen halványan dereng) visszamentünk a színpadra ökörködni, pár dalt újra eljátszottunk, de előkerültek szinte egyáltalán nem gyakorolt kezdemények is, valamint mások is felkaptak egy-egy gitárt vagy dobverőt. A visszajelzés szerint a hivatalos koncert is jó volt, de ez a második felvonás még sokkal jobb. Családias, felszabadult volt a hangulat, ez biztos.
A svájci kötődésű mélylila füst a vízen nyitotta a koncertet, a Born to be Mild (vagy valami ilyesmi) folytatta a sort, majd a You Give Love a Bad Name (Bon Jovi) következett. Ez után léptem én színpadra, a múltkor már előadott Doobie Brothers dalban újításként akusztikus gitáron toltam a ritmust. Majd a Nothing Else Matters következett, az utólagos visszajelzések szerint ezzel eléggé mellényúltunk; hiába játszottuk az eredetinél gyorsabban és picit tökösebben, a közönség bulizósabb dalokat várt.
Elektromos gitárra váltva az Eye of the Tiger volt a következő, ahol a kattogó alapot toltam, vagyis nagyjából végig C hangot nyolcadokban (vagy mittudomén melyik kettőhatványodokban), ez nem kicsit unalmas. Na jó, a refrénben akkordoztam. Aztán már nem is emlékszem hogy milyen sorrendben, de a múltkori blues dal, meg a szintén múltkori Jets szám, valamint a ZZ Top-tól a Gimme All Your Lovin' következett, ezek közül a ZZ-ben nyomtam ritmusgitárt. Végezetül pedig a jól ismert Radiohead dal zárta a sort saját szöveggel (a dobos srác alap ötletét az énekes leányzó vitte tökélyre): „I'm a geek, I'm a nerd oh... What the hell am I doing here, when I should be coding?”
Visszatérve két korábbi együttesre: a Doobie-éknak egyedül ezt a hosszú vonatos számukat ismerem és szeretem, egy-kettőbe még belehallgattam, de nem ragadtak meg. A ZZ Top-ot sosem szerettem igazán (nem rosszak, de semmi nem fogott meg bennük), ez a közös zenélés során változott meg kicsit: játszani sokkal nagyobb élmény a számukat, mint hallgatni. Holnap ZZ Top koncert itt Zürichben. Előzenekar a Doobie Brothers. Ott leszünk. Nagyon kíváncsi leszek...
Hétfőn és kedden kétnapos céges konferencia volt, egész Európából és közeli környékéből jöttek kollégák jó sokan. Első nap este ez a koncert volt az egyik a sok választható program közül. Akadt azonban egy-két logisztikai bibi, mint például az eltérő helyszín (a konferencia külső helyszínen volt, a koncert viszont a gyárépületben), valamint a többi programhoz képest késő meghirdetés. Meg ugyebár ha valaki idejön külföldről, akkor valószínűleg inkább a várost fedezi fel, mintsem kollégáit hallgatja meg zenélni.
Így történt, hogy a külföldi látogatók közül talán senki sem jött el, helyiek összesen húszan-harmincan lehettek a közönség soraiban. Viszont amilyen kevesen voltak, annyira lelkesek is voltak egyben!
Repertoárunk a duplájára nőtt, immár tíz számmal készültünk, melyből ötben gitároztam. Elég rövid lett a műsor, utána beszélgettünk a többiekkel, folytattuk az ivást (paprikás pálinka, ööööö), majd egy órácska elteltével (állítólag az én ötletem volt, bár a pálesztől csak igen halványan dereng) visszamentünk a színpadra ökörködni, pár dalt újra eljátszottunk, de előkerültek szinte egyáltalán nem gyakorolt kezdemények is, valamint mások is felkaptak egy-egy gitárt vagy dobverőt. A visszajelzés szerint a hivatalos koncert is jó volt, de ez a második felvonás még sokkal jobb. Családias, felszabadult volt a hangulat, ez biztos.
A svájci kötődésű mélylila füst a vízen nyitotta a koncertet, a Born to be Mild (vagy valami ilyesmi) folytatta a sort, majd a You Give Love a Bad Name (Bon Jovi) következett. Ez után léptem én színpadra, a múltkor már előadott Doobie Brothers dalban újításként akusztikus gitáron toltam a ritmust. Majd a Nothing Else Matters következett, az utólagos visszajelzések szerint ezzel eléggé mellényúltunk; hiába játszottuk az eredetinél gyorsabban és picit tökösebben, a közönség bulizósabb dalokat várt.
Elektromos gitárra váltva az Eye of the Tiger volt a következő, ahol a kattogó alapot toltam, vagyis nagyjából végig C hangot nyolcadokban (vagy mittudomén melyik kettőhatványodokban), ez nem kicsit unalmas. Na jó, a refrénben akkordoztam. Aztán már nem is emlékszem hogy milyen sorrendben, de a múltkori blues dal, meg a szintén múltkori Jets szám, valamint a ZZ Top-tól a Gimme All Your Lovin' következett, ezek közül a ZZ-ben nyomtam ritmusgitárt. Végezetül pedig a jól ismert Radiohead dal zárta a sort saját szöveggel (a dobos srác alap ötletét az énekes leányzó vitte tökélyre): „I'm a geek, I'm a nerd oh... What the hell am I doing here, when I should be coding?”
Visszatérve két korábbi együttesre: a Doobie-éknak egyedül ezt a hosszú vonatos számukat ismerem és szeretem, egy-kettőbe még belehallgattam, de nem ragadtak meg. A ZZ Top-ot sosem szerettem igazán (nem rosszak, de semmi nem fogott meg bennük), ez a közös zenélés során változott meg kicsit: játszani sokkal nagyobb élmény a számukat, mint hallgatni. Holnap ZZ Top koncert itt Zürichben. Előzenekar a Doobie Brothers. Ott leszünk. Nagyon kíváncsi leszek...
2010/10/01
Szibériai hörcsög
A céges csevegő levlistára néha igen érdekes levelek érkeznek. És néha ezeknek még érdekesebb a folytatásuk.
Hétfőn valaki azt írta, hogy az állatkereskedésben kapott egy patkányt, amit szívesen továbbajándékozna lelkes új gazdinak.
Szerdán, mikor bementem, már kicsi csapatunk főhadiszállásán az asztalok, számítógépek, nerf puskák (jujj, azt meg se blogoltam, amikor főnökünk beszerzett rakat ilyet a csapatnak) és hasonló jóságok közepette egy hatalmas ketrecben bújkált az új csapattag.
És hogy hétvégére ne unatkozzon, ma lakótársat is kapott.
Hétfőn valaki azt írta, hogy az állatkereskedésben kapott egy patkányt, amit szívesen továbbajándékozna lelkes új gazdinak.
Szerdán, mikor bementem, már kicsi csapatunk főhadiszállásán az asztalok, számítógépek, nerf puskák (jujj, azt meg se blogoltam, amikor főnökünk beszerzett rakat ilyet a csapatnak) és hasonló jóságok közepette egy hatalmas ketrecben bújkált az új csapattag.
És hogy hétvégére ne unatkozzon, ma lakótársat is kapott.
2010/09/26
.pt #1
Szóval régesrég, valamikor nyár elején egy hosszú hétvégére Lisszabonba repültem.
Igazából két fő esélyes úticél volt, két kedvenc kiszemelt helyem: Lisszabon és Barcelona. Két oka volt annak, hogy az előbbi nyert a versenyben. Az egyik, hogy épp ide volt olcsóbb a repülő. A másik, hogy Barcelonába szeretnék úgy menni, hogy előtte rendesebben felkészülök az építészetéből. Sajnos most nem volt időm előre tanulmányozni a meglátogatandó helyszínt, így eléggé spontán alakultak a programok. Mindössze annyi elképzelésem volt előre, hogy a várost, és picit tágabb környékét is szeretném bejárni.
Első nap megérkeztem, elintéztem olyan unalmas dolgokat, mint például vettem egy sim kártyát adatcsomaggal, hogy legyen nálam mindig térkép... aztán irány a szállás, majd a belváros. Itt különösebb cél nélkül kolbászoltam fel s alá, balra s jobbra. Persze a 28-as villamos, mint kötelező program, megvolt. Meg sok egyéb izgi helyszín is. Amerre spontán jártam. Itt vannak fényképek Lisszabonról (nemcsak az első napról).
Második napra kinéztem egy biciklikölcsönzőt, ahol elektromos biciklit is lehet bérelni. Előtte pár héttel a cégnél az egyik gyár reklámozta ilyen cangáit, kipróbáltam egy rövid körre, és tökre tetszett hogy csak jelképesen tekerek, az meg száguld alattam. (Aztán az ára már nem tetszett annyira.) A bérelt járgánnyal áthajóztam Barreiro-ba, majd elvonatoztam Pinhal Novo-ig (elnézést, tudom hogy hosszú ó-val és kötőjel nélkül kellene írni, mégsem úgy teszem), innen indultam útnak dél felé. Ez a bicikli teljesen másmilyen volt, mint a cégnél kipróbált. Nem is száguldott annyira alattam, nem segített annyira, meg teljesen hülye fazonja is volt, szóval amenyit segített, annyit hátráltatott is a kényelmetlen testtartás és nehezebb erőkifejtés miatt. Szóval sajnos már az elejefelé látszott, hogy nem volt egy túlzottan nyerő ötlet, de persze egyszer az életben ki kellett próbálni ahhoz, hogy rájöjjek, milyen. Az Arrábida Nemzeti Park keleti szélét súrolva megnéztem Palmela-t és Setúbal-t, majd a part mentén nyugatnak vettem az irányt. Itt lélegzetelállító kilátás fogadott a tengerre, talán a fényképek átadnak valamennyit, ám a bicaj aksija már csak 2-es szinten volt az 5-ből, nekiállt emelkedni az út, és a nehéz járgánnyal fárasztó volt felfelé tekerni, meleg is volt, semmi kedvem nem volt nekivágni a nagyon hosszú ismeretlen tájnak, inkább visszagurultam Setúbal-ba, hazavonatoztam, épphogy visszaértem a bicajkölcsönzőbe zárásra. Este meg természetesen Lisszabonban járkáltam fel s alá megint, főként a Belém nevű negyedben, a Golden Gate híd koppintása alatt.
Elhatároztam, hogy ha már a bicikli nem jött be, autót kéne bérelni két napra. Így is tettem. Eggyel azonban elnéztem a foglalást, és a harmadik és negyedik nap helyett sikerült a negyedik és ötödik napra foglalni. Szerencsére mázlim volt, rendesek voltak és tudtak szerezni aznapra és másnapra egy szemlátámást nem szokásos bérbeadásra szánt autót (teherszállításra kialakított Ibiza: első két ülés mögött rács, mögötte rakodótér).
A kocsibérlős kaland happyendje után az előző napival teljesen ellentétes irányba indultam el: Sintra, Cabo da Roca és Cascais irányába. Sintra-ban egy várat, valamint a régi királyi családok nyári rezidenciáját néztem meg, de akadt volna itt még sok egyéb látnivaló is. Azok helyett viszont inkább továbbálltam Cabo da Roca felé, ami a szárazföldi Európa legnyugatibb pontja világítótoronnyal és hatalmas sziklákkal. (Később aztán sok-sok hasonló világítótornyot és hasonló sziklákat is láttam, de ez volt az első ilyen élmény.) Végül a part mentén (többször meg-megállva) Cascais-ban kötöttem ki, amely egy szép kis tengerparti falu. Valamint van még egy különlegessége. Számomra teljesen érthetetlen és sokkoló módon Portugáliában alig lehet normális fagyit kapni. Mindenütt a gyári, ismert márkás fagyikat-jégkrémeket tolják. Cascais-ban találtam először rendes fagyizót. Olyan hosszú sor állt, hogy nem álltam ki. Szóval ha egyszer ideköltözöm, megvan hogy milyen vállalkozást fogok indítani. :) Este természetesen megint egy adag Lisszabon volt a program: megint egy kis Belém, majd a város túlvégén a „másik” (Vasco de Gama) híd és az Expo negyed.
Negyedik nap délnek vettem az irányt, a riói Krisztus szobor utánzatának megtekintése, majd egy kis tengerparti döglés (pancsolás, napozás) után Sesimbra felé, majd az Arrábida parkon végigautóztam oda-vissza majdnem Setúbal-ig, összeérintve az útvonalat a biciklis kalanddal (ez magyarázza, hogy az albumban első ránézésre logikátlan sorrendben vannak a képek – valójában időrendben). Végezetül Cabo Espichel-hez mentem el, ez Sesimbra-tól nyugatra a félsziget délnyugati csücske, természetesen hatalmas sziklafallal, a tetején pedig világítótoronnyal.
Ötödik napra, hétfőre ismét Lisszabon maradt. A Sé Katedrális megtekintése, és a tengeri felfedezők emlékműve tetejéről körülnézés után két fő kiszemelt program maradt. Az egyik a Jeromos Kolostor belseje lett volna, a másik pedig az éppen futó foci VB kapcsán a Portugália – Észak-Korea focimeccset kivetítőn néző tömeg fotózása (előzőleg már kiszúrtam, hol van nagy kivetítő). Naivan úgy gondoltam, mindkettő bele fog férni az időbe szépen egymás után. Meg aztán az 1 órás időeltolódás is jól megzavart. Lényeg a lényeg, hatalmas szerencsémre a kolostor épp hétfőnként tart zárva. Így helyette gyorsan a belváros felé vettem az irányt, ahova röviddel a második félidő kezdete után érkeztem meg. Persze ha tudtam volna előre, milyen meccs lesz, egy percig nem hezitáltam volna. De így se volt még csöppet sem késő. A tömeg lelkesedése, ünneplése leírhatatlan volt. Na jó, volt pár koreainak tűnő fazon, az ő lelkesedésük elég könnyen leírható volt: a negyedik gól után szép csöndben leléptek. A többiekről meséljenek helyettem a fényképek.
Hát, így telt el villámgyorsan a vakáció.
Igazából két fő esélyes úticél volt, két kedvenc kiszemelt helyem: Lisszabon és Barcelona. Két oka volt annak, hogy az előbbi nyert a versenyben. Az egyik, hogy épp ide volt olcsóbb a repülő. A másik, hogy Barcelonába szeretnék úgy menni, hogy előtte rendesebben felkészülök az építészetéből. Sajnos most nem volt időm előre tanulmányozni a meglátogatandó helyszínt, így eléggé spontán alakultak a programok. Mindössze annyi elképzelésem volt előre, hogy a várost, és picit tágabb környékét is szeretném bejárni.
Első nap megérkeztem, elintéztem olyan unalmas dolgokat, mint például vettem egy sim kártyát adatcsomaggal, hogy legyen nálam mindig térkép... aztán irány a szállás, majd a belváros. Itt különösebb cél nélkül kolbászoltam fel s alá, balra s jobbra. Persze a 28-as villamos, mint kötelező program, megvolt. Meg sok egyéb izgi helyszín is. Amerre spontán jártam. Itt vannak fényképek Lisszabonról (nemcsak az első napról).
Második napra kinéztem egy biciklikölcsönzőt, ahol elektromos biciklit is lehet bérelni. Előtte pár héttel a cégnél az egyik gyár reklámozta ilyen cangáit, kipróbáltam egy rövid körre, és tökre tetszett hogy csak jelképesen tekerek, az meg száguld alattam. (Aztán az ára már nem tetszett annyira.) A bérelt járgánnyal áthajóztam Barreiro-ba, majd elvonatoztam Pinhal Novo-ig (elnézést, tudom hogy hosszú ó-val és kötőjel nélkül kellene írni, mégsem úgy teszem), innen indultam útnak dél felé. Ez a bicikli teljesen másmilyen volt, mint a cégnél kipróbált. Nem is száguldott annyira alattam, nem segített annyira, meg teljesen hülye fazonja is volt, szóval amenyit segített, annyit hátráltatott is a kényelmetlen testtartás és nehezebb erőkifejtés miatt. Szóval sajnos már az elejefelé látszott, hogy nem volt egy túlzottan nyerő ötlet, de persze egyszer az életben ki kellett próbálni ahhoz, hogy rájöjjek, milyen. Az Arrábida Nemzeti Park keleti szélét súrolva megnéztem Palmela-t és Setúbal-t, majd a part mentén nyugatnak vettem az irányt. Itt lélegzetelállító kilátás fogadott a tengerre, talán a fényképek átadnak valamennyit, ám a bicaj aksija már csak 2-es szinten volt az 5-ből, nekiállt emelkedni az út, és a nehéz járgánnyal fárasztó volt felfelé tekerni, meleg is volt, semmi kedvem nem volt nekivágni a nagyon hosszú ismeretlen tájnak, inkább visszagurultam Setúbal-ba, hazavonatoztam, épphogy visszaértem a bicajkölcsönzőbe zárásra. Este meg természetesen Lisszabonban járkáltam fel s alá megint, főként a Belém nevű negyedben, a Golden Gate híd koppintása alatt.
Elhatároztam, hogy ha már a bicikli nem jött be, autót kéne bérelni két napra. Így is tettem. Eggyel azonban elnéztem a foglalást, és a harmadik és negyedik nap helyett sikerült a negyedik és ötödik napra foglalni. Szerencsére mázlim volt, rendesek voltak és tudtak szerezni aznapra és másnapra egy szemlátámást nem szokásos bérbeadásra szánt autót (teherszállításra kialakított Ibiza: első két ülés mögött rács, mögötte rakodótér).
A kocsibérlős kaland happyendje után az előző napival teljesen ellentétes irányba indultam el: Sintra, Cabo da Roca és Cascais irányába. Sintra-ban egy várat, valamint a régi királyi családok nyári rezidenciáját néztem meg, de akadt volna itt még sok egyéb látnivaló is. Azok helyett viszont inkább továbbálltam Cabo da Roca felé, ami a szárazföldi Európa legnyugatibb pontja világítótoronnyal és hatalmas sziklákkal. (Később aztán sok-sok hasonló világítótornyot és hasonló sziklákat is láttam, de ez volt az első ilyen élmény.) Végül a part mentén (többször meg-megállva) Cascais-ban kötöttem ki, amely egy szép kis tengerparti falu. Valamint van még egy különlegessége. Számomra teljesen érthetetlen és sokkoló módon Portugáliában alig lehet normális fagyit kapni. Mindenütt a gyári, ismert márkás fagyikat-jégkrémeket tolják. Cascais-ban találtam először rendes fagyizót. Olyan hosszú sor állt, hogy nem álltam ki. Szóval ha egyszer ideköltözöm, megvan hogy milyen vállalkozást fogok indítani. :) Este természetesen megint egy adag Lisszabon volt a program: megint egy kis Belém, majd a város túlvégén a „másik” (Vasco de Gama) híd és az Expo negyed.
Negyedik nap délnek vettem az irányt, a riói Krisztus szobor utánzatának megtekintése, majd egy kis tengerparti döglés (pancsolás, napozás) után Sesimbra felé, majd az Arrábida parkon végigautóztam oda-vissza majdnem Setúbal-ig, összeérintve az útvonalat a biciklis kalanddal (ez magyarázza, hogy az albumban első ránézésre logikátlan sorrendben vannak a képek – valójában időrendben). Végezetül Cabo Espichel-hez mentem el, ez Sesimbra-tól nyugatra a félsziget délnyugati csücske, természetesen hatalmas sziklafallal, a tetején pedig világítótoronnyal.
Ötödik napra, hétfőre ismét Lisszabon maradt. A Sé Katedrális megtekintése, és a tengeri felfedezők emlékműve tetejéről körülnézés után két fő kiszemelt program maradt. Az egyik a Jeromos Kolostor belseje lett volna, a másik pedig az éppen futó foci VB kapcsán a Portugália – Észak-Korea focimeccset kivetítőn néző tömeg fotózása (előzőleg már kiszúrtam, hol van nagy kivetítő). Naivan úgy gondoltam, mindkettő bele fog férni az időbe szépen egymás után. Meg aztán az 1 órás időeltolódás is jól megzavart. Lényeg a lényeg, hatalmas szerencsémre a kolostor épp hétfőnként tart zárva. Így helyette gyorsan a belváros felé vettem az irányt, ahova röviddel a második félidő kezdete után érkeztem meg. Persze ha tudtam volna előre, milyen meccs lesz, egy percig nem hezitáltam volna. De így se volt még csöppet sem késő. A tömeg lelkesedése, ünneplése leírhatatlan volt. Na jó, volt pár koreainak tűnő fazon, az ő lelkesedésük elég könnyen leírható volt: a negyedik gól után szép csöndben leléptek. A többiekről meséljenek helyettem a fényképek.
Hát, így telt el villámgyorsan a vakáció.
2010/08/21
A nagy sportember
A mai biciklizés adag: 2500m szintkülönbség. Oberalppass -> Disentis/Mustér (ez teljesen a dijoni mustárra emlékeztet, pedig csak egy kicsike falu német és rétoromán neve), majd Oberalppass -> Erstfeld.
2010/08/09
Hangzavar
Hát a július kimaradt blogolásilag. Így járás tipikus esete. Sebaj. Igazából vendégeim voltak, akár rájuk is foghatnám.
Adós vagyok még a lisszaboni élménybeszámolóval és fotókkal (lőttem vagy ezret, végignézni is fárasztó volt). Elöljáróban csak annyit, hogy nagyon-nagyon király volt. Mivel a mai írás témája a zenebona, ezért csak annyit említek meg, hogy sajnos a Fado muzsika kimaradt. Akadt bőven egyéb program, és egyedül beülni egy bárba nem annyira izgi, mint mondjuk járni a környéket. De persze elhatároztam, hogy ha legközelebb arra járok, akkor ezt is bepótlom. Miután visszaérkeztem, még azon a héten jött e-mail a cégben, hogy szeptemberben megy a nagy csapat pár napos offsite-ra... na mit gondoltok hova?
Aztán volt egy piknik a cégben, ennek is jó ideje már. Kitalálták, hogy alkalmi guglis zenekar összedobhatna valami rövid műsort. Beindult a gyakorlás ezerrel, kemény két hét alatt sikerült 5 dalt összehozni. Persze gitárosból annyi van, mint nyű, de érdekes módon amint akkordozós ritmusos játék lett a téma (amit tábortüzeknél gyakoroltam bőven), hirtelen a nálam sokkal jobb hallással és dallamjátékkal rendelkező emberkék többen is bedobták a törölközőt. Így adódott, hogy az egyik számban én gitároztam (kattintani csak saját felelősségre!) Mondjuk az meg az én gitártudásomat minősíti, hogy a fő riffben a bal kézzel végig két ujjat kell felemelni meg visszatenni ugyanoda, nos ez az ugyanoda a legelső alkalommal jól hallhatóan nem sikerült. Sebaj. (A másik dolog, ami a videón megfigyelhető, hogy régesrég nem jártam fodrásznál, ez azóta sem változott.) A hirtelen szerveződő csapatról még megemlíteném, hogy az énekes pakisztáni leányzó (aki egyébként most erre a fél évre a mentorom) kedden válaszolta kérdésünkre, hogy nem, ő még sosem hallotta ezt a dalt. Azon a héten pénteken játszottunk. (A többi négy dal, amiben nem játszottam, nincs is fent a neten. A program ez volt: Are you gonna be my girl; Smoke on the water; Long train running; Poor boy boogie; Born to be wild.) A nagy sikerre való tekintettel azóta is folyamatosan gyakorlunk, bővítjük a repertoárt – a karácsonyi bulin egész estés koncerttel számítanak ránk.
A legújabb szerzemény zene fronton pedig az, hogy az utolsó pillanatban vettem repjegyet, fogalmam sincs hogyan fogok holnap hajnali 4-kor felkelni, de irány a Sziget! Csík, JunK, Besh, Veronika, Fruttik, Bori, Kiscsillag, Sumo, Kistehén, Maiden, és még ki tudja mi más... Sajnos azonban semmi sem lehet tökéletes, nem láttam Méheket a műsoron, a Tudosókra meg már újra Svájcban leszek.
Adós vagyok még a lisszaboni élménybeszámolóval és fotókkal (lőttem vagy ezret, végignézni is fárasztó volt). Elöljáróban csak annyit, hogy nagyon-nagyon király volt. Mivel a mai írás témája a zenebona, ezért csak annyit említek meg, hogy sajnos a Fado muzsika kimaradt. Akadt bőven egyéb program, és egyedül beülni egy bárba nem annyira izgi, mint mondjuk járni a környéket. De persze elhatároztam, hogy ha legközelebb arra járok, akkor ezt is bepótlom. Miután visszaérkeztem, még azon a héten jött e-mail a cégben, hogy szeptemberben megy a nagy csapat pár napos offsite-ra... na mit gondoltok hova?
Aztán volt egy piknik a cégben, ennek is jó ideje már. Kitalálták, hogy alkalmi guglis zenekar összedobhatna valami rövid műsort. Beindult a gyakorlás ezerrel, kemény két hét alatt sikerült 5 dalt összehozni. Persze gitárosból annyi van, mint nyű, de érdekes módon amint akkordozós ritmusos játék lett a téma (amit tábortüzeknél gyakoroltam bőven), hirtelen a nálam sokkal jobb hallással és dallamjátékkal rendelkező emberkék többen is bedobták a törölközőt. Így adódott, hogy az egyik számban én gitároztam (kattintani csak saját felelősségre!) Mondjuk az meg az én gitártudásomat minősíti, hogy a fő riffben a bal kézzel végig két ujjat kell felemelni meg visszatenni ugyanoda, nos ez az ugyanoda a legelső alkalommal jól hallhatóan nem sikerült. Sebaj. (A másik dolog, ami a videón megfigyelhető, hogy régesrég nem jártam fodrásznál, ez azóta sem változott.) A hirtelen szerveződő csapatról még megemlíteném, hogy az énekes pakisztáni leányzó (aki egyébként most erre a fél évre a mentorom) kedden válaszolta kérdésünkre, hogy nem, ő még sosem hallotta ezt a dalt. Azon a héten pénteken játszottunk. (A többi négy dal, amiben nem játszottam, nincs is fent a neten. A program ez volt: Are you gonna be my girl; Smoke on the water; Long train running; Poor boy boogie; Born to be wild.) A nagy sikerre való tekintettel azóta is folyamatosan gyakorlunk, bővítjük a repertoárt – a karácsonyi bulin egész estés koncerttel számítanak ránk.
A legújabb szerzemény zene fronton pedig az, hogy az utolsó pillanatban vettem repjegyet, fogalmam sincs hogyan fogok holnap hajnali 4-kor felkelni, de irány a Sziget! Csík, JunK, Besh, Veronika, Fruttik, Bori, Kiscsillag, Sumo, Kistehén, Maiden, és még ki tudja mi más... Sajnos azonban semmi sem lehet tökéletes, nem láttam Méheket a műsoron, a Tudosókra meg már újra Svájcban leszek.
2010/06/15
28-as villamos
Elvileg nyárnak kéne lennie. Néha akad egy-egy napsütéses hétvége, de nem igazán jellemző. A múlt előttin például tök jót bicikliztem, vasárnap Pragelpass (1550m magas, talán 500-ról indultam), miután szombaton akartam megmászni, csak a többi puhány emberke meggyőzött valami könnyedebbről, majd pár perccel azelőtt hogy találkoztunk volna, csipogott a csipogóm, így egy tóparton számítógépezve töltöttem az azt követő két órát, ők meg naná hogy nem vártak meg (én sem vártam volna a helyükben). De ez még mindig jobb volt, mint a múlt hétvége, amikor pont olyan pocsék volt az idő, hogy az embernek nincs kedve semmit sem csinálni, a lakásból kimászni pláne nincs, mert hideg van, nem süt a nap, és néha csöpög az eső, néha pedig csak majdnem csöpög...
Most hétvégére is hasonlóan szar időt ígérnek egész Svájcba. Nekem viszont szükségem van napsütésre, melegre. Hát, itt bizony valamit tenni kell!
Meg egyébként is, milyen dolog már az, hogy 5 nap a munkahét, és 2 nap a hétvége? Sokkal jobb lenne fordítva! Ötnapos hétvégét akarok!
Épp most vettem meg a repjegyet. Csütörtök reggel irány a pihenés! Hétfő estig vissza sem jövök! Na, megyek és keresek valami szállást is...
Most hétvégére is hasonlóan szar időt ígérnek egész Svájcba. Nekem viszont szükségem van napsütésre, melegre. Hát, itt bizony valamit tenni kell!
Meg egyébként is, milyen dolog már az, hogy 5 nap a munkahét, és 2 nap a hétvége? Sokkal jobb lenne fordítva! Ötnapos hétvégét akarok!
Épp most vettem meg a repjegyet. Csütörtök reggel irány a pihenés! Hétfő estig vissza sem jövök! Na, megyek és keresek valami szállást is...
2010/05/30
Aranyat ér?
Hát ha a mondás szerint a májusi eső tényleg aranyat ér, akkor azt hiszem megvakultunk a csillogástól. Bolond egy hónap volt. Volt körülbelül három nap, amikor sütött a nap és nem esett az eső. Szerencsére ez épp a pünkösdi hosszú hétvége volt, amelyet ismét kedvenc helyemen, Ticinóban töltöttem, biciklistül, ott aludva kettőt.
Első nap az egyik patakvölgyben laza lankás emelkedő. Jó kis bemelegítés. Második napra egy kicsit nagyobbat néztem ki, bő ezres szintkülönbség, 50 km-es táv (meg aztán vissza). Aztán amikor az útnak bőven túl voltam már a felén, felfelé meg még alig tekertem (és ez nemcsak érzés volt, a csodatelefon GPS-e is megerősített benne), akkor éreztem már, hogy itt baj lesz. És valóban. Lényeg a lényeg: felfelé meghaltam. De nagyon. Amikor a kiszemelt végcél (egy tó) előtti utolsó falunál tartottam (és már csak egy kis halál-emelkedő volt hátra), akkor megálltam ott térképet nézegetni. Nemcsak a kiszemelt tó volt rajta, hanem még egy, távolságra nem messze, de még egy ugyanennyivel (mármint egész napi tekerésnyivel) magasabban. Gondolkoztam rajta, hogy este megszállok itt, és a harmadik napon feltekerek oda (vagy legalábbis reggel még lesz időm eldönteni) – helyesebben a teljesíteni vágyó és a lusta énem küzdött egymás ellen. Egyik azt mondta, hogy igen, muszáj, kihagyhatatlan; másik azt mondta, hogy szó sem lehet róla. Utóbbi énem nagyon megörült, amikor a tóhoz felszenvedve kiderült, hogy nem lehet továbbmenni, az út járhatatlan. Vicces volt ott az út végén, a semmi szélén összefutni egy kisebb csapat kollégával, köztük a Google-ben rendszeresen megforduló kutyák legaranyosabbikával. Szóval megkönnyebbülve gurultam egy hatalmasat, és lenn Asconában (ahol az első éjszakát is töltöttem, és ahol a tavalyihoz hasonlóan idén is teljesen véletlenül kifogtam az utcai művészek fesztiválját) aludtam egy másodikat is. Mondanom sem kell, harmadik nap punnyadás ezerrel.
Ja, fényképeket felraktam, sőt, végre-valahára Miami is felkerült, néhány bónusz videóval.
Keddtől „járj biciklivel melóba” hónap, amelyre idén először én is neveztem. Csapattársaim csúnyán fognak rámnézni, ha nem így teszek. Jajj, csak az időjárás térne már észhez!
Ami az új melót illeti, megvolt az első ügyeletes hét, igaz, még csak párban, figyelem a gyakorlott emberkét. Egy ilyen hét úgy néz ki, hogy hétköznap nappal 11-től 11-ig vagyok ügyeletes, hétvégén meg nonstop (péntek és szombat éjjel is). Ha csipog a csipogó, akkor be kell lépni a céges hálózatra, és cselekedni. Mondanom sem kell, legelső este 22:59-kor (nem hülyéskedek... nem túlzok... teljesen komolyan mondom, tényleg akkor!) jött az SMS... hű de morci voltam! Az első hétvége szerencsére elég nyugodt volt, nem ébresztett fel a technika ördöge éjszaka, és nappal sem volt túl sok teendőm. Tegnap bicikliztem egy közepeset a környéken, meg este találkoztam erre járó ismerőssel – ez belefér, csak magammal kell cipelnem laptopot meg minden egyéb kütyüt amivel bárhol internetet tudok magamnak csiholni és be tudok jutni a céges hálóba. Mondjuk elég kellemetlen volt a péntek esti buliban is, meg a rég nem látott ismerőssel találkozva is sűrű mentegetőzés közepette elvonulni kockulni.
Ezen a héten (jujj, Svájc hatása: a „héten” szót elsőre „tehén”-nek gépeltem félre – azt hiszem, ez intő jel hogy ideje lenne aludni menni) én leszek az igazi fő ügyeletes. De kivételesen még mindig lesz párom, aki figyel engem, viszont ezúttal enyém a főszerep. Ami azért tök jó, mert az esetek túlnyomó többségében még a leghalványabb fingom sincs, hogy mit kell tenni. Ez a hét úgy telt, hogy a legtöbb esetben a tapasztalt kolléga mondjuk 5-6 lépést tett meg velem együtt, amiből nekem mondjuk az első ment volna magamtól, a másodikat meg még tudtam követni ahogy magyarázza. Szóval nem kicsit lesz mélyvíz. Nemcsak engem szivatnak, állítólag mindenki így tanulja meg villámgyorsan a teendőket. Drukkoljatok!
Első nap az egyik patakvölgyben laza lankás emelkedő. Jó kis bemelegítés. Második napra egy kicsit nagyobbat néztem ki, bő ezres szintkülönbség, 50 km-es táv (meg aztán vissza). Aztán amikor az útnak bőven túl voltam már a felén, felfelé meg még alig tekertem (és ez nemcsak érzés volt, a csodatelefon GPS-e is megerősített benne), akkor éreztem már, hogy itt baj lesz. És valóban. Lényeg a lényeg: felfelé meghaltam. De nagyon. Amikor a kiszemelt végcél (egy tó) előtti utolsó falunál tartottam (és már csak egy kis halál-emelkedő volt hátra), akkor megálltam ott térképet nézegetni. Nemcsak a kiszemelt tó volt rajta, hanem még egy, távolságra nem messze, de még egy ugyanennyivel (mármint egész napi tekerésnyivel) magasabban. Gondolkoztam rajta, hogy este megszállok itt, és a harmadik napon feltekerek oda (vagy legalábbis reggel még lesz időm eldönteni) – helyesebben a teljesíteni vágyó és a lusta énem küzdött egymás ellen. Egyik azt mondta, hogy igen, muszáj, kihagyhatatlan; másik azt mondta, hogy szó sem lehet róla. Utóbbi énem nagyon megörült, amikor a tóhoz felszenvedve kiderült, hogy nem lehet továbbmenni, az út járhatatlan. Vicces volt ott az út végén, a semmi szélén összefutni egy kisebb csapat kollégával, köztük a Google-ben rendszeresen megforduló kutyák legaranyosabbikával. Szóval megkönnyebbülve gurultam egy hatalmasat, és lenn Asconában (ahol az első éjszakát is töltöttem, és ahol a tavalyihoz hasonlóan idén is teljesen véletlenül kifogtam az utcai művészek fesztiválját) aludtam egy másodikat is. Mondanom sem kell, harmadik nap punnyadás ezerrel.
Ja, fényképeket felraktam, sőt, végre-valahára Miami is felkerült, néhány bónusz videóval.
Keddtől „járj biciklivel melóba” hónap, amelyre idén először én is neveztem. Csapattársaim csúnyán fognak rámnézni, ha nem így teszek. Jajj, csak az időjárás térne már észhez!
Ami az új melót illeti, megvolt az első ügyeletes hét, igaz, még csak párban, figyelem a gyakorlott emberkét. Egy ilyen hét úgy néz ki, hogy hétköznap nappal 11-től 11-ig vagyok ügyeletes, hétvégén meg nonstop (péntek és szombat éjjel is). Ha csipog a csipogó, akkor be kell lépni a céges hálózatra, és cselekedni. Mondanom sem kell, legelső este 22:59-kor (nem hülyéskedek... nem túlzok... teljesen komolyan mondom, tényleg akkor!) jött az SMS... hű de morci voltam! Az első hétvége szerencsére elég nyugodt volt, nem ébresztett fel a technika ördöge éjszaka, és nappal sem volt túl sok teendőm. Tegnap bicikliztem egy közepeset a környéken, meg este találkoztam erre járó ismerőssel – ez belefér, csak magammal kell cipelnem laptopot meg minden egyéb kütyüt amivel bárhol internetet tudok magamnak csiholni és be tudok jutni a céges hálóba. Mondjuk elég kellemetlen volt a péntek esti buliban is, meg a rég nem látott ismerőssel találkozva is sűrű mentegetőzés közepette elvonulni kockulni.
Ezen a héten (jujj, Svájc hatása: a „héten” szót elsőre „tehén”-nek gépeltem félre – azt hiszem, ez intő jel hogy ideje lenne aludni menni) én leszek az igazi fő ügyeletes. De kivételesen még mindig lesz párom, aki figyel engem, viszont ezúttal enyém a főszerep. Ami azért tök jó, mert az esetek túlnyomó többségében még a leghalványabb fingom sincs, hogy mit kell tenni. Ez a hét úgy telt, hogy a legtöbb esetben a tapasztalt kolléga mondjuk 5-6 lépést tett meg velem együtt, amiből nekem mondjuk az első ment volna magamtól, a másodikat meg még tudtam követni ahogy magyarázza. Szóval nem kicsit lesz mélyvíz. Nemcsak engem szivatnak, állítólag mindenki így tanulja meg villámgyorsan a teendőket. Drukkoljatok!
2010/04/25
2010/04/09
Szavazz érvényesen!
Talán egy hónapja lehetett, amikor kapcsoltam, hogy lassacskán jönnek a válsztások. És csak legyintettem, hogy úgysem követem ki mit csinál odahaza, ki mit ígérget, és úgysem tudom hogy kire szavaznék. Meg lusta is lennék időben elintézni a külföldi szavazást, aztán csak egy árva mit sem érő ikszecske miatt utazni három órát oda-vissza...
Aztán ez villámgyorsan megváltozott. Elég volt csak icipicit belekukkantani a hírekbe ahhoz, hogy véleményt formáljak, és el is akarjam ezt mondani a megfelelő fórumon. A húsvéti hazautazás szervezésénél már szempont volt, hogy tudjak szavazni.
Szóval igen, van véleményem. Nem állítom hogy alá tudnám támaszatni egy vita során. Nem állítom, hogy négy év múlva is egészen biztosan büszkén fel fogom tudni vállalni. Nem tudhatom, hogy véleményem egybeesik-e azzal, ami a legjobb lenne az országnak. De ez nem is baj. A demokrácia nem arról szól, hogy mindenki becsületesen végiggondolja, hogy szerinte mi lenne a legjobb az egész népnek, és arra szavaz. Frászt. Legyünk őszinték, mindenki arra szavaz, ami szerinte neki személyesen a legjobb lenne, ebből alakul ki a végeredmény. Mindnyájan tudjuk, hogy a demokrácia nem a lehető legjobb államforma – pusztán még nem találtunk jobbat.
Rengeteg a politikából kiábrándult ember manapság. Úton-útfélen találkozni felhívással, hogy bojkottáld, szavazz érvénytelenül, rajzolj ezt-azt a szavazólapra. És akkor majd ha a fél ország így tesz, akkor kedves politikusaink észbe kapnak hogy valami nem stimmel, és akkor rend lesz.
Remek. Aztán felébredsz és bilibe lóg a kezed. Igen, én is volt hogy ilyen hülye voltam és egyszer régen már nem is tudom mit firkáltam rá. Azóta felnőttem. Aki azt hiszi, hogy ezzel a durcás csakazértiskitolokveletek hozzáállással bármit elér, vagy hogy tömegek fognak megmozdulni és mind így tenni, az hatalmasat téved. Igen, ahányan elmentek egy héttel korábban párnacsatázni, körülbelül annyian (nem ugyanazokra az emberekre gondolok) biztos direkt érvénytelenül fognak szavazni, és roppant büszkék lesznek rá hogy micsoda összetartó erő és milyen eszmék és jólmegaszongyuk nekik. Mind a kétszázan. Bravó! Csakhogy van egy nagy különbség. Kétszáz párnacsatázó ember fantasztikus szórakozás, de kétszáz összefogó és szavazólapot összefirkáló és erre büszke ember szánalmas. Tessék felébredni és körülnézni, mi is a valóság.
Ez itt a mi hazánk, mi országunk, legtöbben itt éltek, és terveim szerint én is itt fogom leélni a következő ciklus jelentős részét. Úgy érzem, mindenki tartozik annyival, hogy elmondja véleményét.
Szó nincs arról, hogy csak akkor érdemes szavazni, ha van egy számodra szimpatikus párt. Számtalan fontos kérdés nem dőlt még el. Például lesz-e kétharmados többség? (Jót tenne-e az országnak, ha lenne?) Bekerülnek-e a kis pártok? (Hasznosak-e, vagy csak szart kavarnak?)
Ha ezen kérdések bármelyikében van icipici preferenciád, el kell menned szavazni, és leadni voksodat ennek megfelelően. Ha kell, akkor egy olyan pártra, amit csak egy icipicit utálsz kevésbé, mint a többit.
Ha csak pindurkát is úgy érzed, hogy mindegyik pártot egyformán utálod, de az egyiket picit jobban, akkor válassz véletlenszerűen a kevésbé utáltak közül! Ezzel sokkal többet teszel, mint ha nem szavaznál.
Ne feledd! Akik nálad hangosabbak, akik számodra elfogadhatatlan véleményeket hangoztatnak, akiket taplónak tartasz, és akik a Mónika show szereplőinek értelmi színvonalán vannak és annyit konyítanak a politikához hogy kimennek tüntetni „rendszerváltást akarunk”-at skandálva, ők mind el fognak menni szavazni. Hagynád, hogy ők döntsenek helyetted?
Vasárnap én ott leszek és érvényesen fogok szavazni. Kérlek, Te is tedd ezt!
Aztán ez villámgyorsan megváltozott. Elég volt csak icipicit belekukkantani a hírekbe ahhoz, hogy véleményt formáljak, és el is akarjam ezt mondani a megfelelő fórumon. A húsvéti hazautazás szervezésénél már szempont volt, hogy tudjak szavazni.
Szóval igen, van véleményem. Nem állítom hogy alá tudnám támaszatni egy vita során. Nem állítom, hogy négy év múlva is egészen biztosan büszkén fel fogom tudni vállalni. Nem tudhatom, hogy véleményem egybeesik-e azzal, ami a legjobb lenne az országnak. De ez nem is baj. A demokrácia nem arról szól, hogy mindenki becsületesen végiggondolja, hogy szerinte mi lenne a legjobb az egész népnek, és arra szavaz. Frászt. Legyünk őszinték, mindenki arra szavaz, ami szerinte neki személyesen a legjobb lenne, ebből alakul ki a végeredmény. Mindnyájan tudjuk, hogy a demokrácia nem a lehető legjobb államforma – pusztán még nem találtunk jobbat.
Rengeteg a politikából kiábrándult ember manapság. Úton-útfélen találkozni felhívással, hogy bojkottáld, szavazz érvénytelenül, rajzolj ezt-azt a szavazólapra. És akkor majd ha a fél ország így tesz, akkor kedves politikusaink észbe kapnak hogy valami nem stimmel, és akkor rend lesz.
Remek. Aztán felébredsz és bilibe lóg a kezed. Igen, én is volt hogy ilyen hülye voltam és egyszer régen már nem is tudom mit firkáltam rá. Azóta felnőttem. Aki azt hiszi, hogy ezzel a durcás csakazértiskitolokveletek hozzáállással bármit elér, vagy hogy tömegek fognak megmozdulni és mind így tenni, az hatalmasat téved. Igen, ahányan elmentek egy héttel korábban párnacsatázni, körülbelül annyian (nem ugyanazokra az emberekre gondolok) biztos direkt érvénytelenül fognak szavazni, és roppant büszkék lesznek rá hogy micsoda összetartó erő és milyen eszmék és jólmegaszongyuk nekik. Mind a kétszázan. Bravó! Csakhogy van egy nagy különbség. Kétszáz párnacsatázó ember fantasztikus szórakozás, de kétszáz összefogó és szavazólapot összefirkáló és erre büszke ember szánalmas. Tessék felébredni és körülnézni, mi is a valóság.
Ez itt a mi hazánk, mi országunk, legtöbben itt éltek, és terveim szerint én is itt fogom leélni a következő ciklus jelentős részét. Úgy érzem, mindenki tartozik annyival, hogy elmondja véleményét.
Szó nincs arról, hogy csak akkor érdemes szavazni, ha van egy számodra szimpatikus párt. Számtalan fontos kérdés nem dőlt még el. Például lesz-e kétharmados többség? (Jót tenne-e az országnak, ha lenne?) Bekerülnek-e a kis pártok? (Hasznosak-e, vagy csak szart kavarnak?)
Ha ezen kérdések bármelyikében van icipici preferenciád, el kell menned szavazni, és leadni voksodat ennek megfelelően. Ha kell, akkor egy olyan pártra, amit csak egy icipicit utálsz kevésbé, mint a többit.
Ha csak pindurkát is úgy érzed, hogy mindegyik pártot egyformán utálod, de az egyiket picit jobban, akkor válassz véletlenszerűen a kevésbé utáltak közül! Ezzel sokkal többet teszel, mint ha nem szavaznál.
Ne feledd! Akik nálad hangosabbak, akik számodra elfogadhatatlan véleményeket hangoztatnak, akiket taplónak tartasz, és akik a Mónika show szereplőinek értelmi színvonalán vannak és annyit konyítanak a politikához hogy kimennek tüntetni „rendszerváltást akarunk”-at skandálva, ők mind el fognak menni szavazni. Hagynád, hogy ők döntsenek helyetted?
Vasárnap én ott leszek és érvényesen fogok szavazni. Kérlek, Te is tedd ezt!
2010/03/29
Hatvanhétésfél
Most hétvégén elkezdődött számomra a bicikliszezon. Ticinoban tekeregtem, mert ott volt szép idő. Ami pedig a hegyeket illeti: nos, voltak, és ahhoz képest hogy szezon első napjaiban mindig tök rossz kondiban vagyok és a legkisebb dombok is gondot okoznak, most könnyebben gurult fölfelé a bicikli mint tavaly bármikor. Hogy miért is? Hát ezért:
Igazi rajztehetség veszett el bennem, ugye?
Létezik egy legendás, híres-hírhedt fogalom, a „Google Fifteen”. Ez annak a fedőneve, hogy új Google tagok általában 15 fontot, azaz csaknem 7 kilót felszednek a rengeteg ingyen kajának köszönhetően. Én sem voltam ez alól kivétel.
Háromszor veri ezt kenden...! Kettő már meg is volna, javában a harmadikon munkálkodom.
Azon gondolkodom, hogy ki kéne adnom egy könyvet „Hogyan fogyjunk le szenvedés- és éhezésmentesen, étkezési szokásainkat fel nem adva, minden nap degeszre zabálva magunkat kétharmad év alatt tizenöt kilót” címmel. Az alcím lehetne valami olyasmi, hogy „Garantált, klinikailag bizonyított, 83%-kal hatékonyabb módszer” – épp akkora lódítás volna, mint a főcím. Na jó, könyv helyett inkább itt írom meg, hogyan jártam sikerrel.
A módszer nagyon egyszerű. Mindössze két dologra kell odafigyelni.
Első: Mérleg
Könyörtelenül szükség lesz egy digitális mérlegre. (Köszi az UHU csapatnak!) Analóg mérleg felejtős, mivel nem lehet róla kellő pontossággal leolvasni az értéket, és egyébként is elállítódik meg minden.
Rengetegszer hallom fogyni szándékozó emberektől, hogy nem mernek ráállni, mert félnek a mutatott értéktől. Valóban, ha valaki csak elvétve áll rá a mérlegre és mindig elszörnyed az eredménytől, neki a mérleg ellenség. Ha azonban rendszeresen ráállsz, napokon belül jó barát lesz.
Kell találni egy olyan helyet, ahol nincs útban, de mindig útba esik. Minden nap legeslegalább egyszer (ébredés utáni folyóügyek elintézése és reggelizés között – ez tűnik számomra a legegyenletesebbnek), de lehetőség szerint sokkal többször, akár 6-8 alkalommal is meg kell méredzkedni. Egy szál semmiben (azt hiszem nem véletlenül hívják fürdőszobamérlegnek), mivel minimális öltözék is dobhat pár tized kilót a mutatott értéken, és ezt a zajt ki szeretnénk szűrni. Meg persze minden apró trükköt megpróbál bevetni az ember annak érdekében, hogy minél kisebb számot lásson.
Hogy miért is fontos a mérleg? Azért, mert kapsz visszajelzést. Ez pedig elengedhetetlen a kellő lelkierő összegyűjtéséhez és egyéb áldozat meghozatalához. Ha látod, hogy két tized kilóval könnyebb vagy, mint múlt héten ugyanekkor, az hihetetlen ösztönzést ad a folytatáshoz. (Egy hét alatt két tized kiló gyakorlatilag semennyi. Simán lemegy minimális odafigyeléssel. És máris évi tíz kiló mínusznál tartunk.)
Tulajdonképpen, ha jól belegondolok, én sosem kezdtem el fogyókúrázni. Nem volt elhatározás. Régesrég tudtam hogy nem oké a helyzet, röviddel a gugliban kezdés után meg már nagyon rossz volt, de sosem tettem ellene semmit. Egyszerűen elkezdtem rendszeresen ráállni a mérlegre kíváncsiságból, a többi meg mind jött magától, hiszen láttam csökkenni a számokat egy-egy végigbiciklizett nap után, és úgy éreztem, tudom tartani a jó irányt.
A gyakori mérés során megismered, hogy egy-egy étkezés vagy ürítés hirtelen mennyit változtat a testsúlyon, vagyis hogy mekkora rövidtávú ingadozás természetes. De azért is kell rendszeresen méredzkedni, hogy egy-két hónap alatt ráérezz a hosszútávú ingadozásokra. Rengeteg meglepetést tartogatnak a számok. Felfedezed a heti periodicitást, amely a hétköznapok és hétvége közti eltérő életstílusból és eltérő étkezési szokásokból adódik. (Én például hónapokon át úgy fogytam, hogy hétfőtől péntekig minden egyes héten nőtt a súlyom, és közben tudtam hogy ez rendben van!) Megismered a napi ingadozást is, beleértve azt a teljesen meglepő tényt, hogy reggel ébredéskor mást mutat a mérleg mint előző este lefekvéskor, holott közben nem is jártál abban a bizonyos helyiségben (nem a kamrára gondolok :)). Találós kérdés: miért?
Ha gondolod, vezetheted papíron vagy elektronikusan az értékeket. Én nem teszem. Amit teszek viszont: fél kilónként újabb és újabb célt állítok be. Most először csökkent le 82 kg-ra a mutatott érték? Hip hip hurrá, kiadós vacsorával ünnepelünk (csak viccelek!), azonnal 81,5 kg a következő cél, holott tudom hogy eleinte a 82 is nagyon ritka lesz, az ingadozások miatt simán visszamegy akár 83,5-ig is az érték. Néhány kéttel később egyszercsak 81,5-öt mutat a mérleg, hurrá, azonnal irány a 81! És így tovább... Ezzel párhuzamosan az elfogadható maximumot is csökkentgetem, tehát például azt mondom hogy már nem inoghat be egy pillanatra sem 84 fölé. Ezt persze nehezebb megtippelni, és itt sikerélményre nincs esély, csak csalódásra, ezért ez kevésbé fontos mozzanat. Azt hiszem, a fél kilós pszichés egység teljesen jól működik. Ha az elején nem az lett volna a cél, hogy leadjak fél kilót, aztán ha sikerült akkor jön az újabb fél kilós cél és így tovább, hanem az hogy leadjak tizenötöt, egész biztosan nem tartanék sehol.
Ha elutazol pár napnál hosszabb időre, akkor ugye tudod már, hogy mi lesz az a szokatlan tárgy, amit nem szabad otthonfelejtened? Ha otthonhagyod, az utazás végén garantáltan kellemetlen élményben lesz részed. Ha viszont magaddal viszed, akár még Miamiból is megblogolhatod hogy 70.0-t láttál.
Második: Mérsékelt étkezés
Van egy jó meg egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?
Kezdem a rosszal, mert azt már úgyis kitaláltad. Bizony jóval kevesebbet szabad csak enni. Bizony része a fogyókúrának, hogy néha éhezni is kell egy kicsit.
Cserébe gyorsan elárulom a jó hírt is: Ezt csak elkezdeni nehéz. Ha már elkezdted, és elindultak a kilók lefelé, akkor a tempót tartani nagyon könnyű!
Sokan az étrend változtatásával, vagy rendszeres étkezési szokások kialakításával kezdik a fogyókúrát. Én nem így tettem. Továbbra is mindenevő vagyok, és még most is kissé rendszertelenül kajálok.
Amin viszont változtattam, és szerintem kulcsfontosságú lépés volt: igyekszem csak akkor enni, ha éhes vagyok. Az éhség és a jóllakottság között van egy roppant széles semleges zóna, amikor még nem éhes az ember, de már jól esne nassolni. Na ez az, amikor még nem szabad enni!
Az első guglis hónapokban tonnaszámra zabáltam a mindenféle csokikat, csak azért, mert ott voltak és finomak. Meg is látszott az eredménye. Nemrégiben kezem ügyébe került egy Bounty szelet, leraktam az asztalomra az egér közelébe, és láss csodát, két napon át ott maradt. A szervezet meglepően gyorsan, néhány hét alatt hozzászokik az új mentalitáshoz, a nassolás megszűnéséhez. És ha ez egyszer megtörtént, akkor onnan kezdve nem éhesen már nem kívánja az elé tett ételt, pláne ha az nem is csalogat az illatával.
Úgy vettem észre, sokat segít, ha néha egy ideig éhes az ember. Azt mondják, nem szabad átesni a ló túloldalára: ha sokat éhezik az ember, akkor a szervezet megtanulja, hogy amint ételhez jut, mindent el kell raktározni belőle. Nyilván nem ez a cél. De néha igyekszem két-három órán keresztül az éhség ellenére még várni az evéssel. Ez hétköznap roppant nehéz, mivel van egy dolog, amit lehetetlen kissé éhesen csinálni: koncentrálni. Márpedig egy szoftverfejlesztő munkájához ez elengedhetetlen. Sok mást, például punnyadni, takarítani, blogolni, kirándulni vagy biciklizni simán lehet – fontos azonban, pláne sportolásnál, hogy legyen kéznél vésztartalék kaja, és semmiképp se húzzuk addig, hogy a szervezet gyengének érezze magát, nem a kimerülés a cél.
Manapság így néz ki egy hétköznapom: Reggel általában beérek reggelire, de vagy egyáltalán nem eszem semmit, vagy mondjuk egy joghurtot, vagy valami hasonló méretűt. Ebédre szűk adag főétel, és néha desszert, bár meglepően gyakran egyszerűen nem kívánom az édességet, vagy ha kívánom is, könnyen ellen tudok állni (vagy ha nem, az sem baj – ha a mérleg szépen nézett rám legutóbb, akkor belefér, ha meg csúnyán, akkor ez önmagában úgyis elég lelkierőt ad hogy ellenálljak a kísértésnek). Aztán általában délután két vékony szelet kenyér valami felvágottal meg sajttal, vagy egy pohár müzli, vagy valami kevéske meleg vacsora. Meg mondjuk egy szelet csoki. Ennyi. Hétvégén meg általában még ennél is jóval kevesebb, sőt, sokszor teljesen kimarad a meleg étel (nem tudom hogy ez segít-e, vagy csak megszokás). Nem is olyan régen ennek az étrendnek a puszta gondolatától is éhenhaltam volna.
Hát, ez volna az én receptem.
Érdekességként, minap hallottam a kockafej diétája (szabad magyar fordítás általam) oldalról. Informatikus-üzletember csóka úgy uszkve negyvenévesen picit elgondolkodott azon, hogy ha világhírű szoftvercég alapítójaként, valamint világhírű termékük programozójaként elég sokra vitte az életben, akkor nehogymár azokkal a fránya kilókkal ne tudjon mit kezdeni. Ezt a problémát is programozóként közelítette meg, és saját módszerének köszönhetően fél év alatt megszabadult a fölösleges harminc kilótól, és azóta is (immár húsz éve) köszöni, jól tartja magát. Ahogy olvastam honlapján a módszerét és magyarázatait (nálam sokkal-sokkal részletesebben fejti ki), megdöbbentő volt látni, hogy kísértetiesen ugyanazokra az elemekre építkezünk. Nemhiába, ezek az informatikusok...
Igazi rajztehetség veszett el bennem, ugye?
Létezik egy legendás, híres-hírhedt fogalom, a „Google Fifteen”. Ez annak a fedőneve, hogy új Google tagok általában 15 fontot, azaz csaknem 7 kilót felszednek a rengeteg ingyen kajának köszönhetően. Én sem voltam ez alól kivétel.
Háromszor veri ezt kenden...! Kettő már meg is volna, javában a harmadikon munkálkodom.
Azon gondolkodom, hogy ki kéne adnom egy könyvet „Hogyan fogyjunk le szenvedés- és éhezésmentesen, étkezési szokásainkat fel nem adva, minden nap degeszre zabálva magunkat kétharmad év alatt tizenöt kilót” címmel. Az alcím lehetne valami olyasmi, hogy „Garantált, klinikailag bizonyított, 83%-kal hatékonyabb módszer” – épp akkora lódítás volna, mint a főcím. Na jó, könyv helyett inkább itt írom meg, hogyan jártam sikerrel.
A módszer nagyon egyszerű. Mindössze két dologra kell odafigyelni.
Első: Mérleg
Könyörtelenül szükség lesz egy digitális mérlegre. (Köszi az UHU csapatnak!) Analóg mérleg felejtős, mivel nem lehet róla kellő pontossággal leolvasni az értéket, és egyébként is elállítódik meg minden.
Rengetegszer hallom fogyni szándékozó emberektől, hogy nem mernek ráállni, mert félnek a mutatott értéktől. Valóban, ha valaki csak elvétve áll rá a mérlegre és mindig elszörnyed az eredménytől, neki a mérleg ellenség. Ha azonban rendszeresen ráállsz, napokon belül jó barát lesz.
Kell találni egy olyan helyet, ahol nincs útban, de mindig útba esik. Minden nap legeslegalább egyszer (ébredés utáni folyóügyek elintézése és reggelizés között – ez tűnik számomra a legegyenletesebbnek), de lehetőség szerint sokkal többször, akár 6-8 alkalommal is meg kell méredzkedni. Egy szál semmiben (azt hiszem nem véletlenül hívják fürdőszobamérlegnek), mivel minimális öltözék is dobhat pár tized kilót a mutatott értéken, és ezt a zajt ki szeretnénk szűrni. Meg persze minden apró trükköt megpróbál bevetni az ember annak érdekében, hogy minél kisebb számot lásson.
Hogy miért is fontos a mérleg? Azért, mert kapsz visszajelzést. Ez pedig elengedhetetlen a kellő lelkierő összegyűjtéséhez és egyéb áldozat meghozatalához. Ha látod, hogy két tized kilóval könnyebb vagy, mint múlt héten ugyanekkor, az hihetetlen ösztönzést ad a folytatáshoz. (Egy hét alatt két tized kiló gyakorlatilag semennyi. Simán lemegy minimális odafigyeléssel. És máris évi tíz kiló mínusznál tartunk.)
Tulajdonképpen, ha jól belegondolok, én sosem kezdtem el fogyókúrázni. Nem volt elhatározás. Régesrég tudtam hogy nem oké a helyzet, röviddel a gugliban kezdés után meg már nagyon rossz volt, de sosem tettem ellene semmit. Egyszerűen elkezdtem rendszeresen ráállni a mérlegre kíváncsiságból, a többi meg mind jött magától, hiszen láttam csökkenni a számokat egy-egy végigbiciklizett nap után, és úgy éreztem, tudom tartani a jó irányt.
A gyakori mérés során megismered, hogy egy-egy étkezés vagy ürítés hirtelen mennyit változtat a testsúlyon, vagyis hogy mekkora rövidtávú ingadozás természetes. De azért is kell rendszeresen méredzkedni, hogy egy-két hónap alatt ráérezz a hosszútávú ingadozásokra. Rengeteg meglepetést tartogatnak a számok. Felfedezed a heti periodicitást, amely a hétköznapok és hétvége közti eltérő életstílusból és eltérő étkezési szokásokból adódik. (Én például hónapokon át úgy fogytam, hogy hétfőtől péntekig minden egyes héten nőtt a súlyom, és közben tudtam hogy ez rendben van!) Megismered a napi ingadozást is, beleértve azt a teljesen meglepő tényt, hogy reggel ébredéskor mást mutat a mérleg mint előző este lefekvéskor, holott közben nem is jártál abban a bizonyos helyiségben (nem a kamrára gondolok :)). Találós kérdés: miért?
Ha gondolod, vezetheted papíron vagy elektronikusan az értékeket. Én nem teszem. Amit teszek viszont: fél kilónként újabb és újabb célt állítok be. Most először csökkent le 82 kg-ra a mutatott érték? Hip hip hurrá, kiadós vacsorával ünnepelünk (csak viccelek!), azonnal 81,5 kg a következő cél, holott tudom hogy eleinte a 82 is nagyon ritka lesz, az ingadozások miatt simán visszamegy akár 83,5-ig is az érték. Néhány kéttel később egyszercsak 81,5-öt mutat a mérleg, hurrá, azonnal irány a 81! És így tovább... Ezzel párhuzamosan az elfogadható maximumot is csökkentgetem, tehát például azt mondom hogy már nem inoghat be egy pillanatra sem 84 fölé. Ezt persze nehezebb megtippelni, és itt sikerélményre nincs esély, csak csalódásra, ezért ez kevésbé fontos mozzanat. Azt hiszem, a fél kilós pszichés egység teljesen jól működik. Ha az elején nem az lett volna a cél, hogy leadjak fél kilót, aztán ha sikerült akkor jön az újabb fél kilós cél és így tovább, hanem az hogy leadjak tizenötöt, egész biztosan nem tartanék sehol.
Ha elutazol pár napnál hosszabb időre, akkor ugye tudod már, hogy mi lesz az a szokatlan tárgy, amit nem szabad otthonfelejtened? Ha otthonhagyod, az utazás végén garantáltan kellemetlen élményben lesz részed. Ha viszont magaddal viszed, akár még Miamiból is megblogolhatod hogy 70.0-t láttál.
Második: Mérsékelt étkezés
Van egy jó meg egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?
Kezdem a rosszal, mert azt már úgyis kitaláltad. Bizony jóval kevesebbet szabad csak enni. Bizony része a fogyókúrának, hogy néha éhezni is kell egy kicsit.
Cserébe gyorsan elárulom a jó hírt is: Ezt csak elkezdeni nehéz. Ha már elkezdted, és elindultak a kilók lefelé, akkor a tempót tartani nagyon könnyű!
Sokan az étrend változtatásával, vagy rendszeres étkezési szokások kialakításával kezdik a fogyókúrát. Én nem így tettem. Továbbra is mindenevő vagyok, és még most is kissé rendszertelenül kajálok.
Amin viszont változtattam, és szerintem kulcsfontosságú lépés volt: igyekszem csak akkor enni, ha éhes vagyok. Az éhség és a jóllakottság között van egy roppant széles semleges zóna, amikor még nem éhes az ember, de már jól esne nassolni. Na ez az, amikor még nem szabad enni!
Az első guglis hónapokban tonnaszámra zabáltam a mindenféle csokikat, csak azért, mert ott voltak és finomak. Meg is látszott az eredménye. Nemrégiben kezem ügyébe került egy Bounty szelet, leraktam az asztalomra az egér közelébe, és láss csodát, két napon át ott maradt. A szervezet meglepően gyorsan, néhány hét alatt hozzászokik az új mentalitáshoz, a nassolás megszűnéséhez. És ha ez egyszer megtörtént, akkor onnan kezdve nem éhesen már nem kívánja az elé tett ételt, pláne ha az nem is csalogat az illatával.
Úgy vettem észre, sokat segít, ha néha egy ideig éhes az ember. Azt mondják, nem szabad átesni a ló túloldalára: ha sokat éhezik az ember, akkor a szervezet megtanulja, hogy amint ételhez jut, mindent el kell raktározni belőle. Nyilván nem ez a cél. De néha igyekszem két-három órán keresztül az éhség ellenére még várni az evéssel. Ez hétköznap roppant nehéz, mivel van egy dolog, amit lehetetlen kissé éhesen csinálni: koncentrálni. Márpedig egy szoftverfejlesztő munkájához ez elengedhetetlen. Sok mást, például punnyadni, takarítani, blogolni, kirándulni vagy biciklizni simán lehet – fontos azonban, pláne sportolásnál, hogy legyen kéznél vésztartalék kaja, és semmiképp se húzzuk addig, hogy a szervezet gyengének érezze magát, nem a kimerülés a cél.
Manapság így néz ki egy hétköznapom: Reggel általában beérek reggelire, de vagy egyáltalán nem eszem semmit, vagy mondjuk egy joghurtot, vagy valami hasonló méretűt. Ebédre szűk adag főétel, és néha desszert, bár meglepően gyakran egyszerűen nem kívánom az édességet, vagy ha kívánom is, könnyen ellen tudok állni (vagy ha nem, az sem baj – ha a mérleg szépen nézett rám legutóbb, akkor belefér, ha meg csúnyán, akkor ez önmagában úgyis elég lelkierőt ad hogy ellenálljak a kísértésnek). Aztán általában délután két vékony szelet kenyér valami felvágottal meg sajttal, vagy egy pohár müzli, vagy valami kevéske meleg vacsora. Meg mondjuk egy szelet csoki. Ennyi. Hétvégén meg általában még ennél is jóval kevesebb, sőt, sokszor teljesen kimarad a meleg étel (nem tudom hogy ez segít-e, vagy csak megszokás). Nem is olyan régen ennek az étrendnek a puszta gondolatától is éhenhaltam volna.
Hát, ez volna az én receptem.
Érdekességként, minap hallottam a kockafej diétája (szabad magyar fordítás általam) oldalról. Informatikus-üzletember csóka úgy uszkve negyvenévesen picit elgondolkodott azon, hogy ha világhírű szoftvercég alapítójaként, valamint világhírű termékük programozójaként elég sokra vitte az életben, akkor nehogymár azokkal a fránya kilókkal ne tudjon mit kezdeni. Ezt a problémát is programozóként közelítette meg, és saját módszerének köszönhetően fél év alatt megszabadult a fölösleges harminc kilótól, és azóta is (immár húsz éve) köszöni, jól tartja magát. Ahogy olvastam honlapján a módszerét és magyarázatait (nálam sokkal-sokkal részletesebben fejti ki), megdöbbentő volt látni, hogy kísértetiesen ugyanazokra az elemekre építkezünk. Nemhiába, ezek az informatikusok...
2010/02/27
2010/02/25
Túlpart
Elvileg szűk négy nap döglés, punnyadás, homokban fekvés és magam süttetése következne... Gyakorlatilag ma, az első napon csomót esett az eső, és nincs is olyan igazán kánikula (mondjuk fázni azért nem fázom, és az óceánban nyakig megmártózás is megvolt).
Holnap ha korán kelek, akkor irány Key West (mintha az SF–LA távolság oda-vissza nem lett volna elég vezetés) – ha viszont későn, akkor biciklit tervezek bérelni és a várost azzal bejárni. Holnapután meg keresztbe. Negyednap meg döglés itt Miami egy véletlenszerű strandján, aztán irány a hideg Svájc és hétfőtől a vadiúj meló.
Holnap ha korán kelek, akkor irány Key West (mintha az SF–LA távolság oda-vissza nem lett volna elég vezetés) – ha viszont későn, akkor biciklit tervezek bérelni és a várost azzal bejárni. Holnapután meg keresztbe. Negyednap meg döglés itt Miami egy véletlenszerű strandján, aztán irány a hideg Svájc és hétfőtől a vadiúj meló.
2010/02/23
What's Up, Doc?
Brazil buli táncosokkal, élőzenével LA-ben... Napfény, meleg, a gyár irodája kilátással az óceánpartra Santa Monicában... Tapsi Hapsi csillaga az utca kövén, asszem kitaláljátok hogy hol... Van ám itt élet! :-)
2010/02/20
Búcsú az iGoogle-től
Tegnap este elmentünk a közeli bárba, és jól berúgtunk. Na jó, annyira nagyon nem, de azért eléggé. Ez az egyetlen bár a cég közelében, és már-már hagyomány, hogy valahányszor valaki elhagyja az iGoogle projektet, itt van a búcsú parti. A tegnapi az enyém volt. Voltunk páran, aztán egyre kevesebben, a végén meg alig. Rövid volt. És még így is meglepően sokminden számomra újdonság derült ki kollégáimról.
Ma töltöttem az utolsó napot a csapattal. Doksik csiszolgatása magam után, meg ilyesmik. A nap végéhez közeledvén először írtam egy rövidke elköszönő e-mailt a csapat levlistájára. Azt hiszem, ez volt talán a legnehezebb e-mail a cégen belül amit valaha írtam. Hiába gondolkoztam, nem jutott eszembe semmi okos. Végülis teljesen sablonos, üres, rövid lett. Közben azért elgondolkoztam pár dolgon... Aztán a kevéske még ott lévő embertől egyenként elköszöntem, beszélgettem kivel csak pár szót, kivel többet. Nagyon nehéz volt. Nem tudom, hogy miért, de mégis fájt, és még mindig fáj. A hangom is elcsuklott párszor. Nem tudom, mi jár bennem. Hiszen emberileg nem igazán kerültünk közel egymáshoz, szakmailag meg pláne nem volt gördülékenynek nevezhető a központi csapat és a kihelyezett iroda kapcsolata. Mégis, végigfutottak olyan gondolatok a fejemben, hogy lehet hogy most láttam őket utoljára, és esetleg a cég főhadiszállásáról is végleg jöttem ma el. Valami nagyon facsarja a szívem, de nem igazán tudom hogy mi az. Talán épp az, hogy két és fél év oly hirtelen elrepült, és ezalatt nem volt lehetőségem megismerni őket. Bár azt hiszem, az igazi ok valahol ennél mélyebben keresendő...
Ma töltöttem az utolsó napot a csapattal. Doksik csiszolgatása magam után, meg ilyesmik. A nap végéhez közeledvén először írtam egy rövidke elköszönő e-mailt a csapat levlistájára. Azt hiszem, ez volt talán a legnehezebb e-mail a cégen belül amit valaha írtam. Hiába gondolkoztam, nem jutott eszembe semmi okos. Végülis teljesen sablonos, üres, rövid lett. Közben azért elgondolkoztam pár dolgon... Aztán a kevéske még ott lévő embertől egyenként elköszöntem, beszélgettem kivel csak pár szót, kivel többet. Nagyon nehéz volt. Nem tudom, hogy miért, de mégis fájt, és még mindig fáj. A hangom is elcsuklott párszor. Nem tudom, mi jár bennem. Hiszen emberileg nem igazán kerültünk közel egymáshoz, szakmailag meg pláne nem volt gördülékenynek nevezhető a központi csapat és a kihelyezett iroda kapcsolata. Mégis, végigfutottak olyan gondolatok a fejemben, hogy lehet hogy most láttam őket utoljára, és esetleg a cég főhadiszállásáról is végleg jöttem ma el. Valami nagyon facsarja a szívem, de nem igazán tudom hogy mi az. Talán épp az, hogy két és fél év oly hirtelen elrepült, és ezalatt nem volt lehetőségem megismerni őket. Bár azt hiszem, az igazi ok valahol ennél mélyebben keresendő...
2010/01/28
Sárga cserebogár
Megérkeztem Ámerikába ismét.
Az indulás előtt lefoglaltam egy bérautót. Volt valami konkrét típusról kép a neten, mellette naná ott a szöveg hogy „vagy valami hasonló”.
Most itt a helyszínen a nő rámutatott hogy na akkor itt ebből a sorból válasszak egyet. Volt két itteni mérce szerinti közepes (otthoni szerint tehát inkább nagy) normális autó, fogalmam sincs hogy milyen márkák, mert amint megláttam mögöttük a metálkék és a sárga bogarat, már nem is érdekelt. Igaz, ennek alig fért be az egy szem bőröndöm a csomagtartójába, de ez legyen a legkisebb gond! Már csak az a kérdés foglalkoztat, hogy vajon a jó színt választottam-e – bár azt hiszem igen.
Az indulás előtt lefoglaltam egy bérautót. Volt valami konkrét típusról kép a neten, mellette naná ott a szöveg hogy „vagy valami hasonló”.
Most itt a helyszínen a nő rámutatott hogy na akkor itt ebből a sorból válasszak egyet. Volt két itteni mérce szerinti közepes (otthoni szerint tehát inkább nagy) normális autó, fogalmam sincs hogy milyen márkák, mert amint megláttam mögöttük a metálkék és a sárga bogarat, már nem is érdekelt. Igaz, ennek alig fért be az egy szem bőröndöm a csomagtartójába, de ez legyen a legkisebb gond! Már csak az a kérdés foglalkoztat, hogy vajon a jó színt választottam-e – bár azt hiszem igen.
2010/01/25
Látástól vakulásig
A hétvégét tévénézéssel töltöttem. Nem olyan, hanem amolyan értelemben. Ma reggel pedig megvettem és Balázs segítségével hazahoztuk.
(A tévégyártók számára volna két üzenetem. Az egyik: igazán gyárthatnának matt fekete keretű tévét is, nonszensz hogy körülbelül nyolcszáztizenhét féle fényes fekete és egészen pontosan nulla matt fekete keretű készülék közül kellett választanom, pedig a matt hatalmas előnnyel indult volna.
A másik, és itt mély tisztelet a kivételnek, amelyik igen tisztelt kivétel egyik darabját sikerült véletlenül kifognom: amikor 6,2 millió kicsike ledecske villódzó fénye tudatja velem, hogy a tévé be van kapcsolva, akkor ne rontsa már el az élményt még egy „be vagyok kapcsolva” funkciójú led valahol a kereten.)
Ha esetleg valaki azon töprengene, hogy miért pont most, amikor holnapután utazom el egy hónapra... nos a kérdés teljesen jogos. A válasz pedig roppant egyszerű. Egy hirtelen gondolattól vezérelve írtam a céges levlistára, hogy érdekel-e valakit egy lakás egy hónapra. Nem igazán számítottam válaszra, bár a zürichi körülményeket ismerve így utólag ez elég kishitűség volt. A jelentkezőnek egyetlen igazán komoly aggálya volt, amely megingathatta volna az üzletet, ez pedig a tévé hiánya. És mivel már régebben is kacérkodtam a gondolattal, hát, épp ideje volt belevágni.
Ha meg már lúd, legyen kövér... na jó, ez elég vacak hasonlat, kövérnek nevezni egy lapos tévét :) Szóval egy hétvége alatt végiggondoltam, hogy ha kicsit veszek, akkor azt nem nagyon fogom használni, mondjuk továbbra is a laptopomon fogom nézni a South Parkot, ergó kidobott pénz. Ha viszont veszek egy szép nagyot, akkor azt élvezni fogom én is, és azon fogok videót nézni, tehát megéri. Hát így történt, hogy most épp 40"-os képátlón zavar a CNN a blog megírásában.
Lúd már volt, legyen ló is. Méghozzá a túloldala.
Úgy kábé ma-holnap van, hogy szétesik a zürichi csapatunk. Búcsúzóul elmentünk vacsizni, nem is akármilyen étterembe. A roppant finom vacsora mellett picit belekóstoltunk abba is, milyen lehet vakon élni.
Az étkező teremben teljes sötétség uralkodik. A legapróbb fény sem szivárog be, és nem szabad bevinni semmit sem, ami picit is világíthat. (Sőt igazából egyáltalán semmit sem érdemes bevinni, mert ha elejted, nem találod meg.) Nem olyan sötétségről van szó, amit pár perc alatt kezd megszokni az ember szeme, hanem olyanról, ahol órák után is teljesen mindegy hogy kinyitod vagy becsukod a szemed.
A pincérek vakok vagy gyengénlátók. Az elején kaptunk általános eligazítást, például név szerint bemutatták a mi pincérünket, hiszen ha valamit akartunk, szólítanunk kellett őt – más kommunikációs forma nem nagyon működött volna. Aztán „vonatozva” az asztalunkhoz vezetett minket, leültetett, és elmondta, hogy például a jobb kéznél találjuk a poharunkat, meg mindig mondta hogy mit hova rak, mi pedig kitapogattuk. Mint ahogy az elején azt is, hogy milyen messze ülünk a szemben lévőktől, vagy hogy a szomszéd pontosan merrefelé is nyújtja a kancsót. Arról nem is beszélve, hogy a tányéron hol van még étel, és ha ötször egymás után nem volt semmi a villán akkor ez azt jelenti-e hogy elfogyott (nem, nem jelenti azt).
Apéritif, bor, három fogásos menü – roppant finom volt mind, szépen gusztusosan tálalva... ó, várjunk csak... azt hiszem, akad amit a fantáziám tett hozzá. Életreszóló, leírhatatlan élmény volt!
(A tévégyártók számára volna két üzenetem. Az egyik: igazán gyárthatnának matt fekete keretű tévét is, nonszensz hogy körülbelül nyolcszáztizenhét féle fényes fekete és egészen pontosan nulla matt fekete keretű készülék közül kellett választanom, pedig a matt hatalmas előnnyel indult volna.
A másik, és itt mély tisztelet a kivételnek, amelyik igen tisztelt kivétel egyik darabját sikerült véletlenül kifognom: amikor 6,2 millió kicsike ledecske villódzó fénye tudatja velem, hogy a tévé be van kapcsolva, akkor ne rontsa már el az élményt még egy „be vagyok kapcsolva” funkciójú led valahol a kereten.)
Ha esetleg valaki azon töprengene, hogy miért pont most, amikor holnapután utazom el egy hónapra... nos a kérdés teljesen jogos. A válasz pedig roppant egyszerű. Egy hirtelen gondolattól vezérelve írtam a céges levlistára, hogy érdekel-e valakit egy lakás egy hónapra. Nem igazán számítottam válaszra, bár a zürichi körülményeket ismerve így utólag ez elég kishitűség volt. A jelentkezőnek egyetlen igazán komoly aggálya volt, amely megingathatta volna az üzletet, ez pedig a tévé hiánya. És mivel már régebben is kacérkodtam a gondolattal, hát, épp ideje volt belevágni.
Ha meg már lúd, legyen kövér... na jó, ez elég vacak hasonlat, kövérnek nevezni egy lapos tévét :) Szóval egy hétvége alatt végiggondoltam, hogy ha kicsit veszek, akkor azt nem nagyon fogom használni, mondjuk továbbra is a laptopomon fogom nézni a South Parkot, ergó kidobott pénz. Ha viszont veszek egy szép nagyot, akkor azt élvezni fogom én is, és azon fogok videót nézni, tehát megéri. Hát így történt, hogy most épp 40"-os képátlón zavar a CNN a blog megírásában.
Lúd már volt, legyen ló is. Méghozzá a túloldala.
Úgy kábé ma-holnap van, hogy szétesik a zürichi csapatunk. Búcsúzóul elmentünk vacsizni, nem is akármilyen étterembe. A roppant finom vacsora mellett picit belekóstoltunk abba is, milyen lehet vakon élni.
Az étkező teremben teljes sötétség uralkodik. A legapróbb fény sem szivárog be, és nem szabad bevinni semmit sem, ami picit is világíthat. (Sőt igazából egyáltalán semmit sem érdemes bevinni, mert ha elejted, nem találod meg.) Nem olyan sötétségről van szó, amit pár perc alatt kezd megszokni az ember szeme, hanem olyanról, ahol órák után is teljesen mindegy hogy kinyitod vagy becsukod a szemed.
A pincérek vakok vagy gyengénlátók. Az elején kaptunk általános eligazítást, például név szerint bemutatták a mi pincérünket, hiszen ha valamit akartunk, szólítanunk kellett őt – más kommunikációs forma nem nagyon működött volna. Aztán „vonatozva” az asztalunkhoz vezetett minket, leültetett, és elmondta, hogy például a jobb kéznél találjuk a poharunkat, meg mindig mondta hogy mit hova rak, mi pedig kitapogattuk. Mint ahogy az elején azt is, hogy milyen messze ülünk a szemben lévőktől, vagy hogy a szomszéd pontosan merrefelé is nyújtja a kancsót. Arról nem is beszélve, hogy a tányéron hol van még étel, és ha ötször egymás után nem volt semmi a villán akkor ez azt jelenti-e hogy elfogyott (nem, nem jelenti azt).
Apéritif, bor, három fogásos menü – roppant finom volt mind, szépen gusztusosan tálalva... ó, várjunk csak... azt hiszem, akad amit a fantáziám tett hozzá. Életreszóló, leírhatatlan élmény volt!
2010/01/09
egmontnemmennitaipei
Az úgy volt, hogy ma épp arról fogok blogolni, milyen is az élet a világ legmagasabb épületének 73. emeletén, a cég irodájában. De mégsem. Ennek két oka is van.
Az egyik az, hogy a dubajiak a hét elején toronymagasan (hehe) átvették a vezetést.
A másik pedig az, hogy miután közöltem hogy projektet fogok váltani, úgy gondolták, hogy talán mégsem kéne odarepülnöm a mostani projektem további sorsát megvitatni.
Azt mondják a cégben, hogy másfél–két év után teljesen oké, sőt, ajánlott is projektet váltani, hogy többmindent lásson és tanuljon az ember, és ne fásuljon bele a munkájába. Ez szerintem teljesen jó ötlet. Kombináljuk ezt össze azzal, hogy már több mint két éve itt vagyok ugyanazon a projekten (iGoogle), és hogy szerencsétlen módon négyen fejlesztők kvázi egyszerre kezdtünk, így mindenkinek most, szintén egyszerre jutott eszébe váltani. Olyannyira, hogy az is kérdéses, marad-e valami ebből a projektből Zürichben, vagy a többi iroda viszi tovább. Az azonban egyértelmű, hogy sem egyedül maradni, sem új emberek betanításával tölteni a következő fél évet nem épp a legizgalmasabb dolog. Így gyakorlatilag nem is igazán maradt választási lehetőségem, egyértelmű hogy nekem is váltanom kell.
Van egy belső program, amely arról szól, hogy szoftverfejlesztők fél évre átmennek szoftverüzemeltetői munkakörbe. Ez néha, fix időpontokban indul, legközelebb most március legelején, amikor én csatlakozni fogok. Az ezt követő fél évben tehát megtanulok remélhetőleg mindent, amit a kifelé nyújtott szolgáltatások üzemeltetésével kapcsolatban tudni lehet. Szóval ha lehal valamelyik rendszer, gondoljatok majd rám – lehet hogy én vagyok aki ledöglesztette, de az is lehet hogy én vagyok akit hajnali 3-kor ébreszt a csipogó hogy gyorsan meghegessze.
Azt mondják, a legtöbb embernek annyira megtetszik ez a meló, hogy vissza sem megy fejlesztőnek, hanem marad üzemeltető. Hát, ezt én most még nem tudom elképzelni magamról, szerintem fél év nekem ebből pont elég lesz (sokkal inkább a kíváncsiság hajt, mintsem az hogy én ezt szeretném csinálni mindenáron), és inkább szoftverfejlesztésben kívánom kamatoztatni az itt megszerzett tapasztalatokat, de nyilván nem tudhatom hogy a program végén is így fogom-e még gondolni.
Ha Taipei nem is, de egy újabb hosszú Mountain View az lesz. Másik három fejlesztő csapattársam január folyamán átszivárog új projektjébe, én pedig ismét ellátogatok a cég főhadiszállására, hogy ne magányosan ücsörögjek az utolsó hónapban, hanem minél nagyobb hatékonysággal tudjam befejezni a függő feladatokat.
Az egyik az, hogy a dubajiak a hét elején toronymagasan (hehe) átvették a vezetést.
A másik pedig az, hogy miután közöltem hogy projektet fogok váltani, úgy gondolták, hogy talán mégsem kéne odarepülnöm a mostani projektem további sorsát megvitatni.
Azt mondják a cégben, hogy másfél–két év után teljesen oké, sőt, ajánlott is projektet váltani, hogy többmindent lásson és tanuljon az ember, és ne fásuljon bele a munkájába. Ez szerintem teljesen jó ötlet. Kombináljuk ezt össze azzal, hogy már több mint két éve itt vagyok ugyanazon a projekten (iGoogle), és hogy szerencsétlen módon négyen fejlesztők kvázi egyszerre kezdtünk, így mindenkinek most, szintén egyszerre jutott eszébe váltani. Olyannyira, hogy az is kérdéses, marad-e valami ebből a projektből Zürichben, vagy a többi iroda viszi tovább. Az azonban egyértelmű, hogy sem egyedül maradni, sem új emberek betanításával tölteni a következő fél évet nem épp a legizgalmasabb dolog. Így gyakorlatilag nem is igazán maradt választási lehetőségem, egyértelmű hogy nekem is váltanom kell.
Van egy belső program, amely arról szól, hogy szoftverfejlesztők fél évre átmennek szoftverüzemeltetői munkakörbe. Ez néha, fix időpontokban indul, legközelebb most március legelején, amikor én csatlakozni fogok. Az ezt követő fél évben tehát megtanulok remélhetőleg mindent, amit a kifelé nyújtott szolgáltatások üzemeltetésével kapcsolatban tudni lehet. Szóval ha lehal valamelyik rendszer, gondoljatok majd rám – lehet hogy én vagyok aki ledöglesztette, de az is lehet hogy én vagyok akit hajnali 3-kor ébreszt a csipogó hogy gyorsan meghegessze.
Azt mondják, a legtöbb embernek annyira megtetszik ez a meló, hogy vissza sem megy fejlesztőnek, hanem marad üzemeltető. Hát, ezt én most még nem tudom elképzelni magamról, szerintem fél év nekem ebből pont elég lesz (sokkal inkább a kíváncsiság hajt, mintsem az hogy én ezt szeretném csinálni mindenáron), és inkább szoftverfejlesztésben kívánom kamatoztatni az itt megszerzett tapasztalatokat, de nyilván nem tudhatom hogy a program végén is így fogom-e még gondolni.
Ha Taipei nem is, de egy újabb hosszú Mountain View az lesz. Másik három fejlesztő csapattársam január folyamán átszivárog új projektjébe, én pedig ismét ellátogatok a cég főhadiszállására, hogy ne magányosan ücsörögjek az utolsó hónapban, hanem minél nagyobb hatékonysággal tudjam befejezni a függő feladatokat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
