Aranyat ér?

Hát ha a mondás szerint a májusi eső tényleg aranyat ér, akkor azt hiszem megvakultunk a csillogástól. Bolond egy hónap volt. Volt körülbelül három nap, amikor sütött a nap és nem esett az eső. Szerencsére ez épp a pünkösdi hosszú hétvége volt, amelyet ismét kedvenc helyemen, Ticinóban töltöttem, biciklistül, ott aludva kettőt.

Első nap az egyik patakvölgyben laza lankás emelkedő. Jó kis bemelegítés. Második napra egy kicsit nagyobbat néztem ki, bő ezres szintkülönbség, 50 km-es táv (meg aztán vissza). Aztán amikor az útnak bőven túl voltam már a felén, felfelé meg még alig tekertem (és ez nemcsak érzés volt, a csodatelefon GPS-e is megerősített benne), akkor éreztem már, hogy itt baj lesz. És valóban. Lényeg a lényeg: felfelé meghaltam. De nagyon. Amikor a kiszemelt végcél (egy tó) előtti utolsó falunál tartottam (és már csak egy kis halál-emelkedő volt hátra), akkor megálltam ott térképet nézegetni. Nemcsak a kiszemelt tó volt rajta, hanem még egy, távolságra nem messze, de még egy ugyanennyivel (mármint egész napi tekerésnyivel) magasabban. Gondolkoztam rajta, hogy este megszállok itt, és a harmadik napon feltekerek oda (vagy legalábbis reggel még lesz időm eldönteni) – helyesebben a teljesíteni vágyó és a lusta énem küzdött egymás ellen. Egyik azt mondta, hogy igen, muszáj, kihagyhatatlan; másik azt mondta, hogy szó sem lehet róla. Utóbbi énem nagyon megörült, amikor a tóhoz felszenvedve kiderült, hogy nem lehet továbbmenni, az út járhatatlan. Vicces volt ott az út végén, a semmi szélén összefutni egy kisebb csapat kollégával, köztük a Google-ben rendszeresen megforduló kutyák legaranyosabbikával. Szóval megkönnyebbülve gurultam egy hatalmasat, és lenn Asconában (ahol az első éjszakát is töltöttem, és ahol a tavalyihoz hasonlóan idén is teljesen véletlenül kifogtam az utcai művészek fesztiválját) aludtam egy másodikat is. Mondanom sem kell, harmadik nap punnyadás ezerrel.

Ja, fényképeket felraktam, sőt, végre-valahára Miami is felkerült, néhány bónusz videóval.

Keddtől „járj biciklivel melóba” hónap, amelyre idén először én is neveztem. Csapattársaim csúnyán fognak rámnézni, ha nem így teszek. Jajj, csak az időjárás térne már észhez!

Ami az új melót illeti, megvolt az első ügyeletes hét, igaz, még csak párban, figyelem a gyakorlott emberkét. Egy ilyen hét úgy néz ki, hogy hétköznap nappal 11-től 11-ig vagyok ügyeletes, hétvégén meg nonstop (péntek és szombat éjjel is). Ha csipog a csipogó, akkor be kell lépni a céges hálózatra, és cselekedni. Mondanom sem kell, legelső este 22:59-kor (nem hülyéskedek... nem túlzok... teljesen komolyan mondom, tényleg akkor!) jött az SMS... hű de morci voltam! Az első hétvége szerencsére elég nyugodt volt, nem ébresztett fel a technika ördöge éjszaka, és nappal sem volt túl sok teendőm. Tegnap bicikliztem egy közepeset a környéken, meg este találkoztam erre járó ismerőssel – ez belefér, csak magammal kell cipelnem laptopot meg minden egyéb kütyüt amivel bárhol internetet tudok magamnak csiholni és be tudok jutni a céges hálóba. Mondjuk elég kellemetlen volt a péntek esti buliban is, meg a rég nem látott ismerőssel találkozva is sűrű mentegetőzés közepette elvonulni kockulni.

Ezen a héten (jujj, Svájc hatása: a „héten” szót elsőre „tehén”-nek gépeltem félre – azt hiszem, ez intő jel hogy ideje lenne aludni menni) én leszek az igazi fő ügyeletes. De kivételesen még mindig lesz párom, aki figyel engem, viszont ezúttal enyém a főszerep. Ami azért tök jó, mert az esetek túlnyomó többségében még a leghalványabb fingom sincs, hogy mit kell tenni. Ez a hét úgy telt, hogy a legtöbb esetben a tapasztalt kolléga mondjuk 5-6 lépést tett meg velem együtt, amiből nekem mondjuk az első ment volna magamtól, a másodikat meg még tudtam követni ahogy magyarázza. Szóval nem kicsit lesz mélyvíz. Nemcsak engem szivatnak, állítólag mindenki így tanulja meg villámgyorsan a teendőket. Drukkoljatok!