2009/06/21

Saláta

A legtöbb blogbejegyzést úgy kezdem el írni, hogy nagyjából tudom, miről fog szólni. Nos, ez nem ilyen. Az tehát szinte biztos, hogy saláta lesz belőle. Mármint nem fejessaláta, hiszen se füle, se farka, és a fej fül nélkül igazán hülyén nézne ki („a divatos napszemüveg csak körgumival maradna a helyén”), hanem olyan vegyes zöldségsaláta.

Ha ritkán blogolok, annak több oka is lehet. Például ha nincs semmi mondanivalóm. Legalábbis semmi olyan mondanivalóm, amit izgalmas lenne elmesélni, épeszű kerek blogbejegyzést tudnék kitalálni róla (mint amilyen ez éppen nem lesz, és a múltkori sem sikerült épp tökéletesre a vissza nem térő motívummal, aminek visszatérésére vártatok többen is – lehet, hogy a kevés hosszú blogiromány helyett nekem is követni kéne a trendet rövid, gyakori csiripeléskkel?). Vagy az, ha annyi de annyi ilyen dolog történik, hogy nincs időm közben megállni és leírni ezeket, hiszen hajt az, hogy járjam az országot két lábon vagy két keréken. Vagy az, ha fáradt vagyok, nagyon fáradt. Most azt hiszem ezek mind együtt itt vannak a vállamon.

Töltöttem fel pár fényképet néhány picit régebbi kalandról. Például arról, amikor az egyik hétvégi napon fogalmam sem volt, hogy merre tekerjek, ezért az egyik svájci turisztikai honlapot böngésztem, és megpillantottam egy gyönyörű tengerszemet Interlakentől alig húsz kilométerre. Azonnal el is határoztam, hogy az lesz aznapi célom. Mint Interlaken neve is mutatja, ez két szomszédos tó között van, gondoltam leszállok az egyik tó túlvégénél (Thun) a vonatról, hogy meglegyen a bemelegítés sík terepen. Na, az meg is volt, aztán feltekertem tengerszint felett ötszáz méterről közel ezer méter magasságba Grindelwald-ig, ami félúton bőven túl van kétdimenziós térképek szerint; annak rendje s módja szerint kidöglöttem kellőképp, de sebaj... Ott aztán vetettem egy pillantást a térképre, hogy merre is tovább. Az meg a gúnyos vigyorral közölte velem, úgy délután négy körül, a gyülekező felhők között, hogy a tengerszem bizony kábé 2200m magasan van. Köszike! Ennek örömére gyorsan gurultam egy jó nagyot, vissza Interlakenbe, majd a tó túlszélén visszatekertem Thunig. A tengerszem sajnos kimaradt, de egy közel százas jóleső tekerés azért megvolt!

Aztán volt egy olyan hétvége is, amikor megint kedvencemet, az olasz részt szemeltem ki. Jóadag hegyi tekerés után estefele Asconába tévedtem, ahol picit körülnéztem, és szállásra vadásztam volna, ámde az utcaművész fesztiválnak közölhetően reményeim hamar szertefoszlottak. A szomszédos Locarnóban is megpróbálkoztam, van ott egy, a múltkorról már jól ismert információs pult, ahol lehet lapozgatni szállodák között, mindegyikhez van kép, árfekvés és telefonszám. Mindez kábé negyed órával az előtt, hogy az utolsó vonat indulna vissza Zürichbe. Kábé a hatodik vagy hetedik szállodát hívhattam, amikor már én is teljesen meglepődtem: van szoba! Mondtam is a pacáknak, hogy azonnal ott leszek! Hogy odatalálok-e? Naná, ide van írva a cím, nekem meg van térképes kütyüm, persze hogy odatalálok. Öt perc és ott vagyok! Katt. Na nézzük csak a térképet... Aszongyahogy... ööö... az... ott... fenn...? A Monte Brè [megj.: a Lugano melletti Monte Brè-n is jártam már, de ez egy másik] felé vezető úton kábé az utolsó előtti mesterséges építmény? Nagylevegő. Csaknem egy órás kaptató, olyan meredek, amit épphogy bírok nagyjából folyamatosan, egy-egy kisebb szusszanással. Azonnal szertefoszlott az az elképzelés, hogy este még a belvárosban kolbászolok egy picit és beülök valami szimpi helyre. De legalább jól esett a tekerés, és a hotelben az egy szem mindenes pacák iszonyú jó fej volt, csinált nekem kaját (na persze a jófejséget úgy kell érteni, hogy jóval a konyha bezárása után; azért az árát megkérte tisztességesen), meg aztán a kilátás sem volt semmi a szobából (lásd a pálmafás képet). Másnap pedig Ascona városnézés – ismét beszéljenek helyettem a képek.

Megint ugrunk talán egy vagy két hétvégét. Túrácska a Walensee mellett. Körülbelül, hát, úgy kábé maximum öt kilométer lehetett, és az út is felment a tó közvetlen partjától legalább tíz méter magasra. Kemény kirándulás volt! Rá egy hétre majdnem ugyanitt, másik csapattal, magyarországi vendégekkel és eddig számomra ismeretlen itteni magyarokkal jóval nagyobbat túráztunk, Amden és Arvenbühl fedőnévre hallgatnak a képek.

Kétszer feltekertem már a Sihlsee-hez is, ebből a tóból ered az a folyócska, ami a gyárépület előtt halad el. Ez is tisztességes emelkedő, jó edzés. De még mindig nagyon nem vagyok jó kondiban. Pedig igencsak kellene!

Májusban ugyebár kimaradt az a bizonyos havi fogadalom. Szánom-bánom. Nem történt semmi komoly elhatározás, viszont nagyon-nagyon kacérkodom a gondolattal, hogy az Alpok bizony nem azért van itt, hogy az ember vonattal, alagutakon keresztül szelje át. Ehhez meg kell még picit edzeni, de aztán valószínűleg egy szép napon nekifogok majd és legyűröm. Legalábbis nagyon remélem. És ha sikerül, akkor utólag elkönyvelem májusi fogadalomnak.

Júniusra pedig a némettanulást tűztem ki. Persze itt is a lustaság győzött: egészen addig vártam, amíg szinte csak a kisujjamat kellett megmozdítani. Közvetlen kollégám küldött ugyanis levelet, hogy barátnője némettanítást vállal. Nyelvtanárnak készül, tehát minden bizonnyal valamelyest konyít hozzá, viszont kevesebbet kér, mint egy igazi végzett emberke. Remélem, bejön. Később aztán majd valószínűleg beiratkozom valami nyelviskolai kurzusba. Így az elején azért jó a magántanár, mert sokmindent felszedtem már, viszont tudásomat bármelyik ementáli megirigyelné. Olyan kurzus meg aligha létezik, ami az alapoktól indul, de gyorsan halad az elején. Valószínűleg így is fura tanonc leszek, szegény leányzóval valahogy el kell majd fogadtatnom, hogy például a nyelvtan, mondatszerkezetek meg ilyesmik tökre érdekelnek, meg a hétköznapi nyelven használt fordulatok, de azt felejtse el, hogy én a derdiedast akár egyetlen szóhoz is megtanuljam, mert nem és kész, én egyszerűen tudom, hogy az én agyam ezt nem bírja megjegyezni. Na majd meglátjuk...

Volt ám költözés is. Számgép kikapcs, kábelek széthúz, egy szem dobozba mindent bele, majd legközelebb a negyedik helyett az ötödiken, zöld helyett narancssárga emeleten, nyugati helyett keleti ablak mellett (hurrá, délután is látom a képernyőt!) láttam neki a munkának. Ja, az igazi költözés, az most még nem. Egy hét múlva hétfőn kapom meg a kulcsot, utána majd meglátjuk hogy mikor és hogyan.

Hú, most látom csak, még a Swiss Miniatur és a bicikli között is kimaradt egy-két album, amit eddig elfelejtettem kiválogatni és feltölteni. Hamarosan fent lesznek, nézzétek meg majd ezeket is!

A mai fotóválogatás során az amdeni képek egyike annyira megtetszett, hogy végre rászántam magam és regisztráltam a kék-rózsaszín pöttyös fotós oldalon is. A Picasa ugyebár az, ahova mindenki minden szemetét feltölti, albumokba rendezve. Ez tök jó, ha az a célom, hogy elmeséljem, merre jártam, mit láttam. Ha viszont dicsekedni akarok azzal, hogy de tök jó fényképet csináltam, akkor erre inkább a Flickr fotófolyama való, és egyébként is ezen az oldalon vannak jelen a komolyabb fotósok, és töltik fel a tényleg jó képeket. Szóval ezentúl én is tudathasadásos leszek. A régi helyen marad a régi szerkezet, régi hozzáállás. Az új helyen pedig nagyon kevés (kezdetnek egyetlenegy) szerintem nagyon jól sikerült fotó. Link a jobb hasábban a fotó alatt.

Asszem elkészült a saláta. Jó étvágyat!