2009/07/22

Thalwil

Ha a vonatokon a bemondó női hangnak hinni lehet, akkor Thalwil nevét úgy kell ejteni, hogy az elején a „tál” határozottan nagyon hangsúlyos, ami után csak és kizárólag egy hangsúlytalan „vill”-t tudna elképzelni az ember, de nem, a következő szótag rácáfol, mert az még nyomatékosabb.

Nem tudom biztosra, hogy mit jelent a neve, de szerintem „völgyfalu”-t. Sok város neve végződik errefelé „wil”-re, ennek állítólag tényleg a francia „ville”-hez van köze. A Thal–Tal hasonlóságot meg csak tippelem.

Szóval adva van ez a városka, amelyik már a lakásnézegetés közben az egyik legszimpibb hely volt. Hogy miért is? Lássuk csak. Például a tóparton van, bármikor le lehet ugrani csobbanni egyet. A kecó ugyan picit messzebb van, de nem vészes. Ezt az első hét során kétszer is bebizonyítottam. Közel van a zöldhöz, erdőhöz is. Ez látszik az ablakból, régebben már jártam arra, most még nem, de ami késik, nem múlik.

Nagy előnye, hogy helyenként teljesen jópofa igazi kisvárosi hangulata van, szép régi házakkal meg ilyesmikkel, amikről majd biztos lesz egy külön album, de most még nincsenek fényképek. Zürichben csak a megfizethetetlenül drága belvárosnak van ilyen hangulata, a külsőbb részek meglehetősen rondák.

Számomra az is előny, hogy messzebb van a cégtől. Kell ennyi ingázás. A vonat nagyjából a tóparton halad, így minden nap látom a tavat, az időjárást picit távolabb is mint a szomszéd utca fölött, sőt, tiszta időben (értsd: néhanapján) az Alpok is szépen látszik a távolban.

Ami a tavat illeti, mondtam már, vagy a tóra néz a lakás? Na jó, picit túlzok, de az erkély széléről jobbra nézve látszik a tó Zürich felőli kicsi darabkája. Tényleg.

Habár jó dolog utazni és világot látni minden nap, azért mégsem volna jó órákat tölteni járműveken. Ez is komoly szempont volt a lakáskeresésnél. Szerintem a gyárépülethez képest az agglomerációból Thalwil közlekedése a legjobb. Rengeteg vonat jár erre. Van nagyon gyors vonat, ami meg sem áll. Ez mondjuk nem annyira praktikus. Aztán van picit lassabb is, ami rögtön bemegy az alagútba, és Zürich főpályaudvaráig ki sem jön onnan. (És még azt mondják, Zürichben nincs metró.) Vagy épp az ellenkező irányba be sem kell menni Zürichbe csomó népszerű úticélhoz (mint például Luzern, vagy rakat síterep).

Van továbbá három különböző S-bahn, mindegyik félóránként (bár sajnos egymáshoz képest tök nem egyenletes időközönként) melyek a gyárba visznek – szerencsére a felszínen –, vagy ha épp úgy tartja kedvem hogy nem szállok le, akkor onnan tovább Zürich főpályaudvarára. A legjobb fej vonat (félóránként egy) meg sem áll Thalwil és a cég között (6 perc az út), majd megy tovább a főpályaudvaron át a reptérre. Egy másik jó fej vonat pedig Zürichen keresztül az Ikeához visz.

Net még nincs, most épp ülök az ágyamon (figyelitek? ágy!!!) és szövegszerkesztőbe pötyögök... Érdekes dolog az ágy. Eddig rendes régi társasházban laktam, és a földön volt a matrac. Most van rendes ágyam, a lakás belmagassága pedig igazi svájci kemény 240 cm. Valahogy nem kicsit jött lejjebb a plafon.

A költözésről tömören... az egész ott kezdődött, hogy amikor már igencsak illett volna szerveznem a dolgokat (például kartondobozokat szerezni, mint ahogy a céges levlistán többen is tették – hiszen július eleje hivatalos lakásfelmondó időpont, ilyenkor sokan költöznek), akkor én még a kisujjamat sem mozdítottam. Úgy voltam vele, hogy nem akarok előre csomó időt elhülyéskedni, inkább az utolsó pillanatban úgyis megoldódnak a dolgok. Szerencsére így is lett. (Na jó, picit már nézelődtem előtte bútorboltokban, a pontos méretek ismerete nélkül körülbelül megálmodni valamit.)

Június utolsó hétvégéjén épp Eszter meg Balázs költöztek. Nem az a Balázs, aki a lakótársam volt eddig, és nem is az az Eszter meg Balázs, akiknek a közös blogja jobboldalt be van linkelv, hanem az az Eszter, akinek a saját egyéni blogjára van link – emlékeztek még a legnépszerűbb keresztnevekre, ugye? Ekkor még nem kaptam meg a lakást, így simán tudtam nekik segíteni. Ők villámgyorsan kipakoltak az új helyen, és megkaptam tőlük a kartondobozokat. Továbbá beterveztek csütörtökre egy egész napos, furgonbérlős ikeázást, ahol szintén szükségük volt pakolóemberre. Ez is remekül kapóra jött.

Hétfőn (még mindig június végénél járunk) délelőtt strandpapucsban, megtömött táskával a hátamon, felfújt gumimatraccal a hónom alatt beugrottam a cégbe (képzelhetitek a kollégák tekintetét!), majd déltájt a lakás átadására. Kellemes meglepetés volt látni, hogy a ronda régi tölgy parkettát (utálom a tölgyet, szerintem semmilyen modern, egyszerű bútor nem passzol hozzá színben/mintázatban, csak antik cucc) lecserélték birka lamináltra. Ettől jóval világosabb is lett a lakás. Viszont kezdhettem újra a berendezés színvilágának megálmodását – nem mintha sokra jutottam volna előzőleg. Ráadásul a pontos méreteket (beleértve a konnektorok helyét is) csak most tudtam lemérni. Ez azt jelentette, hogy volt gyakorlatilag két napom megálmodni, hogy mit szeretnék. Összehasonlítva azzal, hogy legutóbb több mint 2 éven keresztül húztam saját lakás berendezését, hát, érdekes kihívás volt.

Este Andi volt olyan rendes, és elhozott egy autónyi cuccot az új helyre – én is meglepődtem, hogy ez a bizonyos „egy autónyi” azt jelentette, hogy majdnem mindent (bútorok, meg egy-két „apróság”, mint például síléc, gitár kivételével).

Éjjel megpróbáltam az erkélyen aludni, de nem igazán sikerült elaludnom, így aztán beljebbmentem. A távoli templomharang épphogy elütötte az 1-et, amikor hirtelen sokkal sötétebb lett. Mintha valami lámpát leoltottak volna odakint. Kukucs! Á, semmi különös, csak a közvilágítás... Hogy ide is elért a világválság (kizárt), vagy csak felvágnak vele hogy itt milyen jó a közbiztonság, vagy itt úgyis mindenki olyan jó gyerek, hogy ilyenkor már ágyban van, és így tök fölösleges világítani, azt még nem tudom.

A kedd és a szerda estét a svéd bútorboltban töltöttem, összeállítva egy majdnem végleges listát. Közben ex-lakótársaimmal is megbeszéltem, hogy a közös cuccokból mit viszek és mi marad, valamint a saját cuccaimból mit vesznek meg ők. A tölgy gardróbot szerencsére náluk hagytam (mondtam már, hogy utálom a tölgyet? ne kérdezzétek, hogy miért olyanom volt eddig), viszont a középbarna könyvespolcokat úgy volt, hogy viszem. Imádom az ikeának a középbarna nevű, enyhén vöröses beütésű színét, első körben a hálót terveztem ilyennel berendezni, de ilyen színben nincs gardróbjuk, aztán gondolkoztam rajta, hogy a nappaliba rakom őket, de oda meg másmilyen színvilágot terveztem, nem mutatott volna jól. Így történt, hogy végülis fájó szívvel lemondtam róluk, valszeg a cégen belül el tudom adni. Szóval mégsem lesz középbarna a lakásban.

A hálószobára nem volt túl sok fantáziám, egyszerűen birka lett minden. Na jó, most már elárulom: a nyírt hívják „birken”-nek németül, ezáltal mi meg birkának. A nappaliban pedig új kísérletként az ikeás fekete-barna (nagyon sötét barna, majdnem fekete) lesz marcipánzölddel kombinálva. Ugye ismerős ez a kombó? Aki rendesen követi a blogomat, az tudhatja, hogy honnan loptam az ötletet!

Szóval csütörtök. Reggel nyitáskor ikea, pakolás a bevásárlókocsikra. Ami az én cuccaim mennyiségét illeti: összesen 6 kocsi, 1 hagyományos és 5 raklapos. Eszterék még egyszer hasonló mennyiség. Szerencsére a kipakolásnál és a másodikra felcipelésnél (lift nincs) másik Balázs, Peti és Csaba is jöttek segíteni, köszi!

Péntek este bútorszerelés ezerrel egymagamban (elég jó gyakorlatom van már benne, szekrényt összerakni gyerekjáték). Szerencsére mindenki most költözött (felújították az egész házat előzőleg), így nem én voltam az egyetlen, aki este 11-kor kalapált.

Szombaton alapvető hiányosságok pótlása (például a villanyszereléshez mondjuk egy fázisceruza sosem árt, biztos ami biztos – sárga a nulla, kék a fázis, ááá); valamint kanapénézegetés. Két fő jelölt volt, amik között nem tudtam választani. Ilyenkor mindig jól jön, ha valaki más dönt helyettem. A kiszemelt almazöld színben az egyik van raktáron, a másikra 2–3 hónapot kell várni. Oké, eldöntve!

Szombat este természetesen megint bútorszerelés. Aztán egyszercsak úgy este 10 körül egy rakat kartonnal indulok le a pincébe. A szomszéd (de tényleg a közvetlen tőszomszéd) ugyanabban a pillanatban nyitja az ajtót és jön ki egy adag kartonnal a kezében. Kérdez valami bonyolultat németül, kukkot nem értek belőle. Nézek hülyén. Visszakérdezek angolul, arra meg ő néz hülyén. Sebaj, gyorsan megtaláltuk a közös nyelvként a magyart.

Vasárnap szerelés folytatása, fúrás-faragás, majd valamelyest pakolás és rendrakás.

Hétfőn porszívó vásárlása, segítségével a vasárnapi fúrás-faragás melléktermékének eltüntetése, majd még egy kis pakolás. Az 5×5-ös kockás polc kivételével lényegében minden össze van rakva. Ez 90 kilós, szóval azt hiszem, ezt nem próbálom meg egyedül összeszerelni.

És most hirtelen ugrunk még két hetet, mert bizony így repül az idő, a fentieket már régebben megírtam, most folytatom. Picit már összefolyik, hogy mi mikor történt, de nem is lényeges.

Megjött a kanapé. Előre megbeszéltük, hogy fél 4-re jönnek. Fél 3-kor hívnak, hogy ők ott vannak, én ugyan hol??? Sprint a melóból, fél óra alatt odaértem, ők vártak – mi mást tudtak volna tenni? Almazöld kanapé, előtte zöld szőnyeg, mögötte a fehér fal – picit csalódott voltam, ugyanis messze nem mutatott annyira jól, mint azt elképzeltem. Ez a csalódottásg addig tartott, amíg fel nem szereltem a kanapé fölé a két majdnem fekete polcot – amik nagyon brutálisan feltették az i-re a pontot, szerintem tök jól néz ki az egész. Közben az 5×5-ös polcot is összeszereltem a földön, csak a felemeléséhez kellett segítség.

Vásároltam rakat konyhai cuccot, de még messze nincs minden, ami kelleni fog. Vettem sínt is, amit felszereltem a felsőszekrény alá – nem tudom, szabad-e csempébe lyukat fúrni, eredetileg nem akartam, máshová gondoltam a sínt, de aztán végülis ide került. Nem érdekel, hogy szabad-e, tök jól fest a sín (illetve igazából alig látszik), meg praktikus is, és szívesen otthagyom majd a következő lakónak. Mindenesetre csempét fúrni fémfúróval nem volt túl nagy élmény.

Természetesen rengeteg időt töltöttem cuccok balra-jobbra pakolásával, rendrakással, takarítással. Azt hiszem, mostanra nagyjából már késznek nyilvánítható a lakás, készen áll az első vendég fogadására. Persze lesz még egy-két nagyobb projekt, például jó lenne tévé meg hifi majd egyszer.

Ma kollégáim meghozták Amerikából a faliórát, amit rendeltem. Svájcba órát rendelni? Jó hogy nem csokit meg sajtot, Amerikából, naná... Hát, ez van... De nem akármilyen óra, itt ilyet nem kapni!

A „hülye svájciak, svájci hülyék” sorozat következő epizódja következik. Első felvonás. A konyhában a mosogató mellett van egy merev műanyag cső. Kisarasz hosszúságú, téglalap keresztmetszetű, kivéve az egyik végén, ahol körré alakul át. Mindkét végén nyitott. Fingom nincs, mire való. Második felvonás. Játszadozom vele, és felfedezem, hogy a kör pont akkora átmérőjű, hogy a lefolyóba beleillik. Micsoda véletlen. Még mindig nem tudom, mire jó. Harmadik felvonás. Mosogatnék kézzel (bár van gép is), keresem a dugót, de nem találom. Haragszom a tulajra, hogy miért nem adott. Negyedik felvonás. Észreveszem, hogy a mosogatótálcának nincs túlfolyója. Ouch. Összeállt a kép.

Fényképek... még nincsenek, de ígérem, lesznek!