Mud On Your Face

Svájci tartózkodásom legelső napjaiban feltűnt, hogy úton-útfélen hirdetnek egy bizonyos „We Will Rock You” című musicalt, melyet a Queen két zeneileg aktív tagja, valamint egy számomra ismeretlen brit komedista-író-rendező írtak, és év végéig játsszák nagyjából naponta Zürichben. Lévén hogy elég nagy Queen-rajongó vagyok, egyértelmű volt, hogy valamikor meg kell nézni. Mivel lusta is vagyok, egyértelmű volt, hogy addig fogom halasztani, amíg csak lehet. Így történt, hogy ma estére jó kis programunk volt (néhány bátor jelentkezővel karöltve).

Előtte szerencsére picit utánaolvastunk, hogy miről is lesz szó. Az egész egy kitalált történet, sok-sok zenei betéttel. Valamikor 300 év múlva játszódik, amikor az emberek merev szabályok szerint, fentről, a globális szoftvercégtől jövő ideológiák alapján élik unalmas életük, a hatalom elnyomta a szabadságot, és ezzel együtt a rockzenét és az igazi hangszereket is. Megpróbálnak visszaemlékezni a régi szép időkre, például felidézik, hogy 2008-ban Svájc megnyerte az EB-t, de a régi nagy rocksztárokat (mint például DJ Bobo) és rockslágereket (pl. 99 Luftballons) csak hírből ismerik. Alapvetően humoros darab, kár, hogy a poénok nagy részét nem értettem. Az még hagyján, hogy a prózai részek németül voltak (szerencsére nem svájciul), de képesek voltak a dalok egy részét is lefordítani – leginkább azokat, melyeket a karhatalom képviselői énekeltek. Ezeknél annyit azért értettem, hogy jelentősen eltér a tartalom az eredeti dalszövegtől, tehát feltételezem, hogy az angol verzióban is vannak elég komoly módosítások.

Történetünk két főhőse (a fiú Galileo Figaro, és a lány Scaramouche) próbálnának kitörni (I Want To Break Free; I Want It All; ...) a nyomasztó világból (Innuendo (sajnos csak a nyomasztó rész, a spanyolgitáros nem); Under Pressure; Death On Two Legs instrumentális bevezetője; ...), közben találkoznak egy nagyobb hippicsapattal, akik hasonló cipőben járnak, így csatlakoznak hozzájuk. A hippik mind híres emberek nevét viselik, például az egyik srácot Britney Spears-nek hívják, a másikat pedig egy alkalommal a karhatalmat képviselő egyik kihallgató ürge „Herr Madonna”-nak szólítja.

Mindeközben a hatalmat képviselő szoftvercég próbálja őket megregulázni és a gépizenés egyen világukba beilleszteni (Radio Ga Ga, Video Gu Gu, Internet Ga Ga; Play The Game; ...).

A történetben persze ott van az elmaradhatatlan szerelmi szál (Somebody To Love; Who Wants To Live Forever; sajnos főleg jól ismert Queen slágerek voltak, pedig egészen odáig elment a történet, hogy a Get Down, Make Love is jöhetett volna). A lány többször is mondta a fiúnak, hogy milyen béna neve van, de ettől a ponttól kezdve Galileo Figaro helyett Galileo Gigolo-nak hívta.

Előkerül egy videokazetta, de csak pár másodpercnyi anyag van rajta, a Bohemian Rhapsody klipjének legeleje. Belelkesülnek a szereplők, és ellátogatnak a híres Wembley stadion romjaihoz, ahol hogy-hogynem a fal egy darabja egyszercsak leomlik, és előkerül egy gitár (természetesen egy Red Special-klón). Innen kezdve őrült rock (We Will Rock You), majd happy end katarzissal (We Are The Champions; Bohemian Rhapsody).

Helyenként kicsit sok volt a szöveg számomra (nem meglepő, hiszen nem értettem), de sokszor azon is tudtam röhögni, ahogy a többiek röhögnek. Az előadás maga szerintem remek volt. Az énekesek sokkal-sokkal jobbak voltak, mint amire számítottam, ami a Queent ismerve nagyon magas lécet jelent. A zene is nagyon profin meg volt csinálva, és számomra csak a legvégén derült ki, hogy nem felvételről ment, hanem élőben nyomták a színpad mögött, ami nagyon dícséretes. Persze lehetett volna még több zene, meg picivel több kevésbé ismert dal is tőlük.

Londonban állítólag jövő szeptemberig játsszák. Tippem szerint nem németül. Hiba lenne kihagyni.

Nehéz összehasonlítani egy ragyogó, kulturált színházi előadást egy szűk sörözőbeli iszogatós-telitorokbóléneklős koncerttel (I Want Ital). Mindkettő nagyon jó. Utóbbi december 28-án este a QUP jóvoltából Pesten, a Rock Randevúban. Én ott leszek!

Ui.: Brian May folytatta a zenélés miatt harminciksz éve félbeszakított tanulmányait, és most októberben megszerezte a PhD-t csillagászatból. Egyik szemem örül; őszinte gratula! Másik szemem bánatos; jobban örülnék, ha inkább többet zenélne...

Ui.#2: A Queen szerintem (és sokan mások szerint) egyik legjobb dalának az a címe, hogy '39. Nem tudni, szándékos volt-e, vagy pusztán véletlen, de nagylemezeiken sorra haladva ez a harminckilencedik daluk. Nekem pedig ez lett harminckilencedik blogbejegyzésem. Hogy is volt az a bizonyos összeesküvéselmélet? :-)