Brumm

Sokminden történt csütörtök óta. Miért pont csütörtök? Mert addig tudok visszaemlékezni, ott történt az elmúlt idők első emlékezetes eseménye. Igazából egy-két nappal hamarabb kezdődhetett azáltal, hogy megjött az igazi hideg, miközben nekem még minden téli cuccom otthon van. Csütörtökön a szervezetem egy jó kis megfázás keretében ezt tudatta is velem. Azért emlékezetes ez az esemény, mert még mindig tart, de szerencsére nem komoly. Picit aluszékonyabb vagyok, de szerencsére nem folyik ki a szemem a monitor előtt. Sőt, pénteken kifejezetten jól haladtam a programozással. Rájöttem, hogy fel kell rakni a fejhallgatót, berakni valami jó zenét, kábé 5-10 percig a zene elvonja a figyelmem mindentől (a munkát is beleértve természetesen), de utána ez megfordul, és segít belezökkenni a teendőkbe és kizárni a külvilágot. Fontos, hogy ne legyen halk a zene, mert akkor végig az vonja el a figyelmet. Legalább közepes hangerejű, de inkább picit hangos legyen, akkor könnyű elérni, hogy ne kelljen rá figyelni.

Az egyetlen bibi, hogy viszonylag kicsi a fejhallgató, a fülemet fizikailag a fejemhez préseli, ami nem túl kellemes egy idő után. A télikabát mellett az otthoni fejhallgatóm is szerepel a Top 10 Nagyon Hiányzó Cuccok listámon. Hangminőségre viszont nagyon jó a fejhallgató, vagy csak nekem kezd egyre vájtabb lenni a fülem, mert több számban is rátaláltam a zongorafutamra, ami eddig elbújt előlem. Érdekes, valahogy sokszor a többi hangszert jobban meghallom a pop-rock zenében, mint a zongorát (már feltéve persze, hogy nem az a fő hangszer, hanem csak egy a nagyon sok közül). Majd ha elhozom otthonról a fejhallgatómat, akkor összehasonlítom a kettőt, kíváncsi leszek.

A programozás után viszont már nem kellett fejhallgató, élőben jött a rock a céges ünnepváró bulin. Kicsit lassan és nehézkesen indult be (viszont jó volt a kaja), de aztán a buli is remek volt. Élőben tolt valami zenekar sok fúvóssal és egyéb rockhoz szükséges hangszerekkel valami általam meghatározhatatlan típusú zenét, ami annyira nem tetszett, de kétségtelenül nagyon profik voltak. A szünetben volt air guitar verseny, ahol igazi rockzene részletekre kellett az önkéntes jelentkező kollégáknak produkálniuk magukat. Nem kis meglepetésünkre a szobánkban ülő csöndes, vékony hangú, visszahúzódó természetűnek tűnő pakisztáni leányzó toronymagasan vitte a pálmát – akarom mondani a felfújható gumigitárt, ami a nyertesnek járt. Aztán ismét a zenekar jött, majd a végén DJ, kábé hajnali kettőig.

Szombaton értelemszerűen nem keltem túl korán, mondjuk 11 körül. Este 8-ra hivatalos voltam Henrik lakásavatójára, előtte két dolgot terveztem csinálni: mosni és karácsonyi bevásárolni. Reggel jött e-mail Balázstól (nem a lakótársamtól, ő most otthon van, hanem a másiktól), hogy mit szólnék este egy pókerpartihoz, meg hogy hol legyen. Írtam neki, hogy nekem aznap nem jó, de másnap este jöhetnek hozzánk. Persze Petinek, lakótársamnak elfelejtettem szólni erről. És én is megfeledkeztem az egészről, miután szombat estig nem jött válasz erre a felvetésre. Na de ne szaladjunk előre ennyire.

Szóval megtelt a szennyestartóm, ami két adagnyi mosandót jelent. Lementem, láttam hogy megy a mosógép, de a vége felé jár. Petivel picit tanakodtunk, hogy mi a teendő, ha valakinek lejár a programja, de nem megy érte. Ő azt mondta, hogy neki már pakolta ki valaki a cuccait, szerinte ez teljesen rendben van. Én is így gondoltam, ezért picivel később, déltájt lementem, hogy lesz ami lesz, most már biztos lejárt az a program, elindítom az enyémet. Ámde épp lent volt a srác, pakolta át a kimosott cuccait a szárítóba, és mutatta, hogy van nála még egy adag. Jó fejnek tűnt (itt még), kérdezte hogy nekem csak egy adag-e, udvarias akart lenni és talán előreengedni, de mivel mondtam, hogy nekem két kör is lesz, és egyébként is ő volt ott előbb, rakja be ő, aztán utána jövök én. Zárójeles megjegyzés, hogy ami ágyneműt, lepedőt, törölközőt, ilyesmiket készült berakni, azok úgy néztek ki ránézésre, mint amiket én már legalább 5 éve kidobtam volna a kukába, és amiken tippem szerint egy mosás nem sokat segít.

Irány be a városba. Ajándéknézegetés. Naná hogy nem találtam semmit persze. Egy vagy talán másfél óra nézelődés után vissza haza a mosógép miatt. Az adott cuccok persze benn voltak a mosógépben, én szedtem ki azokat és raktam a gép tetejére. Beigazolódott a sejtésem, kimosott állapotban is undorítóan néztek ki. Saját cuccok be, mosógép beindít. Persze még egy kis logisztikai problémát meg kellett oldani: a mosóport fent kell betölteni, tehát érdemes a szomszéd ruháinak kirámolása előtt megejteni.

Irány vissza a városba megint. 6-7 villamosmegálló a központ, nem vészes, de nem is olyan hűde közel, hogy élmény legyen egyfolytában hazapattanni. Megint nem találtam semmit. Aztán vissza a mosógép miatt. Útközben megnéztem a házunkhoz elég közel lévő publikus mosodát. Rakat mosó- és szárítógép, melyek zsetonnal működnek. Egy 40 fokos mosás 7 frank, 25 percnyi szárítás újabb 4 frank, az két adag ruhára bő 3000 magyar pénz, jajj. Bár az idő pénz. Hogy mennyi, az jó kérdés. Szóval délután négy körül járhattunk, amikor konstatáltam, hogy a lepedők még mindig a mosógép tetején, az illető első adag cucca meg még mindig a szárítóban. Kipakoltam azt is, első adag ruhám eggyel balra (azzal is szívesen elbeszélgetnék, aki a két gépet egymástól jó messze rakta, nem ám egymás mellé), második adag ruha a mosógépbe be, mosópor nemtriviális módon betölt, mindkét gép indít. Én újra be a városba.

Picit ismeretlen utakra tévedtem (szándékosan), és találtam tök jópofa dolgokat. Például négyszintes játékboltot, ahol 1-1 szint dedikáltan a tipikus fiú- és a lányjátékok számára van kitalálva, és további két „koedukált” emelet is van. Sok időm nem volt körülnézni (a mosás ugye), de másnapra beterveztem, hogy visszatérek.

Este 6 körül haza. A ruhák a pipeline-ban eggyel tovább. Az első adag elkészült, és bár a szárítógép legalább 1 órán keresztül ment, mégsem lettek tök szárazak, tehát itt fent a lakásban kiteregettem őket. Jó fáradt voltam, kicsit ledöglöttem.

Kábé egy órával később lementem. A második adag ruha (tudjátok még követni? aminek a szárítóban kellett volna száradnia) a szárító tetején tök nedvesen, a szárító működik ezerrel, a redvás lepedők meg sehol (gondolom a szárítóban, de annak nem átlátszó az ajtaja). Egy pillanatig gondoltam, leállítom, kivágom a földre ami benne van és visszarakom az én cuccaimat. Aztán elszámoltam tízig, és kiteregettem. Szeretném azt hinni, hogy van valami reális magyarázat. Például hogy a gép elromlott és hibából hamarabb leállt. Az illető srác pedig van olyan rendes, hogy csak steril gumikesztyűvel nyúl hozzá mások cuccaihoz (saját cuccainak állapotát látva a gumikesztyű használata nem is lenne olyan meglepő), így nem tűnt fel neki, hogy azok tök nedvesek. Hmmm, vajon miért megy olyan nehezen elhinni magamnak egy ilyen mesét?

Szóval így, hogy ráment az egész szombatom (jajj bocs, nem az egész, utána jött csak a lakásavató szintén hajnali 2-ig), elgondolkodtató, hogy inkább a közeli mosodába menjek legközelebb.

Állítólag az egész mosógépes őrület mögött az áll, hogy régen míg a férjek dolgoztak, addig a feleségek számára ez volt a közösségi élet. A pincében. Hát, amíg kézzel mostak, addig még csak-csak el tudom hinni ezt a mesét, de a mosógép megjelenésével már elég hülyén hangzik. Meg egyébként is, tegyük fel, megpróbálom elképzelni, hogy háziasszony vagyok, és közösségi életet szeretnék élni a házban a többi háziasszonnyal. Szerintem inkább főzicskézésre hívnám át őket, mint közös mosásra. Az meg egy másik dolog, hogy talán jó lenne haladni a korral...

Vasárnapra két dolgot terveztem. Napközbenre vásárlást, estére pedig lepénysütést, azzal a céllal, hogy szülinapomat megünnepelendő bevigyem a cégbe. Mondtam is Petinek, hogy ha nyitva van a közeli bolt (amihez nem sok reményt fűztem), akkor visszajövök azonnal, egyébként meg csak soká. Merthogy nyilván a mirelit meggyet nem a karácsonyi bevásárlás elején veszi meg az ember, hanem a végén. Na a közeli bolt természetesen nem volt nyitva, ez nem lepett meg. Ami viszont meglepett, az az, hogy szinte semmi más nem volt nyitva. Az egész Bahnhofstrasse (Váci u.), az összes igazi bolt és az összes karácsonyi fából összetákolt pavilon zárva volt. A játékboltról nem is beszélve. Maradt tehát maga a pályaudvar a rakat állandó és a rakat ideiglenes árussal.

Itt már nem tudom, hányadszor jártam körbe az árusokat, és már kezdett egy-egy ajándékjelölt kikristályosodni, amikor felhívott Ania kolléganőm, hogy itt vagyok-e, és csatlakozhat-e hozzám. Ez roppant jó ötlet volt, mert jót dumcsiztunk, meg felhívta a figyelmemet pár tök jó boltra, ami elkerülte a figyelmemet. Aztán valamikor este 6 körül hívott Peti telefonjáról Eszter (fent említett Balázs barátnője), hogy ugyan hol vagyok már, merthogy ők ott vannak nálunk pókerezni, és egyébként is Petitől úgy tudják, hogy süti alapanyagokért pattantam le sok-sok órával azelőtt, és egyébként is, mikor csinálom meg a lepényt nekik?... Hátbakker. Ráadásul már mióta próbáltak hívni, csak a pályaudvar nyüzsijében nem könnyű meghallani a telefont. Sprint a boltba azonnal, dupla adag lepény alapanyag beszerezve, majd haza. Kissé nagyon gáz, teljesen elfeledkeztem erről a bizonyos partyról. Meglepődöttségemet fokozta, hogy további nem várt vendégek is voltak a lakásban. De ekkor még mitsem sejtettem. Ám pár perc múlva, amikor Eszter megmutatta az új gitárját, és elkezdett pötyögni valamit, és néztem hogy de szépen szól, meg de ügyesen játszik, és már a végére ért, amikor leesett, hogy hmmmm, ez mintha a klasszikus „happy birthday to you” lett volna. Á, biztos hallucinálok. Eljátszotta még egyszer, ekkor már minden kétséget kizáróan az volt. Majd az ajtóban megjelent valami fénylő tárgy. Nem, nem ufó, hanem torta gyertyákkal. Na, kész voltam. Azt hittem, a tavalyi übermeglepetésbuli után idén nem tud velem senki sem kitolni... Tévedtem. :-)

Volt karaoke, volt póker, volt túróscsusza, volt Egmont keksz (bizony, Eszter és Péter csináltak nekem ilyet, a keksz tetejébe bele voltak nyomva a betűk, az öcsémről elnevezett világhírű Albert keksz mintájára, bár ez a keksz (vagy süti?) sokkal finomabb volt). (Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megemlítsem, hogy az összes magyar googlert vagy Péternek, vagy Balázsnak hívják, és mindenkinek az összes nőnemű hozzátartozóját (feleségét, barátnőjét, húgát stb.) vagy Eszternek, vagy pedig Kingának. Ha valakit mégsem, az mérési hiba. Így például az előbb említett két ember közül sem Eszter, sem Péter nem egyezik meg a pár bekezdéssel feljebb említett druszájukkal.)

Na meg persze előbb-utóbb volt cseresznyés-málnás lepény is. Tök jó ilyen sokadszorra készíteni el ugyanazt a sütit. Az ember megtanul érdekes dolgokat. Például hogy ha a receptben az van, hogy meg kell nyomkodni a meggyet, hogy kijöjjön a leve, akkor az nem véletlenül van ott. Meg hogy ha az elkészült masszát a tepsibe átöntve az feltűnően kevés és feltűnően könnyen folyik, akkor a liszt kimaradt belőle. Továbbá hogy a meggyet nem praktikus málnával helyettesíteni, mert a sok kis apró mag belemegy az ember fogai közé, és ez valamelyest csökkent a süti élvezeti értékén (feltéve persze, hogy az összehasonlítás alapjául szolgáló meggy egytől egyig ki van magozva).

És természetesen volt sör, forralt bor és pálesz is, ezek nélkül nem lehetett volna teljes az este.

Szóval buli volt megint kábé fél háromig. Aztán alvás, hiszen másnap meló. Hajnali 10 körül sikerült felkelnem, tettem-vettem, mosogatógépbe minden be, program beindít, a második adag (előző este elkészült) lepénnyel kezembe cégbe be. Gondoltam majd jól meglepődnek. De nem, én lepődtem meg, mert azzal fogadtak, hogy boldog szülinapot kívánnak. Hátbakker... Én meg csak álltam ott, és nem tértem magamhoz...

Igen, egyre biztosabb vagyok benne... Világméretű összeesküvés áldozata vagyok. Vagy lehet, hogy a világ nem is valódi körülöttem, csak képzelem az egészet. Két szülinap egymás után, és mindkettőn a legváratlanabb módon lepnek meg a legváratlanabb emberek. Megérdemlem mindezt? Sajnos nem hiszem. Szóval nem értem. Viszont köszönöm mindenkinek! Na mindegy. Akarom mondani, mind1, Bencét idézve, vagyis bináris 11111. Idáig még egy kézen el lehet számolni.

Azt meg már csak nagyon titkon merem remélni, hogy pusztán a vak véletlen műve, és semmi köze hozzám, hogy ex-kollégáimnak épp vasárnap jutott eszükbe újabb UHU-Linux tesztkiadást csinálni, melyet épp XXXI kódnévvel illettek. Nem, ekkora összeesküvés a hátam mögött teljesen kizárt. Ez biztos csak véletlen. ;)