New York, New York

Legutóbb az irodából jelentkeztem egy villámbloggal, ahova bőven több, mint egy óra alatt sikerült eltalálnom a szállásomtól. Nos, visszafelé kábé három perc volt az út gyalog.

Szombaton korán keltem, és céltalanul nekivágtam a városnak. Persze nem kell túl sokat készülni ahhoz, hogy az ember fel tudjon sorolni két napra elegendő turistalátványosságot. Big Ben, Buckingham Palace, Tower Bridge, Hyde Park... várjunk csak... ja nem, nem London!

Nekivágtam dél felé Manhattan keleti szélén, a Hudson folyó túloldalán New Jersey felhőkarcolóit és az egyre közeledő francia zöldséget csodálva. Hosszas séta után az üzleti negyedhez érkeztem meg. Vetettem egy pillantást a gödörre (eddig azt hittem, hogy közvetlen a parton állt a két torony), ahol lázasan folyik az építkezés, bár függőleges irányba még nem kezdett el kinőni a földből. Eljutottam a Szabadságszoborhoz menő hajóig, ám reggel 10-kor már csak hajójegyet tudtak volna adni, a szoborhoz fölmenéshez már késő volt. Fényképeztem pár mókust, ám itt annyira közel élnek az emberhez, hogy ez nem volt nagy kihívás.

Következő célom a Central Park volt, ám előtte megpillantottam a „sífelvonót”, amelyről már olvasam, de nem tudtam, hogy hol van. Mentem vele egy kört, sétáltam picit a Roosevelt-szigeten, ahova ez vitt. A másik váratlan meglepetés a Central Park előtt a Pozsy-féle Apple bolt (merthogy arra persze nem emlékeztem, hogy az itt keresendő). Ide is beugrottam egy pillanatra. Majd tényleg Central Park.

Itt az első meglepetést a koripálya okozta, erre nem gondoltam volna. A második meglepetés az volt, hogy tudtam ugyan hogy nagy ez a park, de nem gondoltam volna, hogy ennyire nagyon-nagyon nagy. (Bár annyira azért nem nagy, hogy a felhőkarcolók ne látszanának bárhonnan.) Az elején úgy képzeltem, hogy az egyik széléhez közel elsétálok a végéig, majd a másik szélénél vissza. Hosszanti irányban kábé a park negyedénél letettem erről. A harmadik meglepetést pedig a túlvégén lévő még egy koripálya szerezte.

Kolombusz karikája, majd az idő négyzete következtek. Érdekes módon ez utóbbi nem tartogatott igazi meglepetést – pont olyan, mint a filmeken. Az egyetlen igazán izgalmas része az M&M's bolt. Na ez aztán tipikus Amerika. Ekkora kultuszt építeni egy drazsémárka köré! Hatalmas hengerekben színek és ízek szerint külön a kis bogyók, ezekből is lehet szedni, meg díszdobozos speciális csomagolások, továbbá az ég-világon mindenféle tárgy, amire csak rá lehet rakni a logót, a bögrétől a szatyrokon át a boxeralsóig, mindez három emeleten. Egy pillanatra szintén három emeletes, óriáskerekes játékboltba is benéztem, de szörnyen buta amerikai játékokkal volt tele.

Este kirúgtam a hámból (már csak azért is megtehettem, mert tudtam, másnap vacsorára csak löncshús lesz), itteni kollégám javaslatára egy igazi olasz pizzát ettem, a legrégebbi és mind a mai napig az egyik legnépszerűbb és legjobb olasz étteremben. Előtte kicsit kolbászoltam a környéken, a kínai és az olasz negyedekben. Ez a kettő teljesen összeér, helyenként majdhogynem összeolvad. Az étteremben háromnegyed órát kellett várnom hogy leülhessek. A pizza tényleg nagyon finom volt, bár valahogy ez nem tipikusan az a kaja, ahol a finomságot az egekig lehetne fokozni. Mellé három koktél is lecsúszott, így az esti alvással nem volt gondom.

Vasárnap fél 9-kor az első hajón voltam a zöldség felé. Fel is mentem, ameddig csak lehet (épphogy a talpazat tetejéig). Komolyan mondom, a repülőtereken ami biztonsági ellenőrzés van, az elbújhat az itteni mögött. A fémdetektoros kapu levegőt is pöfékel (fene tudja, hogy ez mire jó). A zsebemben domborodó használt zsebkendőt is többen kivetették, kirázatták, hogy nincs-e abban valami.

Volt nálam kaja-pia, amit nem szabad felvinni, így beraktam a megőrzőbe. Még a megőrző is kulcs helyett ujjlenyomattal azonosítja az embereket.

A hajó utána egy másik szigetre vitt át minket, ahol a bevándorlási múzeum található. Rakat unalmas statisztika látványos formába öntve. Nem túlzottan érdekelt, és kezdtem is rettentően elálmosodni, így alig öt percet töltöttem itt. Hazamentem, és kidőltem pár órára.

Este felmértem a terepet az Empire State Buildingnél, de nem mentem fel, határeset, hogy befért-e volna a vacsora előtt. 7-kor kezdődött a „vacsi” a Times Square közvetlen közelében. Löncshús minden mennyiségben. Úgy voltam vele, hogy a Broadway-en igencsak jó lenne megnézni valami musicalt, de hát ugyan honnan tudjam, hogy mit érdemes. Aztán megpillantottam a Monty Python-féle Spamalot hirdetését, és többet nem volt min gondolkozni, rögvest megvettem a jegyet (még előző nap). Lényegében a Gyalog galopp története, de jópár egyéb zenei betét meg sok egyéb Python-részlet garantálta a tömény röhögést, nagyon jó volt!

Az előadás után az Empire State Buildingbe akartam felmenni. A színházból kifelé jövet egy pacák esernyőket próbált mindenkinek eladni – nem alaptalanul. Az utcáról nem látszott az ESB ködbe burkolózott teteje. Felmehettem volna, de nem sok értelmét láttam. Inkább haza aludni.

Hétfőn reggel baromi korán keltem, úgy 6 óra körül, és örömmel vettem észre, hogy van ám konnektor a szobámban, csak az ágy pont eltakarja. (Mondtam már, hogy vacak diákszállóban lakom, hogy inkább az ébren töltött időkre költsem a pénzt, ne az alvásra?) Ennek örömére nekiálltam offline blogolni, megírtam ez a bejegyzést egészen idáig. Most meg már délután van, a reptérről folytatom. Van időm bőven a gép indulásáig.

Úgy terveztem, hogy délután 1 körül indulok el központból a reptérre, ez jó kell hogy legyen a fél 4-es géphez. Mivel a szállást 12-ig el kellett hagyni, ezért inkább elhagytam jóval korábban (az előző blogdarabka befejezése után), és átcuccoltam a cégbe, ahol meg is reggeliztem. Ezután elnéztem a Wall Streetre, közben szerencsémre a köd nagyjából felszállt (bár felhős maradt az idő), majd felmentem az Empire State Building tetejére. A 86. emelet viccesebb, mert ki lehet menni a szabadba és elvileg körbe lehet sétálni (bár a déli oldala le volt zárva, minden bizonnyal a nagyon erős szél miatt). A 102. emelet zárt, és a legtöbb üveg picit sötétített, ami az egyébként is kissé borús időt még borúsabbá tette, viszont a látvány kétségtelenül jobb onnan fentről. Például a Central Parkból „lentről” csak apró cafatok látszottak, fentről meg jól kivehető volt az egész (kivéve a közeli vége, amit a többi felhőkarcoló eltakart). A másik irányba, a Staten Island, Szabadságszobor, meg ilyesmik irányába is még sokkal jobb átfogó képet nyújtott a felső szint.

Egyébként furcsa itt az időjárás. Szinte mindig fúj a szél, hiszen tengerparton, szigeten vagyunk. Valószínűleg ez is kell ahhoz, hogy ne fulladjon meg szmogban a város. Amikor megérkezett a repülő, fagypont körüli időt mondtak, bár péntek este nem éreztem olyan hidegnek. Szombaton és vasárnap viszont téyleg nagyon hideg volt, és helyenként még apró hópacákat is lehetett látni városszerte. A Spam után pedig kifejezetten fáztam (jó, szokásom szerint nem voltam túlöltözve). Aztán jött az eső, és úgy felmelegedett, hogy ma nem én voltam az egyetlen, aki egy szál pólóban mászkált. A Kárpát-medencében kifejezetten lassan, ritkán változik az időjárás. Ez itt valószínűleg a másik véglet.

A „kilátó” után még beugrottam gyorsebédelni, majd vissza a cégbe felkapni a cuccaimat. Kissé azonban elszámoltam magam. Előzetes elképzelésemhez képest kábé fél óra késésben voltam. És előzetes elképzeléseim sem bizonyultak túlzottan megalapozottaknak. Azt hiszem, nagyon nagy hülyeség volt kábé fél órát saccolni az útra. Ez nem a budapesti metró. Meg az egész város nem Budapest. Háromnegyed óra volt csak a metró, aztán még majdnem fél óra a reptéri magasvasút, ami az orrom előtt ment el. A gép indulása előtt 40 perccel értem a reptérre. A check-in sor előtti hölgy megnézte, tud-e segíteni, de mondta, hogy reménytelen, és hogy álljak be a (félórás, hehe) sorba. Beálltam, mit volt mit tennem... Az összes biztonsági ellenőrzés meg ilyesmik után egészen pontosan akkor értem a kapukhoz, amikor a gépem indult. Természetesen nélkülem. Most van bő két órám a következőig, arra megpróbálnak felrakni. Meglátjuk, mi lesz belőle.

Majdnem két órával később: Kaptam igazi jegyet, tehát most már biztos, hogy ezzel a géppel megyek. Már most késik háromnegyed órát. Elunom magam. Arra számítottam, hogy kolléganőmmel együtt repülök ezen a szakaszon, így az olvasnivalót (német tankönyv, brrrr) a bőröndbe raktam. Ilyenkor miért nem az a gép késik, amelyikkel eredetileg mentem volna?

Fura ez a Manhattan. Nagy élmény volt, de ez a szűk 3 nap pont elég volt belőle nekem. Szép felhőkarcolók, közöttük néha szép, de többnyire csúnya tűzlétrás alacsonyabb házikók. Koszos, szemetes utcák. Leírhatatlanul lepukkant állapotú metró. Főleg az állomások. Mállik a vakolat, eszi a penész, csöpög a víz. Érdekes emberek. Olyanok, akikre Európában kirekesztően nézne a többség, vagy legalább gázosnak vélné kirívó, feltűnő viselkedésük miatt. Itt minden sarokra, minden aluljáróra, minden metróra jut több is. Az összes kézzel fogható tulajdonsága alapján nyomasztónak kellene lennie. De valahogy mégsem az. Érti ezt valaki?