Hajnal

Három érdekes dolog történt pénteken. Az egyik, hogy „távirányítással” végre-valahára összepakolta cuccaimat a költöztető cég, remélhetőleg a héten megérkeznek.

A másik: este elmentünk megnézni az ötvenedik szülinapját ünneplő West Side Story-t. Ugyanabban a színházban játsszák, mint legutóbb a Queen musicalt, és majdnem ugyanott is ültünk (az erkély leghátsó sorából nagyon jó a kilátás, és olcsó is). Ekkor még nem tudtam, hogy a hátsó sornak van még egy előnye. Mögötte fal van, kényelmesen hátra lehet hajtani a fejemet és szunyókálni egyet. Persze nem jó, hogy álmos voltam, de ha egyszer ez van, nincs mit tenni. Valószínűleg nem volt szerencsés választás a péntek este, nemcsak azért, mert az egész munkahét mögöttünk állt, hanem azért sem, mert péntek délutánonként van sör-bor a cégben, most épp borpárti voltam, ez is nyilván segített kidőlni. Persze aztán felébredtem, a szünet után teljes egészében a darabra figyeltem. Mégis, valahogy nekem nem tetszett. Nem volt rossz, de annyira nem ragadott magával. (Nem igazán ismerem a darabot, egyszer láttam a filmet tévében, de az tetszett.)

A harmadik nem is annyira különös. Már-már természetes. Mivel nem akartam a ruhatárral bíbelődni, a laptopot bennhagytam az irodában, így az előadás után bementem érte. Hogy mi lett belőle, az szerintem könnyen kitalálható. Természetesen éjjel 1-ig Guitar Hero-ztunk.

Szombaton két adag mosás, majd a várost jártam céltalanul össze-vissza, élvezve a napsütést. Elmentem egy random villamossal a végállomásáig, ahol még nem jártam. Csak úgy. Aztán gyalogoltam a folyóparton, és arra gondoltam, de jó lenne, ha már itt lenne a biciklim, amit a költöztetők hoznak; aztán meg arra gondoltam, mekkora ökör vagyok, hogy nem jutott eszembe: a pályaudvaron lehet ingyen bérelni. A sok séta után fáradtan haza, majd hihetetlenül korán lefekvés.

Vasárnap (vagyis ma) ugyanis hardcore síelés várt ránk. Amikor a legelső síelést terveztük, kinéztük a főpályaudvarról 8.37-kor induló vonatot. Aztán más, gyakorlottabb síelők javasolták a 7.37-et, és nagy nehezen beadtuk a derekunk. Szóval így történt, hogy eddig három ízben síeltem, mindháromszor ilyentájt induló vonattal mentünk. Ehhez az ébresztőt kábé egy órával előbbre kell beállítani. Namost képzeljétek el, hogy évek óta a reggel 9–10 körüli keléshez vagyok szokva, és valamiféle rejtélyes (valószínűleg pszichológiai) oknál fogva nagyon rosszul alszom, ha tudom, hogy időre kell felébrednem. Ilyen feltételek mellett a 7.37-es vonatot elérni egyenesen merénylet.

A hardcore síelés, amit ma produkáltunk, annyit tesz, hogy a tömeget megelőzendő a 6.37-es vonattal megyünk. Az egyik mobilom 5.35-kor, a másik 5.40-kor csipog, ébresztő, repülőrajt! Ezúttal nagyon kevesen: csak Zoli a vadi új lécével, és én. Kiválasztottuk a korábbi három síelés közül a nekem legjobban tetsző helyszínt, konkrétan a Flims–Laax pályarendszert.

Az előző három síelésem valahogy nem volt az igazi. A pályák nem voltak igazán jók. Próbáltam tanítgatni-kísérni újonc síelőket, ami szükségszerűen azzal jár, hogy lassabban haladok, kevesebbet síelek. Előtte még bérlés is velük, meg ilyesmik. Aztán valahogy gyorsan el is szállt az idő.

Most minden gördülékenyen ment. Fél 9 körül már a felvonóban ülhettünk, és kevés megállással, nagyjából azonos sítudással, nagyjából azonos tempóban rengeteget csúsztunk, bejártuk csaknem az egész pályarendszert, ráadásul az előző alkalmakkal ellentétben végre majdnem mindenütt nagyon jó volt a hó, kifejezetten élmény volt!

Fáradt vagyok. Jólesik. Megyek aludni. Jóccakát!

Ui.: Bocsi, nem sikerült értelmes címet kitalálnom a bejegyzésnek.