egmontnemmennilondon

Holnap nem megyek Londonba.

A történet talán egészen a múltkori amerikai kiruccanásunkig nyúlik vissza. Ugyanis amíg mi kint voltunk, addig két új srác is jött a csapatunkba, Zürichbe, de ők lekéstek erről az útról, ám egyre inkább esedékessé vált, hogy bepótolják.

Aztán feleszméltünk, hogy az nem az igazi, ha ők kimennek, mi meg ittmaradunk. Az amerikai (azon belül is nyugati parti) központú csapat egyik legnagyobb hátránya az időeltolódás miatti nehézkes kommunikáció. Ezen nem sokat segít, ha ők közelebb vannak a tűzhöz, mi meg távolabb tőlük, akikkel napi szinten együtt kellene dolgoznunk. Ráadásul Mountain View-ban vannak az öreg rókák, akiktől személyes ottlét során sokat tudnánk tanulni. Az egészhez tegyük még hozzá azt is, hogy az én szemszögemből nézve eléggé szerencsétlen időpontban volt az első út. Kalandnak persze tök jó volt, de két hét után annyira új voltam, hogy szinte alig volt értelmes szakmai kérdésem. Most meg már tele vagyok velük.

Ott tartunk tehát, hogy eldöntöttük, ismét megyünk, mindnyájan. Persze a részleteket, például az utazást meg kell szervezni. Lehetőleg menjünk együtt, bár ez később a sok-sok egyéni extra igény miatt nem igazán jött össze. Mindenki utál ilyen hosszan repülni. Ráadásul átszállással, hiszen nincs közvetlen Zürich–San Francisco járat. Szóba került, hogy az amerikai légitársaságnál (amellyel a múltkor repültem) mennyire gyér a kiszolgálás és mennyire gagyi műsorok mennek a néhány közös tévékészüléken. Bezzeg a britek rendes kaját adnak, és mindenki saját maga válszthat rakat film közül a szék háttámlájába épített monitoron. Egyértelműnek tűnt a választás.

Már csak egy fő kérdés maradt: a hétvégét itt Zürichben, vagy ott Mountain View-ban szeretnénk-e eltölteni. Meglehetősen hosszú hétvégéről van szó. Hétfőn ugyanis szünnap lesz az amcsiknál, holnap (pénteken) meg már utazunk (az azért igazán nem járja, hogy mindig hétvégén repüljünk, tudtommal hivatalosan is munkaidőnek számít a céges utazás), ráadásul a Föld is a szerencsésebbik irányba forog, és a jetlag is ebbe az irányba vészelhető át könnyebben. Szóval hosszasan filóztunk az emitt vagy amott kérdésen, mígnem egyszercsak felötlött a harmadik lehetőség gondolata: se nem emitt, se nem amott, hanem középütt. Miért ne töltenénk ott a hétvégét, ahol átszállunk?

Az előző kettő összerakásából máris kialakult egy gyönyörű londoni hétvége terve. Emlékeztek a Queen-musicalre, amit meg akartam nézni ott? Hát, picit elbizonytalanodtam, végtére is egyszer már láttam, és másodszorra az ilyen nem szokott akkora élmény lenni. Emlékeztek a csúszdára, amit ki akartam próbálni? Kiderült, hogy az csak egy ideiglenes kiállítás része volt. A titkon remélt ingyen szállás sem jött össze. Egyszer régen szűk két napot voltam Londonban, szívesen visszamennék, de elkezdtem kacérkodni egyéb lehetőségek gondolatával is. Hiszen vannak helyek, ahol még egyáltalán nem jártam. Például Amszterdam. Talán ott lehetne ingyen szállásom. Meg lehetne tekerni egy jót. (Jut eszembe, ma biciklivel mentem dolgozni!)

Aztán ahogy így folytattam a gondolkodást, visszajött a képbe az a bizonyos nem annyira jó amerikai légitársaság. Többen is próbáltak rábeszélni. Mármint nem a légitársaságra, hanem a közbülső megállóra. Egyik legfőbb érvként azt hangsúlyozva, hogy ide a szomszédba bármikor átugorhatok egy hétvégére, a tengerentúlra viszont macerásabb. Nagy nehezen, de beláttam, igazuk van.

A szívem még mindig Londonba, Párizsba, Amszterdamba húzna. A gép viszont New Yorkba repít. Félek, hogy nem fog tetszeni. Remélem, tévedek. Mindenesetre ne sajnáljatok, valahogy csak túl fogom élni ezt a szűk három napot, az biztos. :-)

Utána 4 héten át ismét Mountain View-ból jelentkezem. Ott most 16-18° a nappali csúcshőmérséklet. Nem, nem Fahrenheit.