Lac Léman

Van itt részben Svájcban egy olyan tó, amelyet a bennszülöttek Lac Léman-nak hívnak. Minden normális nyelvben a legnagyobb városáról, Genfről kapta nevét.

Az előző bejegyzéshez képest a rá következő hétvégénél járunk, amely Pünkösd miatt szintén szimpatikus hosszúságúra sikerült. Szombaton vettem egy tömbnyi napijegyet magamnak meg a biciklimnek, valamint egy útikönyvet, felültem a Genf felé tartó vonatra, és nekiálltam kitalálni, hogy akkor tulajdonképpen hova is megyek. A nagyobb tóparti városok (Genf, Lausanne, Montreux) mellett esélyes volt még tetszőleges random közbülső hely, vagy bármi, amit találok.

A Genfi-tó olyan alakú, mint egy banán, amit pisztolyszerűen fog az ember a rajzon tőle jobbra állóra. A bal oldalon lefelé van a hosszú szára (szerintem itt kell megkezdeni a banánt), ez Genf, fent középen Lausanne, a jobb oldali, nagyon enyhén lelógó csücsök pedig Montreux. A déli, rövidebb ívének nagy része Franciaországhoz tartozik.

Arra számítottam, hogy a vonat Lausanne-on keresztül megy, ott ér ki a tópartra és onnan kezdve a víz mellett halad. Kiderült, hogy félóránként jár a vonat, és minden második valóban erre megy, de én egy olyanra ültem, ami gyorsabb (ICN, amelyik jól bedől a kanyarokban, erősen rájátszik a kanyar ívére és a pálya ferdeségére, és tényleg nagyon gyors), kerülőúton megy, és így ugyanannyi idő alatt ér oda, de Lausanne-on túl lyukad ki a vízhez.

A kalauz jól megbüntetett. Merthogy volt ugyan biciklijegyem, de az nem elég. Márminthogy egész konkrétan az ICN típusú vonatokra nem elég, hanem helyjegy is kell a cangának. Valószínűleg azért, mert alig van biciklitároló hely, az is elszórva a vonat több különböző pontján, és nem akarnak torlódást. Ehhez képest itt a 3 biciklinyi helyen az enyém volt kábé a hatodik, mivel az utolsó pillanatban szálltam fel. Mutatta is a kalauz, hogy ha bejutottam volna az első három bicikli helyére, akkor látnám kiírva, hogy kell helyjegy is, mert ha nincs, akkor bizony kemény 10 frank büntetést kell fizetni. Főleg az összeg nagysága volt sokkoló: ennyiből Svájcban még egy gyorséttermi ebéd sem jön ki. Szóval így jártam, röhögtem az egészen egy nagyot, most már ezt is tudom, illetve mivel azóta nem utaztam ilyen vonattal, ezért azt még nem tudom, hogy a helyjegyért kell-e fizetni egyáltalán, de szerintem nem. Szerencsére ez az egész hülyeség csak az ICN vonatokra vonatkozik, a többire sima bicójeggyel fel lehet rakni a biciklit. (Megjegyzés: a városban a villamosra, buszra is!)

Genfben főleg a tóparton bicikliztem csomót. Szép, szép, sőt, nagyon szép, főleg a tó, a magyar pocsolyánál bőven nagyobb, milliószor tisztább a vize, és még hegyek is vannak a háttérben; élveztem a napsütést meg a tó látványát meg ilyesmiket, de azért valahogy a város nem fogott meg annyira. Persze végigmentem a főutcán, volt élet rendesen, de egymagában, egy biciklivel mit csinál ott az ember? Inkább fel s alá tekergettem, picit irigykedve néztem a szörnyen hideg tóban fürdő emberkéket, majd este hazamentem.

Hazafelé Lausanne-on keresztül menő vonatra szálltam, és bámultam ki az ablakon... és ami a Lausanne utáni, odafelé ugyebár kikerült szakaszon tárult elém a sötétedés befejezte előtt picivel, az valami fantasztikusan csodálatos volt.

Vasárnap nem volt tehát kérdés, hogy az úticél a Genfi-banán közepe. Lausanne-ban körülnéztem gyorsan, aztán legurultam a tópartra (a város kissé feljebb van), ahol kívülről megnéztem az ideiglenes vidámparkot, tekergettem a tóparton, gyönyörködtem a kilátásban, majd elindultam volna az Olimpiai Park felé... csakhogy közben épp a kikötőnél jártam, amikor bemondták a hangosba, hogy beszállás a Montreux-be menő hajóra. Már rajta is voltam a hajón.

Baljós esőfelhők felé tartottunk. És bizony bele is mentünk rendesen. A hajón ez persze nem gáz, be lehet menni a fedett részre. Mire a másfél órás út végére értünk, elállt.

Egyetlen kihagyhatatlan programként annyit tudtam Montreux-ről, hogy ott van Freddie Mercury szobra, amit muszáj megkeresni, bárhol is legyen. Nem volt nehéz megtalálni, a parton áll és a hajó abból az irányból állt be a kikötőbe. Pár kattintás a fényképezőgéppel, aztán megindultam a parton előrefelé (Lausanne-tól távolodó irányba). Nem sokáig jutottam el, amikor az eső úgy gondolta, hogy még nem állt el véglegesen, mondhatni most kezd rá igazán. Pillanatok alatt ronggyá áztam, és hamar vissza is fordultam, bár mit volt mit tenni, igyekeztem viszonylag élvezni a szitut. Előbb-utóbb (inkább utóbb) elállt, közben persze a turisták eltűntek, kiürült a város. Ezt kihasználva még pár fotó a szoborról, majd irány megint ugyanabba az irányba, csak tovább.

Pillanatokon belül szembejött egy csodálatos tóparti kastély, amelyről akkor mit se tudtam, de aztán kiderült, hogy híres jószág, Château de Chillon névre hallgat és rabját még Byron is megverselte. Sajnos már zárva volt, pedig szívesen megnéztem volna belülről is. A tó mentén továbbhaladva Villeneuve faluig jutottam el, itt kezdett beesteledni. Felpattantam a visszafelé menő vonatra, és kimondhatatlan öröm fogott el, hogy végre Svájcban először olyan vonaton utazom, aminek nyitható az ablaka, ki lehet hajolni, fényképezni és élvezni a menetszelet.

Miután a vidámpark hírét elújságoltam Eszternek és Péternek (ugye emlékeztek a leggyakoribb keresztnevekre?), hétfőn együtt újra elmentünk Lausanne-ba, felültünk néhány szelídebb jóságra, majd átvészeltünk egy kisebb esőt. Ezután külön utakon jártunk. Megnéztem az előző nap kimaradt Olimpiai Parkot. Utána tovább tekertem közvetlenül a parton, kelet felé. A közvetlenül úgy értendő, hogy nem egyszer a biciklivel behajtani tilos táblával kijelölt út nincs meg 1 méter széles, beláthatatlan éles szögekben törik meg, egyik oldalán beton kerítés, másik oldalán kerítés nélkül a tó. Nem is értem, miért nem szabad itt biciklizni. :-)

Vicces nevű falvak vannak itt: Pully, Lutry, Cully. (A két szélső különösen magyarul kiejtve vicces, hosszú j hanggal.) Az egyiknél egy alkalmas helyen úgy döntöttem, hogy lesz ami lesz, nem érdekel, én bizony bemegyek a vízbe. Persze ez a döntés már korábban is érlelődött bennem, így volt nálam fürdőruci meg törcsi (bocsika). Csak hát a víz hőmérséklete ugye... nagyon-nagyon lassan és nehezen sikerült belemásznom nyakig. Utána viszont kifejezetten élveztem, úszkáltam, lubickoltam, nagyon-nagyon jól esett. Utólag megnéztem, 14-15°C körülit írtak a neten.

Picit még tovább tekertem, kacérkodva a gondolattal, hogy feljebb kéne mászni a hegyre, oda, ahol a Zürich felől Lausanne-ba menő vonat megy, hosszan-hosszan kanyarogva, nagyjából párhuzamosan a tóparttal és a tóparti vonattal (már amennyire két kacskaringós vonalra a párhuzamosság definiálható), és ahonnan olyan fantasztikusan szép kilátás nyílt a tóra és a domboldali szőlőkre. Elindultam hát fölfelé, tolva a biciklit természetesen, mivel ezek a domboldalak nem kicsit meredekek. A kilátás pedig szinte lépésről lépésre csodásabb lett, így szó nem lehetett róla, hogy a fenti vonatsínek elérése előtt feladnám. Feljutottam. Aztán a vonat mentén mentem picit visszafelé, Lausanne felé tendálva. Lentről nézve volt egy csodálatosan szép viadukt. Fentről nézve már nem volt olyan csodálatos, igencsak tériszonyom volt amikor végigmentem rajta. De megérte! Aztán ahova fölfelé szerintem legalább fél óra volt feltolni a bicót, onnan kábé két perc alatt legurultam vissza, és hulla fáradtan irány haza.

Fantasztikus hétvége volt, csodálatos tájak, melyeknek a fényképek (irány a galéria, ott vannak már!) csak apró töredékét adják vissza. És pont megfelelő hosszúságú. Két nap után még élt bennem, hogy vissza ide, három nap alatt kellően elfáradtam. Nem mintha nem vágynék ide megint, és nem hagytam volna ki izgalmas dolgokat, heteket el lehetne tölteni a tó partján, de kikapcsolódás gyanánt ez a három nap pont tökéletes volt. El is gondolkoztam, mi lenne, ha az egyhuzamban kivett szabadságok helyett mondjuk nyáron az összes hétfőt venné ki az ember. Vagy mondjuk csak azokat, amikor szép idő van. Érdekes gondolat. Egyszer talán kipróbálom.