2011/07/28
Bcn
La Rambla, Montjuïc, Tibidabo. La Pedrera, Casa Batlló, Sagrada Família, Parc Güell. Gaudí, Dalí, Picasso, Bon Jovi.
2011/07/14
Szünet
Hulla vagyok.
Évek óta nem voltam rendes, hosszú szabadságon. Talán nem is nagyon akartam menni. Szeretem, ha pörgök, ha élvezem a munkám, és ilyenkor nem akarom megszakítani, folytatni akarom teljes gőzzel.
Az utóbbi időben ez a pörgés azonban nagyon belassult. A békávéba még utolsó energiámmal beleadtam apait-anyait, de a fő projektemre, amin dolgoznom kéne, már nagyon nem tudok koncentrálni. Nem is tudom, mi hiányzik. Talán a kihívás, hiszen már nem hoz lázba a kódolás. Talán a motiváció, a szívből magaménak érzett cél. Vagy talán egyszerűen csak sok volt a két projekt egyszerre, és a másik sokkal jobban érdekelt. Agyilag leszív, és ezzel egyidőben érzelmileg nem tölt fel úgy, mint ahogyan egy szívemen viselt cél elérése feltölt, és amitől megérné a belefektetett energiát.
Szükségem van hatalmas kikapcsolódásra.
Most lesz rá egészen pontosan 80 napom.
Az első hónap nyaralás lesz, már nagyjából tele van programokkal, jóllehet a Földet nem tervezem megkerülni. Az azt követő másfélre viszont még ki kell találnom sokmindent. Talán abban is lesz még egy kis nyaralás, de sokkal inkább arról kellene szólnia, hogy segítsen megválaszolni, van-e valami más, amit igazán szívesen csinálok napi rendszerességgel, teljes erőbedobással. Ehhez pedig félek, hogy édeskevés lesz az az idő.
Októberben remélhetőleg feltöltődve, frissen megyek vissza a cégbe, és az elvárt szinten tudom folytatni a munkám. Az azonban már szinte biztos, hogy a szoftverösszerakás iránti korlátlan lelkesedésem nem fog visszatérni – nem is akarom hogy visszatérjen. Tizenakárhány év bőven elég volt. Innen kezdve pedig nagyjából két út áll előttem. Vagy elfogadom, hogy ez csak a munkám; megcsinálom becsülettel, de nem adok bele többet. Vagy pedig lelépek, keresek valami teljesen újat. A szünet egyik fontos célja, hogy segítsen megtalálni a választ; bár a végső döntést valószínűleg csak a visszatérés utáni hónapok tapasztalatai fogják tudni majd meghozni.
Évek óta nem voltam rendes, hosszú szabadságon. Talán nem is nagyon akartam menni. Szeretem, ha pörgök, ha élvezem a munkám, és ilyenkor nem akarom megszakítani, folytatni akarom teljes gőzzel.
Az utóbbi időben ez a pörgés azonban nagyon belassult. A békávéba még utolsó energiámmal beleadtam apait-anyait, de a fő projektemre, amin dolgoznom kéne, már nagyon nem tudok koncentrálni. Nem is tudom, mi hiányzik. Talán a kihívás, hiszen már nem hoz lázba a kódolás. Talán a motiváció, a szívből magaménak érzett cél. Vagy talán egyszerűen csak sok volt a két projekt egyszerre, és a másik sokkal jobban érdekelt. Agyilag leszív, és ezzel egyidőben érzelmileg nem tölt fel úgy, mint ahogyan egy szívemen viselt cél elérése feltölt, és amitől megérné a belefektetett energiát.
Szükségem van hatalmas kikapcsolódásra.
Most lesz rá egészen pontosan 80 napom.
Az első hónap nyaralás lesz, már nagyjából tele van programokkal, jóllehet a Földet nem tervezem megkerülni. Az azt követő másfélre viszont még ki kell találnom sokmindent. Talán abban is lesz még egy kis nyaralás, de sokkal inkább arról kellene szólnia, hogy segítsen megválaszolni, van-e valami más, amit igazán szívesen csinálok napi rendszerességgel, teljes erőbedobással. Ehhez pedig félek, hogy édeskevés lesz az az idő.
Októberben remélhetőleg feltöltődve, frissen megyek vissza a cégbe, és az elvárt szinten tudom folytatni a munkám. Az azonban már szinte biztos, hogy a szoftverösszerakás iránti korlátlan lelkesedésem nem fog visszatérni – nem is akarom hogy visszatérjen. Tizenakárhány év bőven elég volt. Innen kezdve pedig nagyjából két út áll előttem. Vagy elfogadom, hogy ez csak a munkám; megcsinálom becsülettel, de nem adok bele többet. Vagy pedig lelépek, keresek valami teljesen újat. A szünet egyik fontos célja, hogy segítsen megtalálni a választ; bár a végső döntést valószínűleg csak a visszatérés utáni hónapok tapasztalatai fogják tudni majd meghozni.
2011/06/30
20%-os projektem
Többek között arról is híres a Google, hogy lehetőséget ad dolgozóinak munkaidejük 20%-át nem a fő projektükön, hanem valami mással tölteni. Feltéve persze, hogy ez a bizonyos valami más azért nagyjából passzol a cég profiljába.
Akik igazán komolyan csinálják, azok valami teljesen újat építenek. Valami olyasmit, amelyikből egy új termék, új szolgáltatás növi ki magát. Csak hogy egy példát említsek, néhányan még 2005-ben, röviddel a Google Maps indulása után kísérletképpen összeálltak Portland tömegközlekedési társaságával, és menetrendjüket elérhetővé tették a Maps-en, valamint azon alapuló útvonaltervezőt is készítettek. A projekt olyannyira sikeres volt, hogy manapság már többszáz ügynökség adatai érhetők el a Google Maps-en, desktopról és okostelefonról egyaránt.
Nem mindenki foglalkozik vadonatúj szolgáltatás fejlesztésével. Sokan egyszerűen csak besegítenek más projektbe, vagy kevésbé izgalmas babramunkát végeznek, illetve sajnos sokan nem is élnek a 20%-os lehetőséggel.
A múltkor említettem, hogy el fogom árulni, mi volt az én „20%-os” (na ennyi azért nem volt meg, talán 5–10% közt valahol) projektem. Hát, a világot ugyan nem váltottam meg, de azért elárulom hogy min dolgoztam, két felvonásban.
Első felvonás. Három éve nyáron nézegettem a Maps-et, hogy rajta vannak Budapest buszmegállói és járatszámai. Hű de jó, gondoltam. Aztán olvastam híreket a nagy BKV járatátszámozásról. Hű de jó, gondoltam. Aztán később megint nézegettem a Maps-et, és mondtam, tyű de jó hogy ott vannak a járatszámok. Aztán megint olvastam, hogy hogy s mint lesznek átszámozva a járatok, és mondtam, tyű de jó hogy logikusabb lesz. Aztán egyszer csak... hoppá... álljunk csak meg... itt valami nem lesz jó!
Szóval közel három évvel ezelőtt saját magamnak találtam ki azt a 20%-os projektet, hogy utánajártam, azok a járatszámok hogy s mint kerültek oda, honnan jönnek, ki és mikor fogja frissíteni azokat. Anélkül hogy elárulnám a választ, annyit azért elmondok, hogy elég komoly munkám volt abban, hogy a frissített járatszámok előbb-utóbb megjelentek a térképen, és karban is voltak tartva ez alatt az idő alatt, remélhetőleg egész jó minőségben.
Második felvonás. Megkezdődtek a beszélgetések arról, hogy milyen jó is volna, ha nemcsak járatszámok, hanem a menetrend is elérhető lenne, tudnánk Budapesten is útvonaljavaslatokat adni, és a BKV-tól kapnánk az ő legfrissebb adataikat. Leült egy asztalhoz a BKV és a Google, meg még ki tudja ki más aki benne volt a történetben. Az első felvonásban végzett munkám alapján nem meglepő módon én is ott voltam, mint leendő technikai kontakt, akinek már van valami tapasztalata, és természetesen szívesen dolgozna a projekten.
Aztán beindult a munka. Az a munka, melyet az utóbbi időben sokkal jobban élveztem, mint a fő projektemet. Azért, mert valami újdonság volt benne számomra. Magán a fő komponensen nem dolgoztam, sőt, bele se látok, ezt a BKV és partnerei készítették. Viszont kommunikáltam a fejlesztőkkel, végeztem tanácsadást, minőségellenőrzést, írtam segédszoftvereket a próba adathalmazok elemzésére, utánajártam kismillió előzőleg számomra is ismeretlen részletnek, győzködtem embereket erről-arról, vívtam politikai harcot házon belül is, ötletelgettem marketing lehetőségeken, sőt az elmúlt percekben a sajtótájékoztatón is prezentáltam a terméket. Végig sem bírnám gondolni hogy hányféle különböző dolgot tettem-vettem. Nagyon élveztem, leginkább azért, mert rengeteg olyan dolgot csináltam, amilyet előzőleg nem. Minimális betekintést is nyertem egy teljesen másképp működő cégbe, megismertem embereket, összefogtam szálakat, menedzseltem a dolgok folyását, és ahol kellett, ott mellesleg kódoltam kisebb-nagyobb dolgokat. Legfőképpen azonban hajtott az a cél, hogy remélhetőleg valami hasznos, hozzám is közel álló dologban segítem szülővárosom lakóit. Olyan projektet tudhatok magam mögött, amelytől úgy érzem hogy több lettem szakmailag, több lettem emberileg.
Örömmel jelentem, hogy mostantól a Google Maps-en elérhető a BKV menetrendje, útvonaltervezéssel, vonalhálózati térképpel. Használjátok egészséggel!
Végül, de nem utolsó sorban itt is szeretném megköszönni annak a több tucat segítőkész, lelkes munkatársamnak (széndékosan konkrét nevek vagy cégek említése nélkül), akik kisebb-nagyobb mértékben hozzájárultak a projekt sikeres véghezviteléhez!
Ui.: Nézzetek Tényeket ma este! :-)
Akik igazán komolyan csinálják, azok valami teljesen újat építenek. Valami olyasmit, amelyikből egy új termék, új szolgáltatás növi ki magát. Csak hogy egy példát említsek, néhányan még 2005-ben, röviddel a Google Maps indulása után kísérletképpen összeálltak Portland tömegközlekedési társaságával, és menetrendjüket elérhetővé tették a Maps-en, valamint azon alapuló útvonaltervezőt is készítettek. A projekt olyannyira sikeres volt, hogy manapság már többszáz ügynökség adatai érhetők el a Google Maps-en, desktopról és okostelefonról egyaránt.
Nem mindenki foglalkozik vadonatúj szolgáltatás fejlesztésével. Sokan egyszerűen csak besegítenek más projektbe, vagy kevésbé izgalmas babramunkát végeznek, illetve sajnos sokan nem is élnek a 20%-os lehetőséggel.
A múltkor említettem, hogy el fogom árulni, mi volt az én „20%-os” (na ennyi azért nem volt meg, talán 5–10% közt valahol) projektem. Hát, a világot ugyan nem váltottam meg, de azért elárulom hogy min dolgoztam, két felvonásban.
Első felvonás. Három éve nyáron nézegettem a Maps-et, hogy rajta vannak Budapest buszmegállói és járatszámai. Hű de jó, gondoltam. Aztán olvastam híreket a nagy BKV járatátszámozásról. Hű de jó, gondoltam. Aztán később megint nézegettem a Maps-et, és mondtam, tyű de jó hogy ott vannak a járatszámok. Aztán megint olvastam, hogy hogy s mint lesznek átszámozva a járatok, és mondtam, tyű de jó hogy logikusabb lesz. Aztán egyszer csak... hoppá... álljunk csak meg... itt valami nem lesz jó!
Szóval közel három évvel ezelőtt saját magamnak találtam ki azt a 20%-os projektet, hogy utánajártam, azok a járatszámok hogy s mint kerültek oda, honnan jönnek, ki és mikor fogja frissíteni azokat. Anélkül hogy elárulnám a választ, annyit azért elmondok, hogy elég komoly munkám volt abban, hogy a frissített járatszámok előbb-utóbb megjelentek a térképen, és karban is voltak tartva ez alatt az idő alatt, remélhetőleg egész jó minőségben.
Második felvonás. Megkezdődtek a beszélgetések arról, hogy milyen jó is volna, ha nemcsak járatszámok, hanem a menetrend is elérhető lenne, tudnánk Budapesten is útvonaljavaslatokat adni, és a BKV-tól kapnánk az ő legfrissebb adataikat. Leült egy asztalhoz a BKV és a Google, meg még ki tudja ki más aki benne volt a történetben. Az első felvonásban végzett munkám alapján nem meglepő módon én is ott voltam, mint leendő technikai kontakt, akinek már van valami tapasztalata, és természetesen szívesen dolgozna a projekten.
Aztán beindult a munka. Az a munka, melyet az utóbbi időben sokkal jobban élveztem, mint a fő projektemet. Azért, mert valami újdonság volt benne számomra. Magán a fő komponensen nem dolgoztam, sőt, bele se látok, ezt a BKV és partnerei készítették. Viszont kommunikáltam a fejlesztőkkel, végeztem tanácsadást, minőségellenőrzést, írtam segédszoftvereket a próba adathalmazok elemzésére, utánajártam kismillió előzőleg számomra is ismeretlen részletnek, győzködtem embereket erről-arról, vívtam politikai harcot házon belül is, ötletelgettem marketing lehetőségeken, sőt az elmúlt percekben a sajtótájékoztatón is prezentáltam a terméket. Végig sem bírnám gondolni hogy hányféle különböző dolgot tettem-vettem. Nagyon élveztem, leginkább azért, mert rengeteg olyan dolgot csináltam, amilyet előzőleg nem. Minimális betekintést is nyertem egy teljesen másképp működő cégbe, megismertem embereket, összefogtam szálakat, menedzseltem a dolgok folyását, és ahol kellett, ott mellesleg kódoltam kisebb-nagyobb dolgokat. Legfőképpen azonban hajtott az a cél, hogy remélhetőleg valami hasznos, hozzám is közel álló dologban segítem szülővárosom lakóit. Olyan projektet tudhatok magam mögött, amelytől úgy érzem hogy több lettem szakmailag, több lettem emberileg.
Örömmel jelentem, hogy mostantól a Google Maps-en elérhető a BKV menetrendje, útvonaltervezéssel, vonalhálózati térképpel. Használjátok egészséggel!
Végül, de nem utolsó sorban itt is szeretném megköszönni annak a több tucat segítőkész, lelkes munkatársamnak (széndékosan konkrét nevek vagy cégek említése nélkül), akik kisebb-nagyobb mértékben hozzájárultak a projekt sikeres véghezviteléhez!
Ui.: Nézzetek Tényeket ma este! :-)
2011/04/17
Most jó
Közel másfél éve arról blogoltam, hogy most május végén tervezek hazamenni.
Gimnáziumi énektanáromtól hallottam először ezt a gondolatot, még régesrég, egy felsőbb osztály ballagási búcsúztatóján: Arról beszélt, hogy az évtizedek előre tekintve milyen végtelen hosszúak, utólag visszanézve pedig huss, oly hirtelen eltűnnek. Ha nem is évtizedek, de évek távlatában pontosan ezt látom.
Most is felfoghatatlanul hosszúnak tűnik újabb 1-2 évvel előre tekinteni. Pont mint azon terv írásakor ez a legutóbbi másfél év. De utólag... ez is úgy elszaladt.
Volt, amikor nem éreztem jól magam. Túlestem szakmai, illetve karrier pofonokon, részt vettem egy nyögvenyelős projekten (az üzemeltetés... utólag örülök, hogy megcsináltam, de ott akkor nem igazán tetszett), átestem újabb jó adag depin; fene tudja hogy melyikből következett a másik, talán kölcsönösen erősítették egymást. Volt ezalatt a másfél év alatt, amikor nagyon haza akartam menni, minden reggel és minden este az a gondolat keringett a fejemben, hogy mi a francot csinálok itt, meddig maradok még. De elhatároztam, hogy ha összeszorított fogakkal is, az eredeti terv szerint most május végéig megcsinálom.
Az utóbbi időben változtak a dolgok.
Bekerültem egy nagyon jó projektbe, nagyon jó emberek közé. Igaz, már nem hoz úgy lázba a munka, mint a Google-ben kezdéskor; ezt sikerült kigyilkolnia belőlem a cégnek. De azért megcsinálom, és megtalálom az apró örömöket benne. Buzgón dolgozom a mellék (20%-os) projektemen is, amely egyelőre titok kell hogy maradjon, nem beszélhetek róla, de reményeim szerint belátható időn belül útjára indul, és akkor elmondom hogy mi volt. Feldob, hogy ebben csak ritkán kódolok, sokkal inkább szervezés, kommunikáció, szakmai irányítás jellegű tevékenységet végzek.
Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy mi az, amit szívesen csinálnék egyszer majd, és nem közvetlen szoftverfejlesztés. Kábé tizenöt éve püfölöm rendszeresen a billentyűket, programozok meg ilyesmik (ha előtte a ZX Spectrumos időket nem számolom). Kezd elég lenni. Meg tudom csinálni, jól érzem magam egyik napról a másikra, jók a munkakörülmények, a fizura sem panaszkodhatok, de mégis, már nem érdekel annyira. Valami hiányzik belőle. Talán az újdonság varázsa. Talán az ismeretlen területre tévedés. Talán a kihívás. Talán a magaménak érzett cél. Talán a szépség. Talán az emberközeliség. Nem tudom. Vadabbnál vadabb gondolatok keringenek a fejemben, hogy mihez lehetne kezdeni. Például maradni a számítástechnikánál, de magasabb szintre lépni, szakmai vagy menedzseri szinten irányítani a dolgok menetét.
Napról napra egyre jobban foglalkoztat a gondolat, hogy mérnöki szemléletmódomat és eddigi tapasztalataimat át tudnám-e ültetni más területekre. Mindig is érdekelt számítástechnikán belül is nemcsak az, hogy hogyan kell mondjuk egy weblapot elkészíteni, hanem az is, hogy egyes folyamatokat hogyan lehet javítani, hogyan lehet magasabb minőséget garantálni, hogy lehet olyan rendszert készíteni, melyet kevésbé hozzáértők is jól fognak használni. Egy picike lépcsőt feljebblépve: hogyan lehet egy többrésztvevős rendszerben az érdekeltségeket úgy beállítani, hogy utána előre haladjanak a dolgok. Kósza gondolat, de szívesen belecsöppennék zöldfülűként mondjuk egy olyan projektbe, ahol például Budapest közlekedését pofozzák helyre. Ja, és töredelmesen be kell vallanom, magam sem gondoltam volna korábban, de az utóbbi időben elkezdett egyre jobban érdekelni a politikai-közéleti vonal. Na nem az egymás cibálása meg hazudozás része, hanem az, hogy szakmailag, bármely területen, ugyan hogyan tudna Magyarország előrelépni. A számítógépeknél, felhasználóknál sokkalta bonyolultabb rendszer, melyben ugyanúgy meg kell keresni, hogyan kell összerakni a rendszert ahhoz, hogy jól működjön. Nem érzelmi meg ideológiai, hanem modellekkel alátámasztott alapon. De azt hiszem, saját lelki békém érdekében sürgősen el kell hesegetnem ezirányú kíváncsiságomat.
Jópár ezeknél meredekebb ötlet is kering a fejemben. Rájöttem, hogy érdekel a lakberendezés. Síkhülye vagyok hozzá, művészi érzékem és kreativitásom ha azt mondom hogy nulla akkor fölébecsültem, de mégis valahogy érdekel. Szeretek lakásbelsőket nézni, apró ötleteket lopni, a berendezési lehetőségeken gondolkozni. Szeretek alaprajzokat nézegetni, és megállapítani, hogy mennyire kretén a legtöbbjük. Eltűnődtem, mi lenne, ha épület tervezésekor az építészek nem saját kútfőjük után mennének, hanem rengeteg lakás eladási mutatóiból kiadatbányásznák, hogy többféle alaprajz közül melyiket lehet majd a legjobb eséllyel, legtöbb pénzért eladni.
Meg kéne tanulni gitározni is jóval rendesebben, meg dobolni, énekelni, és egy icipicit zongorázni is. Sokkal jobban képbe kerülni a kortárs könnyűzenével, magyarral és nemzetközivel egyaránt. A 90-es évek közepe táján elvesztettem a fonalat, akkor véleményem szerint rossz irányba fordult a könnyűzenei világ; most kezdek kapcsolni, hogy egy pár éve ismét megjelentek fantasztikus zenekarok a rock-alternatív vonal mentén, érdemes volna nyitottabb füllel járni.
Aztán ott van a még a gimi végén csúnyán faképnél hagyott matek. Nem hagy nyugodni. Ha nem is az igazi matek, de egy mattanári elvégzése. Lehet hogy utálnám, lehet hogy fél év után megállapítanám hogy ebből már rég kinőttem. De egy próbát talán megér.
Túl sokminden. Nem fog mind beleférni. Nehéz lesz választani. De még adok időt magamnak.
A baráti társaság egyre jobban összejött, már nemcsak filmklubokat tartunk, hanem egyre gyakrabban van egyéb közös program is; kipróbálunk új dolgokat is, például elnéztünk a Magyarházba ahova magamtól nem mentem volna, végigröhögtük Berecz András mesemondó estjét, voltunk Karaoke From Hell-en (élő zenekar játszik rock-metál alapot, és az önjelölt énekes-előadóművészek közt is rengeteg nagy arc van, nagy jóság), költöztetjük egymást agyba-főbe, raclette-ezünk, palacsintázunk, és még sorolhatnám.
Amikor kijöttem, nagyon hosszú időn át megpróbáltam elutasítani magamtól bárki közeledését, nem akartam kialakítani kötelékeket. Hibáztam. Alkalomadtán meg fogom köszönni személyesen is annak a pár embernek, aki noszogatott és kezdeti elutasításom ellenére is kereste a barátságot, de ha olvassák a blogot és magukra ismernek: Köszönöm! Jobb ez így.
Jön a húsvét, négynapos hétvége (itt a nagypéntek is ünnep). Szerveznek páran nagy kirándulást. Ilyenen még nem voltam, csak egynaposon, ami szégyen ennyi szép hegy és tó közepette. Elnézést kérek családomtól akikkel rég nem találkoztam és számítottak volna rám, a szép lányoktól akiket idén nem fogok meglocsolni, barátaimtól, kis D-től akit még nem is láttam – nehéz döntés volt, de a kirándulást választottam. Nyáron többször is haza fogok menni, június elején a Pannónia Fesztivál, és a Sziget szinte teljesen biztos, akkor majd találkozhatunk!
Nincsenek hosszútávú illúzióim. Valószínűleg a remek banda lassacsakán szét fog esni, többekről is tudom hogy egy-két év múlva hazamennek. A meló is egyre kevésbé lesz izgi, és nem érzek erőt magamon, hogy újabb projektbe belevágjak ennél a cégnél. A honvágy is biztos hogy egyszercsak ismét erősebben feléled bennem.
De most jó. És amíg jó, addig még maradok.
Gimnáziumi énektanáromtól hallottam először ezt a gondolatot, még régesrég, egy felsőbb osztály ballagási búcsúztatóján: Arról beszélt, hogy az évtizedek előre tekintve milyen végtelen hosszúak, utólag visszanézve pedig huss, oly hirtelen eltűnnek. Ha nem is évtizedek, de évek távlatában pontosan ezt látom.
Most is felfoghatatlanul hosszúnak tűnik újabb 1-2 évvel előre tekinteni. Pont mint azon terv írásakor ez a legutóbbi másfél év. De utólag... ez is úgy elszaladt.
Volt, amikor nem éreztem jól magam. Túlestem szakmai, illetve karrier pofonokon, részt vettem egy nyögvenyelős projekten (az üzemeltetés... utólag örülök, hogy megcsináltam, de ott akkor nem igazán tetszett), átestem újabb jó adag depin; fene tudja hogy melyikből következett a másik, talán kölcsönösen erősítették egymást. Volt ezalatt a másfél év alatt, amikor nagyon haza akartam menni, minden reggel és minden este az a gondolat keringett a fejemben, hogy mi a francot csinálok itt, meddig maradok még. De elhatároztam, hogy ha összeszorított fogakkal is, az eredeti terv szerint most május végéig megcsinálom.
Az utóbbi időben változtak a dolgok.
Bekerültem egy nagyon jó projektbe, nagyon jó emberek közé. Igaz, már nem hoz úgy lázba a munka, mint a Google-ben kezdéskor; ezt sikerült kigyilkolnia belőlem a cégnek. De azért megcsinálom, és megtalálom az apró örömöket benne. Buzgón dolgozom a mellék (20%-os) projektemen is, amely egyelőre titok kell hogy maradjon, nem beszélhetek róla, de reményeim szerint belátható időn belül útjára indul, és akkor elmondom hogy mi volt. Feldob, hogy ebben csak ritkán kódolok, sokkal inkább szervezés, kommunikáció, szakmai irányítás jellegű tevékenységet végzek.
Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy mi az, amit szívesen csinálnék egyszer majd, és nem közvetlen szoftverfejlesztés. Kábé tizenöt éve püfölöm rendszeresen a billentyűket, programozok meg ilyesmik (ha előtte a ZX Spectrumos időket nem számolom). Kezd elég lenni. Meg tudom csinálni, jól érzem magam egyik napról a másikra, jók a munkakörülmények, a fizura sem panaszkodhatok, de mégis, már nem érdekel annyira. Valami hiányzik belőle. Talán az újdonság varázsa. Talán az ismeretlen területre tévedés. Talán a kihívás. Talán a magaménak érzett cél. Talán a szépség. Talán az emberközeliség. Nem tudom. Vadabbnál vadabb gondolatok keringenek a fejemben, hogy mihez lehetne kezdeni. Például maradni a számítástechnikánál, de magasabb szintre lépni, szakmai vagy menedzseri szinten irányítani a dolgok menetét.
Napról napra egyre jobban foglalkoztat a gondolat, hogy mérnöki szemléletmódomat és eddigi tapasztalataimat át tudnám-e ültetni más területekre. Mindig is érdekelt számítástechnikán belül is nemcsak az, hogy hogyan kell mondjuk egy weblapot elkészíteni, hanem az is, hogy egyes folyamatokat hogyan lehet javítani, hogyan lehet magasabb minőséget garantálni, hogy lehet olyan rendszert készíteni, melyet kevésbé hozzáértők is jól fognak használni. Egy picike lépcsőt feljebblépve: hogyan lehet egy többrésztvevős rendszerben az érdekeltségeket úgy beállítani, hogy utána előre haladjanak a dolgok. Kósza gondolat, de szívesen belecsöppennék zöldfülűként mondjuk egy olyan projektbe, ahol például Budapest közlekedését pofozzák helyre. Ja, és töredelmesen be kell vallanom, magam sem gondoltam volna korábban, de az utóbbi időben elkezdett egyre jobban érdekelni a politikai-közéleti vonal. Na nem az egymás cibálása meg hazudozás része, hanem az, hogy szakmailag, bármely területen, ugyan hogyan tudna Magyarország előrelépni. A számítógépeknél, felhasználóknál sokkalta bonyolultabb rendszer, melyben ugyanúgy meg kell keresni, hogyan kell összerakni a rendszert ahhoz, hogy jól működjön. Nem érzelmi meg ideológiai, hanem modellekkel alátámasztott alapon. De azt hiszem, saját lelki békém érdekében sürgősen el kell hesegetnem ezirányú kíváncsiságomat.
Jópár ezeknél meredekebb ötlet is kering a fejemben. Rájöttem, hogy érdekel a lakberendezés. Síkhülye vagyok hozzá, művészi érzékem és kreativitásom ha azt mondom hogy nulla akkor fölébecsültem, de mégis valahogy érdekel. Szeretek lakásbelsőket nézni, apró ötleteket lopni, a berendezési lehetőségeken gondolkozni. Szeretek alaprajzokat nézegetni, és megállapítani, hogy mennyire kretén a legtöbbjük. Eltűnődtem, mi lenne, ha épület tervezésekor az építészek nem saját kútfőjük után mennének, hanem rengeteg lakás eladási mutatóiból kiadatbányásznák, hogy többféle alaprajz közül melyiket lehet majd a legjobb eséllyel, legtöbb pénzért eladni.
Meg kéne tanulni gitározni is jóval rendesebben, meg dobolni, énekelni, és egy icipicit zongorázni is. Sokkal jobban képbe kerülni a kortárs könnyűzenével, magyarral és nemzetközivel egyaránt. A 90-es évek közepe táján elvesztettem a fonalat, akkor véleményem szerint rossz irányba fordult a könnyűzenei világ; most kezdek kapcsolni, hogy egy pár éve ismét megjelentek fantasztikus zenekarok a rock-alternatív vonal mentén, érdemes volna nyitottabb füllel járni.
Aztán ott van a még a gimi végén csúnyán faképnél hagyott matek. Nem hagy nyugodni. Ha nem is az igazi matek, de egy mattanári elvégzése. Lehet hogy utálnám, lehet hogy fél év után megállapítanám hogy ebből már rég kinőttem. De egy próbát talán megér.
Túl sokminden. Nem fog mind beleférni. Nehéz lesz választani. De még adok időt magamnak.
A baráti társaság egyre jobban összejött, már nemcsak filmklubokat tartunk, hanem egyre gyakrabban van egyéb közös program is; kipróbálunk új dolgokat is, például elnéztünk a Magyarházba ahova magamtól nem mentem volna, végigröhögtük Berecz András mesemondó estjét, voltunk Karaoke From Hell-en (élő zenekar játszik rock-metál alapot, és az önjelölt énekes-előadóművészek közt is rengeteg nagy arc van, nagy jóság), költöztetjük egymást agyba-főbe, raclette-ezünk, palacsintázunk, és még sorolhatnám.
Amikor kijöttem, nagyon hosszú időn át megpróbáltam elutasítani magamtól bárki közeledését, nem akartam kialakítani kötelékeket. Hibáztam. Alkalomadtán meg fogom köszönni személyesen is annak a pár embernek, aki noszogatott és kezdeti elutasításom ellenére is kereste a barátságot, de ha olvassák a blogot és magukra ismernek: Köszönöm! Jobb ez így.
Jön a húsvét, négynapos hétvége (itt a nagypéntek is ünnep). Szerveznek páran nagy kirándulást. Ilyenen még nem voltam, csak egynaposon, ami szégyen ennyi szép hegy és tó közepette. Elnézést kérek családomtól akikkel rég nem találkoztam és számítottak volna rám, a szép lányoktól akiket idén nem fogok meglocsolni, barátaimtól, kis D-től akit még nem is láttam – nehéz döntés volt, de a kirándulást választottam. Nyáron többször is haza fogok menni, június elején a Pannónia Fesztivál, és a Sziget szinte teljesen biztos, akkor majd találkozhatunk!
Nincsenek hosszútávú illúzióim. Valószínűleg a remek banda lassacsakán szét fog esni, többekről is tudom hogy egy-két év múlva hazamennek. A meló is egyre kevésbé lesz izgi, és nem érzek erőt magamon, hogy újabb projektbe belevágjak ennél a cégnél. A honvágy is biztos hogy egyszercsak ismét erősebben feléled bennem.
De most jó. És amíg jó, addig még maradok.
2011/04/03
2011/03/20
Váratlan vendég
Múltkor ülök itthon a kanapén, laptopon pötyögök, egyszercsak mintha gyanús mozgást látnék szemem jobb sarkában, de valahogy nem stimmel, ugyan mi mozogna arrafelé. Mondjuk feldőlhet a táska, amit csak levágok a földre, mikor hazaérek, de annak hangja is lenne. Vagy besurranhat valaki a bejárati ajtón, ami kizárt, mert mindig kulcsra zárom.
Aztán nem sokkal később megint elfog ez az érzés. Valami mozog ott.
Odanézek. Egy koromfeketecirmosházimacs, citromsárga szemekkel visszanéz rám.
Azonnal összeállt a kép. A szomszédba nemrég új lakók költöztek, az erkély közös (el van választva, de pont egy macskányi helyen átjárható), az erkélyajtóm pedig nyitva, ott jöhetett be.
Azóta is rendszeresen visszatér, halkan végigoson a lakáson, újra és újra felfedezi a legapróbb zugokat is.
Nem akarom ideszoktatni (nem simogatom, nem kap kaját – bár remekül megtalálta, hogy hol ejtettem le egy szelet sonkát a konyhában, felnyalta a nyomát), de elüldözni sem akarom. Csak szép csöndben figyelem hogy merre jár. Néha farkasszemet is nézünk.
Épp most ugrott fel a kád peremére... Figyelem tovább :)
Aztán nem sokkal később megint elfog ez az érzés. Valami mozog ott.
Odanézek. Egy koromfekete
Azonnal összeállt a kép. A szomszédba nemrég új lakók költöztek, az erkély közös (el van választva, de pont egy macskányi helyen átjárható), az erkélyajtóm pedig nyitva, ott jöhetett be.
Azóta is rendszeresen visszatér, halkan végigoson a lakáson, újra és újra felfedezi a legapróbb zugokat is.
Nem akarom ideszoktatni (nem simogatom, nem kap kaját – bár remekül megtalálta, hogy hol ejtettem le egy szelet sonkát a konyhában, felnyalta a nyomát), de elüldözni sem akarom. Csak szép csöndben figyelem hogy merre jár. Néha farkasszemet is nézünk.
Épp most ugrott fel a kád peremére... Figyelem tovább :)
2011/02/05
Évszakok
Ez már a harmadik blogbejegyzésem, melynek eredetileg a „Tavasz” címet szántam – látszik, mennyire várom minden évben, hogy véget érjenek a hideg, rövid nappalok.
Hét elején szörnyen hideg volt, talán a leghidegebb az eddigi szezonban, a póló és a kabát közé még pulóvert is vettem. Mostanra pedig felmelegedett rendesen és nagyon szépen kisütött a napocska – úgy hallom, odahaza is. Jó lett volna sétálni egyet, de nem volt kedvem hozzá; cserébe az erkélyen napoztam egy órát egy szál rövidnaciban, nagyon jól esett!
Nemcsak az időjárás alakul nagyon szépen és hozta meg a tavasz első jeleit. Most hétvégén ugyanis elkezdődött a csillagászati tavasz is.
Hogy micsoda? Biztos hülyén nézel rám, hogy majd március végén... Várj egy picit! Szeretnélek meggyőzni, hogy a csillagászok hülyék.
Gondolkodjunk együtt egy picit. Mit is jelent a négy évszak? Tél és nyár: a két szélsőség, hideg és meleg, rövid és hosszú nappalok. Tavasz és ősz: a két átmenet, köztes időjárás, hasonló hosszúságú nappalok és éjjelek. Persze a történet nem ilyen egyszerű, mivel a két tulajdonság nem egyszerre változik, ennek is köszönhető a csillagászati és a meteorológiai évszakok megkülönböztetése (egyesek három típust is megkülönböztetnek, a meteorológiait a tényleges időjárás szerint, a naptárit pedig az önkényes naptárrendszer teljes hónapjaira vetítve; mások ezt a kettőt összemossák). A nappalok és éjjelek hosszát közvetlen a Föld tengelyének Naphoz képesti helyzete adja meg. A föld, a levegő felmelegedéséhez vagy lehűléséhez idő kell, ezért az időjárás nyilván késleltetve követi a csillagok állását.
Ha a naptári évszakokat nézzük, a márciust már tavasznak, a júniust már nyárnak hívjuk. Ha az időjárást, akkor is általában hasonló következtetésre jutunk. Na de mi a helyzet a csillagászati évszakokkal? A csillagászok szerint március elején még bőven tél van. Június elején meg még tavasz majd' egy hónapon át. Tehát a csillagok lassú felfogásúak, késleltetve követik az időjárást. Nézik, hogy hoppá, már csiripelnek a madarak, melegszik a levegő, nosza, gyorsan tekerjük be a Föld tengelyét a megfelelő helyre!
Ha a Föld és Nap egymáshoz képesti helyzetét vesszük, akkor a napéjegyenlőségek és napfordulók épp egy-egy évszak legjellemzőbb napjai. Hogyan is lehetne egy időszak legjellemzőbb pontja épp a határán? Az elterjedt, hibás definíció szerint a csillagászati ősz és tél pontosan ugyanolyan rövid nappalokat tartalmaz (csak fordított sorrendben), a tavasz és nyár pedig ugyanolyan hosszúakat – ez egyáltalán nincs összhangban az évszakokról alkotott általános képünkkel. A legrövidebb nappalon, tehát a csillagászati tél legjellemzőbb napján váltunk át csillagászati őszből télbe, aztán a tavasz legjellemzőbb napján télből tavaszba, és így tovább. Micsoda hülyeség! Olyan, mintha a déltől éjfélig napszakot hívnánk nappalnak, az éjféltől délig tartót pedig éjszakának.
A csillagászati évszakokat úgy van értelme definiálni, hogy a két napforduló a tél és nyár kellős közepére, a két napéjegyenlőség pedig a tavasz és ősz kellős közepére essék, hiszen ezek a legjellemzőbb pontjaik. És ha így teszünk, akkor máris az időjárás követi a nappalok hosszát – igaz, hogy akár 1-2 hónap késéssel is, de mégis hihetőbb, mint az hogy a farok csóválja a kutyát.
Az egyetlen bibi, ami miatt nehéz lenne eladni ezt a gondolatot a népnek, az az, hogy a váltás nem nevezetes időpontokban történik, hanem teljesen jellegtelen pillanatokban, pont félúton a fordulók és egyenlőségek között, egy nyolcad évvel a mostani hibás határok előtt. De ez tulajdonképpen miért is lenne baj? A természet sem élesen különbözteti meg a négy évszakot, az átmenet folytonos, a négy fázisra osztás az emberi fantázia szüleménye, az évszakokat sokkal inkább jellemzi egy-egy nevezetes napjuk, mintsem a köztük lévő határ.
Szóval, kérem szépen, örömmel jelentem, hogy a helyes definíció szerint péntek délben beköszöntött a csillagászati tavasz. Hurrá!
Hét elején szörnyen hideg volt, talán a leghidegebb az eddigi szezonban, a póló és a kabát közé még pulóvert is vettem. Mostanra pedig felmelegedett rendesen és nagyon szépen kisütött a napocska – úgy hallom, odahaza is. Jó lett volna sétálni egyet, de nem volt kedvem hozzá; cserébe az erkélyen napoztam egy órát egy szál rövidnaciban, nagyon jól esett!
Nemcsak az időjárás alakul nagyon szépen és hozta meg a tavasz első jeleit. Most hétvégén ugyanis elkezdődött a csillagászati tavasz is.
Hogy micsoda? Biztos hülyén nézel rám, hogy majd március végén... Várj egy picit! Szeretnélek meggyőzni, hogy a csillagászok hülyék.
Gondolkodjunk együtt egy picit. Mit is jelent a négy évszak? Tél és nyár: a két szélsőség, hideg és meleg, rövid és hosszú nappalok. Tavasz és ősz: a két átmenet, köztes időjárás, hasonló hosszúságú nappalok és éjjelek. Persze a történet nem ilyen egyszerű, mivel a két tulajdonság nem egyszerre változik, ennek is köszönhető a csillagászati és a meteorológiai évszakok megkülönböztetése (egyesek három típust is megkülönböztetnek, a meteorológiait a tényleges időjárás szerint, a naptárit pedig az önkényes naptárrendszer teljes hónapjaira vetítve; mások ezt a kettőt összemossák). A nappalok és éjjelek hosszát közvetlen a Föld tengelyének Naphoz képesti helyzete adja meg. A föld, a levegő felmelegedéséhez vagy lehűléséhez idő kell, ezért az időjárás nyilván késleltetve követi a csillagok állását.
Ha a naptári évszakokat nézzük, a márciust már tavasznak, a júniust már nyárnak hívjuk. Ha az időjárást, akkor is általában hasonló következtetésre jutunk. Na de mi a helyzet a csillagászati évszakokkal? A csillagászok szerint március elején még bőven tél van. Június elején meg még tavasz majd' egy hónapon át. Tehát a csillagok lassú felfogásúak, késleltetve követik az időjárást. Nézik, hogy hoppá, már csiripelnek a madarak, melegszik a levegő, nosza, gyorsan tekerjük be a Föld tengelyét a megfelelő helyre!
Ha a Föld és Nap egymáshoz képesti helyzetét vesszük, akkor a napéjegyenlőségek és napfordulók épp egy-egy évszak legjellemzőbb napjai. Hogyan is lehetne egy időszak legjellemzőbb pontja épp a határán? Az elterjedt, hibás definíció szerint a csillagászati ősz és tél pontosan ugyanolyan rövid nappalokat tartalmaz (csak fordított sorrendben), a tavasz és nyár pedig ugyanolyan hosszúakat – ez egyáltalán nincs összhangban az évszakokról alkotott általános képünkkel. A legrövidebb nappalon, tehát a csillagászati tél legjellemzőbb napján váltunk át csillagászati őszből télbe, aztán a tavasz legjellemzőbb napján télből tavaszba, és így tovább. Micsoda hülyeség! Olyan, mintha a déltől éjfélig napszakot hívnánk nappalnak, az éjféltől délig tartót pedig éjszakának.
A csillagászati évszakokat úgy van értelme definiálni, hogy a két napforduló a tél és nyár kellős közepére, a két napéjegyenlőség pedig a tavasz és ősz kellős közepére essék, hiszen ezek a legjellemzőbb pontjaik. És ha így teszünk, akkor máris az időjárás követi a nappalok hosszát – igaz, hogy akár 1-2 hónap késéssel is, de mégis hihetőbb, mint az hogy a farok csóválja a kutyát.
Az egyetlen bibi, ami miatt nehéz lenne eladni ezt a gondolatot a népnek, az az, hogy a váltás nem nevezetes időpontokban történik, hanem teljesen jellegtelen pillanatokban, pont félúton a fordulók és egyenlőségek között, egy nyolcad évvel a mostani hibás határok előtt. De ez tulajdonképpen miért is lenne baj? A természet sem élesen különbözteti meg a négy évszakot, az átmenet folytonos, a négy fázisra osztás az emberi fantázia szüleménye, az évszakokat sokkal inkább jellemzi egy-egy nevezetes napjuk, mintsem a köztük lévő határ.
Szóval, kérem szépen, örömmel jelentem, hogy a helyes definíció szerint péntek délben beköszöntött a csillagászati tavasz. Hurrá!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
