Talán egy hónapja lehetett, amikor kapcsoltam, hogy lassacskán jönnek a válsztások. És csak legyintettem, hogy úgysem követem ki mit csinál odahaza, ki mit ígérget, és úgysem tudom hogy kire szavaznék. Meg lusta is lennék időben elintézni a külföldi szavazást, aztán csak egy árva mit sem érő ikszecske miatt utazni három órát oda-vissza...
Aztán ez villámgyorsan megváltozott. Elég volt csak icipicit belekukkantani a hírekbe ahhoz, hogy véleményt formáljak, és el is akarjam ezt mondani a megfelelő fórumon. A húsvéti hazautazás szervezésénél már szempont volt, hogy tudjak szavazni.
Szóval igen, van véleményem. Nem állítom hogy alá tudnám támaszatni egy vita során. Nem állítom, hogy négy év múlva is egészen biztosan büszkén fel fogom tudni vállalni. Nem tudhatom, hogy véleményem egybeesik-e azzal, ami a legjobb lenne az országnak. De ez nem is baj. A demokrácia nem arról szól, hogy mindenki becsületesen végiggondolja, hogy szerinte mi lenne a legjobb az egész népnek, és arra szavaz. Frászt. Legyünk őszinték, mindenki arra szavaz, ami szerinte neki személyesen a legjobb lenne, ebből alakul ki a végeredmény. Mindnyájan tudjuk, hogy a demokrácia nem a lehető legjobb államforma – pusztán még nem találtunk jobbat.
Rengeteg a politikából kiábrándult ember manapság. Úton-útfélen találkozni felhívással, hogy bojkottáld, szavazz érvénytelenül, rajzolj ezt-azt a szavazólapra. És akkor majd ha a fél ország így tesz, akkor kedves politikusaink észbe kapnak hogy valami nem stimmel, és akkor rend lesz.
Remek. Aztán felébredsz és bilibe lóg a kezed. Igen, én is volt hogy ilyen hülye voltam és egyszer régen már nem is tudom mit firkáltam rá. Azóta felnőttem. Aki azt hiszi, hogy ezzel a durcás csakazértiskitolokveletek hozzáállással bármit elér, vagy hogy tömegek fognak megmozdulni és mind így tenni, az hatalmasat téved. Igen, ahányan elmentek egy héttel korábban párnacsatázni, körülbelül annyian (nem ugyanazokra az emberekre gondolok) biztos direkt érvénytelenül fognak szavazni, és roppant büszkék lesznek rá hogy micsoda összetartó erő és milyen eszmék és jólmegaszongyuk nekik. Mind a kétszázan. Bravó! Csakhogy van egy nagy különbség. Kétszáz párnacsatázó ember fantasztikus szórakozás, de kétszáz összefogó és szavazólapot összefirkáló és erre büszke ember szánalmas. Tessék felébredni és körülnézni, mi is a valóság.
Ez itt a mi hazánk, mi országunk, legtöbben itt éltek, és terveim szerint én is itt fogom leélni a következő ciklus jelentős részét. Úgy érzem, mindenki tartozik annyival, hogy elmondja véleményét.
Szó nincs arról, hogy csak akkor érdemes szavazni, ha van egy számodra szimpatikus párt. Számtalan fontos kérdés nem dőlt még el. Például lesz-e kétharmados többség? (Jót tenne-e az országnak, ha lenne?) Bekerülnek-e a kis pártok? (Hasznosak-e, vagy csak szart kavarnak?)
Ha ezen kérdések bármelyikében van icipici preferenciád, el kell menned szavazni, és leadni voksodat ennek megfelelően. Ha kell, akkor egy olyan pártra, amit csak egy icipicit utálsz kevésbé, mint a többit.
Ha csak pindurkát is úgy érzed, hogy mindegyik pártot egyformán utálod, de az egyiket picit jobban, akkor válassz véletlenszerűen a kevésbé utáltak közül! Ezzel sokkal többet teszel, mint ha nem szavaznál.
Ne feledd! Akik nálad hangosabbak, akik számodra elfogadhatatlan véleményeket hangoztatnak, akiket taplónak tartasz, és akik a Mónika show szereplőinek értelmi színvonalán vannak és annyit konyítanak a politikához hogy kimennek tüntetni „rendszerváltást akarunk”-at skandálva, ők mind el fognak menni szavazni. Hagynád, hogy ők döntsenek helyetted?
Vasárnap én ott leszek és érvényesen fogok szavazni. Kérlek, Te is tedd ezt!
2010/04/09
2010/03/29
Hatvanhétésfél
Most hétvégén elkezdődött számomra a bicikliszezon. Ticinoban tekeregtem, mert ott volt szép idő. Ami pedig a hegyeket illeti: nos, voltak, és ahhoz képest hogy szezon első napjaiban mindig tök rossz kondiban vagyok és a legkisebb dombok is gondot okoznak, most könnyebben gurult fölfelé a bicikli mint tavaly bármikor. Hogy miért is? Hát ezért:
Igazi rajztehetség veszett el bennem, ugye?
Létezik egy legendás, híres-hírhedt fogalom, a „Google Fifteen”. Ez annak a fedőneve, hogy új Google tagok általában 15 fontot, azaz csaknem 7 kilót felszednek a rengeteg ingyen kajának köszönhetően. Én sem voltam ez alól kivétel.
Háromszor veri ezt kenden...! Kettő már meg is volna, javában a harmadikon munkálkodom.
Azon gondolkodom, hogy ki kéne adnom egy könyvet „Hogyan fogyjunk le szenvedés- és éhezésmentesen, étkezési szokásainkat fel nem adva, minden nap degeszre zabálva magunkat kétharmad év alatt tizenöt kilót” címmel. Az alcím lehetne valami olyasmi, hogy „Garantált, klinikailag bizonyított, 83%-kal hatékonyabb módszer” – épp akkora lódítás volna, mint a főcím. Na jó, könyv helyett inkább itt írom meg, hogyan jártam sikerrel.
A módszer nagyon egyszerű. Mindössze két dologra kell odafigyelni.
Első: Mérleg
Könyörtelenül szükség lesz egy digitális mérlegre. (Köszi az UHU csapatnak!) Analóg mérleg felejtős, mivel nem lehet róla kellő pontossággal leolvasni az értéket, és egyébként is elállítódik meg minden.
Rengetegszer hallom fogyni szándékozó emberektől, hogy nem mernek ráállni, mert félnek a mutatott értéktől. Valóban, ha valaki csak elvétve áll rá a mérlegre és mindig elszörnyed az eredménytől, neki a mérleg ellenség. Ha azonban rendszeresen ráállsz, napokon belül jó barát lesz.
Kell találni egy olyan helyet, ahol nincs útban, de mindig útba esik. Minden nap legeslegalább egyszer (ébredés utáni folyóügyek elintézése és reggelizés között – ez tűnik számomra a legegyenletesebbnek), de lehetőség szerint sokkal többször, akár 6-8 alkalommal is meg kell méredzkedni. Egy szál semmiben (azt hiszem nem véletlenül hívják fürdőszobamérlegnek), mivel minimális öltözék is dobhat pár tized kilót a mutatott értéken, és ezt a zajt ki szeretnénk szűrni. Meg persze minden apró trükköt megpróbál bevetni az ember annak érdekében, hogy minél kisebb számot lásson.
Hogy miért is fontos a mérleg? Azért, mert kapsz visszajelzést. Ez pedig elengedhetetlen a kellő lelkierő összegyűjtéséhez és egyéb áldozat meghozatalához. Ha látod, hogy két tized kilóval könnyebb vagy, mint múlt héten ugyanekkor, az hihetetlen ösztönzést ad a folytatáshoz. (Egy hét alatt két tized kiló gyakorlatilag semennyi. Simán lemegy minimális odafigyeléssel. És máris évi tíz kiló mínusznál tartunk.)
Tulajdonképpen, ha jól belegondolok, én sosem kezdtem el fogyókúrázni. Nem volt elhatározás. Régesrég tudtam hogy nem oké a helyzet, röviddel a gugliban kezdés után meg már nagyon rossz volt, de sosem tettem ellene semmit. Egyszerűen elkezdtem rendszeresen ráállni a mérlegre kíváncsiságból, a többi meg mind jött magától, hiszen láttam csökkenni a számokat egy-egy végigbiciklizett nap után, és úgy éreztem, tudom tartani a jó irányt.
A gyakori mérés során megismered, hogy egy-egy étkezés vagy ürítés hirtelen mennyit változtat a testsúlyon, vagyis hogy mekkora rövidtávú ingadozás természetes. De azért is kell rendszeresen méredzkedni, hogy egy-két hónap alatt ráérezz a hosszútávú ingadozásokra. Rengeteg meglepetést tartogatnak a számok. Felfedezed a heti periodicitást, amely a hétköznapok és hétvége közti eltérő életstílusból és eltérő étkezési szokásokból adódik. (Én például hónapokon át úgy fogytam, hogy hétfőtől péntekig minden egyes héten nőtt a súlyom, és közben tudtam hogy ez rendben van!) Megismered a napi ingadozást is, beleértve azt a teljesen meglepő tényt, hogy reggel ébredéskor mást mutat a mérleg mint előző este lefekvéskor, holott közben nem is jártál abban a bizonyos helyiségben (nem a kamrára gondolok :)). Találós kérdés: miért?
Ha gondolod, vezetheted papíron vagy elektronikusan az értékeket. Én nem teszem. Amit teszek viszont: fél kilónként újabb és újabb célt állítok be. Most először csökkent le 82 kg-ra a mutatott érték? Hip hip hurrá, kiadós vacsorával ünnepelünk (csak viccelek!), azonnal 81,5 kg a következő cél, holott tudom hogy eleinte a 82 is nagyon ritka lesz, az ingadozások miatt simán visszamegy akár 83,5-ig is az érték. Néhány kéttel később egyszercsak 81,5-öt mutat a mérleg, hurrá, azonnal irány a 81! És így tovább... Ezzel párhuzamosan az elfogadható maximumot is csökkentgetem, tehát például azt mondom hogy már nem inoghat be egy pillanatra sem 84 fölé. Ezt persze nehezebb megtippelni, és itt sikerélményre nincs esély, csak csalódásra, ezért ez kevésbé fontos mozzanat. Azt hiszem, a fél kilós pszichés egység teljesen jól működik. Ha az elején nem az lett volna a cél, hogy leadjak fél kilót, aztán ha sikerült akkor jön az újabb fél kilós cél és így tovább, hanem az hogy leadjak tizenötöt, egész biztosan nem tartanék sehol.
Ha elutazol pár napnál hosszabb időre, akkor ugye tudod már, hogy mi lesz az a szokatlan tárgy, amit nem szabad otthonfelejtened? Ha otthonhagyod, az utazás végén garantáltan kellemetlen élményben lesz részed. Ha viszont magaddal viszed, akár még Miamiból is megblogolhatod hogy 70.0-t láttál.
Második: Mérsékelt étkezés
Van egy jó meg egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?
Kezdem a rosszal, mert azt már úgyis kitaláltad. Bizony jóval kevesebbet szabad csak enni. Bizony része a fogyókúrának, hogy néha éhezni is kell egy kicsit.
Cserébe gyorsan elárulom a jó hírt is: Ezt csak elkezdeni nehéz. Ha már elkezdted, és elindultak a kilók lefelé, akkor a tempót tartani nagyon könnyű!
Sokan az étrend változtatásával, vagy rendszeres étkezési szokások kialakításával kezdik a fogyókúrát. Én nem így tettem. Továbbra is mindenevő vagyok, és még most is kissé rendszertelenül kajálok.
Amin viszont változtattam, és szerintem kulcsfontosságú lépés volt: igyekszem csak akkor enni, ha éhes vagyok. Az éhség és a jóllakottság között van egy roppant széles semleges zóna, amikor még nem éhes az ember, de már jól esne nassolni. Na ez az, amikor még nem szabad enni!
Az első guglis hónapokban tonnaszámra zabáltam a mindenféle csokikat, csak azért, mert ott voltak és finomak. Meg is látszott az eredménye. Nemrégiben kezem ügyébe került egy Bounty szelet, leraktam az asztalomra az egér közelébe, és láss csodát, két napon át ott maradt. A szervezet meglepően gyorsan, néhány hét alatt hozzászokik az új mentalitáshoz, a nassolás megszűnéséhez. És ha ez egyszer megtörtént, akkor onnan kezdve nem éhesen már nem kívánja az elé tett ételt, pláne ha az nem is csalogat az illatával.
Úgy vettem észre, sokat segít, ha néha egy ideig éhes az ember. Azt mondják, nem szabad átesni a ló túloldalára: ha sokat éhezik az ember, akkor a szervezet megtanulja, hogy amint ételhez jut, mindent el kell raktározni belőle. Nyilván nem ez a cél. De néha igyekszem két-három órán keresztül az éhség ellenére még várni az evéssel. Ez hétköznap roppant nehéz, mivel van egy dolog, amit lehetetlen kissé éhesen csinálni: koncentrálni. Márpedig egy szoftverfejlesztő munkájához ez elengedhetetlen. Sok mást, például punnyadni, takarítani, blogolni, kirándulni vagy biciklizni simán lehet – fontos azonban, pláne sportolásnál, hogy legyen kéznél vésztartalék kaja, és semmiképp se húzzuk addig, hogy a szervezet gyengének érezze magát, nem a kimerülés a cél.
Manapság így néz ki egy hétköznapom: Reggel általában beérek reggelire, de vagy egyáltalán nem eszem semmit, vagy mondjuk egy joghurtot, vagy valami hasonló méretűt. Ebédre szűk adag főétel, és néha desszert, bár meglepően gyakran egyszerűen nem kívánom az édességet, vagy ha kívánom is, könnyen ellen tudok állni (vagy ha nem, az sem baj – ha a mérleg szépen nézett rám legutóbb, akkor belefér, ha meg csúnyán, akkor ez önmagában úgyis elég lelkierőt ad hogy ellenálljak a kísértésnek). Aztán általában délután két vékony szelet kenyér valami felvágottal meg sajttal, vagy egy pohár müzli, vagy valami kevéske meleg vacsora. Meg mondjuk egy szelet csoki. Ennyi. Hétvégén meg általában még ennél is jóval kevesebb, sőt, sokszor teljesen kimarad a meleg étel (nem tudom hogy ez segít-e, vagy csak megszokás). Nem is olyan régen ennek az étrendnek a puszta gondolatától is éhenhaltam volna.
Hát, ez volna az én receptem.
Érdekességként, minap hallottam a kockafej diétája (szabad magyar fordítás általam) oldalról. Informatikus-üzletember csóka úgy uszkve negyvenévesen picit elgondolkodott azon, hogy ha világhírű szoftvercég alapítójaként, valamint világhírű termékük programozójaként elég sokra vitte az életben, akkor nehogymár azokkal a fránya kilókkal ne tudjon mit kezdeni. Ezt a problémát is programozóként közelítette meg, és saját módszerének köszönhetően fél év alatt megszabadult a fölösleges harminc kilótól, és azóta is (immár húsz éve) köszöni, jól tartja magát. Ahogy olvastam honlapján a módszerét és magyarázatait (nálam sokkal-sokkal részletesebben fejti ki), megdöbbentő volt látni, hogy kísértetiesen ugyanazokra az elemekre építkezünk. Nemhiába, ezek az informatikusok...
Igazi rajztehetség veszett el bennem, ugye?
Létezik egy legendás, híres-hírhedt fogalom, a „Google Fifteen”. Ez annak a fedőneve, hogy új Google tagok általában 15 fontot, azaz csaknem 7 kilót felszednek a rengeteg ingyen kajának köszönhetően. Én sem voltam ez alól kivétel.
Háromszor veri ezt kenden...! Kettő már meg is volna, javában a harmadikon munkálkodom.
Azon gondolkodom, hogy ki kéne adnom egy könyvet „Hogyan fogyjunk le szenvedés- és éhezésmentesen, étkezési szokásainkat fel nem adva, minden nap degeszre zabálva magunkat kétharmad év alatt tizenöt kilót” címmel. Az alcím lehetne valami olyasmi, hogy „Garantált, klinikailag bizonyított, 83%-kal hatékonyabb módszer” – épp akkora lódítás volna, mint a főcím. Na jó, könyv helyett inkább itt írom meg, hogyan jártam sikerrel.
A módszer nagyon egyszerű. Mindössze két dologra kell odafigyelni.
Első: Mérleg
Könyörtelenül szükség lesz egy digitális mérlegre. (Köszi az UHU csapatnak!) Analóg mérleg felejtős, mivel nem lehet róla kellő pontossággal leolvasni az értéket, és egyébként is elállítódik meg minden.
Rengetegszer hallom fogyni szándékozó emberektől, hogy nem mernek ráállni, mert félnek a mutatott értéktől. Valóban, ha valaki csak elvétve áll rá a mérlegre és mindig elszörnyed az eredménytől, neki a mérleg ellenség. Ha azonban rendszeresen ráállsz, napokon belül jó barát lesz.
Kell találni egy olyan helyet, ahol nincs útban, de mindig útba esik. Minden nap legeslegalább egyszer (ébredés utáni folyóügyek elintézése és reggelizés között – ez tűnik számomra a legegyenletesebbnek), de lehetőség szerint sokkal többször, akár 6-8 alkalommal is meg kell méredzkedni. Egy szál semmiben (azt hiszem nem véletlenül hívják fürdőszobamérlegnek), mivel minimális öltözék is dobhat pár tized kilót a mutatott értéken, és ezt a zajt ki szeretnénk szűrni. Meg persze minden apró trükköt megpróbál bevetni az ember annak érdekében, hogy minél kisebb számot lásson.
Hogy miért is fontos a mérleg? Azért, mert kapsz visszajelzést. Ez pedig elengedhetetlen a kellő lelkierő összegyűjtéséhez és egyéb áldozat meghozatalához. Ha látod, hogy két tized kilóval könnyebb vagy, mint múlt héten ugyanekkor, az hihetetlen ösztönzést ad a folytatáshoz. (Egy hét alatt két tized kiló gyakorlatilag semennyi. Simán lemegy minimális odafigyeléssel. És máris évi tíz kiló mínusznál tartunk.)
Tulajdonképpen, ha jól belegondolok, én sosem kezdtem el fogyókúrázni. Nem volt elhatározás. Régesrég tudtam hogy nem oké a helyzet, röviddel a gugliban kezdés után meg már nagyon rossz volt, de sosem tettem ellene semmit. Egyszerűen elkezdtem rendszeresen ráállni a mérlegre kíváncsiságból, a többi meg mind jött magától, hiszen láttam csökkenni a számokat egy-egy végigbiciklizett nap után, és úgy éreztem, tudom tartani a jó irányt.
A gyakori mérés során megismered, hogy egy-egy étkezés vagy ürítés hirtelen mennyit változtat a testsúlyon, vagyis hogy mekkora rövidtávú ingadozás természetes. De azért is kell rendszeresen méredzkedni, hogy egy-két hónap alatt ráérezz a hosszútávú ingadozásokra. Rengeteg meglepetést tartogatnak a számok. Felfedezed a heti periodicitást, amely a hétköznapok és hétvége közti eltérő életstílusból és eltérő étkezési szokásokból adódik. (Én például hónapokon át úgy fogytam, hogy hétfőtől péntekig minden egyes héten nőtt a súlyom, és közben tudtam hogy ez rendben van!) Megismered a napi ingadozást is, beleértve azt a teljesen meglepő tényt, hogy reggel ébredéskor mást mutat a mérleg mint előző este lefekvéskor, holott közben nem is jártál abban a bizonyos helyiségben (nem a kamrára gondolok :)). Találós kérdés: miért?
Ha gondolod, vezetheted papíron vagy elektronikusan az értékeket. Én nem teszem. Amit teszek viszont: fél kilónként újabb és újabb célt állítok be. Most először csökkent le 82 kg-ra a mutatott érték? Hip hip hurrá, kiadós vacsorával ünnepelünk (csak viccelek!), azonnal 81,5 kg a következő cél, holott tudom hogy eleinte a 82 is nagyon ritka lesz, az ingadozások miatt simán visszamegy akár 83,5-ig is az érték. Néhány kéttel később egyszercsak 81,5-öt mutat a mérleg, hurrá, azonnal irány a 81! És így tovább... Ezzel párhuzamosan az elfogadható maximumot is csökkentgetem, tehát például azt mondom hogy már nem inoghat be egy pillanatra sem 84 fölé. Ezt persze nehezebb megtippelni, és itt sikerélményre nincs esély, csak csalódásra, ezért ez kevésbé fontos mozzanat. Azt hiszem, a fél kilós pszichés egység teljesen jól működik. Ha az elején nem az lett volna a cél, hogy leadjak fél kilót, aztán ha sikerült akkor jön az újabb fél kilós cél és így tovább, hanem az hogy leadjak tizenötöt, egész biztosan nem tartanék sehol.
Ha elutazol pár napnál hosszabb időre, akkor ugye tudod már, hogy mi lesz az a szokatlan tárgy, amit nem szabad otthonfelejtened? Ha otthonhagyod, az utazás végén garantáltan kellemetlen élményben lesz részed. Ha viszont magaddal viszed, akár még Miamiból is megblogolhatod hogy 70.0-t láttál.
Második: Mérsékelt étkezés
Van egy jó meg egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?
Kezdem a rosszal, mert azt már úgyis kitaláltad. Bizony jóval kevesebbet szabad csak enni. Bizony része a fogyókúrának, hogy néha éhezni is kell egy kicsit.
Cserébe gyorsan elárulom a jó hírt is: Ezt csak elkezdeni nehéz. Ha már elkezdted, és elindultak a kilók lefelé, akkor a tempót tartani nagyon könnyű!
Sokan az étrend változtatásával, vagy rendszeres étkezési szokások kialakításával kezdik a fogyókúrát. Én nem így tettem. Továbbra is mindenevő vagyok, és még most is kissé rendszertelenül kajálok.
Amin viszont változtattam, és szerintem kulcsfontosságú lépés volt: igyekszem csak akkor enni, ha éhes vagyok. Az éhség és a jóllakottság között van egy roppant széles semleges zóna, amikor még nem éhes az ember, de már jól esne nassolni. Na ez az, amikor még nem szabad enni!
Az első guglis hónapokban tonnaszámra zabáltam a mindenféle csokikat, csak azért, mert ott voltak és finomak. Meg is látszott az eredménye. Nemrégiben kezem ügyébe került egy Bounty szelet, leraktam az asztalomra az egér közelébe, és láss csodát, két napon át ott maradt. A szervezet meglepően gyorsan, néhány hét alatt hozzászokik az új mentalitáshoz, a nassolás megszűnéséhez. És ha ez egyszer megtörtént, akkor onnan kezdve nem éhesen már nem kívánja az elé tett ételt, pláne ha az nem is csalogat az illatával.
Úgy vettem észre, sokat segít, ha néha egy ideig éhes az ember. Azt mondják, nem szabad átesni a ló túloldalára: ha sokat éhezik az ember, akkor a szervezet megtanulja, hogy amint ételhez jut, mindent el kell raktározni belőle. Nyilván nem ez a cél. De néha igyekszem két-három órán keresztül az éhség ellenére még várni az evéssel. Ez hétköznap roppant nehéz, mivel van egy dolog, amit lehetetlen kissé éhesen csinálni: koncentrálni. Márpedig egy szoftverfejlesztő munkájához ez elengedhetetlen. Sok mást, például punnyadni, takarítani, blogolni, kirándulni vagy biciklizni simán lehet – fontos azonban, pláne sportolásnál, hogy legyen kéznél vésztartalék kaja, és semmiképp se húzzuk addig, hogy a szervezet gyengének érezze magát, nem a kimerülés a cél.
Manapság így néz ki egy hétköznapom: Reggel általában beérek reggelire, de vagy egyáltalán nem eszem semmit, vagy mondjuk egy joghurtot, vagy valami hasonló méretűt. Ebédre szűk adag főétel, és néha desszert, bár meglepően gyakran egyszerűen nem kívánom az édességet, vagy ha kívánom is, könnyen ellen tudok állni (vagy ha nem, az sem baj – ha a mérleg szépen nézett rám legutóbb, akkor belefér, ha meg csúnyán, akkor ez önmagában úgyis elég lelkierőt ad hogy ellenálljak a kísértésnek). Aztán általában délután két vékony szelet kenyér valami felvágottal meg sajttal, vagy egy pohár müzli, vagy valami kevéske meleg vacsora. Meg mondjuk egy szelet csoki. Ennyi. Hétvégén meg általában még ennél is jóval kevesebb, sőt, sokszor teljesen kimarad a meleg étel (nem tudom hogy ez segít-e, vagy csak megszokás). Nem is olyan régen ennek az étrendnek a puszta gondolatától is éhenhaltam volna.
Hát, ez volna az én receptem.
Érdekességként, minap hallottam a kockafej diétája (szabad magyar fordítás általam) oldalról. Informatikus-üzletember csóka úgy uszkve negyvenévesen picit elgondolkodott azon, hogy ha világhírű szoftvercég alapítójaként, valamint világhírű termékük programozójaként elég sokra vitte az életben, akkor nehogymár azokkal a fránya kilókkal ne tudjon mit kezdeni. Ezt a problémát is programozóként közelítette meg, és saját módszerének köszönhetően fél év alatt megszabadult a fölösleges harminc kilótól, és azóta is (immár húsz éve) köszöni, jól tartja magát. Ahogy olvastam honlapján a módszerét és magyarázatait (nálam sokkal-sokkal részletesebben fejti ki), megdöbbentő volt látni, hogy kísértetiesen ugyanazokra az elemekre építkezünk. Nemhiába, ezek az informatikusok...
2010/02/27
2010/02/25
Túlpart
Elvileg szűk négy nap döglés, punnyadás, homokban fekvés és magam süttetése következne... Gyakorlatilag ma, az első napon csomót esett az eső, és nincs is olyan igazán kánikula (mondjuk fázni azért nem fázom, és az óceánban nyakig megmártózás is megvolt).
Holnap ha korán kelek, akkor irány Key West (mintha az SF–LA távolság oda-vissza nem lett volna elég vezetés) – ha viszont későn, akkor biciklit tervezek bérelni és a várost azzal bejárni. Holnapután meg keresztbe. Negyednap meg döglés itt Miami egy véletlenszerű strandján, aztán irány a hideg Svájc és hétfőtől a vadiúj meló.
Holnap ha korán kelek, akkor irány Key West (mintha az SF–LA távolság oda-vissza nem lett volna elég vezetés) – ha viszont későn, akkor biciklit tervezek bérelni és a várost azzal bejárni. Holnapután meg keresztbe. Negyednap meg döglés itt Miami egy véletlenszerű strandján, aztán irány a hideg Svájc és hétfőtől a vadiúj meló.
2010/02/23
What's Up, Doc?
Brazil buli táncosokkal, élőzenével LA-ben... Napfény, meleg, a gyár irodája kilátással az óceánpartra Santa Monicában... Tapsi Hapsi csillaga az utca kövén, asszem kitaláljátok hogy hol... Van ám itt élet! :-)
2010/02/20
Búcsú az iGoogle-től
Tegnap este elmentünk a közeli bárba, és jól berúgtunk. Na jó, annyira nagyon nem, de azért eléggé. Ez az egyetlen bár a cég közelében, és már-már hagyomány, hogy valahányszor valaki elhagyja az iGoogle projektet, itt van a búcsú parti. A tegnapi az enyém volt. Voltunk páran, aztán egyre kevesebben, a végén meg alig. Rövid volt. És még így is meglepően sokminden számomra újdonság derült ki kollégáimról.
Ma töltöttem az utolsó napot a csapattal. Doksik csiszolgatása magam után, meg ilyesmik. A nap végéhez közeledvén először írtam egy rövidke elköszönő e-mailt a csapat levlistájára. Azt hiszem, ez volt talán a legnehezebb e-mail a cégen belül amit valaha írtam. Hiába gondolkoztam, nem jutott eszembe semmi okos. Végülis teljesen sablonos, üres, rövid lett. Közben azért elgondolkoztam pár dolgon... Aztán a kevéske még ott lévő embertől egyenként elköszöntem, beszélgettem kivel csak pár szót, kivel többet. Nagyon nehéz volt. Nem tudom, hogy miért, de mégis fájt, és még mindig fáj. A hangom is elcsuklott párszor. Nem tudom, mi jár bennem. Hiszen emberileg nem igazán kerültünk közel egymáshoz, szakmailag meg pláne nem volt gördülékenynek nevezhető a központi csapat és a kihelyezett iroda kapcsolata. Mégis, végigfutottak olyan gondolatok a fejemben, hogy lehet hogy most láttam őket utoljára, és esetleg a cég főhadiszállásáról is végleg jöttem ma el. Valami nagyon facsarja a szívem, de nem igazán tudom hogy mi az. Talán épp az, hogy két és fél év oly hirtelen elrepült, és ezalatt nem volt lehetőségem megismerni őket. Bár azt hiszem, az igazi ok valahol ennél mélyebben keresendő...
Ma töltöttem az utolsó napot a csapattal. Doksik csiszolgatása magam után, meg ilyesmik. A nap végéhez közeledvén először írtam egy rövidke elköszönő e-mailt a csapat levlistájára. Azt hiszem, ez volt talán a legnehezebb e-mail a cégen belül amit valaha írtam. Hiába gondolkoztam, nem jutott eszembe semmi okos. Végülis teljesen sablonos, üres, rövid lett. Közben azért elgondolkoztam pár dolgon... Aztán a kevéske még ott lévő embertől egyenként elköszöntem, beszélgettem kivel csak pár szót, kivel többet. Nagyon nehéz volt. Nem tudom, hogy miért, de mégis fájt, és még mindig fáj. A hangom is elcsuklott párszor. Nem tudom, mi jár bennem. Hiszen emberileg nem igazán kerültünk közel egymáshoz, szakmailag meg pláne nem volt gördülékenynek nevezhető a központi csapat és a kihelyezett iroda kapcsolata. Mégis, végigfutottak olyan gondolatok a fejemben, hogy lehet hogy most láttam őket utoljára, és esetleg a cég főhadiszállásáról is végleg jöttem ma el. Valami nagyon facsarja a szívem, de nem igazán tudom hogy mi az. Talán épp az, hogy két és fél év oly hirtelen elrepült, és ezalatt nem volt lehetőségem megismerni őket. Bár azt hiszem, az igazi ok valahol ennél mélyebben keresendő...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
