Megérkeztem Ámerikába ismét.
Az indulás előtt lefoglaltam egy bérautót. Volt valami konkrét típusról kép a neten, mellette naná ott a szöveg hogy „vagy valami hasonló”.
Most itt a helyszínen a nő rámutatott hogy na akkor itt ebből a sorból válasszak egyet. Volt két itteni mérce szerinti közepes (otthoni szerint tehát inkább nagy) normális autó, fogalmam sincs hogy milyen márkák, mert amint megláttam mögöttük a metálkék és a sárga bogarat, már nem is érdekelt. Igaz, ennek alig fért be az egy szem bőröndöm a csomagtartójába, de ez legyen a legkisebb gond! Már csak az a kérdés foglalkoztat, hogy vajon a jó színt választottam-e – bár azt hiszem igen.
2010/01/28
2010/01/25
Látástól vakulásig
A hétvégét tévénézéssel töltöttem. Nem olyan, hanem amolyan értelemben. Ma reggel pedig megvettem és Balázs segítségével hazahoztuk.
(A tévégyártók számára volna két üzenetem. Az egyik: igazán gyárthatnának matt fekete keretű tévét is, nonszensz hogy körülbelül nyolcszáztizenhét féle fényes fekete és egészen pontosan nulla matt fekete keretű készülék közül kellett választanom, pedig a matt hatalmas előnnyel indult volna.
A másik, és itt mély tisztelet a kivételnek, amelyik igen tisztelt kivétel egyik darabját sikerült véletlenül kifognom: amikor 6,2 millió kicsike ledecske villódzó fénye tudatja velem, hogy a tévé be van kapcsolva, akkor ne rontsa már el az élményt még egy „be vagyok kapcsolva” funkciójú led valahol a kereten.)
Ha esetleg valaki azon töprengene, hogy miért pont most, amikor holnapután utazom el egy hónapra... nos a kérdés teljesen jogos. A válasz pedig roppant egyszerű. Egy hirtelen gondolattól vezérelve írtam a céges levlistára, hogy érdekel-e valakit egy lakás egy hónapra. Nem igazán számítottam válaszra, bár a zürichi körülményeket ismerve így utólag ez elég kishitűség volt. A jelentkezőnek egyetlen igazán komoly aggálya volt, amely megingathatta volna az üzletet, ez pedig a tévé hiánya. És mivel már régebben is kacérkodtam a gondolattal, hát, épp ideje volt belevágni.
Ha meg már lúd, legyen kövér... na jó, ez elég vacak hasonlat, kövérnek nevezni egy lapos tévét :) Szóval egy hétvége alatt végiggondoltam, hogy ha kicsit veszek, akkor azt nem nagyon fogom használni, mondjuk továbbra is a laptopomon fogom nézni a South Parkot, ergó kidobott pénz. Ha viszont veszek egy szép nagyot, akkor azt élvezni fogom én is, és azon fogok videót nézni, tehát megéri. Hát így történt, hogy most épp 40"-os képátlón zavar a CNN a blog megírásában.
Lúd már volt, legyen ló is. Méghozzá a túloldala.
Úgy kábé ma-holnap van, hogy szétesik a zürichi csapatunk. Búcsúzóul elmentünk vacsizni, nem is akármilyen étterembe. A roppant finom vacsora mellett picit belekóstoltunk abba is, milyen lehet vakon élni.
Az étkező teremben teljes sötétség uralkodik. A legapróbb fény sem szivárog be, és nem szabad bevinni semmit sem, ami picit is világíthat. (Sőt igazából egyáltalán semmit sem érdemes bevinni, mert ha elejted, nem találod meg.) Nem olyan sötétségről van szó, amit pár perc alatt kezd megszokni az ember szeme, hanem olyanról, ahol órák után is teljesen mindegy hogy kinyitod vagy becsukod a szemed.
A pincérek vakok vagy gyengénlátók. Az elején kaptunk általános eligazítást, például név szerint bemutatták a mi pincérünket, hiszen ha valamit akartunk, szólítanunk kellett őt – más kommunikációs forma nem nagyon működött volna. Aztán „vonatozva” az asztalunkhoz vezetett minket, leültetett, és elmondta, hogy például a jobb kéznél találjuk a poharunkat, meg mindig mondta hogy mit hova rak, mi pedig kitapogattuk. Mint ahogy az elején azt is, hogy milyen messze ülünk a szemben lévőktől, vagy hogy a szomszéd pontosan merrefelé is nyújtja a kancsót. Arról nem is beszélve, hogy a tányéron hol van még étel, és ha ötször egymás után nem volt semmi a villán akkor ez azt jelenti-e hogy elfogyott (nem, nem jelenti azt).
Apéritif, bor, három fogásos menü – roppant finom volt mind, szépen gusztusosan tálalva... ó, várjunk csak... azt hiszem, akad amit a fantáziám tett hozzá. Életreszóló, leírhatatlan élmény volt!
(A tévégyártók számára volna két üzenetem. Az egyik: igazán gyárthatnának matt fekete keretű tévét is, nonszensz hogy körülbelül nyolcszáztizenhét féle fényes fekete és egészen pontosan nulla matt fekete keretű készülék közül kellett választanom, pedig a matt hatalmas előnnyel indult volna.
A másik, és itt mély tisztelet a kivételnek, amelyik igen tisztelt kivétel egyik darabját sikerült véletlenül kifognom: amikor 6,2 millió kicsike ledecske villódzó fénye tudatja velem, hogy a tévé be van kapcsolva, akkor ne rontsa már el az élményt még egy „be vagyok kapcsolva” funkciójú led valahol a kereten.)
Ha esetleg valaki azon töprengene, hogy miért pont most, amikor holnapután utazom el egy hónapra... nos a kérdés teljesen jogos. A válasz pedig roppant egyszerű. Egy hirtelen gondolattól vezérelve írtam a céges levlistára, hogy érdekel-e valakit egy lakás egy hónapra. Nem igazán számítottam válaszra, bár a zürichi körülményeket ismerve így utólag ez elég kishitűség volt. A jelentkezőnek egyetlen igazán komoly aggálya volt, amely megingathatta volna az üzletet, ez pedig a tévé hiánya. És mivel már régebben is kacérkodtam a gondolattal, hát, épp ideje volt belevágni.
Ha meg már lúd, legyen kövér... na jó, ez elég vacak hasonlat, kövérnek nevezni egy lapos tévét :) Szóval egy hétvége alatt végiggondoltam, hogy ha kicsit veszek, akkor azt nem nagyon fogom használni, mondjuk továbbra is a laptopomon fogom nézni a South Parkot, ergó kidobott pénz. Ha viszont veszek egy szép nagyot, akkor azt élvezni fogom én is, és azon fogok videót nézni, tehát megéri. Hát így történt, hogy most épp 40"-os képátlón zavar a CNN a blog megírásában.
Lúd már volt, legyen ló is. Méghozzá a túloldala.
Úgy kábé ma-holnap van, hogy szétesik a zürichi csapatunk. Búcsúzóul elmentünk vacsizni, nem is akármilyen étterembe. A roppant finom vacsora mellett picit belekóstoltunk abba is, milyen lehet vakon élni.
Az étkező teremben teljes sötétség uralkodik. A legapróbb fény sem szivárog be, és nem szabad bevinni semmit sem, ami picit is világíthat. (Sőt igazából egyáltalán semmit sem érdemes bevinni, mert ha elejted, nem találod meg.) Nem olyan sötétségről van szó, amit pár perc alatt kezd megszokni az ember szeme, hanem olyanról, ahol órák után is teljesen mindegy hogy kinyitod vagy becsukod a szemed.
A pincérek vakok vagy gyengénlátók. Az elején kaptunk általános eligazítást, például név szerint bemutatták a mi pincérünket, hiszen ha valamit akartunk, szólítanunk kellett őt – más kommunikációs forma nem nagyon működött volna. Aztán „vonatozva” az asztalunkhoz vezetett minket, leültetett, és elmondta, hogy például a jobb kéznél találjuk a poharunkat, meg mindig mondta hogy mit hova rak, mi pedig kitapogattuk. Mint ahogy az elején azt is, hogy milyen messze ülünk a szemben lévőktől, vagy hogy a szomszéd pontosan merrefelé is nyújtja a kancsót. Arról nem is beszélve, hogy a tányéron hol van még étel, és ha ötször egymás után nem volt semmi a villán akkor ez azt jelenti-e hogy elfogyott (nem, nem jelenti azt).
Apéritif, bor, három fogásos menü – roppant finom volt mind, szépen gusztusosan tálalva... ó, várjunk csak... azt hiszem, akad amit a fantáziám tett hozzá. Életreszóló, leírhatatlan élmény volt!
2010/01/09
egmontnemmennitaipei
Az úgy volt, hogy ma épp arról fogok blogolni, milyen is az élet a világ legmagasabb épületének 73. emeletén, a cég irodájában. De mégsem. Ennek két oka is van.
Az egyik az, hogy a dubajiak a hét elején toronymagasan (hehe) átvették a vezetést.
A másik pedig az, hogy miután közöltem hogy projektet fogok váltani, úgy gondolták, hogy talán mégsem kéne odarepülnöm a mostani projektem további sorsát megvitatni.
Azt mondják a cégben, hogy másfél–két év után teljesen oké, sőt, ajánlott is projektet váltani, hogy többmindent lásson és tanuljon az ember, és ne fásuljon bele a munkájába. Ez szerintem teljesen jó ötlet. Kombináljuk ezt össze azzal, hogy már több mint két éve itt vagyok ugyanazon a projekten (iGoogle), és hogy szerencsétlen módon négyen fejlesztők kvázi egyszerre kezdtünk, így mindenkinek most, szintén egyszerre jutott eszébe váltani. Olyannyira, hogy az is kérdéses, marad-e valami ebből a projektből Zürichben, vagy a többi iroda viszi tovább. Az azonban egyértelmű, hogy sem egyedül maradni, sem új emberek betanításával tölteni a következő fél évet nem épp a legizgalmasabb dolog. Így gyakorlatilag nem is igazán maradt választási lehetőségem, egyértelmű hogy nekem is váltanom kell.
Van egy belső program, amely arról szól, hogy szoftverfejlesztők fél évre átmennek szoftverüzemeltetői munkakörbe. Ez néha, fix időpontokban indul, legközelebb most március legelején, amikor én csatlakozni fogok. Az ezt követő fél évben tehát megtanulok remélhetőleg mindent, amit a kifelé nyújtott szolgáltatások üzemeltetésével kapcsolatban tudni lehet. Szóval ha lehal valamelyik rendszer, gondoljatok majd rám – lehet hogy én vagyok aki ledöglesztette, de az is lehet hogy én vagyok akit hajnali 3-kor ébreszt a csipogó hogy gyorsan meghegessze.
Azt mondják, a legtöbb embernek annyira megtetszik ez a meló, hogy vissza sem megy fejlesztőnek, hanem marad üzemeltető. Hát, ezt én most még nem tudom elképzelni magamról, szerintem fél év nekem ebből pont elég lesz (sokkal inkább a kíváncsiság hajt, mintsem az hogy én ezt szeretném csinálni mindenáron), és inkább szoftverfejlesztésben kívánom kamatoztatni az itt megszerzett tapasztalatokat, de nyilván nem tudhatom hogy a program végén is így fogom-e még gondolni.
Ha Taipei nem is, de egy újabb hosszú Mountain View az lesz. Másik három fejlesztő csapattársam január folyamán átszivárog új projektjébe, én pedig ismét ellátogatok a cég főhadiszállására, hogy ne magányosan ücsörögjek az utolsó hónapban, hanem minél nagyobb hatékonysággal tudjam befejezni a függő feladatokat.
Az egyik az, hogy a dubajiak a hét elején toronymagasan (hehe) átvették a vezetést.
A másik pedig az, hogy miután közöltem hogy projektet fogok váltani, úgy gondolták, hogy talán mégsem kéne odarepülnöm a mostani projektem további sorsát megvitatni.
Azt mondják a cégben, hogy másfél–két év után teljesen oké, sőt, ajánlott is projektet váltani, hogy többmindent lásson és tanuljon az ember, és ne fásuljon bele a munkájába. Ez szerintem teljesen jó ötlet. Kombináljuk ezt össze azzal, hogy már több mint két éve itt vagyok ugyanazon a projekten (iGoogle), és hogy szerencsétlen módon négyen fejlesztők kvázi egyszerre kezdtünk, így mindenkinek most, szintén egyszerre jutott eszébe váltani. Olyannyira, hogy az is kérdéses, marad-e valami ebből a projektből Zürichben, vagy a többi iroda viszi tovább. Az azonban egyértelmű, hogy sem egyedül maradni, sem új emberek betanításával tölteni a következő fél évet nem épp a legizgalmasabb dolog. Így gyakorlatilag nem is igazán maradt választási lehetőségem, egyértelmű hogy nekem is váltanom kell.
Van egy belső program, amely arról szól, hogy szoftverfejlesztők fél évre átmennek szoftverüzemeltetői munkakörbe. Ez néha, fix időpontokban indul, legközelebb most március legelején, amikor én csatlakozni fogok. Az ezt követő fél évben tehát megtanulok remélhetőleg mindent, amit a kifelé nyújtott szolgáltatások üzemeltetésével kapcsolatban tudni lehet. Szóval ha lehal valamelyik rendszer, gondoljatok majd rám – lehet hogy én vagyok aki ledöglesztette, de az is lehet hogy én vagyok akit hajnali 3-kor ébreszt a csipogó hogy gyorsan meghegessze.
Azt mondják, a legtöbb embernek annyira megtetszik ez a meló, hogy vissza sem megy fejlesztőnek, hanem marad üzemeltető. Hát, ezt én most még nem tudom elképzelni magamról, szerintem fél év nekem ebből pont elég lesz (sokkal inkább a kíváncsiság hajt, mintsem az hogy én ezt szeretném csinálni mindenáron), és inkább szoftverfejlesztésben kívánom kamatoztatni az itt megszerzett tapasztalatokat, de nyilván nem tudhatom hogy a program végén is így fogom-e még gondolni.
Ha Taipei nem is, de egy újabb hosszú Mountain View az lesz. Másik három fejlesztő csapattársam január folyamán átszivárog új projektjébe, én pedig ismét ellátogatok a cég főhadiszállására, hogy ne magányosan ücsörögjek az utolsó hónapban, hanem minél nagyobb hatékonysággal tudjam befejezni a függő feladatokat.
2009/12/11
Borra sör
Húbakker... tegnap este céges karácsonyi buli... két forralt és három forralatlan bor után kedves barátaim kitalálták, hogy a jól ismert „Borra sör / Forevör” rigmus mintájára illene váltanom. Két vagy három korsó, már nem is emlékszem. Iszonyú jól feldobott!!! Még hogy meggyötör? Micsoda hülyeség?!? Buli hajnali 2-ig, kijózanító séta vissza a cégbe, vízszintbe a kuckónkban lévő picike kanapén. Halvány emlékeim vannak arról, hogy takarítók jöttek, meg hogy rohadt hideg volt, de olyan jól aludtam, hogy ezek egyáltalán nem zavartak. Mindjárt dél, tök jól érzem magam, csend és nyugi van a cégben, szerintem csomóan még otthon döglenek. Jó kis bulaj volt!
Holnap kora hajnalban kelek, hétkor indul a tézsévé...
Holnap kora hajnalban kelek, hétkor indul a tézsévé...
2009/12/06
Kedves Mikulás!
Kedves Mikulás!
Magyarországon épp ma jársz, a világ nagy részén azonban karácsonykor hozod az ajándékot, így pont elkerüljük egymást. Kérlek, add át kívánságlistámat Jézuskának is!
Szeretnék fehér karácsonyt! Nem olyan fent-a-magas-hegyekben-fehéret, hanem igazi mindenütt-csupa-csupa-fehéret. Térdigérőhóbankirándulós-szánkózós-hógolyózós-angyalkátrajzolós-fehéret.
Szeretnék kérni két hét pihenést, nyugalmat, megállást a rohanó világban! Bár tudom előre sajnos, hogy idén ezt nem tudod elhozni, hiszen ajándékokat fogok vadászni az utolsó pillanatokban is, pattogni hivatalos ügyekben, meg dolgozni otthonról pár napot, hogy egzotikusabb nyaralásra tartogathassam kevéske szabadságomat.
Szeretnék sok-sok kedves régi ismerősömmel találkozni! Olyanokkal, akikkel csak nagyon-nagyon ritkán van alkalmam beszélgetni, mégis sokat jelentenek nekem.
És végül, szeretném azt kérni, hogy ne hagyj cserben a fölösleges kilóktól megszabadulásban, segíts ellenállni a sok-sok bejgli és egyéb finomság kísértésének!
Köszönöm!
Magyarországon épp ma jársz, a világ nagy részén azonban karácsonykor hozod az ajándékot, így pont elkerüljük egymást. Kérlek, add át kívánságlistámat Jézuskának is!
Szeretnék fehér karácsonyt! Nem olyan fent-a-magas-hegyekben-fehéret, hanem igazi mindenütt-csupa-csupa-fehéret. Térdigérőhóbankirándulós-szánkózós-hógolyózós-angyalkátrajzolós-fehéret.
Szeretnék kérni két hét pihenést, nyugalmat, megállást a rohanó világban! Bár tudom előre sajnos, hogy idén ezt nem tudod elhozni, hiszen ajándékokat fogok vadászni az utolsó pillanatokban is, pattogni hivatalos ügyekben, meg dolgozni otthonról pár napot, hogy egzotikusabb nyaralásra tartogathassam kevéske szabadságomat.
Szeretnék sok-sok kedves régi ismerősömmel találkozni! Olyanokkal, akikkel csak nagyon-nagyon ritkán van alkalmam beszélgetni, mégis sokat jelentenek nekem.
És végül, szeretném azt kérni, hogy ne hagyj cserben a fölösleges kilóktól megszabadulásban, segíts ellenállni a sok-sok bejgli és egyéb finomság kísértésének!
Köszönöm!
2009/11/29
Gélepés
Tettem egy felfedezést. Sikerült megfejtenem a választ egy régóta foglalkoztató kérdésre.
Rég volt már interaktív blogbejegyzés, itt az ideje megint. A kérdést majd a végén felteszem, a választ viszont majd csak pár nap múlva árulom el. Addig tippeljetek :)
Menjünk vissza egy picit az időben... egyetem első évébe, tehát röviddel az utánra, hogy váratlan fordulatként informatikát kezdtem el tanulni, nem matekot.
Már én sem emlékszem hogy milyen indíttatásból, de egyszercsak támadt egy ötletem. Fogtam magam, és teljesen önszorgalomból, teljesen egyedül megtanultam gépírni. A rendes hivatalos tízujjasat. (Nagyjából... például a szóközt állítólag a következő betűvel ellentétes kézzel kéne ütni, én mindig jobb hüvelykkel ütöm.)
Elkezdtem hallgatni mindenféle magyar dalokat, és lassan-lassan, de mindenképp helyes ujjrenddel gépeltem be a szövegüket, szükség esetén meg-megállítva a zenét. Először ékezetek nélkül. Aztán később megtanultam ékezetekkel is. Állítólag hivatalosan minden betűt külön kell ütni, egyenletes sebességgel. Hát az én agyam nem így működik, jellegzetes két-három-négybetűs futamokat tanultam meg. Ezért volt roppant meglepő, hogy amint először kipróbáltam angolul gépelni, nagyon nem ment. Teljesen mások a tipikus futamok, ezeket is be kellett gyakorolni. Ma is, ha például németül próbálok meg valamit beírni, nagyon lassan megy csak. Magyarul és angolul viszont elég tisztes sebességgel.
Mindez alig egy-két évvel az után történt, hogy elkezdtem gitározgatni, így kísértetiesen ismerős volt az élmény, hiszen valahol mindkettő hasonlóról szól. Megtanulni koordinálni az ujjakat. Megtanulni azt és csak azt az ujjat megmozdítani, amelyikre éppen gondolsz. Rengetegszer eljátszottam, hogy tudtam, melyik betűt szeretném leütni, becsuktam a szemem, végiggondoltam hogy melyik ujjal kell azt a betűt ütni, majd arra koncentráltam, hogy hogyan is kell azt az ujjat megmozdítani. Félelmetes, hogy amíg ezt nem tanulja meg valaki, akár gépírás, akár valamilyen hangszer által, addig mennyire nem tudja tudatosan külön-külön irányítani az ujjait.
A gépírás nem arról szól, hogy mindenáron szabályosan gépeljünk. Én sem teszem, a szabályok megtanulása és alapos begyakorlása után kialakítottam egy-két szabálytalanságot is. Bizonyos betűsorozatokat néha szabálytalanul gépelek, némely jól begyakorolt helyzetben az egyik ujj beugrik a másik helyére egy betű erejéig, elkerülendő az ujjismétlést. Persze a kivételek csakis a szabályok megtanulása és begyakorlása után jöhetnek. De nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy a gépelés számomra teljesen tudat alatt végzett tevékenység. Nem nézem a billentyűzetet, nem gondolkodom azon hogy hogyan kell gépelni. Egyszerűen gondolok valamire, és a következő pillanatban az magától megjelenik a képernyőn. De a képernyőt sem nézem feltétlenül – sőt, sokszor az is inkább zavar, mint segít. A gépelés tanulás és gyakorlás által készséggé vált.
Emlékszem egy konkrét esetre, még nagyon régen, lassú netkapcsolaton keresztül begépeltem vagy három sornyi szöveget, ami nem jelent meg a képernyőn, csak a teljes három sor végeztével; néha melléütöttem, ment automatikusan a backspace és vakon javítottam; közben figyeltem arra amit mondtak és talán válaszoltam is, a gépelt szövegtől teljesen függetlenül – sosem feledem a mellettem álló két ember bámulatát.
A Google-ban, nemzetközi közösséget látva teljesen meglepődtem. Míg magyarok, európaiak esetén kivételes, hogy valaki szabályosan gépel, addig az amerikaiak számára ez teljesen természetes. Ott, úgy tűnik, ez része a tananyagnak. Érdemes ezen elgondolkozni!
Úgy vélem, a rendes gépelés megtanulása nélkül lehetetlen elsajátítani azt az állapotot, amikor nem kell a billentyűzetre és a monitorra nézni, és nem kell agyunk egy részével erre koncentrálni. Néha-néha papírról gépel az ember, ilyenkor a papírt nézhetjük. Sokkal gyakoribb azonban, hogy az ember a fejéből dolgozik: akár egy mondatra, akár egy kódrészletre gondol, vagy bármire, amit be akar vinni a gépbe. Nagyon nem mindegy, hogy bőven elég erre gondolni, a többi megy magától (amire gondolunk, az mágikusan megjelenik a képernyőn), vagy pedig rendszeresen meg kell szakítanunk ezt, és a billentyűzetre meg az ujjainkra meg a képernyőre koncentrálni – percenként tucatnyiszor kizökkenve rendes gondolatmenetünkből, fölöslegesen tovább terhelve agyunkat.
Aki ad-hoc módon gépel, azt én egészen pontosan az óvodások írástudához hasonlítanám – ismerik már a betűk kinézetét, le tudják rajzolni azokat, lassan, teljes koncentrálással, sok hibával, és általában csúnyán. Egészen addig, amíg az iskolában meg nem tanulnak írni. Miért van az, hogy gépelni nem tanítanak meg minket? Vajon kinek a feladata lenne, és milyen korban?
Határozottan úgy vélem, hogy aki legalább naponta fél órát tölt gépeléssel – legyen az pusztán e-mailek írása, vagy bármi ilyesmi – annak már megéri megtanulni gépelni, nemcsak összevissza ütögetni a billentyűket. Akinek pedig ez a munkájának része, írjon akár pályázatokat, akár regényt, akár programkódot, annak kötelező!
Úgyhogy kedves olvasóm, hajrá! Hidd el, nagyon megéri!
A mai qwerty vagy qwertz elrendezésnek érdekes története van, sokan nem ismerik. Eleinte ábécérendben voltak a billentyűk, de az írógépek elterjedésével (az 1870-es években járunk) egyre többen tudtak olyan gyorsan gépelni, hogy a karok összeakadtak. Ezért összekuszálták a betűket, fő szempontként azt tartva szem előtt, hogy minél nehezebb legyen gépelni. Igen, akár hiszitek, akár nem, a ma is használt billentyűzetkiosztáson nehezebb gépelni, mint ha összevissza sorsolnánk ki a betűk helyeit.
Az 1930-as években egy Dvorak nevű pacák megalkotott egy ergonomikus kiosztást: teljesen átrendezte a betűket annak érdekében, hogy gyorsabban lehessen gépelni és kényelmesebb legyen a kéznek. Többek között fontos szempont volt, hogy minél ritkábbak legyenek az azonos kézzel egymás után leütött betűk. A magánhangzók például a középső sor bal szélére (az ASDFG helyére) kerültek. Próbálkoztam a kiosztás megtanulásával, de totál csődöt mondtam. Talán nem voltam elég elszánt. Meg aztán voltak aggályaim is. Az aggályok egy részét sokak osztják. Egyértelmű, hogy különcnek lenni hátrányokkal is jár: például amikor hirtelen másnak a gépén akarsz dolgozni egy picit. A Dvorak kiosztás hátrányaként róják fel sokan a qwerty-ről nehéz átállást, a jobb kisujj túlzott terhelését, valamint a Unix parancsok nehéz begépelhetőségét – ez utóbbi kevés embert érint, de engem erősen. A másik, sokkal inkább saját aggályom az volt, hogy magyar nyelvű szöveget kényelmetlen írni rajta (a kiosztást angol szövegre tervezték). Például az igen gyakori „sz” betű rémálom, valamint az ékezetes magánhangzók többségét jobb oldalra kell rakni (ott vannak szabad billentyűk), de ezzel teljesen borul az eredeti „legyenek a magánhangzók mind a bal oldalon” elképzelés. Szóval feladtam.
Évekkel később, már a Google-os idő alatt, akartam adni neki még egy esélyt. Ám a gyakorlás elkezdése helyett inkább nekiálltam olvasgatni róla, és rátaláltam a Colemak nevű elrendezésre. Egy csóka fogta magát, és azt mondta, hogy a Dvorak kiosztás elavult, írógépre lett tervezve, és ezáltal számítógépre nem optimális. És csinált helyette sajátot. Roppant szimpatikus volt számomra a kezdeményezés. Először is: azt mondta, hogy azokat a betűket, melyek betűként ritkán használatosak, forróbillentyűként (pl. copy-paste) viszont gyakran (pl. ZXCV), hagyjuk a „helyén”, már pusztán azért is, mert ilyenkor a jobb kéz gyakran az egéren van (például grafikai munka során). [És itt egy kis kitérőként nem tudom nem seggberúgni azt, aki kitalálta, hogy Ctrl+C meg Ctrl+V, és a Ctrl a sarokban figyel. Rémálom. Normális gépen Alma+C és Alma+V, az Alma a szóköz mellett, bal hüvelykujjnál – isteni kényelmes. Bocs a kitérőért.] Másrészt azt mondta, hogy számítógép billentyűzeten már nem előny, ha a bal és jobb kéz felváltva üt le egy-egy billentyűt, hiszen ennél sokkal könnyebb egy kézzel kisujj felől a mutatóujj felé egy futamot beütni. Körülbelül két héten át próbáltam megtanulni ezt a kiosztást is, meglehetősen jól ment már a végén. Éreztem, hogy a qwerty-hez képest sokkal gördülékenyebb, sokkal kevesebbet mozognak az ujjaim, és éreztem hogy esélyes még gyorsabban megtanulni írni. Volt azonban ennek is egy-két nyűgje, apró tervezési hibák szerintem, valamint ugyebár a különcségből adódó potenciális szívások miatt végülis erről is letettem.
Van még egy érdekes mozzanat, amelyről muszáj szót ejtenem. Ez pedig az RSI (Repetitive Strain Injury), amelyre itt a Google-ban már az első napokban felhívták a figyelmet, és azóta is folyton előkerül. Nem tudom sajnos a magyar nevét (aki tudja, árulja el!), de ez valami olyasmi, hogy az ízületeknek nagyon nem tesz jót a kismértékű, ismétlődő, erőkifejtéssel nem járó mozzanat. Csúnya betegség, amitől sokan szenvednek gépelés során, és keresik a megoldást ergonomikus billentyűzetekben és ergonomikus kiosztásokban.
A híres mondás szerint „if it ain't broke, don't fix it”. Ha nem romlott el, ne javítsd meg. Létezik egy elmélet (bár lehet hogy csak mi találtuk ki kollégáimmal), miszerint a qwerty kiosztás kifejezetten jobb, mint az ergonomikusak, hiszen jobban megmozgatja az ujjakat, és habár lassabb a gépelés, de a nagyobb mozgás miatt kisebb az RSI kialakulásának esélye. Talán így van. Mindenesetre ez is egy érv volt a nem váltás mellett. Szerencsére nincs gond az ízületeimmel, és amíg ez így marad, addig talán jobb nem kísérletezni egy kevesebb ujjmozgást igénylő elrendezéssel.
Csak nagyon-nagyon ritkán érzek valami furcsán idegesítőt az ujjaimban. Olyat, amitől az egész testemet árjárja valamiféle nyugtalanság, frusztráló viszketésszerűség. Pont olyat, mint amit indiai szitáros, az oktávot 12 helyett 22 egyenlő részre osztó skálán játszott zene okoz. Olyat, hogy pár másodpercenként meg kell állnom, és nagyon megmozgatni az ujjaimat, meg az egész testemet. Nem tudom, hogy ezt hívják-e RSI-nek, de gyanítom, hogy igen. Szóval nagyon-nagyon ritkán van ilyen érzésem. És ezt kétféle dolog válthatja ki.
Az egyik, amikor valami furcsa billentyűsorozatot (például Ctrl+K U Ctrl+L R Ctrl+K X) kell nagyon sokszor (mondjuk ötvenszer-százszor) leütnöm egymás után, mert még így is gyorsabb a szövegszerkesztőben, mint valamiféle szkriptben megírni a tisztességes parancsot.
A másik pedig, ... nos, itt jön a rejtvény. Hosszú-hosszú idő után végre rájöttem, hogy mi a másik tényező, ami ugyanezt az idegőrlő érzést ki tudja váltani – sőt, szinte garantáltan ki is váltja. Van tippetek? Annyit segítek, hogy számítástechnikai antitalentumok is jó eséllyel pályázhatnak!
Ui.: A cím direkt van elgélepve :-)
Rég volt már interaktív blogbejegyzés, itt az ideje megint. A kérdést majd a végén felteszem, a választ viszont majd csak pár nap múlva árulom el. Addig tippeljetek :)
Menjünk vissza egy picit az időben... egyetem első évébe, tehát röviddel az utánra, hogy váratlan fordulatként informatikát kezdtem el tanulni, nem matekot.
Már én sem emlékszem hogy milyen indíttatásból, de egyszercsak támadt egy ötletem. Fogtam magam, és teljesen önszorgalomból, teljesen egyedül megtanultam gépírni. A rendes hivatalos tízujjasat. (Nagyjából... például a szóközt állítólag a következő betűvel ellentétes kézzel kéne ütni, én mindig jobb hüvelykkel ütöm.)
Elkezdtem hallgatni mindenféle magyar dalokat, és lassan-lassan, de mindenképp helyes ujjrenddel gépeltem be a szövegüket, szükség esetén meg-megállítva a zenét. Először ékezetek nélkül. Aztán később megtanultam ékezetekkel is. Állítólag hivatalosan minden betűt külön kell ütni, egyenletes sebességgel. Hát az én agyam nem így működik, jellegzetes két-három-négybetűs futamokat tanultam meg. Ezért volt roppant meglepő, hogy amint először kipróbáltam angolul gépelni, nagyon nem ment. Teljesen mások a tipikus futamok, ezeket is be kellett gyakorolni. Ma is, ha például németül próbálok meg valamit beírni, nagyon lassan megy csak. Magyarul és angolul viszont elég tisztes sebességgel.
Mindez alig egy-két évvel az után történt, hogy elkezdtem gitározgatni, így kísértetiesen ismerős volt az élmény, hiszen valahol mindkettő hasonlóról szól. Megtanulni koordinálni az ujjakat. Megtanulni azt és csak azt az ujjat megmozdítani, amelyikre éppen gondolsz. Rengetegszer eljátszottam, hogy tudtam, melyik betűt szeretném leütni, becsuktam a szemem, végiggondoltam hogy melyik ujjal kell azt a betűt ütni, majd arra koncentráltam, hogy hogyan is kell azt az ujjat megmozdítani. Félelmetes, hogy amíg ezt nem tanulja meg valaki, akár gépírás, akár valamilyen hangszer által, addig mennyire nem tudja tudatosan külön-külön irányítani az ujjait.
A gépírás nem arról szól, hogy mindenáron szabályosan gépeljünk. Én sem teszem, a szabályok megtanulása és alapos begyakorlása után kialakítottam egy-két szabálytalanságot is. Bizonyos betűsorozatokat néha szabálytalanul gépelek, némely jól begyakorolt helyzetben az egyik ujj beugrik a másik helyére egy betű erejéig, elkerülendő az ujjismétlést. Persze a kivételek csakis a szabályok megtanulása és begyakorlása után jöhetnek. De nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy a gépelés számomra teljesen tudat alatt végzett tevékenység. Nem nézem a billentyűzetet, nem gondolkodom azon hogy hogyan kell gépelni. Egyszerűen gondolok valamire, és a következő pillanatban az magától megjelenik a képernyőn. De a képernyőt sem nézem feltétlenül – sőt, sokszor az is inkább zavar, mint segít. A gépelés tanulás és gyakorlás által készséggé vált.
Emlékszem egy konkrét esetre, még nagyon régen, lassú netkapcsolaton keresztül begépeltem vagy három sornyi szöveget, ami nem jelent meg a képernyőn, csak a teljes három sor végeztével; néha melléütöttem, ment automatikusan a backspace és vakon javítottam; közben figyeltem arra amit mondtak és talán válaszoltam is, a gépelt szövegtől teljesen függetlenül – sosem feledem a mellettem álló két ember bámulatát.
A Google-ban, nemzetközi közösséget látva teljesen meglepődtem. Míg magyarok, európaiak esetén kivételes, hogy valaki szabályosan gépel, addig az amerikaiak számára ez teljesen természetes. Ott, úgy tűnik, ez része a tananyagnak. Érdemes ezen elgondolkozni!
Úgy vélem, a rendes gépelés megtanulása nélkül lehetetlen elsajátítani azt az állapotot, amikor nem kell a billentyűzetre és a monitorra nézni, és nem kell agyunk egy részével erre koncentrálni. Néha-néha papírról gépel az ember, ilyenkor a papírt nézhetjük. Sokkal gyakoribb azonban, hogy az ember a fejéből dolgozik: akár egy mondatra, akár egy kódrészletre gondol, vagy bármire, amit be akar vinni a gépbe. Nagyon nem mindegy, hogy bőven elég erre gondolni, a többi megy magától (amire gondolunk, az mágikusan megjelenik a képernyőn), vagy pedig rendszeresen meg kell szakítanunk ezt, és a billentyűzetre meg az ujjainkra meg a képernyőre koncentrálni – percenként tucatnyiszor kizökkenve rendes gondolatmenetünkből, fölöslegesen tovább terhelve agyunkat.
Aki ad-hoc módon gépel, azt én egészen pontosan az óvodások írástudához hasonlítanám – ismerik már a betűk kinézetét, le tudják rajzolni azokat, lassan, teljes koncentrálással, sok hibával, és általában csúnyán. Egészen addig, amíg az iskolában meg nem tanulnak írni. Miért van az, hogy gépelni nem tanítanak meg minket? Vajon kinek a feladata lenne, és milyen korban?
Határozottan úgy vélem, hogy aki legalább naponta fél órát tölt gépeléssel – legyen az pusztán e-mailek írása, vagy bármi ilyesmi – annak már megéri megtanulni gépelni, nemcsak összevissza ütögetni a billentyűket. Akinek pedig ez a munkájának része, írjon akár pályázatokat, akár regényt, akár programkódot, annak kötelező!
Úgyhogy kedves olvasóm, hajrá! Hidd el, nagyon megéri!
A mai qwerty vagy qwertz elrendezésnek érdekes története van, sokan nem ismerik. Eleinte ábécérendben voltak a billentyűk, de az írógépek elterjedésével (az 1870-es években járunk) egyre többen tudtak olyan gyorsan gépelni, hogy a karok összeakadtak. Ezért összekuszálták a betűket, fő szempontként azt tartva szem előtt, hogy minél nehezebb legyen gépelni. Igen, akár hiszitek, akár nem, a ma is használt billentyűzetkiosztáson nehezebb gépelni, mint ha összevissza sorsolnánk ki a betűk helyeit.
Az 1930-as években egy Dvorak nevű pacák megalkotott egy ergonomikus kiosztást: teljesen átrendezte a betűket annak érdekében, hogy gyorsabban lehessen gépelni és kényelmesebb legyen a kéznek. Többek között fontos szempont volt, hogy minél ritkábbak legyenek az azonos kézzel egymás után leütött betűk. A magánhangzók például a középső sor bal szélére (az ASDFG helyére) kerültek. Próbálkoztam a kiosztás megtanulásával, de totál csődöt mondtam. Talán nem voltam elég elszánt. Meg aztán voltak aggályaim is. Az aggályok egy részét sokak osztják. Egyértelmű, hogy különcnek lenni hátrányokkal is jár: például amikor hirtelen másnak a gépén akarsz dolgozni egy picit. A Dvorak kiosztás hátrányaként róják fel sokan a qwerty-ről nehéz átállást, a jobb kisujj túlzott terhelését, valamint a Unix parancsok nehéz begépelhetőségét – ez utóbbi kevés embert érint, de engem erősen. A másik, sokkal inkább saját aggályom az volt, hogy magyar nyelvű szöveget kényelmetlen írni rajta (a kiosztást angol szövegre tervezték). Például az igen gyakori „sz” betű rémálom, valamint az ékezetes magánhangzók többségét jobb oldalra kell rakni (ott vannak szabad billentyűk), de ezzel teljesen borul az eredeti „legyenek a magánhangzók mind a bal oldalon” elképzelés. Szóval feladtam.
Évekkel később, már a Google-os idő alatt, akartam adni neki még egy esélyt. Ám a gyakorlás elkezdése helyett inkább nekiálltam olvasgatni róla, és rátaláltam a Colemak nevű elrendezésre. Egy csóka fogta magát, és azt mondta, hogy a Dvorak kiosztás elavult, írógépre lett tervezve, és ezáltal számítógépre nem optimális. És csinált helyette sajátot. Roppant szimpatikus volt számomra a kezdeményezés. Először is: azt mondta, hogy azokat a betűket, melyek betűként ritkán használatosak, forróbillentyűként (pl. copy-paste) viszont gyakran (pl. ZXCV), hagyjuk a „helyén”, már pusztán azért is, mert ilyenkor a jobb kéz gyakran az egéren van (például grafikai munka során). [És itt egy kis kitérőként nem tudom nem seggberúgni azt, aki kitalálta, hogy Ctrl+C meg Ctrl+V, és a Ctrl a sarokban figyel. Rémálom. Normális gépen Alma+C és Alma+V, az Alma a szóköz mellett, bal hüvelykujjnál – isteni kényelmes. Bocs a kitérőért.] Másrészt azt mondta, hogy számítógép billentyűzeten már nem előny, ha a bal és jobb kéz felváltva üt le egy-egy billentyűt, hiszen ennél sokkal könnyebb egy kézzel kisujj felől a mutatóujj felé egy futamot beütni. Körülbelül két héten át próbáltam megtanulni ezt a kiosztást is, meglehetősen jól ment már a végén. Éreztem, hogy a qwerty-hez képest sokkal gördülékenyebb, sokkal kevesebbet mozognak az ujjaim, és éreztem hogy esélyes még gyorsabban megtanulni írni. Volt azonban ennek is egy-két nyűgje, apró tervezési hibák szerintem, valamint ugyebár a különcségből adódó potenciális szívások miatt végülis erről is letettem.
Van még egy érdekes mozzanat, amelyről muszáj szót ejtenem. Ez pedig az RSI (Repetitive Strain Injury), amelyre itt a Google-ban már az első napokban felhívták a figyelmet, és azóta is folyton előkerül. Nem tudom sajnos a magyar nevét (aki tudja, árulja el!), de ez valami olyasmi, hogy az ízületeknek nagyon nem tesz jót a kismértékű, ismétlődő, erőkifejtéssel nem járó mozzanat. Csúnya betegség, amitől sokan szenvednek gépelés során, és keresik a megoldást ergonomikus billentyűzetekben és ergonomikus kiosztásokban.
A híres mondás szerint „if it ain't broke, don't fix it”. Ha nem romlott el, ne javítsd meg. Létezik egy elmélet (bár lehet hogy csak mi találtuk ki kollégáimmal), miszerint a qwerty kiosztás kifejezetten jobb, mint az ergonomikusak, hiszen jobban megmozgatja az ujjakat, és habár lassabb a gépelés, de a nagyobb mozgás miatt kisebb az RSI kialakulásának esélye. Talán így van. Mindenesetre ez is egy érv volt a nem váltás mellett. Szerencsére nincs gond az ízületeimmel, és amíg ez így marad, addig talán jobb nem kísérletezni egy kevesebb ujjmozgást igénylő elrendezéssel.
Csak nagyon-nagyon ritkán érzek valami furcsán idegesítőt az ujjaimban. Olyat, amitől az egész testemet árjárja valamiféle nyugtalanság, frusztráló viszketésszerűség. Pont olyat, mint amit indiai szitáros, az oktávot 12 helyett 22 egyenlő részre osztó skálán játszott zene okoz. Olyat, hogy pár másodpercenként meg kell állnom, és nagyon megmozgatni az ujjaimat, meg az egész testemet. Nem tudom, hogy ezt hívják-e RSI-nek, de gyanítom, hogy igen. Szóval nagyon-nagyon ritkán van ilyen érzésem. És ezt kétféle dolog válthatja ki.
Az egyik, amikor valami furcsa billentyűsorozatot (például Ctrl+K U Ctrl+L R Ctrl+K X) kell nagyon sokszor (mondjuk ötvenszer-százszor) leütnöm egymás után, mert még így is gyorsabb a szövegszerkesztőben, mint valamiféle szkriptben megírni a tisztességes parancsot.
A másik pedig, ... nos, itt jön a rejtvény. Hosszú-hosszú idő után végre rájöttem, hogy mi a másik tényező, ami ugyanezt az idegőrlő érzést ki tudja váltani – sőt, szinte garantáltan ki is váltja. Van tippetek? Annyit segítek, hogy számítástechnikai antitalentumok is jó eséllyel pályázhatnak!
Ui.: A cím direkt van elgélepve :-)
2009/10/31
Boo!
„Csak P kedvéért.” (Na jó, meg Zs kedvéért is.) Hogy nehogy kimaradjon ez a hónap. Meg mert különben P haragudni fog rám. És azt mondja hogy ezt bele is írhatom. És mert szerinte akár le is törölhetem a blogomat ha ezeket nem írom bele.
Ja, meg azt is bele kell írnom, hogy virtuálisan kocsmázunk. P is otthon, én is itthon, egy-egy sör, illetve most kezdjük a másodikat azt hiszem (én legalábbis biztos). De erre a másodikra már én hívom meg őt. Ne kérdezzétek hogy technikailag hogyan, nem tudom...
Túl sok szép és jó nem történt. Persze volt pár. Mármint a legutóbbi blogolás óta.
Például hó elején még szép nyári idő volt, el is mentem biciklizni meredek utakra. Meg aztán egyszer a lakás ablakából kinézve megpillantottam egy óriáskereket. Ezekről szokás szerint vannak fényképek. Csakúgy, mint a Rajna-menti kisvárosról, ahova egyszer elballagtam csak úgy.
Aztán amikor vacak idő van, és az ember tök unatkozik, és nincs jobb dolga, akkor kitalál olyan hülyeségeket, mint például regisztrálni a facebook-ra. Na jó, igazából a cél az, hogy azokkal a kollégákkal is meglegyen a kapcsolattartás lehetősége, akik már leléceltek a cégtől. Vagy ha majd egyszer én lécelek le, akkor mindnyájukkal. Meg néha vicces is, most például kalóz nyelvre állítottam a felületet.
Volt egy Tarantino maratoni mozizós szombat, demokratikusan mindenki azokra a filmekre szavazott, amiket még nem látott, így végül ezeket néztük meg: Reservoir Dogs, Four Rooms, Jackie Brown és Death Proof.
Egyre kevesebbet villanyvonatozok. Néha nézem ahogy mennek, de már nem látom át a mostani terepet. B néha átalakítja az egészet. Csomó ideig csak két vonat ment – két nagyon hosszú, kábé tíz kocsi egyenként, az egyik svájci, a másik magyar. Az egyikre rá volt kötve egy héliumos béka lufi, amely még az emelet átadása óta tartja magát (lásd előző blogbejegyzés). Egyszer megnéztem kintről is, és habár tudtam hogy mire számítsak, nem tudtam nem felröhögni hangosan. Ugyebár kintről a terepasztalból semmi nem látszik. Csak az, hogy egy felfújt béka belülről hozzátapad az ablakhoz, és lassan megy balra-jobbra, néha picit eltávolodik, néha megáll... Teljesen idétlen!
Na, most már egy liter sör van bennem (Hürlimann, aminek egykoron közvetlenül a mostani cég mellett volt sörfőzdéje), ennek ellenére semmi értelmes folytatás vagy egyéb izgalmas mondanivaló nem jut eszembe. Hát, elég bénára sikerült ez a jubileumi kiadás. Sebaj, legalább a cím (magyarul: Hu! – halloweenes ijesztegetős) fejjel lefelé némi képzelőerővel épp egy 100-as szám, meg egy fejjel lefelé B betű, ami fogalmam sincs hogy mit jelent, talán épp a blogbejegyzés rövidítése?
Ja, meg azt is bele kell írnom, hogy virtuálisan kocsmázunk. P is otthon, én is itthon, egy-egy sör, illetve most kezdjük a másodikat azt hiszem (én legalábbis biztos). De erre a másodikra már én hívom meg őt. Ne kérdezzétek hogy technikailag hogyan, nem tudom...
Túl sok szép és jó nem történt. Persze volt pár. Mármint a legutóbbi blogolás óta.
Például hó elején még szép nyári idő volt, el is mentem biciklizni meredek utakra. Meg aztán egyszer a lakás ablakából kinézve megpillantottam egy óriáskereket. Ezekről szokás szerint vannak fényképek. Csakúgy, mint a Rajna-menti kisvárosról, ahova egyszer elballagtam csak úgy.
Aztán amikor vacak idő van, és az ember tök unatkozik, és nincs jobb dolga, akkor kitalál olyan hülyeségeket, mint például regisztrálni a facebook-ra. Na jó, igazából a cél az, hogy azokkal a kollégákkal is meglegyen a kapcsolattartás lehetősége, akik már leléceltek a cégtől. Vagy ha majd egyszer én lécelek le, akkor mindnyájukkal. Meg néha vicces is, most például kalóz nyelvre állítottam a felületet.
Volt egy Tarantino maratoni mozizós szombat, demokratikusan mindenki azokra a filmekre szavazott, amiket még nem látott, így végül ezeket néztük meg: Reservoir Dogs, Four Rooms, Jackie Brown és Death Proof.
Egyre kevesebbet villanyvonatozok. Néha nézem ahogy mennek, de már nem látom át a mostani terepet. B néha átalakítja az egészet. Csomó ideig csak két vonat ment – két nagyon hosszú, kábé tíz kocsi egyenként, az egyik svájci, a másik magyar. Az egyikre rá volt kötve egy héliumos béka lufi, amely még az emelet átadása óta tartja magát (lásd előző blogbejegyzés). Egyszer megnéztem kintről is, és habár tudtam hogy mire számítsak, nem tudtam nem felröhögni hangosan. Ugyebár kintről a terepasztalból semmi nem látszik. Csak az, hogy egy felfújt béka belülről hozzátapad az ablakhoz, és lassan megy balra-jobbra, néha picit eltávolodik, néha megáll... Teljesen idétlen!
Na, most már egy liter sör van bennem (Hürlimann, aminek egykoron közvetlenül a mostani cég mellett volt sörfőzdéje), ennek ellenére semmi értelmes folytatás vagy egyéb izgalmas mondanivaló nem jut eszembe. Hát, elég bénára sikerült ez a jubileumi kiadás. Sebaj, legalább a cím (magyarul: Hu! – halloweenes ijesztegetős) fejjel lefelé némi képzelőerővel épp egy 100-as szám, meg egy fejjel lefelé B betű, ami fogalmam sincs hogy mit jelent, talán épp a blogbejegyzés rövidítése?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
