Látástól vakulásig

A hétvégét tévénézéssel töltöttem. Nem olyan, hanem amolyan értelemben. Ma reggel pedig megvettem és Balázs segítségével hazahoztuk.

(A tévégyártók számára volna két üzenetem. Az egyik: igazán gyárthatnának matt fekete keretű tévét is, nonszensz hogy körülbelül nyolcszáztizenhét féle fényes fekete és egészen pontosan nulla matt fekete keretű készülék közül kellett választanom, pedig a matt hatalmas előnnyel indult volna.

A másik, és itt mély tisztelet a kivételnek, amelyik igen tisztelt kivétel egyik darabját sikerült véletlenül kifognom: amikor 6,2 millió kicsike ledecske villódzó fénye tudatja velem, hogy a tévé be van kapcsolva, akkor ne rontsa már el az élményt még egy „be vagyok kapcsolva” funkciójú led valahol a kereten.)

Ha esetleg valaki azon töprengene, hogy miért pont most, amikor holnapután utazom el egy hónapra... nos a kérdés teljesen jogos. A válasz pedig roppant egyszerű. Egy hirtelen gondolattól vezérelve írtam a céges levlistára, hogy érdekel-e valakit egy lakás egy hónapra. Nem igazán számítottam válaszra, bár a zürichi körülményeket ismerve így utólag ez elég kishitűség volt. A jelentkezőnek egyetlen igazán komoly aggálya volt, amely megingathatta volna az üzletet, ez pedig a tévé hiánya. És mivel már régebben is kacérkodtam a gondolattal, hát, épp ideje volt belevágni.

Ha meg már lúd, legyen kövér... na jó, ez elég vacak hasonlat, kövérnek nevezni egy lapos tévét :) Szóval egy hétvége alatt végiggondoltam, hogy ha kicsit veszek, akkor azt nem nagyon fogom használni, mondjuk továbbra is a laptopomon fogom nézni a South Parkot, ergó kidobott pénz. Ha viszont veszek egy szép nagyot, akkor azt élvezni fogom én is, és azon fogok videót nézni, tehát megéri. Hát így történt, hogy most épp 40"-os képátlón zavar a CNN a blog megírásában.

Lúd már volt, legyen ló is. Méghozzá a túloldala.

Úgy kábé ma-holnap van, hogy szétesik a zürichi csapatunk. Búcsúzóul elmentünk vacsizni, nem is akármilyen étterembe. A roppant finom vacsora mellett picit belekóstoltunk abba is, milyen lehet vakon élni.

Az étkező teremben teljes sötétség uralkodik. A legapróbb fény sem szivárog be, és nem szabad bevinni semmit sem, ami picit is világíthat. (Sőt igazából egyáltalán semmit sem érdemes bevinni, mert ha elejted, nem találod meg.) Nem olyan sötétségről van szó, amit pár perc alatt kezd megszokni az ember szeme, hanem olyanról, ahol órák után is teljesen mindegy hogy kinyitod vagy becsukod a szemed.

A pincérek vakok vagy gyengénlátók. Az elején kaptunk általános eligazítást, például név szerint bemutatták a mi pincérünket, hiszen ha valamit akartunk, szólítanunk kellett őt – más kommunikációs forma nem nagyon működött volna. Aztán „vonatozva” az asztalunkhoz vezetett minket, leültetett, és elmondta, hogy például a jobb kéznél találjuk a poharunkat, meg mindig mondta hogy mit hova rak, mi pedig kitapogattuk. Mint ahogy az elején azt is, hogy milyen messze ülünk a szemben lévőktől, vagy hogy a szomszéd pontosan merrefelé is nyújtja a kancsót. Arról nem is beszélve, hogy a tányéron hol van még étel, és ha ötször egymás után nem volt semmi a villán akkor ez azt jelenti-e hogy elfogyott (nem, nem jelenti azt).

Apéritif, bor, három fogásos menü – roppant finom volt mind, szépen gusztusosan tálalva... ó, várjunk csak... azt hiszem, akad amit a fantáziám tett hozzá. Életreszóló, leírhatatlan élmény volt!