Gélepés

Tettem egy felfedezést. Sikerült megfejtenem a választ egy régóta foglalkoztató kérdésre.

Rég volt már interaktív blogbejegyzés, itt az ideje megint. A kérdést majd a végén felteszem, a választ viszont majd csak pár nap múlva árulom el. Addig tippeljetek :)

Menjünk vissza egy picit az időben... egyetem első évébe, tehát röviddel az utánra, hogy váratlan fordulatként informatikát kezdtem el tanulni, nem matekot.

Már én sem emlékszem hogy milyen indíttatásból, de egyszercsak támadt egy ötletem. Fogtam magam, és teljesen önszorgalomból, teljesen egyedül megtanultam gépírni. A rendes hivatalos tízujjasat. (Nagyjából... például a szóközt állítólag a következő betűvel ellentétes kézzel kéne ütni, én mindig jobb hüvelykkel ütöm.)

Elkezdtem hallgatni mindenféle magyar dalokat, és lassan-lassan, de mindenképp helyes ujjrenddel gépeltem be a szövegüket, szükség esetén meg-megállítva a zenét. Először ékezetek nélkül. Aztán később megtanultam ékezetekkel is. Állítólag hivatalosan minden betűt külön kell ütni, egyenletes sebességgel. Hát az én agyam nem így működik, jellegzetes két-három-négybetűs futamokat tanultam meg. Ezért volt roppant meglepő, hogy amint először kipróbáltam angolul gépelni, nagyon nem ment. Teljesen mások a tipikus futamok, ezeket is be kellett gyakorolni. Ma is, ha például németül próbálok meg valamit beírni, nagyon lassan megy csak. Magyarul és angolul viszont elég tisztes sebességgel.

Mindez alig egy-két évvel az után történt, hogy elkezdtem gitározgatni, így kísértetiesen ismerős volt az élmény, hiszen valahol mindkettő hasonlóról szól. Megtanulni koordinálni az ujjakat. Megtanulni azt és csak azt az ujjat megmozdítani, amelyikre éppen gondolsz. Rengetegszer eljátszottam, hogy tudtam, melyik betűt szeretném leütni, becsuktam a szemem, végiggondoltam hogy melyik ujjal kell azt a betűt ütni, majd arra koncentráltam, hogy hogyan is kell azt az ujjat megmozdítani. Félelmetes, hogy amíg ezt nem tanulja meg valaki, akár gépírás, akár valamilyen hangszer által, addig mennyire nem tudja tudatosan külön-külön irányítani az ujjait.

A gépírás nem arról szól, hogy mindenáron szabályosan gépeljünk. Én sem teszem, a szabályok megtanulása és alapos begyakorlása után kialakítottam egy-két szabálytalanságot is. Bizonyos betűsorozatokat néha szabálytalanul gépelek, némely jól begyakorolt helyzetben az egyik ujj beugrik a másik helyére egy betű erejéig, elkerülendő az ujjismétlést. Persze a kivételek csakis a szabályok megtanulása és begyakorlása után jöhetnek. De nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy a gépelés számomra teljesen tudat alatt végzett tevékenység. Nem nézem a billentyűzetet, nem gondolkodom azon hogy hogyan kell gépelni. Egyszerűen gondolok valamire, és a következő pillanatban az magától megjelenik a képernyőn. De a képernyőt sem nézem feltétlenül – sőt, sokszor az is inkább zavar, mint segít. A gépelés tanulás és gyakorlás által készséggé vált.

Emlékszem egy konkrét esetre, még nagyon régen, lassú netkapcsolaton keresztül begépeltem vagy három sornyi szöveget, ami nem jelent meg a képernyőn, csak a teljes három sor végeztével; néha melléütöttem, ment automatikusan a backspace és vakon javítottam; közben figyeltem arra amit mondtak és talán válaszoltam is, a gépelt szövegtől teljesen függetlenül – sosem feledem a mellettem álló két ember bámulatát.

A Google-ban, nemzetközi közösséget látva teljesen meglepődtem. Míg magyarok, európaiak esetén kivételes, hogy valaki szabályosan gépel, addig az amerikaiak számára ez teljesen természetes. Ott, úgy tűnik, ez része a tananyagnak. Érdemes ezen elgondolkozni!

Úgy vélem, a rendes gépelés megtanulása nélkül lehetetlen elsajátítani azt az állapotot, amikor nem kell a billentyűzetre és a monitorra nézni, és nem kell agyunk egy részével erre koncentrálni. Néha-néha papírról gépel az ember, ilyenkor a papírt nézhetjük. Sokkal gyakoribb azonban, hogy az ember a fejéből dolgozik: akár egy mondatra, akár egy kódrészletre gondol, vagy bármire, amit be akar vinni a gépbe. Nagyon nem mindegy, hogy bőven elég erre gondolni, a többi megy magától (amire gondolunk, az mágikusan megjelenik a képernyőn), vagy pedig rendszeresen meg kell szakítanunk ezt, és a billentyűzetre meg az ujjainkra meg a képernyőre koncentrálni – percenként tucatnyiszor kizökkenve rendes gondolatmenetünkből, fölöslegesen tovább terhelve agyunkat.

Aki ad-hoc módon gépel, azt én egészen pontosan az óvodások írástudához hasonlítanám – ismerik már a betűk kinézetét, le tudják rajzolni azokat, lassan, teljes koncentrálással, sok hibával, és általában csúnyán. Egészen addig, amíg az iskolában meg nem tanulnak írni. Miért van az, hogy gépelni nem tanítanak meg minket? Vajon kinek a feladata lenne, és milyen korban?

Határozottan úgy vélem, hogy aki legalább naponta fél órát tölt gépeléssel – legyen az pusztán e-mailek írása, vagy bármi ilyesmi – annak már megéri megtanulni gépelni, nemcsak összevissza ütögetni a billentyűket. Akinek pedig ez a munkájának része, írjon akár pályázatokat, akár regényt, akár programkódot, annak kötelező!

Úgyhogy kedves olvasóm, hajrá! Hidd el, nagyon megéri!

A mai qwerty vagy qwertz elrendezésnek érdekes története van, sokan nem ismerik. Eleinte ábécérendben voltak a billentyűk, de az írógépek elterjedésével (az 1870-es években járunk) egyre többen tudtak olyan gyorsan gépelni, hogy a karok összeakadtak. Ezért összekuszálták a betűket, fő szempontként azt tartva szem előtt, hogy minél nehezebb legyen gépelni. Igen, akár hiszitek, akár nem, a ma is használt billentyűzetkiosztáson nehezebb gépelni, mint ha összevissza sorsolnánk ki a betűk helyeit.

Az 1930-as években egy Dvorak nevű pacák megalkotott egy ergonomikus kiosztást: teljesen átrendezte a betűket annak érdekében, hogy gyorsabban lehessen gépelni és kényelmesebb legyen a kéznek. Többek között fontos szempont volt, hogy minél ritkábbak legyenek az azonos kézzel egymás után leütött betűk. A magánhangzók például a középső sor bal szélére (az ASDFG helyére) kerültek. Próbálkoztam a kiosztás megtanulásával, de totál csődöt mondtam. Talán nem voltam elég elszánt. Meg aztán voltak aggályaim is. Az aggályok egy részét sokak osztják. Egyértelmű, hogy különcnek lenni hátrányokkal is jár: például amikor hirtelen másnak a gépén akarsz dolgozni egy picit. A Dvorak kiosztás hátrányaként róják fel sokan a qwerty-ről nehéz átállást, a jobb kisujj túlzott terhelését, valamint a Unix parancsok nehéz begépelhetőségét – ez utóbbi kevés embert érint, de engem erősen. A másik, sokkal inkább saját aggályom az volt, hogy magyar nyelvű szöveget kényelmetlen írni rajta (a kiosztást angol szövegre tervezték). Például az igen gyakori „sz” betű rémálom, valamint az ékezetes magánhangzók többségét jobb oldalra kell rakni (ott vannak szabad billentyűk), de ezzel teljesen borul az eredeti „legyenek a magánhangzók mind a bal oldalon” elképzelés. Szóval feladtam.

Évekkel később, már a Google-os idő alatt, akartam adni neki még egy esélyt. Ám a gyakorlás elkezdése helyett inkább nekiálltam olvasgatni róla, és rátaláltam a Colemak nevű elrendezésre. Egy csóka fogta magát, és azt mondta, hogy a Dvorak kiosztás elavult, írógépre lett tervezve, és ezáltal számítógépre nem optimális. És csinált helyette sajátot. Roppant szimpatikus volt számomra a kezdeményezés. Először is: azt mondta, hogy azokat a betűket, melyek betűként ritkán használatosak, forróbillentyűként (pl. copy-paste) viszont gyakran (pl. ZXCV), hagyjuk a „helyén”, már pusztán azért is, mert ilyenkor a jobb kéz gyakran az egéren van (például grafikai munka során). [És itt egy kis kitérőként nem tudom nem seggberúgni azt, aki kitalálta, hogy Ctrl+C meg Ctrl+V, és a Ctrl a sarokban figyel. Rémálom. Normális gépen Alma+C és Alma+V, az Alma a szóköz mellett, bal hüvelykujjnál – isteni kényelmes. Bocs a kitérőért.] Másrészt azt mondta, hogy számítógép billentyűzeten már nem előny, ha a bal és jobb kéz felváltva üt le egy-egy billentyűt, hiszen ennél sokkal könnyebb egy kézzel kisujj felől a mutatóujj felé egy futamot beütni. Körülbelül két héten át próbáltam megtanulni ezt a kiosztást is, meglehetősen jól ment már a végén. Éreztem, hogy a qwerty-hez képest sokkal gördülékenyebb, sokkal kevesebbet mozognak az ujjaim, és éreztem hogy esélyes még gyorsabban megtanulni írni. Volt azonban ennek is egy-két nyűgje, apró tervezési hibák szerintem, valamint ugyebár a különcségből adódó potenciális szívások miatt végülis erről is letettem.

Van még egy érdekes mozzanat, amelyről muszáj szót ejtenem. Ez pedig az RSI (Repetitive Strain Injury), amelyre itt a Google-ban már az első napokban felhívták a figyelmet, és azóta is folyton előkerül. Nem tudom sajnos a magyar nevét (aki tudja, árulja el!), de ez valami olyasmi, hogy az ízületeknek nagyon nem tesz jót a kismértékű, ismétlődő, erőkifejtéssel nem járó mozzanat. Csúnya betegség, amitől sokan szenvednek gépelés során, és keresik a megoldást ergonomikus billentyűzetekben és ergonomikus kiosztásokban.

A híres mondás szerint „if it ain't broke, don't fix it”. Ha nem romlott el, ne javítsd meg. Létezik egy elmélet (bár lehet hogy csak mi találtuk ki kollégáimmal), miszerint a qwerty kiosztás kifejezetten jobb, mint az ergonomikusak, hiszen jobban megmozgatja az ujjakat, és habár lassabb a gépelés, de a nagyobb mozgás miatt kisebb az RSI kialakulásának esélye. Talán így van. Mindenesetre ez is egy érv volt a nem váltás mellett. Szerencsére nincs gond az ízületeimmel, és amíg ez így marad, addig talán jobb nem kísérletezni egy kevesebb ujjmozgást igénylő elrendezéssel.

Csak nagyon-nagyon ritkán érzek valami furcsán idegesítőt az ujjaimban. Olyat, amitől az egész testemet árjárja valamiféle nyugtalanság, frusztráló viszketésszerűség. Pont olyat, mint amit indiai szitáros, az oktávot 12 helyett 22 egyenlő részre osztó skálán játszott zene okoz. Olyat, hogy pár másodpercenként meg kell állnom, és nagyon megmozgatni az ujjaimat, meg az egész testemet. Nem tudom, hogy ezt hívják-e RSI-nek, de gyanítom, hogy igen. Szóval nagyon-nagyon ritkán van ilyen érzésem. És ezt kétféle dolog válthatja ki.

Az egyik, amikor valami furcsa billentyűsorozatot (például Ctrl+K U Ctrl+L R Ctrl+K X) kell nagyon sokszor (mondjuk ötvenszer-százszor) leütnöm egymás után, mert még így is gyorsabb a szövegszerkesztőben, mint valamiféle szkriptben megírni a tisztességes parancsot.

A másik pedig, ... nos, itt jön a rejtvény. Hosszú-hosszú idő után végre rájöttem, hogy mi a másik tényező, ami ugyanezt az idegőrlő érzést ki tudja váltani – sőt, szinte garantáltan ki is váltja. Van tippetek? Annyit segítek, hogy számítástechnikai antitalentumok is jó eséllyel pályázhatnak!

Ui.: A cím direkt van elgélepve :-)