Koncertek

Az utóbbi időben csomó koncerten voltam. Vagy épp nem.

Voltam például Madonna koncerten. Bizonyítani tudom, van jegyem. Jó volt. Legalábbis ezt mondta a pacák, akitől a jegyet vettem a koncert másnapján. A koncert valahol a világ végén volt, ezért a jegy aznap és másnap érvényes volt az egész országban mindenféle közlekedési eszközre. A pacák meg, látván hogy épp jegyet készülök venni Baselbe, rámsózta a vonatjegynél olcsóbban. Volt nála még egy hatalmas köteggel. Nem rossz üzlet. Emlékeztet a „visszavittem az üres üvegeket” csattanójú viccre.

Aztán volt Bryan Adams. Az utolsó pillanatban adódott volna ingyen jegy. Ez az a nap volt, amikor őszi depim brutálisan a mélypontján volt. Nem éltem a lehetőséggel. Lehet hogy nagyon hülye vagyok. Sőt, biztos.

Ezt követte az R.E.M., amin már tényleg ott voltam. Ha már a Szigeten lényegében kimaradt. Jó volt, jó volt, de annyira nem különös... és olyan hangos, hogy még este itthon is zúgott a fülem. Osztogattak ingyen füldugót a koncert előtt, de a fene se gondolt rá hogy tényleg kéne. Az előzenekar meg kifejezetten gyenge volt szerintem, ellentétben a legutóbbi budapesti előzenekarukkal, amit nagyon élveztem.

Na de az igazi mégis csak a ma este volt: Queen + Paul Rodgers!

Pár hete jelent meg nagylemezük, hivatalosan ugyebár tizeniksz éve az első Queen album, illetve az első, ami már nem is igazán Queen. Nekem meg életem első nagylemeze, amit a megjelenés napján megvettem. Jó lemez lenne, ha az embernek nem lennének iszonyú magasan az elvárásai. Így inkább csak azt mondom, örülök, hogy viszonylag kevés dal volt erről a lemezről, helyette sok-sok régi sláger, sőt, jópár olyan meglepetés, amiről a legkevésbé sem gondoltam volna, hogy el fog hangzani.

A múltkori Q+PR koncertről tanulva sejtettem, hogy lesz kifutó, és hogy érdemes a kifutó végéhez állni, lehetőleg az első sorba, mert Brian és Paul is rendszeresen kimennek előre, illetve egy-két számot teljesen ott játszanak el. Viszont nagyot hibáztam azzal, hogy nem mentem oda kapunyitásra. Így csak a második-harmadik sorban akadt helyem, de legalább a kifutó vége mellett oldalt, nagyjából ahol szerettem volna. Persze így is több mint egy órát vártam egyhelyben, remek helyemet foglalva, úgy meg akár kettőt is kellett volna.

Nyolcra volt meghirdetve a koncert. Nyolc óra nulla-nulla: fények le, kezdődik. Ez Svájc.

Ami az ezt követő bő két órában történt, az egyszerűen leírhatatlan (pláne általam, hajnali 2-kor), azt át kell élni! (Egy hónap múlva Pesten, menjetek!) A legnagyobb showman már csak felvételről lehetett velünk, de a többiek még mindig tudják, hogyan kell igazi showt csinálni, nem csak eljátszani pár számot. Persze a közönség is kitett magáért (ilyen dalokkal nem is nehéz), a végén a We Are The Champions alatt azt vettem észre, hogy az ülő szektorokban is mindenki áll és együtt hullámzik és énekel. Ami pedig a helyválasztásomat illeti, nos, még jobb húzás volt, mint gondoltam volna. Nemcsak az énekes és a gitáros jött előre, hanem szépen lassan mind a hatan, Rogernek egy komplett dobszerkót összeraktak ott hirtelenjében.

Természetesen, mint ahogyan a koncertekre sosem szabad, itt sem volt szabad bevinni fényképezőgépet. Irány a galéria! (Ugyanitt új fotók az állatkertből vasárnapról, a prérikutyák egyszerűen ennivalóak!) Szerencsére elég lúzer voltam ahhoz, hogy a közepén lemerüljön az elem és ne legyen nálam tartalék, így onnan kezdve teljes egészében élvezni tudtam a koncertet.

Holnap stílusváltás. La Traviata Zürich főpályaudvarán. Érdekesen hangzik...