2008/08/31

Pilatus

Úgy alakult az idei nyár, hogy nem sok hétvégét töltöttem Svájcban. Mondhatni, kifejezetten keveset. Az aug. 9–10. véletlenül épp ilyen volt.

Szombaton a Streed Parade volt a nagy szám. Tüc-tüc-tüc-tüc. Mennek a kamionok. Az Andrássy úti hasonló nagyon messze elbújhat emögött. Zürichben 300.000-en laknak, ezen a rendezvényen állítólag 850.000-en voltak, mindenféle nagyon gáz extravagáns öltözetben (bár a szigszalagból két X jel a melltartó helyett kifejezetten tetszett – bocsi, nincs fénykép). Ha bejönne ez a típusú buli, akkor biztosan nagyon tetszett volna. De mivel falra mászom a tüc-tüctől meg úgy egészében ettől a stílustól, na meg a lépni nem lehet mértékű tömegtől, ezért tulajdonképpen szörnyű volt. Mindegy, megnéztem.

Vasárnapra valami nyugisabb dukált. Körülnéztem a neten, és találomra kiválasztottam a Pilatus nevű hegyet Luzern közelében. Mindössze 2100 méter magas, de legalább közel van. A gyaloglást leszámítva kétféleképp lehet feljutni a tetejére: sífelvonóval, valamint fogaskerekűvel. Utóbbi nem kispálya: 48%-os (25°-os) emelkedésével a világ legmeredekebb fogaskerekűje. A fényképek a neten lenyűgözőek voltak, de persze nyilvánvaló volt, hogy ha én benne ülök a fogaskerekűben, akkor nem fogok tudni olyan fényképet készíteni, amiben a fogas kívülről látszik a sziklák között.

Befizettem egy körre: hajóval a fogas aljáig, azzal fel, lanovkával le, majd busszal vissza Luzernbe. A hajóút csodálatos volt, de picit hosszabb, mint gondoltam volna, és tulajdonképpen már hajóztam párszor mindenféle tavon, tehát nem volt annyira különleges. Mindvégig lehetett látni a Pilatus hegyet. Elkaptam több ottani ember beszélgetését, akik mondták, hogy nagyon hosszú idő óta most van először ilyen gyönyörű tiszta idő, nem csoda tehát, ha mindenki hirtelen fel akar menni. A tiszta időt kezdte azonban kissé megtörni egy felhő, amelyik épp a Pilatus csúcsa felett jelent meg a semmiből, és ott állt, nem akart arrébbmenni.

A különösen szép időnek vannak apró hátrányai is, mint például a másfél órás sor a fogaskerekű aljánál. Sebaj, igazán megérte. Negyven perc az út, és csak középen van kitérő, innen rövid fejszámolással az jön ki, hogy negyven percenként indul. Ekkor azonban több (kábé négy) különálló kocsi is viszonylag rövid időn belül követi egymást. Ezt összevetve a kanyargó úttal máris megdőlt a fenti elmélet, miszerint nem fogok tudni kívülről sziklafalban felkapaszkodó fogast fotózni.

A fogak nem fölfelé állnak, mint a svábhegyi meg egyéb átlagos fogaskerekűknél, hanem kétoldalra. Emiatt hagyományos váltót nem lehet csinálni, minden egyéb fura konstrukciókat alakítottak ki. A lenti végállomásnál két vágány van, a legalján egy kocsinyi síndarab (utasok nélkül sajnos) csúszik át oldalra a kettő között, tisztára Picasso kalandjai feeling, majd a másikon picit följebb megy a kocsi, hogy a többi is mögéférjen. Vicces az is, ahogy az alsó végéből vezeti fölfelé a sofőr egy rövid szakaszon. A középső találkahelynél egymás mellett van egy balkanyaros és egy jobbkanyaros síndarab, és mindig a megfelelő csúszik be. A felső végállomásnál meg teljesen kiakadtam, ugyanis a váltónál a sín az egyik irányba kanyarodott, és elképzelésem sem volt, hogy hogyan tudják átváltani a másik irányba. Aztán dobtam egy hátast. Illetve a váltó dobott egyet. A kanyarodó síndarabot tartó lap átfordult fejjel lefelé.

Lélegzetelállítóan csodás tájakon ment fölfelé a fogas, és tényleg hihetetlen volt, hogy milyen hirtelen emelkedik, és ezt milyen hosszú távon át.

Felértünk a tetejére, ahol újabb hihetetlen meglepetés várt rám. Az egyik irányba fantasztikus kilátás a tavakra, hegyekre, a másik irányba pedig karnyújtásnyira a végtelen mély világosszürkeség.

A későn kelős életmód a hétvégi Svájcnézéssel nehezen egyeztethető össze. Kábé talán tízkor indulhattam otthonról, délután háromra voltam fent. Nem szabad. Hajnali 6-kor kell elindulni, ha Svájcot látni akarja az ember. Az utolsó felvonó ugyanis délután 6-kor megy le. Hülyék ezek a Svájciak. Nyár van, világos van, napsütés van, és mint a múltkor már nagy bölcsen megállapítottam, a délután 6 olyan, mint Pesten az 5 óra 20. Mitöbb, iszonyú hosszú sor állt a felvonóhoz, ráadásul ez olyan, ahol csak 2 nagy kabin van, aminek igen pici az áteresztőképessége. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy mennyi kedvem volt beállni a sorba.

Van több kilátópont is a hegyen, a közeliek közül a legmesszebbi, ahova elmentem, kábé húsz perc kényelmes séta lehetett, sziklaoldalba vájt turistaúttal, alagúttal, közvetlen az út mellett legelésző zergékkel, és csodálatos kilátással. Mire visszaértem, legnagyob örömömre eltűnt a felhő, így kilátás nyílt Luzernre és a meghatározhatatlan alakú tóra is. Bedobtam egy Kirsch-tortát (az első harapásnál kaptam észbe, hogy hoppá, igen, Svájcban a Kirsch szó a cseresznyepáleszt jelenti), megnéztem két paraglidingos emberkét elindulni, majd szomorúan én is elindultam lefelé. Ismeretlen terepen nem akartam megjárni, hogy ottragadok a hegytetőn, hirtelen 1500 méter szintkülönbségű lefelé gyalogláshoz sem volt kedvem. Bár nagyon-nagyon sok ember volt ott fenn, és szemlátomást mégsem tök hülyék a svájciak: nyilván jár a felvonó addig, amíg van rá igény, nem szivatják meg este 6-kor a többszáz ottragadt turistát. Vonzó lett volna a felvonós túra közepén (ahol át kell szállni másik felvonóba) a bobpálya és kalandpark, de mint megállapítottam, ezekhez mind jóval korábban illett volna elindulni. És még mindig ott volt a végtelen hosszú sor, amihez semmi kedvem sem volt. Ráadásul felvonóztam én már nagyon sokszor, de a fogas valami elképesztően hihetetlen volt. Meg is beszéltem a pacákkal, hogy a jegyemmel inkább a fogassal mennék le, így tök jól jártam, sorban állnom sem kellett sokat, és a lefelé út is hatalmas élmény volt.

Luzernbe visszaérve már „biztonságban” éreztem magam, nem ragadhatok ott. Úgy éreztem, hiányzik még valami ahhoz, hogy teljes legyen a nap. Várt a tó. Villám csobb, hogy törölköző híján még a lemenő Nap megszáríthasson.

Hihetetlenül szép helyeken jártam, bár részben saját hülyeségemből nem tudtam olyan hosszú időn keresztül élvezni, mint szerettem volna. Például jó lett volna kidőlni napozni, vagy kajálni egy rendeset, de nem fért bele. Legközelebb két (vagy több) napra kell menni, kora reggel indulni, valahol útközben megszállni, kirándulni egy hatalmasat, magasan lévő hidegvizű tengerszemben csobbanni. Attól tartok, hogy idén már nem. Majd jövőre.

4 megjegyzés:

begyu írta...

Szia Egmont!

Voltál a luzerni közlekedési múzeumban? Van ott egy őrült szerkezet, amelyben egy vasgolyó útját lehet nyomon követni, ami mindenféle furmányos utakon és módokon közlekedik.

Nekem anno '90-ben volt nagy élmény Interlaken-ből vonattal felmenni a Jungfraujoch-ra. Hiába vitt a vonat egyre feljebb, azok a bazi nagy hegyek mégis csak tornyosultak tovább az ég felé. Közben pl. vízszintes vízesést láttunk, olyat, mintha a hegy oldalán csőtörés volna és ömlene ki a víz (kb. 5 m átmérőjű sugárban). De a csúcs az a fogaskerekű volt, ami az Eiger belsejében fúrt spirál alagútban megy fel. Menet közben megáll a hegy belsejében és ki lehet nézni az Eiger függőleges, több száz méter magas falán vágott ablakon át. A végállomást egyébként úgy hívják, hogy Európa teteje, mivel itt van a legmagasabb vasúti megálló, ha jól emlékszem 3500 m magasan. Fent pedig a nagy Aletsch gleccser kezdete van, innen kanyarodik először kelet, majd dél és végül nyugat felé.

Janusz írta...

discoveryn szokott lenni musorok kozott egy 5 perces mini film, amiben egy ilyen fogaskereku cucc karbantartoi beszelgetnek a munkajukrol, mondtak hogy milyen mokas vegigtakaritani a vasut melletti lepcsot, meg hogy valami lepcsofuto fersenyt is szoktak ott rendezni, lehet hogy ez a hely volt abban a musorban is?

egmont írta...

Lépcsőfutó verseny: fölfelé vagy lefelé? És milyen gyakran van kirakva egy feles amit le kell húzni? :-)

Janusz írta...

a lefele futasba semmi poen nincs, nyilvan felfele mennek :)