Nem-papírkutya-túra

Rossz döntés volt a biciklit egy túra kedvéért hazacipelni repülővel. Inkább venni kellett volna itthon egy akármilyet. Akár egy „eldobható” TG márkájút. Ha mázlija van az embernek, az talán kibír egy hetet.

A légitársaság (kedvenc összetett szavam: lé + gitár + sas + ág) honlapján elmesélik, mekkora dobozba kell beférnie a biciklinek, és hogy az első kereket ki kell szedni, gumikat leereszteni, stb. Ezekre fel is voltam készülve. Azt nem gondoltam végig, és ők sem írták, hogy a pedált is le kell szedni, mert nagyon keskeny a doboz, így erre nem számítottam. Adtak ugyan pár szerszámot, de megfelelő méretű villáskulcs nem volt köztük (logikus). Mekkora a valószínűsége annak, hogy ilyenkor a szomszéd check-in pultnál álló pacák a poggyászából azonnal előhúzza a szükséges szerszámot, és még le is tekeri a pedált? Neki köszönhetően úgy tűnt, hogy minden rendben. Hát annyira mégsem. Ferihegyen hiába vártam a csomagot, csak nem jött. Hülye svájciak elfelejtették felrakni a gépre. Másnap megkaptam, csúnyán néztem az új karcolásokra, mintha éveket öregedett volna, majd nekiálltam összeszerelni, de a pedálokkal csak nem boldogultam, nem bírtam eltalálni a menetet, mindig csálén akart betekeredni (és még mielőtt valaki megjegyezné, igen, tudom hogy a jobb oldali pedál balmenetes). Próbálkozásaim eredménye az lett, hogy az erősebb anyagból lévő pedál rendesen szétszedte a gyengébb anyagból lévő hajtókar menetének nagy részét, de végül csak sikerült szépen összeraknom. Gondoltam, jó lesz, de többet az életben nem lehet már szétszedni és újra jól összerakni.

Felkelés hajnalok hajnalán. Zuhog az eső. Vonat kéne nekem, de vasutassztrájk van. Állítólag csomó vonalon járnak, hátha mázlim van. Adott egy telefonszám, ahol érdeklődni lehet. A telefonvonal túlvégén ülő kislánykának a leghalványabb fingja sincs, hogy az adott vonalon járnak-e vonatok. Hurrá! Ki az állomásra. Mondják, hogy amelyiknek tíz perc múlva kéne jönnie, az egy órát késik. Csak tudnám, ilyenkor miért nincs akkora mázlim, hogy az óránként járó vonatok közül az előző is késsen egy órát, mert akkor azt pont elkapnám. Valószínűleg kevesebb vonat jár, csak ezt nem kiesésként, hanem késésként kommunikálják. Fél óra várakozás után úgy döntöttem, hogy álmos is vagyok még, és nincs kedvem zuhogó és szemlátomást szűnni nem akaró esőben bictúrára indulni, vissza haza, alvás. Dél körül, mikor újra felébredtem, már egész szép idő volt, útnak indultam megint, hogy vonattal csatlakozzam valahol a többiekhez. A sztrájk már alábbhagyni látszott, legalábbis a vonatom jött rendesen. Pesten tekerve az egyik pályaudvarról a másikra (na, svájci szemmel nézve ez is totál röhej ám, mi az hogy nem érnek össze a vonatok?) egyszer csak a pedál elkezdett hullámozni, kígyózni. Eddig bírta a menet. Keressünk gyorsan egy szervizt, ahol hipp-hopp megcsinálják. Mázlim volt, találtam. Hajtókarcsere. Öreg a láncom meg a hátsó fogaskerekeim. Ha hagyjuk, a laza lánc és a vadiúj első fogaskerekek szétszedik egymást. Ha láncot cserélünk, a vadiúj lánc és a kopott hátsó fogaskerekek szedik egymást. Cseréljünk ki tehát mindent! A bicikli hazaszállításával együtt már majdnem két TG canga áránál tartunk, ebből az első kibírta volna Egerig, ott azt eldobom, veszek egy másikat, az meg kibírja a maradék két napot szerencsés esetben.

Este csatlakoztam a csapathoz, még kaját is vittem nekik. Ekkor kezdődött számomra a túra „közösségi” része, vagyis az igazi túra. Napi nyolcvanas kábé, hegyen-völgyön át (bár állítólag az első nap, amiről lemaradtam, volt messze a legdurvább), dombtetőn véget érő úttal, közérttel ami majdnem bezárt már mire odaértünk reggelizni. Nem is olyan magas hegy a Mátra. A Bükk meg pláne nokedli ebből az irányból. Két éjszaka vadkemping bográcsozással, majd Szikszóra megérkezve fedél fejünk felett (ennek örömére odakint ismét nagy zuhé), hatalmas lakoma, ezúttal is köszönet kedves vendéglátóinknak! Másnap vonattal haza.

Rövid, ám velős túra volt.