Zizi

Hétfőn immár másodszor lépett fel a világhír felé száguldó Zooglers Band (szemlátomást még egy értelmes nevet sem sikerült kitalálnunk magunknak).

Hétfőn és kedden kétnapos céges konferencia volt, egész Európából és közeli környékéből jöttek kollégák jó sokan. Első nap este ez a koncert volt az egyik a sok választható program közül. Akadt azonban egy-két logisztikai bibi, mint például az eltérő helyszín (a konferencia külső helyszínen volt, a koncert viszont a gyárépületben), valamint a többi programhoz képest késő meghirdetés. Meg ugyebár ha valaki idejön külföldről, akkor valószínűleg inkább a várost fedezi fel, mintsem kollégáit hallgatja meg zenélni.

Így történt, hogy a külföldi látogatók közül talán senki sem jött el, helyiek összesen húszan-harmincan lehettek a közönség soraiban. Viszont amilyen kevesen voltak, annyira lelkesek is voltak egyben!

Repertoárunk a duplájára nőtt, immár tíz számmal készültünk, melyből ötben gitároztam. Elég rövid lett a műsor, utána beszélgettünk a többiekkel, folytattuk az ivást (paprikás pálinka, ööööö), majd egy órácska elteltével (állítólag az én ötletem volt, bár a pálesztől csak igen halványan dereng) visszamentünk a színpadra ökörködni, pár dalt újra eljátszottunk, de előkerültek szinte egyáltalán nem gyakorolt kezdemények is, valamint mások is felkaptak egy-egy gitárt vagy dobverőt. A visszajelzés szerint a hivatalos koncert is jó volt, de ez a második felvonás még sokkal jobb. Családias, felszabadult volt a hangulat, ez biztos.

A svájci kötődésű mélylila füst a vízen nyitotta a koncertet, a Born to be Mild (vagy valami ilyesmi) folytatta a sort, majd a You Give Love a Bad Name (Bon Jovi) következett. Ez után léptem én színpadra, a múltkor már előadott Doobie Brothers dalban újításként akusztikus gitáron toltam a ritmust. Majd a Nothing Else Matters következett, az utólagos visszajelzések szerint ezzel eléggé mellényúltunk; hiába játszottuk az eredetinél gyorsabban és picit tökösebben, a közönség bulizósabb dalokat várt.

Elektromos gitárra váltva az Eye of the Tiger volt a következő, ahol a kattogó alapot toltam, vagyis nagyjából végig C hangot nyolcadokban (vagy mittudomén melyik kettőhatványodokban), ez nem kicsit unalmas. Na jó, a refrénben akkordoztam. Aztán már nem is emlékszem hogy milyen sorrendben, de a múltkori blues dal, meg a szintén múltkori Jets szám, valamint a ZZ Top-tól a Gimme All Your Lovin' következett, ezek közül a ZZ-ben nyomtam ritmusgitárt. Végezetül pedig a jól ismert Radiohead dal zárta a sort saját szöveggel (a dobos srác alap ötletét az énekes leányzó vitte tökélyre): „I'm a geek, I'm a nerd oh... What the hell am I doing here, when I should be coding?”

Visszatérve két korábbi együttesre: a Doobie-éknak egyedül ezt a hosszú vonatos számukat ismerem és szeretem, egy-kettőbe még belehallgattam, de nem ragadtak meg. A ZZ Top-ot sosem szerettem igazán (nem rosszak, de semmi nem fogott meg bennük), ez a közös zenélés során változott meg kicsit: játszani sokkal nagyobb élmény a számukat, mint hallgatni. Holnap ZZ Top koncert itt Zürichben. Előzenekar a Doobie Brothers. Ott leszünk. Nagyon kíváncsi leszek...