Téli szünet

Megint Zürich, két hét otthonlét után. Mozgalmas volt.

Először voltam ilyen hosszú ideig távol otthonról. Fura érzés volt hazaérkezni. A „falvamba”, a saját lakásomba megérkezni, az ismerősökkel találkozni nagyon jó volt. Az ismeretlen embereket látni és hallani körülöttem már nem annyira.

A schengeni nemlétező határon átérni kábé negyed óra volt. Az utolsó osztrák kúthoz a lekanyarodó sávban álltak az autók. A határon az osztrák oldalon lévő 0–24-ig nyitva tartó, magyar matricát árusító épület zárva volt. A magyar autópályaszakasz legelején egy sávra szűkült a forgalom, az autópálya külső forgalmi (nem leálló) sávját parkoló autósok foglalták el, akik minden bizonnyal matricát akartak venni, nem tudván, hogy két további állomáson is megtehetik. Az autópálya fölött hatalmas kijelzőn valami standard értelmetlen szöveg (valami „vezessen óvatosan” vagy ilyesmi), ahelyett, hogy az SMS-es matricavásárlási lehetőségről írnának. A következő benzinkúton az épület átépítés miatt tök szét volt szedve, szomszédos bódéban lehetett matricát kapni, kábé újabb negyed óra sorbanállás után. Nehéz lefesteni, amivel ott találkoztunk. Meglehetősen kevés bizalomgerjesztő arc, nagyrészt vendégmunkás. A magyar olajtársaság részéről extrém primitív alkalmazottak, akik (az osztrák határ tőszomszédságában) a legalapvetőbb német tudással sem rendelkeznek, de jó hangosan elküldik a k. anyjába azt a külföldit, aki az itteni rendszert nem ismerve előbb akar fizetni és utána tankolni, mintha minimum egy másik galaxisból jött volna.

Aztán a falucskában az első dolgom az volt, hogy a zürichi árak negyedéért levágattam a hajam, de legalább nem volt meleg vizük a hajmosáshoz, és végig azt hallgattam, ahogy egymásnak panaszolják, hogy ezen kívül mi minden nem működik és ki kivel hol tol ki. Vajon megérte spórolnom? Sajnos túl sok más helyen is hasonló hozzáállást tapasztaltam. Miért van az, hogy az emberek egyfolytában panaszkodnak? (Persze lehet, hogy itt is ezt teszik, de legalább itt nem értem.)

Egyszer a svéd bútorboltban kajáltam otthon. A pénztárosnő a sorban mögém álló embernek odaszól: „Másik sorba kéne állni”. Van ám itt udvarias stílus.

Az autósok egyetlen pillanat alatt leszoktattak arról, hogy a zebrán engem megillető elsőbbséggel megpróbáljak élni, cserébe itt most megint nehezemre esik visszaszokni, hogy az autók gyakran akkor is megállnak, ha én csak ott lézengek, és nem is akarok átmenni.

Nade felejtsük el mindezeket, és nézzük a dolgok pozitív oldalát, hogy mi minden jó történt velem ez alatt a két hét alatt.

Mosás ezerrel, saját otthoni mosógéppel. Kis karácsonyi koncert Kati és Balázs jóvoltából. Pár utolsó ajándék villámgyors beszerzése.

Megállapítottam, hogy nemcsak az itteni, hanem az otthoni mérleg is elromlott. Túl nagy értéket mutat. Vagy a Föld tömege nőtt meg és jobban vonz engem magához. Nem is tudom...

Elmaradhatatlan Vörösmarty téri hagymás pulykahusi, amihez képest Zürichben kifejezetten olcsó a kaja. A téren az új épület megcsodálása. A L'art Pour L'art Társulat szösszenete jut eszembe: Hogyan reagáljuk le, ha váratlanul nemkívánatos vendég érkezik? „Jó hogy jössz, csak nem most.” Szóval szép lenne az az épület, de nem itt.

Karácsony. Korizás kábé háromszor. Találkozás rengeteg ismerőssel.

A már említett QUP koncert. Mint azt korábban meghirdették a honlapon, volt karaoke rész is. Az éneklést ugyan semmi pénzért nem vállaltam volna be, de egy merész ötlettől vezéreltetve beszálltam a '39-ba/-be gitáron kísérni Beátát. Sokkal jobban sikerült, mint az előző előadásunk pár éve az ELTE matematikus hangversenyén, bár most is elrontottam két helyen is, ahol egyébként soha (khmmm).

Szilveszter. Sokat ittam, mégsem sikerült berúgnom. A nagy tanulság pedig: DDR táncszőnyegre szükségem van! Hamarosan biztos szerzek egyet. Nem tudom, az alattunk lakók is örülni fognak-e neki.

Újév napja. Friss, ropogós hóban, hóesésben kimentem a környékre extrém sportot űzni. Hogy mi ez az extrém sport, az a képek között kiderül. (A zürichi galéria is bővült, többek között néhány képpel a lakásunkról.)

Szolgálati közlemény: mostantól roppant magától értetődő módon a jobb oldali képre kattintva a galériában találjátok magatokat. Ha frissül a galéria, mindig le fogom cserélni ezt a képet, innen tudhatjátok, hogy érdemes újra ellátogatni oda. Természetesen ebből a mondatból a fordított irányú kapcsolat nem következik: ha lecserélem a kis képet, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy frissült a galéria, hehe.

Címszavakban ezek a legizgalmasabb dolgok, amik a két hét alatt történtek. Jó lett volna még egy hét. Kicsivel több punnyadás. Találkozás még több kedves ismerőssel.

Aztán vissza repülővel. Ferihegyen a kislányka tök rendes volt. A 28 egész sok tized kilós bőröndre csúnyán nézett, megígértette hogy ilyet soha többet, én megígértem, bűnbánóan néztem, és ezzel le is volt tudva. (Elvileg 20 kilót szabad maximum rakni egy bőröndbe, afölött fizetni kell sokat.) Hiába, ha egyszer a sícipő és a kori is ott figyel a sok ruha meg egyéb között, akkor az ilyen nehéz. Síléc külön csomag. A gép a kiírás szerint várhatóan fél órát késik, lett ebből 1 óra is. Ezt leszámítva semmi gond nem volt, ami az otthoni havazást követő azonnal megfagyó ónos esőt ismerve nem is olyan vészes.

A reptérről nagyjából végig a föld alatt jön be a vonat a főpályaudvarra, majd ott egy adag aluljáróbeli séta után pont a hazavivő 14-es villamos megállójában jövök fel. Itt két meglepetés is fogadott.

Az egyik: hónak semmi nyoma, sőt, kifejezetten meleg van (este 11 óra körül), lehetett vagy plusz 5-6 fok, az otthoni mínuszokhoz és az enyhülést követő fagyponti hőmérséklethez képest. Sőt, még Ütlibergre felnézve sem látni havat így nappal sem.

A másik, még nagyobb meglepetés: a felszínre megérkezve beálltam a megállóba, balra szökőkút, előttem kék villamos, és egy pillanatra végigfutott rajtam egy olyan érzés, hogy „de jó újra itthon”. Hihetetlen, nem is tudtam, hogy létezik ilyen érzés egyáltalán, és azt pláne nem gondoltam volna, hogy pont itt és most fog átvillanni rajtam. Hazadöcögtem a villamossal, felvittem a bőröndöt a harmadikra (lift nincs), és rövid úton eltettem magam másnapra.

Hogy az „itthon” érzés el ne uralkodjon rajtam, másnap reggel jól megjártam, hogy nem vagyok ismerős errefelé. Az történt, hogy a főpályaudvaron akartam napijegyet venni, de csak papírpénzem volt, és a papírpénzet is elfogadó automatákon nem találtam napijegy gombot, csak a fémpénzeseken. Szoktak viszont lenni pénzváltó automaták (legalábbis parkolóházakban meg ilyesmi helyeken). Találtam is egy Change feliratút. A képernyőjén ugyan semmi részlet nem derült ki, és az automatára sem nagyon volt ráírva semmi további, de örömmel beraktam a nálam lévő egy 20 és egy 50 frankos papírpénz közül a kisebbiket, várva, hogy kidob mondjuk négy darab 5 frankos érmét. Hát nem. Közölte, hogy a 20 frankért cserébe ő 10 eurót tud nekem adni, és még marad 0,30 frankom, amit visszaad. Vagy kattintsak az oké gombra, vagy adjak be további papírpénzeket. Sehol semmi lehetőség kiszállni a játékból és visszakérni a húszast. Így jártam. Nem volt jó üzlet. Megpróbálom valamiféle hülye külföldiekre kivetett adóként felfogni. (A kevésbé jártasak, valamint az utókor számára: 1 svájci frank kábé 150 Ft, 1 euró pedig kábé 250 Ft.) Mindenesetre a masina tervezői nem örülnének, ha találkoznék velük. Ja, és még mindig nem volt apróm. Ezúttal megpróbáltam értelmesebb lénnyel kommunikálni, egy random utcai árust kértem meg angolul a nálam lévő tízfrankos felváltására. Segítőkész, kedves volt (képzelem otthon a körmét reszelgető szőke p-t, amint unott pofával „pénzváltás nincs” félmondattal lerendezi a sztorit, már ha a nyelvi akadályoktól elvonatkoztatunk), szóval odaadtam neki a tízfrankosomat, mire ő szólt, hogy hát ez inkább tízeurós, ami nem lesz jó, majd ezután felváltotta az ötvenesemet, így meg tudtam venni a napijegyet. (Lényegtelen és az előzőekhez egyáltalán nem kapcsolódó technikai megjegyzés: a napijegy a vásárlástól számított 24 órán keresztül érvényes, így az utazás időpontját picit ide-oda tologatva másfél oda-vissza út megoldható vele. Mivel néha gyalog megyek (például ma este is játszottunk az új épületben, ami villamossal nemigen közelíthető meg, viszont gyalog pont útbaesik), ezért általában 3 napijeggyel simán megoldható egy heti hétköznapi közlekedés.)

Visszaállt az élet a rendes kerékvágásba. Legalábbis a hétköznapok. A hétvégék még új kalandokat tartogatnak most, hogy végre itt van a sífelszerelésem és a korim is.

Újévkor megfogadtam, hogy egészségesen fogok élni, nem fogok felállni az asztaltól és elmenni nassolni munka közben. Első nap egészen délután kábé háromig sikerült is betartanom, ami igen komoly teljesítmény, hiszen délelőtt 11 körül már bent is voltam a cégben. Ez nagyjából 4 óra! De legalább megvan, hogy milyen fogadalmat fogok tenni az új épületbe átköltözéskor.