Mozgalmas volt ez a hét.
Volt pár napnyi lazítás, köztük állatkert, meg egy kis séta is itt az Uetlibergen, jelképes hógolyózással kombinálva. (Sőt, az sem kizárt, hogy holnap síelünk egyet.)
Aztán hónom alá kaptam a számítógépet, monitorokat és minden egyebet, és átköltöztem új helyemre, a Panoramio csapathoz. Sok újdonságot hoz az új projekt, például most először nem közvetlen ablak mellett ülök a cégben, most először nincs lány a helyi csapatban, és most először dolgozom szorosan együtt magyar kollégával, rögtön kettővel is, ráadásul egymás mellett egy sorban ülünk hárman. A lényeg: ha ezentúl a gugli térképen bekattintjátok hogy kértek fényképeket is, akkor gondoljatok rám!
A projekttel ismerkedni vajmi kevés időm volt csak, ez többek közt a pénteki offsite-nak is köszönhető. Pár hónapja az előző csapattal voltunk offsite-on, konkrétan Luzern mellett paintballoztunk egy jót. Ezt elmeséltem egyik ex-kollégámnak, aki belelkesedett, és saját valamint közvetlen szomszéd csapatának ugyanilyen paintballozást szervezett offsite-nak. Aztán úgy alakult, hogy én épp abba a bizonyos neki „szomszéd csapat”-ba jöttem át. Természetesen úgy időzítettem a projektváltást, hogy nehogy lemaradjak egy újabb lövöldözésről.
A lényeg azonban az irodában látogató sztárvendég volt. Szerda délelőtt volt egy kis karaoke verseny, a céges bandával a háttérben. Az egyik srác az I'm Eighteen című számot adta elő, másvalaki a School's Out címűt, hárman pedig (külön-külön) a Poison-t, utóbbiban én ritmusgitároztam. Persze az előadás részeként nemcsak az énektudás, hanem az öltözék és smink is számított. A zsűri pedig nem más volt, mint ezen dalok eredeti előadója, Alice Cooper személyesen. Igen, tudom, rakjak fel képeket meg videókat... türelem... :)
Hehe, frissítés: képek itt!
2010/11/20
2010/10/31
Ügyelet vége
Mint azt év elején már megírtam, márciustól átmenetileg nem szoftverfejlesztői, hanem üzemeltetői munkakörben dolgozom. Elvileg fél év lett volna, gyakorlatilag most telt le a nyolcadik hónap, és még egy nagyon kicsit maradok.
Ennek a programnak az egyik velejárója az, hogy ügyeletet is kell vállalni kábé havonta. Hogy ez mit is jelent? Azt, hogy egy hétig én vagyok az elsődleges kulcs ember, akinek arról kell gondoskodnia, hogy az általunk futtatott szolgáltatás (jelen esetben Google Maps és Earth) zavartalanul működjön. Rengeteg automata monitorozás van, és ha valami szokatlan történik, vagy valami nem megfelelően működik, akkor csipog a telefon, és nagyon gyorsan cselekedni kell (tíz percen belül el kell kezdeni a probléma megoldásán dolgozni). Néha az is megesik, hogy nem automata rendszer, hanem élő ember riaszt.
A mi csapatunk nagyobbik része Zürichben, kisebbik része Sydney-ben van, így a beosztás úgy fest, hogy hétköznap reggel 11-től este 11-ig visszük mi zürichiek az ügyeletet, hétvégén viszont egész végig (ez tehát 60 óra folyamatosan, péntek reggeltől vasárnap estig). Itt bizony benne van a pakliban, hogy az éjszaka közepén fel kell kelni. Vagy hogy ha valami nagyobb gubanc van, akkor hajnali 4-ig dolgozni (volt rá példa).
Hogy egy ilyen hétvége hogyan fest, az teljesen változatos. Általában pár riasztás jön, összességében 1–2 órát kell gép előtt ügyködni. Volt már olyan hétvége is, amikor alig volt nyugtom; volt már olyan éjszaka is, amikor 3-szor vagy 4-szer is riasztás ébresztett.
Most volt az utolsó ügyeletes hetem, épp most ért véget a műszak. Hatalmas mázlim volt, el sem hiszem: ezen a hétvégén egy szem riasztás sem érkezett. Pusztán azért léptem be a céges hálózatra, hogy meggyőződjek róla: nem az SMS-küldéssel akadt probléma :)
Furcsa dolog ügyeletesnek lenni. Úgy indulni el közértbe, vagy sétálni egyet, vagy biciklizni messzire, hogy mindig zsebben van a telefon (rezgőn), hátizsákban a laptop, tartalék aksi, és minden egyéb technikai jóság. Úgy menni vendégségbe, partiba, filmklubra, vagy éppen aludni, hogy tudod, bármikor csipoghat és cselekedni kell. És aztán ha esemény van, akkor vagy a jól ismert lépéseket követni, vagy valami teljesen új ismeretlen dolgot kinyomozni, utánaolvasni, szükség esetén segítő kollégát keresni.
Úgy érzem, még 2–3 évet el kellene töltenem ebben a munkakörben ahhoz, hogy legyen annyi tapasztalatom és rutinom, hogy azokat a riasztásokat is hatékonyan tudjam kezelni, amelyekre még nincs recept. Ennyi idő elteltével valószínűleg nagyon tudnám élvezni az egész munkakört. Addig, hát, vannak nagyon jó oldalai is, meg vannak nem annyira jó oldalai is. Amikor gyorsan meg kell oldani valamit, de a szükséges ismeret töredékével sem rendelkezem, nos, ezt például nem szeretem.
Adódott volna a lehetőség, hogy ebben a munkakörben maradjak. Azonban ezt a 2–3 évet nem kívánom rászánni arra, hogy eljussak addig, amikor már felhőtlenül élvezném. (Ha csodálkoznál, hogy hogyan lehet élvezni az éjszakai felébresztést meg ilyesmit: nos, egy hétnyi ügyeletért 2 szabadnap jár – ez így már nem is olyan rossz, ugye?) Szóval komolyan gondolkoztam sokat, és ha lenne már annyi gyakorlatom, hogy magamtól érdemlegesen meg tudjak küzdeni bármilyen problémával, akkor lehet hogy szívesen folytatnám az egész munkakört. De nincs, és az idáig vezető utat idő (és tehetség) hiányában nem szeretném kijárni.
Szóval véget ért az ügyeletes korszak. Megkönnyebbültem. Nem fog hiányozni. Az üzemeltetői munkakörből is hamarosan visszamegyek fejlesztőnek. Hogy pontosan mikor, az még kérdés, de valószínűleg körülbelül 2 hét múlva. Hogy melyik projektbe, nos, nagyon sok projektet megnéztem, sokakkal beszélgettem, mire megtaláltam az igazán szimpatikus jelöltet, és most pénteken rábólintottak hogy mehetek. Hip hip hurrá! A nyertest még nem fedem fel, egyelőre csak annyit árulok el, hogy ez is a Geo nevű területen belüli, tehát Maps, Earth, ilyesmikkel kapcsolatos projekt.
Azt is említettem már, hogy terveim szerint most következő tavasszal hazaköltöznék. Nos, a dolgok jelenlegi állása szerint két forgatókönyv létezik: a most következő, és az egy évvel későbbi tavasz. Hogy melyik lesz, azt még nem tudom; mindkét döntésnek sok előnyét és hátrányát is látom. Minden mindennel összefügg, a hazaköltözés időpontja komolyan múlhat azon is, hogy az új projekt valóban tényleg bejön-e annyira, mint amennyire ígéretesnek tűnik. Ha tudnám biztosra, hogy most tavasszal hazamegyek, akkor valószínűleg nem vágtam volna bele új területbe, maradtam volna üzemeltető addig. Viszont azért nem akarnék még fél évig ott maradni, hogy utána váltsak egy számomra szimpatikusabb munkakörbe, ha még ráhúzok egy évet. Valahol az új csapattal is kitolásnak érezném, ha fél év múlva lelépnék. Egy biztos: új csapatot, új projektet azzal a gondolattal kerestem, hogy szívesen töltenék-e el ott legalább másfél évet. Aztán hogy ez így lesz-e... majd meglátjuk.
Ennek a programnak az egyik velejárója az, hogy ügyeletet is kell vállalni kábé havonta. Hogy ez mit is jelent? Azt, hogy egy hétig én vagyok az elsődleges kulcs ember, akinek arról kell gondoskodnia, hogy az általunk futtatott szolgáltatás (jelen esetben Google Maps és Earth) zavartalanul működjön. Rengeteg automata monitorozás van, és ha valami szokatlan történik, vagy valami nem megfelelően működik, akkor csipog a telefon, és nagyon gyorsan cselekedni kell (tíz percen belül el kell kezdeni a probléma megoldásán dolgozni). Néha az is megesik, hogy nem automata rendszer, hanem élő ember riaszt.
A mi csapatunk nagyobbik része Zürichben, kisebbik része Sydney-ben van, így a beosztás úgy fest, hogy hétköznap reggel 11-től este 11-ig visszük mi zürichiek az ügyeletet, hétvégén viszont egész végig (ez tehát 60 óra folyamatosan, péntek reggeltől vasárnap estig). Itt bizony benne van a pakliban, hogy az éjszaka közepén fel kell kelni. Vagy hogy ha valami nagyobb gubanc van, akkor hajnali 4-ig dolgozni (volt rá példa).
Hogy egy ilyen hétvége hogyan fest, az teljesen változatos. Általában pár riasztás jön, összességében 1–2 órát kell gép előtt ügyködni. Volt már olyan hétvége is, amikor alig volt nyugtom; volt már olyan éjszaka is, amikor 3-szor vagy 4-szer is riasztás ébresztett.
Most volt az utolsó ügyeletes hetem, épp most ért véget a műszak. Hatalmas mázlim volt, el sem hiszem: ezen a hétvégén egy szem riasztás sem érkezett. Pusztán azért léptem be a céges hálózatra, hogy meggyőződjek róla: nem az SMS-küldéssel akadt probléma :)
Furcsa dolog ügyeletesnek lenni. Úgy indulni el közértbe, vagy sétálni egyet, vagy biciklizni messzire, hogy mindig zsebben van a telefon (rezgőn), hátizsákban a laptop, tartalék aksi, és minden egyéb technikai jóság. Úgy menni vendégségbe, partiba, filmklubra, vagy éppen aludni, hogy tudod, bármikor csipoghat és cselekedni kell. És aztán ha esemény van, akkor vagy a jól ismert lépéseket követni, vagy valami teljesen új ismeretlen dolgot kinyomozni, utánaolvasni, szükség esetén segítő kollégát keresni.
Úgy érzem, még 2–3 évet el kellene töltenem ebben a munkakörben ahhoz, hogy legyen annyi tapasztalatom és rutinom, hogy azokat a riasztásokat is hatékonyan tudjam kezelni, amelyekre még nincs recept. Ennyi idő elteltével valószínűleg nagyon tudnám élvezni az egész munkakört. Addig, hát, vannak nagyon jó oldalai is, meg vannak nem annyira jó oldalai is. Amikor gyorsan meg kell oldani valamit, de a szükséges ismeret töredékével sem rendelkezem, nos, ezt például nem szeretem.
Adódott volna a lehetőség, hogy ebben a munkakörben maradjak. Azonban ezt a 2–3 évet nem kívánom rászánni arra, hogy eljussak addig, amikor már felhőtlenül élvezném. (Ha csodálkoznál, hogy hogyan lehet élvezni az éjszakai felébresztést meg ilyesmit: nos, egy hétnyi ügyeletért 2 szabadnap jár – ez így már nem is olyan rossz, ugye?) Szóval komolyan gondolkoztam sokat, és ha lenne már annyi gyakorlatom, hogy magamtól érdemlegesen meg tudjak küzdeni bármilyen problémával, akkor lehet hogy szívesen folytatnám az egész munkakört. De nincs, és az idáig vezető utat idő (és tehetség) hiányában nem szeretném kijárni.
Szóval véget ért az ügyeletes korszak. Megkönnyebbültem. Nem fog hiányozni. Az üzemeltetői munkakörből is hamarosan visszamegyek fejlesztőnek. Hogy pontosan mikor, az még kérdés, de valószínűleg körülbelül 2 hét múlva. Hogy melyik projektbe, nos, nagyon sok projektet megnéztem, sokakkal beszélgettem, mire megtaláltam az igazán szimpatikus jelöltet, és most pénteken rábólintottak hogy mehetek. Hip hip hurrá! A nyertest még nem fedem fel, egyelőre csak annyit árulok el, hogy ez is a Geo nevű területen belüli, tehát Maps, Earth, ilyesmikkel kapcsolatos projekt.
Azt is említettem már, hogy terveim szerint most következő tavasszal hazaköltöznék. Nos, a dolgok jelenlegi állása szerint két forgatókönyv létezik: a most következő, és az egy évvel későbbi tavasz. Hogy melyik lesz, azt még nem tudom; mindkét döntésnek sok előnyét és hátrányát is látom. Minden mindennel összefügg, a hazaköltözés időpontja komolyan múlhat azon is, hogy az új projekt valóban tényleg bejön-e annyira, mint amennyire ígéretesnek tűnik. Ha tudnám biztosra, hogy most tavasszal hazamegyek, akkor valószínűleg nem vágtam volna bele új területbe, maradtam volna üzemeltető addig. Viszont azért nem akarnék még fél évig ott maradni, hogy utána váltsak egy számomra szimpatikusabb munkakörbe, ha még ráhúzok egy évet. Valahol az új csapattal is kitolásnak érezném, ha fél év múlva lelépnék. Egy biztos: új csapatot, új projektet azzal a gondolattal kerestem, hogy szívesen töltenék-e el ott legalább másfél évet. Aztán hogy ez így lesz-e... majd meglátjuk.
2010/10/16
Zizi 2
Sok-sok sör, és néhány Zizi dal után Csaba barátom, együttesünk szájharmonikása igazán fifikus kérdést tett fel nekem, melyből az alábbi rövid párbeszéd kerekedett ki:
– Tudod, miben különbözik ez a szám az előzőtől?
– ???
– Semmiben!
Egyébként a Dubi nagyon jó volt, a Zizi meg valami hihetetlenül fantasztikusan baromi jóóóóó!
– Tudod, miben különbözik ez a szám az előzőtől?
– ???
– Semmiben!
Egyébként a Dubi nagyon jó volt, a Zizi meg valami hihetetlenül fantasztikusan baromi jóóóóó!
2010/10/14
Zizi
Hétfőn immár másodszor lépett fel a világhír felé száguldó Zooglers Band (szemlátomást még egy értelmes nevet sem sikerült kitalálnunk magunknak).
Hétfőn és kedden kétnapos céges konferencia volt, egész Európából és közeli környékéből jöttek kollégák jó sokan. Első nap este ez a koncert volt az egyik a sok választható program közül. Akadt azonban egy-két logisztikai bibi, mint például az eltérő helyszín (a konferencia külső helyszínen volt, a koncert viszont a gyárépületben), valamint a többi programhoz képest késő meghirdetés. Meg ugyebár ha valaki idejön külföldről, akkor valószínűleg inkább a várost fedezi fel, mintsem kollégáit hallgatja meg zenélni.
Így történt, hogy a külföldi látogatók közül talán senki sem jött el, helyiek összesen húszan-harmincan lehettek a közönség soraiban. Viszont amilyen kevesen voltak, annyira lelkesek is voltak egyben!
Repertoárunk a duplájára nőtt, immár tíz számmal készültünk, melyből ötben gitároztam. Elég rövid lett a műsor, utána beszélgettünk a többiekkel, folytattuk az ivást (paprikás pálinka, ööööö), majd egy órácska elteltével (állítólag az én ötletem volt, bár a pálesztől csak igen halványan dereng) visszamentünk a színpadra ökörködni, pár dalt újra eljátszottunk, de előkerültek szinte egyáltalán nem gyakorolt kezdemények is, valamint mások is felkaptak egy-egy gitárt vagy dobverőt. A visszajelzés szerint a hivatalos koncert is jó volt, de ez a második felvonás még sokkal jobb. Családias, felszabadult volt a hangulat, ez biztos.
A svájci kötődésű mélylila füst a vízen nyitotta a koncertet, a Born to be Mild (vagy valami ilyesmi) folytatta a sort, majd a You Give Love a Bad Name (Bon Jovi) következett. Ez után léptem én színpadra, a múltkor már előadott Doobie Brothers dalban újításként akusztikus gitáron toltam a ritmust. Majd a Nothing Else Matters következett, az utólagos visszajelzések szerint ezzel eléggé mellényúltunk; hiába játszottuk az eredetinél gyorsabban és picit tökösebben, a közönség bulizósabb dalokat várt.
Elektromos gitárra váltva az Eye of the Tiger volt a következő, ahol a kattogó alapot toltam, vagyis nagyjából végig C hangot nyolcadokban (vagy mittudomén melyik kettőhatványodokban), ez nem kicsit unalmas. Na jó, a refrénben akkordoztam. Aztán már nem is emlékszem hogy milyen sorrendben, de a múltkori blues dal, meg a szintén múltkori Jets szám, valamint a ZZ Top-tól a Gimme All Your Lovin' következett, ezek közül a ZZ-ben nyomtam ritmusgitárt. Végezetül pedig a jól ismert Radiohead dal zárta a sort saját szöveggel (a dobos srác alap ötletét az énekes leányzó vitte tökélyre): „I'm a geek, I'm a nerd oh... What the hell am I doing here, when I should be coding?”
Visszatérve két korábbi együttesre: a Doobie-éknak egyedül ezt a hosszú vonatos számukat ismerem és szeretem, egy-kettőbe még belehallgattam, de nem ragadtak meg. A ZZ Top-ot sosem szerettem igazán (nem rosszak, de semmi nem fogott meg bennük), ez a közös zenélés során változott meg kicsit: játszani sokkal nagyobb élmény a számukat, mint hallgatni. Holnap ZZ Top koncert itt Zürichben. Előzenekar a Doobie Brothers. Ott leszünk. Nagyon kíváncsi leszek...
Hétfőn és kedden kétnapos céges konferencia volt, egész Európából és közeli környékéből jöttek kollégák jó sokan. Első nap este ez a koncert volt az egyik a sok választható program közül. Akadt azonban egy-két logisztikai bibi, mint például az eltérő helyszín (a konferencia külső helyszínen volt, a koncert viszont a gyárépületben), valamint a többi programhoz képest késő meghirdetés. Meg ugyebár ha valaki idejön külföldről, akkor valószínűleg inkább a várost fedezi fel, mintsem kollégáit hallgatja meg zenélni.
Így történt, hogy a külföldi látogatók közül talán senki sem jött el, helyiek összesen húszan-harmincan lehettek a közönség soraiban. Viszont amilyen kevesen voltak, annyira lelkesek is voltak egyben!
Repertoárunk a duplájára nőtt, immár tíz számmal készültünk, melyből ötben gitároztam. Elég rövid lett a műsor, utána beszélgettünk a többiekkel, folytattuk az ivást (paprikás pálinka, ööööö), majd egy órácska elteltével (állítólag az én ötletem volt, bár a pálesztől csak igen halványan dereng) visszamentünk a színpadra ökörködni, pár dalt újra eljátszottunk, de előkerültek szinte egyáltalán nem gyakorolt kezdemények is, valamint mások is felkaptak egy-egy gitárt vagy dobverőt. A visszajelzés szerint a hivatalos koncert is jó volt, de ez a második felvonás még sokkal jobb. Családias, felszabadult volt a hangulat, ez biztos.
A svájci kötődésű mélylila füst a vízen nyitotta a koncertet, a Born to be Mild (vagy valami ilyesmi) folytatta a sort, majd a You Give Love a Bad Name (Bon Jovi) következett. Ez után léptem én színpadra, a múltkor már előadott Doobie Brothers dalban újításként akusztikus gitáron toltam a ritmust. Majd a Nothing Else Matters következett, az utólagos visszajelzések szerint ezzel eléggé mellényúltunk; hiába játszottuk az eredetinél gyorsabban és picit tökösebben, a közönség bulizósabb dalokat várt.
Elektromos gitárra váltva az Eye of the Tiger volt a következő, ahol a kattogó alapot toltam, vagyis nagyjából végig C hangot nyolcadokban (vagy mittudomén melyik kettőhatványodokban), ez nem kicsit unalmas. Na jó, a refrénben akkordoztam. Aztán már nem is emlékszem hogy milyen sorrendben, de a múltkori blues dal, meg a szintén múltkori Jets szám, valamint a ZZ Top-tól a Gimme All Your Lovin' következett, ezek közül a ZZ-ben nyomtam ritmusgitárt. Végezetül pedig a jól ismert Radiohead dal zárta a sort saját szöveggel (a dobos srác alap ötletét az énekes leányzó vitte tökélyre): „I'm a geek, I'm a nerd oh... What the hell am I doing here, when I should be coding?”
Visszatérve két korábbi együttesre: a Doobie-éknak egyedül ezt a hosszú vonatos számukat ismerem és szeretem, egy-kettőbe még belehallgattam, de nem ragadtak meg. A ZZ Top-ot sosem szerettem igazán (nem rosszak, de semmi nem fogott meg bennük), ez a közös zenélés során változott meg kicsit: játszani sokkal nagyobb élmény a számukat, mint hallgatni. Holnap ZZ Top koncert itt Zürichben. Előzenekar a Doobie Brothers. Ott leszünk. Nagyon kíváncsi leszek...
2010/10/01
Szibériai hörcsög
A céges csevegő levlistára néha igen érdekes levelek érkeznek. És néha ezeknek még érdekesebb a folytatásuk.
Hétfőn valaki azt írta, hogy az állatkereskedésben kapott egy patkányt, amit szívesen továbbajándékozna lelkes új gazdinak.
Szerdán, mikor bementem, már kicsi csapatunk főhadiszállásán az asztalok, számítógépek, nerf puskák (jujj, azt meg se blogoltam, amikor főnökünk beszerzett rakat ilyet a csapatnak) és hasonló jóságok közepette egy hatalmas ketrecben bújkált az új csapattag.
És hogy hétvégére ne unatkozzon, ma lakótársat is kapott.
Hétfőn valaki azt írta, hogy az állatkereskedésben kapott egy patkányt, amit szívesen továbbajándékozna lelkes új gazdinak.
Szerdán, mikor bementem, már kicsi csapatunk főhadiszállásán az asztalok, számítógépek, nerf puskák (jujj, azt meg se blogoltam, amikor főnökünk beszerzett rakat ilyet a csapatnak) és hasonló jóságok közepette egy hatalmas ketrecben bújkált az új csapattag.
És hogy hétvégére ne unatkozzon, ma lakótársat is kapott.
2010/09/26
.pt #1
Szóval régesrég, valamikor nyár elején egy hosszú hétvégére Lisszabonba repültem.
Igazából két fő esélyes úticél volt, két kedvenc kiszemelt helyem: Lisszabon és Barcelona. Két oka volt annak, hogy az előbbi nyert a versenyben. Az egyik, hogy épp ide volt olcsóbb a repülő. A másik, hogy Barcelonába szeretnék úgy menni, hogy előtte rendesebben felkészülök az építészetéből. Sajnos most nem volt időm előre tanulmányozni a meglátogatandó helyszínt, így eléggé spontán alakultak a programok. Mindössze annyi elképzelésem volt előre, hogy a várost, és picit tágabb környékét is szeretném bejárni.
Első nap megérkeztem, elintéztem olyan unalmas dolgokat, mint például vettem egy sim kártyát adatcsomaggal, hogy legyen nálam mindig térkép... aztán irány a szállás, majd a belváros. Itt különösebb cél nélkül kolbászoltam fel s alá, balra s jobbra. Persze a 28-as villamos, mint kötelező program, megvolt. Meg sok egyéb izgi helyszín is. Amerre spontán jártam. Itt vannak fényképek Lisszabonról (nemcsak az első napról).
Második napra kinéztem egy biciklikölcsönzőt, ahol elektromos biciklit is lehet bérelni. Előtte pár héttel a cégnél az egyik gyár reklámozta ilyen cangáit, kipróbáltam egy rövid körre, és tökre tetszett hogy csak jelképesen tekerek, az meg száguld alattam. (Aztán az ára már nem tetszett annyira.) A bérelt járgánnyal áthajóztam Barreiro-ba, majd elvonatoztam Pinhal Novo-ig (elnézést, tudom hogy hosszú ó-val és kötőjel nélkül kellene írni, mégsem úgy teszem), innen indultam útnak dél felé. Ez a bicikli teljesen másmilyen volt, mint a cégnél kipróbált. Nem is száguldott annyira alattam, nem segített annyira, meg teljesen hülye fazonja is volt, szóval amenyit segített, annyit hátráltatott is a kényelmetlen testtartás és nehezebb erőkifejtés miatt. Szóval sajnos már az elejefelé látszott, hogy nem volt egy túlzottan nyerő ötlet, de persze egyszer az életben ki kellett próbálni ahhoz, hogy rájöjjek, milyen. Az Arrábida Nemzeti Park keleti szélét súrolva megnéztem Palmela-t és Setúbal-t, majd a part mentén nyugatnak vettem az irányt. Itt lélegzetelállító kilátás fogadott a tengerre, talán a fényképek átadnak valamennyit, ám a bicaj aksija már csak 2-es szinten volt az 5-ből, nekiállt emelkedni az út, és a nehéz járgánnyal fárasztó volt felfelé tekerni, meleg is volt, semmi kedvem nem volt nekivágni a nagyon hosszú ismeretlen tájnak, inkább visszagurultam Setúbal-ba, hazavonatoztam, épphogy visszaértem a bicajkölcsönzőbe zárásra. Este meg természetesen Lisszabonban járkáltam fel s alá megint, főként a Belém nevű negyedben, a Golden Gate híd koppintása alatt.
Elhatároztam, hogy ha már a bicikli nem jött be, autót kéne bérelni két napra. Így is tettem. Eggyel azonban elnéztem a foglalást, és a harmadik és negyedik nap helyett sikerült a negyedik és ötödik napra foglalni. Szerencsére mázlim volt, rendesek voltak és tudtak szerezni aznapra és másnapra egy szemlátámást nem szokásos bérbeadásra szánt autót (teherszállításra kialakított Ibiza: első két ülés mögött rács, mögötte rakodótér).
A kocsibérlős kaland happyendje után az előző napival teljesen ellentétes irányba indultam el: Sintra, Cabo da Roca és Cascais irányába. Sintra-ban egy várat, valamint a régi királyi családok nyári rezidenciáját néztem meg, de akadt volna itt még sok egyéb látnivaló is. Azok helyett viszont inkább továbbálltam Cabo da Roca felé, ami a szárazföldi Európa legnyugatibb pontja világítótoronnyal és hatalmas sziklákkal. (Később aztán sok-sok hasonló világítótornyot és hasonló sziklákat is láttam, de ez volt az első ilyen élmény.) Végül a part mentén (többször meg-megállva) Cascais-ban kötöttem ki, amely egy szép kis tengerparti falu. Valamint van még egy különlegessége. Számomra teljesen érthetetlen és sokkoló módon Portugáliában alig lehet normális fagyit kapni. Mindenütt a gyári, ismert márkás fagyikat-jégkrémeket tolják. Cascais-ban találtam először rendes fagyizót. Olyan hosszú sor állt, hogy nem álltam ki. Szóval ha egyszer ideköltözöm, megvan hogy milyen vállalkozást fogok indítani. :) Este természetesen megint egy adag Lisszabon volt a program: megint egy kis Belém, majd a város túlvégén a „másik” (Vasco de Gama) híd és az Expo negyed.
Negyedik nap délnek vettem az irányt, a riói Krisztus szobor utánzatának megtekintése, majd egy kis tengerparti döglés (pancsolás, napozás) után Sesimbra felé, majd az Arrábida parkon végigautóztam oda-vissza majdnem Setúbal-ig, összeérintve az útvonalat a biciklis kalanddal (ez magyarázza, hogy az albumban első ránézésre logikátlan sorrendben vannak a képek – valójában időrendben). Végezetül Cabo Espichel-hez mentem el, ez Sesimbra-tól nyugatra a félsziget délnyugati csücske, természetesen hatalmas sziklafallal, a tetején pedig világítótoronnyal.
Ötödik napra, hétfőre ismét Lisszabon maradt. A Sé Katedrális megtekintése, és a tengeri felfedezők emlékműve tetejéről körülnézés után két fő kiszemelt program maradt. Az egyik a Jeromos Kolostor belseje lett volna, a másik pedig az éppen futó foci VB kapcsán a Portugália – Észak-Korea focimeccset kivetítőn néző tömeg fotózása (előzőleg már kiszúrtam, hol van nagy kivetítő). Naivan úgy gondoltam, mindkettő bele fog férni az időbe szépen egymás után. Meg aztán az 1 órás időeltolódás is jól megzavart. Lényeg a lényeg, hatalmas szerencsémre a kolostor épp hétfőnként tart zárva. Így helyette gyorsan a belváros felé vettem az irányt, ahova röviddel a második félidő kezdete után érkeztem meg. Persze ha tudtam volna előre, milyen meccs lesz, egy percig nem hezitáltam volna. De így se volt még csöppet sem késő. A tömeg lelkesedése, ünneplése leírhatatlan volt. Na jó, volt pár koreainak tűnő fazon, az ő lelkesedésük elég könnyen leírható volt: a negyedik gól után szép csöndben leléptek. A többiekről meséljenek helyettem a fényképek.
Hát, így telt el villámgyorsan a vakáció.
Igazából két fő esélyes úticél volt, két kedvenc kiszemelt helyem: Lisszabon és Barcelona. Két oka volt annak, hogy az előbbi nyert a versenyben. Az egyik, hogy épp ide volt olcsóbb a repülő. A másik, hogy Barcelonába szeretnék úgy menni, hogy előtte rendesebben felkészülök az építészetéből. Sajnos most nem volt időm előre tanulmányozni a meglátogatandó helyszínt, így eléggé spontán alakultak a programok. Mindössze annyi elképzelésem volt előre, hogy a várost, és picit tágabb környékét is szeretném bejárni.
Első nap megérkeztem, elintéztem olyan unalmas dolgokat, mint például vettem egy sim kártyát adatcsomaggal, hogy legyen nálam mindig térkép... aztán irány a szállás, majd a belváros. Itt különösebb cél nélkül kolbászoltam fel s alá, balra s jobbra. Persze a 28-as villamos, mint kötelező program, megvolt. Meg sok egyéb izgi helyszín is. Amerre spontán jártam. Itt vannak fényképek Lisszabonról (nemcsak az első napról).
Második napra kinéztem egy biciklikölcsönzőt, ahol elektromos biciklit is lehet bérelni. Előtte pár héttel a cégnél az egyik gyár reklámozta ilyen cangáit, kipróbáltam egy rövid körre, és tökre tetszett hogy csak jelképesen tekerek, az meg száguld alattam. (Aztán az ára már nem tetszett annyira.) A bérelt járgánnyal áthajóztam Barreiro-ba, majd elvonatoztam Pinhal Novo-ig (elnézést, tudom hogy hosszú ó-val és kötőjel nélkül kellene írni, mégsem úgy teszem), innen indultam útnak dél felé. Ez a bicikli teljesen másmilyen volt, mint a cégnél kipróbált. Nem is száguldott annyira alattam, nem segített annyira, meg teljesen hülye fazonja is volt, szóval amenyit segített, annyit hátráltatott is a kényelmetlen testtartás és nehezebb erőkifejtés miatt. Szóval sajnos már az elejefelé látszott, hogy nem volt egy túlzottan nyerő ötlet, de persze egyszer az életben ki kellett próbálni ahhoz, hogy rájöjjek, milyen. Az Arrábida Nemzeti Park keleti szélét súrolva megnéztem Palmela-t és Setúbal-t, majd a part mentén nyugatnak vettem az irányt. Itt lélegzetelállító kilátás fogadott a tengerre, talán a fényképek átadnak valamennyit, ám a bicaj aksija már csak 2-es szinten volt az 5-ből, nekiállt emelkedni az út, és a nehéz járgánnyal fárasztó volt felfelé tekerni, meleg is volt, semmi kedvem nem volt nekivágni a nagyon hosszú ismeretlen tájnak, inkább visszagurultam Setúbal-ba, hazavonatoztam, épphogy visszaértem a bicajkölcsönzőbe zárásra. Este meg természetesen Lisszabonban járkáltam fel s alá megint, főként a Belém nevű negyedben, a Golden Gate híd koppintása alatt.
Elhatároztam, hogy ha már a bicikli nem jött be, autót kéne bérelni két napra. Így is tettem. Eggyel azonban elnéztem a foglalást, és a harmadik és negyedik nap helyett sikerült a negyedik és ötödik napra foglalni. Szerencsére mázlim volt, rendesek voltak és tudtak szerezni aznapra és másnapra egy szemlátámást nem szokásos bérbeadásra szánt autót (teherszállításra kialakított Ibiza: első két ülés mögött rács, mögötte rakodótér).
A kocsibérlős kaland happyendje után az előző napival teljesen ellentétes irányba indultam el: Sintra, Cabo da Roca és Cascais irányába. Sintra-ban egy várat, valamint a régi királyi családok nyári rezidenciáját néztem meg, de akadt volna itt még sok egyéb látnivaló is. Azok helyett viszont inkább továbbálltam Cabo da Roca felé, ami a szárazföldi Európa legnyugatibb pontja világítótoronnyal és hatalmas sziklákkal. (Később aztán sok-sok hasonló világítótornyot és hasonló sziklákat is láttam, de ez volt az első ilyen élmény.) Végül a part mentén (többször meg-megállva) Cascais-ban kötöttem ki, amely egy szép kis tengerparti falu. Valamint van még egy különlegessége. Számomra teljesen érthetetlen és sokkoló módon Portugáliában alig lehet normális fagyit kapni. Mindenütt a gyári, ismert márkás fagyikat-jégkrémeket tolják. Cascais-ban találtam először rendes fagyizót. Olyan hosszú sor állt, hogy nem álltam ki. Szóval ha egyszer ideköltözöm, megvan hogy milyen vállalkozást fogok indítani. :) Este természetesen megint egy adag Lisszabon volt a program: megint egy kis Belém, majd a város túlvégén a „másik” (Vasco de Gama) híd és az Expo negyed.
Negyedik nap délnek vettem az irányt, a riói Krisztus szobor utánzatának megtekintése, majd egy kis tengerparti döglés (pancsolás, napozás) után Sesimbra felé, majd az Arrábida parkon végigautóztam oda-vissza majdnem Setúbal-ig, összeérintve az útvonalat a biciklis kalanddal (ez magyarázza, hogy az albumban első ránézésre logikátlan sorrendben vannak a képek – valójában időrendben). Végezetül Cabo Espichel-hez mentem el, ez Sesimbra-tól nyugatra a félsziget délnyugati csücske, természetesen hatalmas sziklafallal, a tetején pedig világítótoronnyal.
Ötödik napra, hétfőre ismét Lisszabon maradt. A Sé Katedrális megtekintése, és a tengeri felfedezők emlékműve tetejéről körülnézés után két fő kiszemelt program maradt. Az egyik a Jeromos Kolostor belseje lett volna, a másik pedig az éppen futó foci VB kapcsán a Portugália – Észak-Korea focimeccset kivetítőn néző tömeg fotózása (előzőleg már kiszúrtam, hol van nagy kivetítő). Naivan úgy gondoltam, mindkettő bele fog férni az időbe szépen egymás után. Meg aztán az 1 órás időeltolódás is jól megzavart. Lényeg a lényeg, hatalmas szerencsémre a kolostor épp hétfőnként tart zárva. Így helyette gyorsan a belváros felé vettem az irányt, ahova röviddel a második félidő kezdete után érkeztem meg. Persze ha tudtam volna előre, milyen meccs lesz, egy percig nem hezitáltam volna. De így se volt még csöppet sem késő. A tömeg lelkesedése, ünneplése leírhatatlan volt. Na jó, volt pár koreainak tűnő fazon, az ő lelkesedésük elég könnyen leírható volt: a negyedik gól után szép csöndben leléptek. A többiekről meséljenek helyettem a fényképek.
Hát, így telt el villámgyorsan a vakáció.
2010/08/21
A nagy sportember
A mai biciklizés adag: 2500m szintkülönbség. Oberalppass -> Disentis/Mustér (ez teljesen a dijoni mustárra emlékeztet, pedig csak egy kicsike falu német és rétoromán neve), majd Oberalppass -> Erstfeld.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
