Négy és fél év... Hihetetlenül hosszú idő!
Ha az elején tudtam volna hogy ilyen hosszú lesz, talán bele se mertem volna vágni.
Rengeteg pozitív élmény ért, számtalan kalandban volt részem, jópárról lelkesen beszámoltam itt a blogban, még sokkal többről blogolási kedv hiányában nem. Nagyon megváltoztam, őszintén remélem és hiszem hogy jó irányba.
Aztán, tudjátok, idővel az újdonság varázsa megszűnt, egyre nehézkesebbé, egyre erőltetettebbé vált, egyre jobban hiányzott az amit Magyarországon feladni kényszerültem. Sajnos az utóbbi időben a meló sem volt már érdekes, lelkesedésem alábbhagyott, úgy érzem ez a cég már nem képes újat nyújtani számomra, és sajnos én sem a cég számára.
Állóvíz. Ellehetnék benne még egy-két évet; tapasztaltabb, bölcsebb, boldogabb már nem lennék, csak idősebb.
Pedig most megint jó. Barátok, filmklubok, koncertek, napsütés, szép idő, biciklizés, mezítláb hegymászás. Májusban a legszebb Svájc, ilyenkor imádom, kár hogy messze nem ilyen egész évben. A cégben is jó volt ez a hét – igaz, semmi dolgom nem volt.
Hihetetlen érzés fogott el pont két héttel ezelőtt, egy fantasztikus hétvége előtti péntek délutánon. Elillant az összes rossz emlék, összes rossz érzés, összes aktuális probléma: az egyedül töltött idők unalma, a nyögvenyelős meló okozta frusztráció, a kollégákkal vagy projekttel támadt problémák nyűge, a hazaköltözés bizonytalansága. Csak a szép emlékek, jó érzések maradtak. Hirtelen ott lebegtem a világegyetem közepén, a szívem és az agyam is olyan kristálytisztán érzett és látott, mint még talán soha. Mindkettő azt kiáltotta, hogy így volt kerek egész a történet, itt és most kell abbahagyni, felkavarni a sehova sem vezető langymeleg állóvízet, és belevágni az ismeretlenbe. Akkor is, ha olyan jó volna, ha olyan kényelmes volna még maradni. Akkor is, ha nem szeretném feladni mindazt ami jó itt. Akkor is, ha sokmindent újra kell kezdenem. Akkor is, ha tudom, hogy az elején szörnyen nehéz lesz, és nagyon erősnek kell lennem. Akkor is, ha félek.
Előkerültek papírok, e-mailek, és rajtuk keresztül emlékek a legelső napokból. Elmerengtem.
Négy és fél év... Mintha csak tegnap lett volna!
Ma volt az utolsó munkanapom a cégben. Hamarosan hazaköltözöm Magyarországra, hogy egy óriási pihenést követően belevágjak valami teljesen újba. Hogy mibe, még nem tudom. De bármi is lesz, bátran állok elébe!
A fotóalbumot tervezem még frissíteni, bepótolom régebbi képek feltöltését, és jövőbelieket is rakok majd fel, ha nem leszek lusta. Az egmontmennizürich blog viszont ezennel véget ért, köszönöm kitartó figyelmeteket!
Búcsúzóul... hangerőt fel... még feljebb... hadd szóljon!!!
2012/05/11
2012/05/08
.pt #2
Ezt a piszkozatot most találtam, közel 2 éve vár arra hogy befejezzem. Hát ez már nem fog megtörténni, közzéteszem változatlan formában :)
Céges konferencia, szept. 8–10. Repülés Lisszabonba szerda reggel, vissza péntek reggel. Kivéve aki előre kérte, hogy inkább vasárnap estére szóljon a visszafelé repülőjegy. Naná hogy!
A reggel 6:30-as repcsit elérni nem egyszerű feladat. 4-kor szól az ébresztő. Mindenféle teendő akadt előző nap, így csak este 10-kor kerültem ágyba. Sajnos általában nagyon nehezen alszom el, ha tudom, hogy másnap korán kell kelnem. Így történt most is.
Éjféltájt valami nem stimmelt. A telefonom szünet nélkül rezgett, mint amikor ügyeletes vagyok és riasztást kapok. De nem voltam ügyeletes. Félálomban, teljesen kómásan ránéztem az SMS-re. Tartalma körülbelül ez volt: „Járat törölve, olvass e-mailt”.
Céges hálóba beléptem, ám ott semmilyen plusz információ nem volt elérhető, csak annyi, hogy többen dolgoznak a problémán. Kiderült előbb-utóbb, hogy a köcsög francia légiirányítók sztrájkolnak, a repülőgép rossz helyen van és nem tud eljutni Zürichbe. Közel egy órán át vártam plusz információra, de végül abban maradt a csapat, hogy menjünk aludni, jön újabb riasztó SMS, ha van bármi változás, egyébként találka a cégben reggelinél. Abban a tudatban aludtam vissza, hogy bőven kialhatom magam.
Nem sokkal később, úgy hajnali 2 tájt azonban újabb riasztás jött: „Az eredeti terv szerint menj ki a reptérre, részletek e-mailben”. Céges hálóba újra beléptem. Kiderült, hogy a járatot valószínűleg törlik, ám ez még nem teljesen biztos, lehet hogy nem; valamint hogy ott kell lenni hajnalban időben a reptéren ahhoz, hogy átrakjanak minket másik gépre.
Ismét, mondanom sem kell, nagyon nehezen sikerült elaludnom a maradék 2 órára. Aztán hajnalban szörnyen álmosan felkelni, vonatra fel...
Természetesen a járatot törölték, sokan buzgón szervezkedtek, a sok-sok céges embert több gépre tudták szétszórni, én a legnagyobb csapattal a 12:30-as, tehát 6 órával későbbi gépre kaptam jegyet. Irány haza, 3 óra alvásra volt idő, majd megint vissza a reptérre.
A vonatról leszállva találkoztam egyik kollégámmal, tőle hallottam a hírt: nem úgy van az ám, hogy ez a gép simán menetrend szerint elindul. Késik ám vagy 2 órát. Hát lett abból 3 és fél, bizony délután 4-kor hagytuk el a földet.
Így történt, hogy a konferenciára hulla fáradtan érkeztem meg, és az első napi szakmai programokról teljesen lemaradtam sokadmagammal.
Este kaptunk valami baromi vacak vacsit (annak ellenére, hogy sokcsillagos, drága szállóban voltunk), majd kolbászoltunk a városban.
Másnap napközben konferencia, este vacsi (ezúttal külső helyszínen, és nagyon jó volt).
Péntek reggel el kellett hagynom a hotelt. Ott álltam, hogy lustaságomnak köszönhetően még nem volt szállásom a maradék 2 éjszakára, és fogalmam sem volt hogy mit akarok csinálni. Lisszabont és szűk környékét már láttam, elég fáradt voltam ahhoz hogy az alig ismert kollégákhoz csatlakozzak mindenféle közös programokra és új embereket ismerjek meg. Inkább béreltem megint egy autót, és elindultam világgá, jóval messzebb, mint nyáron. Két kiszemelt jelölt Porto és környéke (messze északra), valamint az Algarve tájegység (messze délre) volt, véletlenszerűen a dél nyert.
A pénteket és a szombatot azzal töltöttem, hogy lassan, kis utakon, az eredetileg elképzeltnél jóval lassabban végigmentem nagyjából a part mellett Sines-től egészen az ország délnyugati csücskéig, közben meg-megállva sokat bámészkodva, fényképezve, óceánban csobbanva és napozva, véletlenszerű icipici faluban megaludva egy éjszakára. Természetesen sziklafalakból és világítótornyokból most sem szenvedtem hiányt. Aztán szombaton késő este még átvezettem kelet felé Albufeira-ba, az autópályához közeli, tengerparti városban kerestem szállást.
Teljesen meglepett ez a város. Valami csöndes kis helyre számítottam, ehelyett hatalmas pezsgő éjszakai életbe csöppentem bele egy akkora belvárosban, ahol kifejezetten jó tájékozódási készségem ellenére is itt rengetegszer eltévedtem. Végigjártam nem is tudom hányszor fel s alá, kajáltam, fagyiztam, meg minden ilyesmi. Másnap reggel fürödtem egy picikét, meg készítettem pár fényképet (bár igazából előző éjjel kellett volna), majd az autópályán visszaszáguldottam Lisszabonba. A repülő indulása előtt már csak a múltkor zárva talált Jeromos kolostorra akadt egy kis időm.
Céges konferencia, szept. 8–10. Repülés Lisszabonba szerda reggel, vissza péntek reggel. Kivéve aki előre kérte, hogy inkább vasárnap estére szóljon a visszafelé repülőjegy. Naná hogy!
A reggel 6:30-as repcsit elérni nem egyszerű feladat. 4-kor szól az ébresztő. Mindenféle teendő akadt előző nap, így csak este 10-kor kerültem ágyba. Sajnos általában nagyon nehezen alszom el, ha tudom, hogy másnap korán kell kelnem. Így történt most is.
Éjféltájt valami nem stimmelt. A telefonom szünet nélkül rezgett, mint amikor ügyeletes vagyok és riasztást kapok. De nem voltam ügyeletes. Félálomban, teljesen kómásan ránéztem az SMS-re. Tartalma körülbelül ez volt: „Járat törölve, olvass e-mailt”.
Céges hálóba beléptem, ám ott semmilyen plusz információ nem volt elérhető, csak annyi, hogy többen dolgoznak a problémán. Kiderült előbb-utóbb, hogy a köcsög francia légiirányítók sztrájkolnak, a repülőgép rossz helyen van és nem tud eljutni Zürichbe. Közel egy órán át vártam plusz információra, de végül abban maradt a csapat, hogy menjünk aludni, jön újabb riasztó SMS, ha van bármi változás, egyébként találka a cégben reggelinél. Abban a tudatban aludtam vissza, hogy bőven kialhatom magam.
Nem sokkal később, úgy hajnali 2 tájt azonban újabb riasztás jött: „Az eredeti terv szerint menj ki a reptérre, részletek e-mailben”. Céges hálóba újra beléptem. Kiderült, hogy a járatot valószínűleg törlik, ám ez még nem teljesen biztos, lehet hogy nem; valamint hogy ott kell lenni hajnalban időben a reptéren ahhoz, hogy átrakjanak minket másik gépre.
Ismét, mondanom sem kell, nagyon nehezen sikerült elaludnom a maradék 2 órára. Aztán hajnalban szörnyen álmosan felkelni, vonatra fel...
Természetesen a járatot törölték, sokan buzgón szervezkedtek, a sok-sok céges embert több gépre tudták szétszórni, én a legnagyobb csapattal a 12:30-as, tehát 6 órával későbbi gépre kaptam jegyet. Irány haza, 3 óra alvásra volt idő, majd megint vissza a reptérre.
A vonatról leszállva találkoztam egyik kollégámmal, tőle hallottam a hírt: nem úgy van az ám, hogy ez a gép simán menetrend szerint elindul. Késik ám vagy 2 órát. Hát lett abból 3 és fél, bizony délután 4-kor hagytuk el a földet.
Így történt, hogy a konferenciára hulla fáradtan érkeztem meg, és az első napi szakmai programokról teljesen lemaradtam sokadmagammal.
Este kaptunk valami baromi vacak vacsit (annak ellenére, hogy sokcsillagos, drága szállóban voltunk), majd kolbászoltunk a városban.
Másnap napközben konferencia, este vacsi (ezúttal külső helyszínen, és nagyon jó volt).
Péntek reggel el kellett hagynom a hotelt. Ott álltam, hogy lustaságomnak köszönhetően még nem volt szállásom a maradék 2 éjszakára, és fogalmam sem volt hogy mit akarok csinálni. Lisszabont és szűk környékét már láttam, elég fáradt voltam ahhoz hogy az alig ismert kollégákhoz csatlakozzak mindenféle közös programokra és új embereket ismerjek meg. Inkább béreltem megint egy autót, és elindultam világgá, jóval messzebb, mint nyáron. Két kiszemelt jelölt Porto és környéke (messze északra), valamint az Algarve tájegység (messze délre) volt, véletlenszerűen a dél nyert.
A pénteket és a szombatot azzal töltöttem, hogy lassan, kis utakon, az eredetileg elképzeltnél jóval lassabban végigmentem nagyjából a part mellett Sines-től egészen az ország délnyugati csücskéig, közben meg-megállva sokat bámészkodva, fényképezve, óceánban csobbanva és napozva, véletlenszerű icipici faluban megaludva egy éjszakára. Természetesen sziklafalakból és világítótornyokból most sem szenvedtem hiányt. Aztán szombaton késő este még átvezettem kelet felé Albufeira-ba, az autópályához közeli, tengerparti városban kerestem szállást.
Teljesen meglepett ez a város. Valami csöndes kis helyre számítottam, ehelyett hatalmas pezsgő éjszakai életbe csöppentem bele egy akkora belvárosban, ahol kifejezetten jó tájékozódási készségem ellenére is itt rengetegszer eltévedtem. Végigjártam nem is tudom hányszor fel s alá, kajáltam, fagyiztam, meg minden ilyesmi. Másnap reggel fürödtem egy picikét, meg készítettem pár fényképet (bár igazából előző éjjel kellett volna), majd az autópályán visszaszáguldottam Lisszabonba. A repülő indulása előtt már csak a múltkor zárva talált Jeromos kolostorra akadt egy kis időm.
2012/05/07
Ilyenkor a legszebb
Április végén és májusban a legszebb Svájc – már amikor épp derűs az ég. Kutyatejsárga a rét, piros a vonat, szürke a bicikli, zöldes-barnás-kékes színekben pompázik a hegyoldal és még fehérek a csúcsok. A víztározó már felkészült az olvadó hó befogadására hogy pár hónap múlva kráter helyett igazi tó legyen belőle. A fenyők közt mókusok gyűlnek a kitett élelemre. Helyenként még a turistautat-bicikliutat is hó borítja, olyankor igazán jó mezítláb áttolni a cangát.
2011/12/16
21
Csak úgy, egy villám helyzetjelentés, mert már nagyon régen írtam...
Ott tartottunk, hogy októberben visszajöttem... és nagyon-nagyon nehéz volt. Életem legnehezebb és leghosszabb hónapja.
Aztán elkezdett javulni, a november már egész tűrhető volt.
Mostanra pedig mintha kicseréltek volna, élek és virulok, fantasztikusan jól vagyok, és egész kereken 21 évesnek érzem magam!
Ott tartottunk, hogy októberben visszajöttem... és nagyon-nagyon nehéz volt. Életem legnehezebb és leghosszabb hónapja.
Aztán elkezdett javulni, a november már egész tűrhető volt.
Mostanra pedig mintha kicseréltek volna, élek és virulok, fantasztikusan jól vagyok, és egész kereken 21 évesnek érzem magam!
2011/10/01
Végtelen vakáció
Véget ért. Olyan jól hangzik a cím, a repülőn írogatom ezeket a sorokat, itt jutott eszembe, rögtön megtetszett. Bizony sokszor végtelennek tűnt. De most mégis itt a vége.
Az elején volt egy rövid biciklitúra Magyarországon. Szép volt, jó volt, de nagyon rövid, nagyon kevesen voltunk, és nagyon határozatlanok. Régi szép idők, amikor még ötvenen-hatvanan keltünk útnak az iskolából, és nem volt mese, azokat a hegyeket meg kellett mászni, az etapot végig kellett tekerni, a sátrat fel kellett verni, a vacsorát el kellett készíteni, még csak fel sem merülhetett a kényelmesebb megoldás gondolata! Azok voltak a biciklitúrák!
Kilenc nap Barcelonában és környékén. Nagyon sok idő, túlontúl sok egyedül. Barcelonától sem voltam annyira lenyűgözve, mint tavaly Lisszabontól, talán csak mert nagyon-nagyon fáradt voltam, de talán frissen sem tetszett volna annyira, ezt már meglehet sosem fogom megtudni. A környéke, a tengerpart autóval bejárva viszont egyértelműen Portugáliában volt nagyságrendekkel lenyűgözőbb. Gondoljon bárki bármit is, igenis vállalom és leírom, hogy ebből a kilenc napból számomra a Bon Jovi koncert jelentette a legnagyobb élményt.
Zenetábor. Blues Masterclass névre hallgató. Barátom (ez a szalonképes verzió; ha esetleg olvasnád ezen sorokat, úgyis tudod hogy utállak) unszolására elmentem, bár nagyon paráztam, hiszen sem a blues-hoz nincs sok közöm, sem a gitártudásom sincs köszönőviszonyban sem a master fokozattal. Mégis roppant pozitív meglepetés és hatalmas élmény volt. Mérhetetlen önbizalmat adott az elején, amikor kiderült, hogy nem én vagyok a legbénább. Kinyíltam, büszkén mutattam meg hogy mit tudok, még ha a többség jobb is volt nálam. Rengeteg technikát láttam, rengeteg irányt lestem el. Hihetetlen biztatást kaptam a tanártól, megdícsért hogy milyen gyorsan tanulok új darabokat, sajátítok el új trükköket. És életemben először éreztem azt, látván a nálam jóval idősebb tagokat, hogy ha egyszer öreg leszek és ha ilyen lesz az életem, akkor az talán nem is lesz olyan rossz.
Két nap szünet Zürichben. Egész véletlenül kifogtam azt a két napot, amikor a magyar iskolások számára kiírt Doodle 4 Google logóverseny négy győztese az irodába látogatott. Négy fantasztikusan jó fej gyerkőc. Kísérgettem őket, dumcsiztam velük, számomra éppoly hatalmas élmény volt őket megismerni, mint nekik világot és Google irodát látni.
Sziget fesztivál. Olyan, amilyen; volt már jobb is és rosszabb is. Külföldi zenekart már szinte egyet sem ismerek, a magyaroknak meg több koncertjükön is voltam az utóbbi időben. Viszont mind az öt napon más-más baráti társaságba botlottam bele, így csöppet sem unatkoztam.
Majd ezt követte 7 hétnyi nagyjából céltalan punnyadás.
Gitározgatás, egy-két darab hellyel-közzel megtanulása, főleg az első 2-3 hétben, aztán a lelkesedés sajnos lecsengett. Ének-szolfézs tanulás, ezt még nem is mondtam senkinek, nem mintha titkolni akartam volna, bár azt hiszem egy picit mégis. De most elárulom: jártam tanárnál, akinek meglepő módon sikerült kicsikarnia a torkomból értelmes hangmagasságú hangokat, sőt egy-egy használható dallamot is. Hosszú még az út innen, de egy hatalmas sikerélményt és kezdőrúgást kaptam.
Középtájt kissé kidöntött az allergia, pedig nem szokott, de most valahogy mégis. Vagy két héten át csak vegetáltam, aludtam, ha felébredtem is fáradt voltam, haverokkal se éreztem különösen jól magam, így nem is kerestem társaságukat.
A vége felé visszatért belém az élet, nekiálltam találkozni csomó mindenkivel, főleg azokkal, akiket a rövidebb hazaruccanásaim alkalmával nem szoktam látni. Sajnos nem fért bele mindenki, ezúton is elnézést kérek azoktól, akiket nem kerestem meg, kérlek ne vegyétek rossz néven, legközelebb bepótlom.
Szerettem volna venni egy új gitárt, hogy legyen Svájcban és Magyarországon is egy. Jó gitárt kerestem, legalább olyan jót, mint az előzőm, de inkább még sokkal jobbat. Nagy nehezen találtam is. A boltban nem tudtam dönteni két jelölt, a „szerelem első látásra, megszakadna a szívem ha otthagynám”, és a „tudom hogy sokkal jobb, hihetetlen csodás hangú” gitár között. Másnap visszamentem, vittem akkor aktuális gitáromat is kíváncsiságból, hogy azzal is összehasonlítsam. A különbség olyan égbekiáltó volt, hogy nem tehettem mást, el kellett hoznom mind a kettőt. Eddigi jó gitáromat kineveztem biciklitúrás–tábortűzinek, a korábbi biciklitúrás–tábortűzit pedig végleg rokkantnyugdíjaztam.
Életem végéig büszkén fogom vállalni, hogy negyvenötezer társammal kiálltam egy jó cél, egy pezsgő, élő, nem pedig otthon punnyadó város érdekében, és még mindig összeszorul a szívem, hogy vesztettünk.
Furcsa érzések keringenek bennem. Nagyon furcsák. A hosszú szünet célja az volt, hogy rengeteg kérdést megválaszoljak magamban. Többet talán sikerült is. A három legfőbb konklúzió sorrendben a következő.
Tavaly nyáron még felpattantam a biciklire, megmásztam hágókat, elkerültem újabb helyekre, meglátogattam újabb városokat, újabb országokat magamtól, és minden mozzanatát maximálisan élveztem. Idén nyáron nem. Egyetlen hágót másztam meg, az se volt nagy élmény. Nem vágytam biciklizésre. Nem igazán élveztem az utazást. Korábban mindig a napsütés éltetett, vártam a napot és meleget, ettől lett jó kedvem, a hidegtől és sötéttől depim. Idén nem segített; most már nem számít, milyen az időjárás. Hihetetlenül megváltoztam, minden eddiginél sokkal nagyobb szükségem van emberekre, társaságra: régi ismerősökre éppúgy, mint új arcok megismerésére. Ez éltet. Ez számít. Semmi más. Egymagam elfoglalása, szórakoztatása értelmét vesztette.
A korábbinál sokkal fontosabbá vált számomra a zene. Új zenék, új bandák megismerése, koncertre járás éppúgy, mint a zeneművészet elsajátítása bizonyos fokon. Nagyon szeretném megsokszorozni gitártudásomat, és nyitni egyéb irányok, leginkább éneklés, dobolás, és talán egy minimálisat a zongora irányába is. Ugyanakkor a punnyadó időszak nagy tapasztalata volt saját magam számára, hogy ez egyedül nem megy. Ha csak könyvekre és internetre hagyatkozom, az aktív lelkesedésem egy idő után lecseng. Muszáj megkeresnem a módját, hogy emberektől, interaktívan, rendszeresen új rúgást kapva tanulhassak.
És végül, bár ez nem újdonság, már a múltkor is írtam: a számítástechnika immár egyáltalán nem érdekel. Kíváncsi leszek hétfőtől, sikerül-e visszazökkennem, sikerül-e szakmámat tisztességgel, becsülettel művelni lelkesedés hiányában, és hogy esetleg visszatér-e lelkesedésem.
Furcsa érzések keringenek bennem. Nagyon furcsák. Némelyiket itt most megosztottam Mindnyájatokkal. Némelyiket nem. De ez így van rendjén.
Az elején volt egy rövid biciklitúra Magyarországon. Szép volt, jó volt, de nagyon rövid, nagyon kevesen voltunk, és nagyon határozatlanok. Régi szép idők, amikor még ötvenen-hatvanan keltünk útnak az iskolából, és nem volt mese, azokat a hegyeket meg kellett mászni, az etapot végig kellett tekerni, a sátrat fel kellett verni, a vacsorát el kellett készíteni, még csak fel sem merülhetett a kényelmesebb megoldás gondolata! Azok voltak a biciklitúrák!
Kilenc nap Barcelonában és környékén. Nagyon sok idő, túlontúl sok egyedül. Barcelonától sem voltam annyira lenyűgözve, mint tavaly Lisszabontól, talán csak mert nagyon-nagyon fáradt voltam, de talán frissen sem tetszett volna annyira, ezt már meglehet sosem fogom megtudni. A környéke, a tengerpart autóval bejárva viszont egyértelműen Portugáliában volt nagyságrendekkel lenyűgözőbb. Gondoljon bárki bármit is, igenis vállalom és leírom, hogy ebből a kilenc napból számomra a Bon Jovi koncert jelentette a legnagyobb élményt.
Zenetábor. Blues Masterclass névre hallgató. Barátom (ez a szalonképes verzió; ha esetleg olvasnád ezen sorokat, úgyis tudod hogy utállak) unszolására elmentem, bár nagyon paráztam, hiszen sem a blues-hoz nincs sok közöm, sem a gitártudásom sincs köszönőviszonyban sem a master fokozattal. Mégis roppant pozitív meglepetés és hatalmas élmény volt. Mérhetetlen önbizalmat adott az elején, amikor kiderült, hogy nem én vagyok a legbénább. Kinyíltam, büszkén mutattam meg hogy mit tudok, még ha a többség jobb is volt nálam. Rengeteg technikát láttam, rengeteg irányt lestem el. Hihetetlen biztatást kaptam a tanártól, megdícsért hogy milyen gyorsan tanulok új darabokat, sajátítok el új trükköket. És életemben először éreztem azt, látván a nálam jóval idősebb tagokat, hogy ha egyszer öreg leszek és ha ilyen lesz az életem, akkor az talán nem is lesz olyan rossz.
Két nap szünet Zürichben. Egész véletlenül kifogtam azt a két napot, amikor a magyar iskolások számára kiírt Doodle 4 Google logóverseny négy győztese az irodába látogatott. Négy fantasztikusan jó fej gyerkőc. Kísérgettem őket, dumcsiztam velük, számomra éppoly hatalmas élmény volt őket megismerni, mint nekik világot és Google irodát látni.
Sziget fesztivál. Olyan, amilyen; volt már jobb is és rosszabb is. Külföldi zenekart már szinte egyet sem ismerek, a magyaroknak meg több koncertjükön is voltam az utóbbi időben. Viszont mind az öt napon más-más baráti társaságba botlottam bele, így csöppet sem unatkoztam.
Majd ezt követte 7 hétnyi nagyjából céltalan punnyadás.
Gitározgatás, egy-két darab hellyel-közzel megtanulása, főleg az első 2-3 hétben, aztán a lelkesedés sajnos lecsengett. Ének-szolfézs tanulás, ezt még nem is mondtam senkinek, nem mintha titkolni akartam volna, bár azt hiszem egy picit mégis. De most elárulom: jártam tanárnál, akinek meglepő módon sikerült kicsikarnia a torkomból értelmes hangmagasságú hangokat, sőt egy-egy használható dallamot is. Hosszú még az út innen, de egy hatalmas sikerélményt és kezdőrúgást kaptam.
Középtájt kissé kidöntött az allergia, pedig nem szokott, de most valahogy mégis. Vagy két héten át csak vegetáltam, aludtam, ha felébredtem is fáradt voltam, haverokkal se éreztem különösen jól magam, így nem is kerestem társaságukat.
A vége felé visszatért belém az élet, nekiálltam találkozni csomó mindenkivel, főleg azokkal, akiket a rövidebb hazaruccanásaim alkalmával nem szoktam látni. Sajnos nem fért bele mindenki, ezúton is elnézést kérek azoktól, akiket nem kerestem meg, kérlek ne vegyétek rossz néven, legközelebb bepótlom.
Szerettem volna venni egy új gitárt, hogy legyen Svájcban és Magyarországon is egy. Jó gitárt kerestem, legalább olyan jót, mint az előzőm, de inkább még sokkal jobbat. Nagy nehezen találtam is. A boltban nem tudtam dönteni két jelölt, a „szerelem első látásra, megszakadna a szívem ha otthagynám”, és a „tudom hogy sokkal jobb, hihetetlen csodás hangú” gitár között. Másnap visszamentem, vittem akkor aktuális gitáromat is kíváncsiságból, hogy azzal is összehasonlítsam. A különbség olyan égbekiáltó volt, hogy nem tehettem mást, el kellett hoznom mind a kettőt. Eddigi jó gitáromat kineveztem biciklitúrás–tábortűzinek, a korábbi biciklitúrás–tábortűzit pedig végleg rokkantnyugdíjaztam.
Életem végéig büszkén fogom vállalni, hogy negyvenötezer társammal kiálltam egy jó cél, egy pezsgő, élő, nem pedig otthon punnyadó város érdekében, és még mindig összeszorul a szívem, hogy vesztettünk.
Furcsa érzések keringenek bennem. Nagyon furcsák. A hosszú szünet célja az volt, hogy rengeteg kérdést megválaszoljak magamban. Többet talán sikerült is. A három legfőbb konklúzió sorrendben a következő.
Tavaly nyáron még felpattantam a biciklire, megmásztam hágókat, elkerültem újabb helyekre, meglátogattam újabb városokat, újabb országokat magamtól, és minden mozzanatát maximálisan élveztem. Idén nyáron nem. Egyetlen hágót másztam meg, az se volt nagy élmény. Nem vágytam biciklizésre. Nem igazán élveztem az utazást. Korábban mindig a napsütés éltetett, vártam a napot és meleget, ettől lett jó kedvem, a hidegtől és sötéttől depim. Idén nem segített; most már nem számít, milyen az időjárás. Hihetetlenül megváltoztam, minden eddiginél sokkal nagyobb szükségem van emberekre, társaságra: régi ismerősökre éppúgy, mint új arcok megismerésére. Ez éltet. Ez számít. Semmi más. Egymagam elfoglalása, szórakoztatása értelmét vesztette.
A korábbinál sokkal fontosabbá vált számomra a zene. Új zenék, új bandák megismerése, koncertre járás éppúgy, mint a zeneművészet elsajátítása bizonyos fokon. Nagyon szeretném megsokszorozni gitártudásomat, és nyitni egyéb irányok, leginkább éneklés, dobolás, és talán egy minimálisat a zongora irányába is. Ugyanakkor a punnyadó időszak nagy tapasztalata volt saját magam számára, hogy ez egyedül nem megy. Ha csak könyvekre és internetre hagyatkozom, az aktív lelkesedésem egy idő után lecseng. Muszáj megkeresnem a módját, hogy emberektől, interaktívan, rendszeresen új rúgást kapva tanulhassak.
És végül, bár ez nem újdonság, már a múltkor is írtam: a számítástechnika immár egyáltalán nem érdekel. Kíváncsi leszek hétfőtől, sikerül-e visszazökkennem, sikerül-e szakmámat tisztességgel, becsülettel művelni lelkesedés hiányában, és hogy esetleg visszatér-e lelkesedésem.
Furcsa érzések keringenek bennem. Nagyon furcsák. Némelyiket itt most megosztottam Mindnyájatokkal. Némelyiket nem. De ez így van rendjén.
2011/07/28
Bcn
La Rambla, Montjuïc, Tibidabo. La Pedrera, Casa Batlló, Sagrada Família, Parc Güell. Gaudí, Dalí, Picasso, Bon Jovi.
2011/07/14
Szünet
Hulla vagyok.
Évek óta nem voltam rendes, hosszú szabadságon. Talán nem is nagyon akartam menni. Szeretem, ha pörgök, ha élvezem a munkám, és ilyenkor nem akarom megszakítani, folytatni akarom teljes gőzzel.
Az utóbbi időben ez a pörgés azonban nagyon belassult. A békávéba még utolsó energiámmal beleadtam apait-anyait, de a fő projektemre, amin dolgoznom kéne, már nagyon nem tudok koncentrálni. Nem is tudom, mi hiányzik. Talán a kihívás, hiszen már nem hoz lázba a kódolás. Talán a motiváció, a szívből magaménak érzett cél. Vagy talán egyszerűen csak sok volt a két projekt egyszerre, és a másik sokkal jobban érdekelt. Agyilag leszív, és ezzel egyidőben érzelmileg nem tölt fel úgy, mint ahogyan egy szívemen viselt cél elérése feltölt, és amitől megérné a belefektetett energiát.
Szükségem van hatalmas kikapcsolódásra.
Most lesz rá egészen pontosan 80 napom.
Az első hónap nyaralás lesz, már nagyjából tele van programokkal, jóllehet a Földet nem tervezem megkerülni. Az azt követő másfélre viszont még ki kell találnom sokmindent. Talán abban is lesz még egy kis nyaralás, de sokkal inkább arról kellene szólnia, hogy segítsen megválaszolni, van-e valami más, amit igazán szívesen csinálok napi rendszerességgel, teljes erőbedobással. Ehhez pedig félek, hogy édeskevés lesz az az idő.
Októberben remélhetőleg feltöltődve, frissen megyek vissza a cégbe, és az elvárt szinten tudom folytatni a munkám. Az azonban már szinte biztos, hogy a szoftverösszerakás iránti korlátlan lelkesedésem nem fog visszatérni – nem is akarom hogy visszatérjen. Tizenakárhány év bőven elég volt. Innen kezdve pedig nagyjából két út áll előttem. Vagy elfogadom, hogy ez csak a munkám; megcsinálom becsülettel, de nem adok bele többet. Vagy pedig lelépek, keresek valami teljesen újat. A szünet egyik fontos célja, hogy segítsen megtalálni a választ; bár a végső döntést valószínűleg csak a visszatérés utáni hónapok tapasztalatai fogják tudni majd meghozni.
Évek óta nem voltam rendes, hosszú szabadságon. Talán nem is nagyon akartam menni. Szeretem, ha pörgök, ha élvezem a munkám, és ilyenkor nem akarom megszakítani, folytatni akarom teljes gőzzel.
Az utóbbi időben ez a pörgés azonban nagyon belassult. A békávéba még utolsó energiámmal beleadtam apait-anyait, de a fő projektemre, amin dolgoznom kéne, már nagyon nem tudok koncentrálni. Nem is tudom, mi hiányzik. Talán a kihívás, hiszen már nem hoz lázba a kódolás. Talán a motiváció, a szívből magaménak érzett cél. Vagy talán egyszerűen csak sok volt a két projekt egyszerre, és a másik sokkal jobban érdekelt. Agyilag leszív, és ezzel egyidőben érzelmileg nem tölt fel úgy, mint ahogyan egy szívemen viselt cél elérése feltölt, és amitől megérné a belefektetett energiát.
Szükségem van hatalmas kikapcsolódásra.
Most lesz rá egészen pontosan 80 napom.
Az első hónap nyaralás lesz, már nagyjából tele van programokkal, jóllehet a Földet nem tervezem megkerülni. Az azt követő másfélre viszont még ki kell találnom sokmindent. Talán abban is lesz még egy kis nyaralás, de sokkal inkább arról kellene szólnia, hogy segítsen megválaszolni, van-e valami más, amit igazán szívesen csinálok napi rendszerességgel, teljes erőbedobással. Ehhez pedig félek, hogy édeskevés lesz az az idő.
Októberben remélhetőleg feltöltődve, frissen megyek vissza a cégbe, és az elvárt szinten tudom folytatni a munkám. Az azonban már szinte biztos, hogy a szoftverösszerakás iránti korlátlan lelkesedésem nem fog visszatérni – nem is akarom hogy visszatérjen. Tizenakárhány év bőven elég volt. Innen kezdve pedig nagyjából két út áll előttem. Vagy elfogadom, hogy ez csak a munkám; megcsinálom becsülettel, de nem adok bele többet. Vagy pedig lelépek, keresek valami teljesen újat. A szünet egyik fontos célja, hogy segítsen megtalálni a választ; bár a végső döntést valószínűleg csak a visszatérés utáni hónapok tapasztalatai fogják tudni majd meghozni.
2011/06/30
20%-os projektem
Többek között arról is híres a Google, hogy lehetőséget ad dolgozóinak munkaidejük 20%-át nem a fő projektükön, hanem valami mással tölteni. Feltéve persze, hogy ez a bizonyos valami más azért nagyjából passzol a cég profiljába.
Akik igazán komolyan csinálják, azok valami teljesen újat építenek. Valami olyasmit, amelyikből egy új termék, új szolgáltatás növi ki magát. Csak hogy egy példát említsek, néhányan még 2005-ben, röviddel a Google Maps indulása után kísérletképpen összeálltak Portland tömegközlekedési társaságával, és menetrendjüket elérhetővé tették a Maps-en, valamint azon alapuló útvonaltervezőt is készítettek. A projekt olyannyira sikeres volt, hogy manapság már többszáz ügynökség adatai érhetők el a Google Maps-en, desktopról és okostelefonról egyaránt.
Nem mindenki foglalkozik vadonatúj szolgáltatás fejlesztésével. Sokan egyszerűen csak besegítenek más projektbe, vagy kevésbé izgalmas babramunkát végeznek, illetve sajnos sokan nem is élnek a 20%-os lehetőséggel.
A múltkor említettem, hogy el fogom árulni, mi volt az én „20%-os” (na ennyi azért nem volt meg, talán 5–10% közt valahol) projektem. Hát, a világot ugyan nem váltottam meg, de azért elárulom hogy min dolgoztam, két felvonásban.
Első felvonás. Három éve nyáron nézegettem a Maps-et, hogy rajta vannak Budapest buszmegállói és járatszámai. Hű de jó, gondoltam. Aztán olvastam híreket a nagy BKV járatátszámozásról. Hű de jó, gondoltam. Aztán később megint nézegettem a Maps-et, és mondtam, tyű de jó hogy ott vannak a járatszámok. Aztán megint olvastam, hogy hogy s mint lesznek átszámozva a járatok, és mondtam, tyű de jó hogy logikusabb lesz. Aztán egyszer csak... hoppá... álljunk csak meg... itt valami nem lesz jó!
Szóval közel három évvel ezelőtt saját magamnak találtam ki azt a 20%-os projektet, hogy utánajártam, azok a járatszámok hogy s mint kerültek oda, honnan jönnek, ki és mikor fogja frissíteni azokat. Anélkül hogy elárulnám a választ, annyit azért elmondok, hogy elég komoly munkám volt abban, hogy a frissített járatszámok előbb-utóbb megjelentek a térképen, és karban is voltak tartva ez alatt az idő alatt, remélhetőleg egész jó minőségben.
Második felvonás. Megkezdődtek a beszélgetések arról, hogy milyen jó is volna, ha nemcsak járatszámok, hanem a menetrend is elérhető lenne, tudnánk Budapesten is útvonaljavaslatokat adni, és a BKV-tól kapnánk az ő legfrissebb adataikat. Leült egy asztalhoz a BKV és a Google, meg még ki tudja ki más aki benne volt a történetben. Az első felvonásban végzett munkám alapján nem meglepő módon én is ott voltam, mint leendő technikai kontakt, akinek már van valami tapasztalata, és természetesen szívesen dolgozna a projekten.
Aztán beindult a munka. Az a munka, melyet az utóbbi időben sokkal jobban élveztem, mint a fő projektemet. Azért, mert valami újdonság volt benne számomra. Magán a fő komponensen nem dolgoztam, sőt, bele se látok, ezt a BKV és partnerei készítették. Viszont kommunikáltam a fejlesztőkkel, végeztem tanácsadást, minőségellenőrzést, írtam segédszoftvereket a próba adathalmazok elemzésére, utánajártam kismillió előzőleg számomra is ismeretlen részletnek, győzködtem embereket erről-arról, vívtam politikai harcot házon belül is, ötletelgettem marketing lehetőségeken, sőt az elmúlt percekben a sajtótájékoztatón is prezentáltam a terméket. Végig sem bírnám gondolni hogy hányféle különböző dolgot tettem-vettem. Nagyon élveztem, leginkább azért, mert rengeteg olyan dolgot csináltam, amilyet előzőleg nem. Minimális betekintést is nyertem egy teljesen másképp működő cégbe, megismertem embereket, összefogtam szálakat, menedzseltem a dolgok folyását, és ahol kellett, ott mellesleg kódoltam kisebb-nagyobb dolgokat. Legfőképpen azonban hajtott az a cél, hogy remélhetőleg valami hasznos, hozzám is közel álló dologban segítem szülővárosom lakóit. Olyan projektet tudhatok magam mögött, amelytől úgy érzem hogy több lettem szakmailag, több lettem emberileg.
Örömmel jelentem, hogy mostantól a Google Maps-en elérhető a BKV menetrendje, útvonaltervezéssel, vonalhálózati térképpel. Használjátok egészséggel!
Végül, de nem utolsó sorban itt is szeretném megköszönni annak a több tucat segítőkész, lelkes munkatársamnak (széndékosan konkrét nevek vagy cégek említése nélkül), akik kisebb-nagyobb mértékben hozzájárultak a projekt sikeres véghezviteléhez!
Ui.: Nézzetek Tényeket ma este! :-)
Akik igazán komolyan csinálják, azok valami teljesen újat építenek. Valami olyasmit, amelyikből egy új termék, új szolgáltatás növi ki magát. Csak hogy egy példát említsek, néhányan még 2005-ben, röviddel a Google Maps indulása után kísérletképpen összeálltak Portland tömegközlekedési társaságával, és menetrendjüket elérhetővé tették a Maps-en, valamint azon alapuló útvonaltervezőt is készítettek. A projekt olyannyira sikeres volt, hogy manapság már többszáz ügynökség adatai érhetők el a Google Maps-en, desktopról és okostelefonról egyaránt.
Nem mindenki foglalkozik vadonatúj szolgáltatás fejlesztésével. Sokan egyszerűen csak besegítenek más projektbe, vagy kevésbé izgalmas babramunkát végeznek, illetve sajnos sokan nem is élnek a 20%-os lehetőséggel.
A múltkor említettem, hogy el fogom árulni, mi volt az én „20%-os” (na ennyi azért nem volt meg, talán 5–10% közt valahol) projektem. Hát, a világot ugyan nem váltottam meg, de azért elárulom hogy min dolgoztam, két felvonásban.
Első felvonás. Három éve nyáron nézegettem a Maps-et, hogy rajta vannak Budapest buszmegállói és járatszámai. Hű de jó, gondoltam. Aztán olvastam híreket a nagy BKV járatátszámozásról. Hű de jó, gondoltam. Aztán később megint nézegettem a Maps-et, és mondtam, tyű de jó hogy ott vannak a járatszámok. Aztán megint olvastam, hogy hogy s mint lesznek átszámozva a járatok, és mondtam, tyű de jó hogy logikusabb lesz. Aztán egyszer csak... hoppá... álljunk csak meg... itt valami nem lesz jó!
Szóval közel három évvel ezelőtt saját magamnak találtam ki azt a 20%-os projektet, hogy utánajártam, azok a járatszámok hogy s mint kerültek oda, honnan jönnek, ki és mikor fogja frissíteni azokat. Anélkül hogy elárulnám a választ, annyit azért elmondok, hogy elég komoly munkám volt abban, hogy a frissített járatszámok előbb-utóbb megjelentek a térképen, és karban is voltak tartva ez alatt az idő alatt, remélhetőleg egész jó minőségben.
Második felvonás. Megkezdődtek a beszélgetések arról, hogy milyen jó is volna, ha nemcsak járatszámok, hanem a menetrend is elérhető lenne, tudnánk Budapesten is útvonaljavaslatokat adni, és a BKV-tól kapnánk az ő legfrissebb adataikat. Leült egy asztalhoz a BKV és a Google, meg még ki tudja ki más aki benne volt a történetben. Az első felvonásban végzett munkám alapján nem meglepő módon én is ott voltam, mint leendő technikai kontakt, akinek már van valami tapasztalata, és természetesen szívesen dolgozna a projekten.
Aztán beindult a munka. Az a munka, melyet az utóbbi időben sokkal jobban élveztem, mint a fő projektemet. Azért, mert valami újdonság volt benne számomra. Magán a fő komponensen nem dolgoztam, sőt, bele se látok, ezt a BKV és partnerei készítették. Viszont kommunikáltam a fejlesztőkkel, végeztem tanácsadást, minőségellenőrzést, írtam segédszoftvereket a próba adathalmazok elemzésére, utánajártam kismillió előzőleg számomra is ismeretlen részletnek, győzködtem embereket erről-arról, vívtam politikai harcot házon belül is, ötletelgettem marketing lehetőségeken, sőt az elmúlt percekben a sajtótájékoztatón is prezentáltam a terméket. Végig sem bírnám gondolni hogy hányféle különböző dolgot tettem-vettem. Nagyon élveztem, leginkább azért, mert rengeteg olyan dolgot csináltam, amilyet előzőleg nem. Minimális betekintést is nyertem egy teljesen másképp működő cégbe, megismertem embereket, összefogtam szálakat, menedzseltem a dolgok folyását, és ahol kellett, ott mellesleg kódoltam kisebb-nagyobb dolgokat. Legfőképpen azonban hajtott az a cél, hogy remélhetőleg valami hasznos, hozzám is közel álló dologban segítem szülővárosom lakóit. Olyan projektet tudhatok magam mögött, amelytől úgy érzem hogy több lettem szakmailag, több lettem emberileg.
Örömmel jelentem, hogy mostantól a Google Maps-en elérhető a BKV menetrendje, útvonaltervezéssel, vonalhálózati térképpel. Használjátok egészséggel!
Végül, de nem utolsó sorban itt is szeretném megköszönni annak a több tucat segítőkész, lelkes munkatársamnak (széndékosan konkrét nevek vagy cégek említése nélkül), akik kisebb-nagyobb mértékben hozzájárultak a projekt sikeres véghezviteléhez!
Ui.: Nézzetek Tényeket ma este! :-)
2011/04/17
Most jó
Közel másfél éve arról blogoltam, hogy most május végén tervezek hazamenni.
Gimnáziumi énektanáromtól hallottam először ezt a gondolatot, még régesrég, egy felsőbb osztály ballagási búcsúztatóján: Arról beszélt, hogy az évtizedek előre tekintve milyen végtelen hosszúak, utólag visszanézve pedig huss, oly hirtelen eltűnnek. Ha nem is évtizedek, de évek távlatában pontosan ezt látom.
Most is felfoghatatlanul hosszúnak tűnik újabb 1-2 évvel előre tekinteni. Pont mint azon terv írásakor ez a legutóbbi másfél év. De utólag... ez is úgy elszaladt.
Volt, amikor nem éreztem jól magam. Túlestem szakmai, illetve karrier pofonokon, részt vettem egy nyögvenyelős projekten (az üzemeltetés... utólag örülök, hogy megcsináltam, de ott akkor nem igazán tetszett), átestem újabb jó adag depin; fene tudja hogy melyikből következett a másik, talán kölcsönösen erősítették egymást. Volt ezalatt a másfél év alatt, amikor nagyon haza akartam menni, minden reggel és minden este az a gondolat keringett a fejemben, hogy mi a francot csinálok itt, meddig maradok még. De elhatároztam, hogy ha összeszorított fogakkal is, az eredeti terv szerint most május végéig megcsinálom.
Az utóbbi időben változtak a dolgok.
Bekerültem egy nagyon jó projektbe, nagyon jó emberek közé. Igaz, már nem hoz úgy lázba a munka, mint a Google-ben kezdéskor; ezt sikerült kigyilkolnia belőlem a cégnek. De azért megcsinálom, és megtalálom az apró örömöket benne. Buzgón dolgozom a mellék (20%-os) projektemen is, amely egyelőre titok kell hogy maradjon, nem beszélhetek róla, de reményeim szerint belátható időn belül útjára indul, és akkor elmondom hogy mi volt. Feldob, hogy ebben csak ritkán kódolok, sokkal inkább szervezés, kommunikáció, szakmai irányítás jellegű tevékenységet végzek.
Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy mi az, amit szívesen csinálnék egyszer majd, és nem közvetlen szoftverfejlesztés. Kábé tizenöt éve püfölöm rendszeresen a billentyűket, programozok meg ilyesmik (ha előtte a ZX Spectrumos időket nem számolom). Kezd elég lenni. Meg tudom csinálni, jól érzem magam egyik napról a másikra, jók a munkakörülmények, a fizura sem panaszkodhatok, de mégis, már nem érdekel annyira. Valami hiányzik belőle. Talán az újdonság varázsa. Talán az ismeretlen területre tévedés. Talán a kihívás. Talán a magaménak érzett cél. Talán a szépség. Talán az emberközeliség. Nem tudom. Vadabbnál vadabb gondolatok keringenek a fejemben, hogy mihez lehetne kezdeni. Például maradni a számítástechnikánál, de magasabb szintre lépni, szakmai vagy menedzseri szinten irányítani a dolgok menetét.
Napról napra egyre jobban foglalkoztat a gondolat, hogy mérnöki szemléletmódomat és eddigi tapasztalataimat át tudnám-e ültetni más területekre. Mindig is érdekelt számítástechnikán belül is nemcsak az, hogy hogyan kell mondjuk egy weblapot elkészíteni, hanem az is, hogy egyes folyamatokat hogyan lehet javítani, hogyan lehet magasabb minőséget garantálni, hogy lehet olyan rendszert készíteni, melyet kevésbé hozzáértők is jól fognak használni. Egy picike lépcsőt feljebblépve: hogyan lehet egy többrésztvevős rendszerben az érdekeltségeket úgy beállítani, hogy utána előre haladjanak a dolgok. Kósza gondolat, de szívesen belecsöppennék zöldfülűként mondjuk egy olyan projektbe, ahol például Budapest közlekedését pofozzák helyre. Ja, és töredelmesen be kell vallanom, magam sem gondoltam volna korábban, de az utóbbi időben elkezdett egyre jobban érdekelni a politikai-közéleti vonal. Na nem az egymás cibálása meg hazudozás része, hanem az, hogy szakmailag, bármely területen, ugyan hogyan tudna Magyarország előrelépni. A számítógépeknél, felhasználóknál sokkalta bonyolultabb rendszer, melyben ugyanúgy meg kell keresni, hogyan kell összerakni a rendszert ahhoz, hogy jól működjön. Nem érzelmi meg ideológiai, hanem modellekkel alátámasztott alapon. De azt hiszem, saját lelki békém érdekében sürgősen el kell hesegetnem ezirányú kíváncsiságomat.
Jópár ezeknél meredekebb ötlet is kering a fejemben. Rájöttem, hogy érdekel a lakberendezés. Síkhülye vagyok hozzá, művészi érzékem és kreativitásom ha azt mondom hogy nulla akkor fölébecsültem, de mégis valahogy érdekel. Szeretek lakásbelsőket nézni, apró ötleteket lopni, a berendezési lehetőségeken gondolkozni. Szeretek alaprajzokat nézegetni, és megállapítani, hogy mennyire kretén a legtöbbjük. Eltűnődtem, mi lenne, ha épület tervezésekor az építészek nem saját kútfőjük után mennének, hanem rengeteg lakás eladási mutatóiból kiadatbányásznák, hogy többféle alaprajz közül melyiket lehet majd a legjobb eséllyel, legtöbb pénzért eladni.
Meg kéne tanulni gitározni is jóval rendesebben, meg dobolni, énekelni, és egy icipicit zongorázni is. Sokkal jobban képbe kerülni a kortárs könnyűzenével, magyarral és nemzetközivel egyaránt. A 90-es évek közepe táján elvesztettem a fonalat, akkor véleményem szerint rossz irányba fordult a könnyűzenei világ; most kezdek kapcsolni, hogy egy pár éve ismét megjelentek fantasztikus zenekarok a rock-alternatív vonal mentén, érdemes volna nyitottabb füllel járni.
Aztán ott van a még a gimi végén csúnyán faképnél hagyott matek. Nem hagy nyugodni. Ha nem is az igazi matek, de egy mattanári elvégzése. Lehet hogy utálnám, lehet hogy fél év után megállapítanám hogy ebből már rég kinőttem. De egy próbát talán megér.
Túl sokminden. Nem fog mind beleférni. Nehéz lesz választani. De még adok időt magamnak.
A baráti társaság egyre jobban összejött, már nemcsak filmklubokat tartunk, hanem egyre gyakrabban van egyéb közös program is; kipróbálunk új dolgokat is, például elnéztünk a Magyarházba ahova magamtól nem mentem volna, végigröhögtük Berecz András mesemondó estjét, voltunk Karaoke From Hell-en (élő zenekar játszik rock-metál alapot, és az önjelölt énekes-előadóművészek közt is rengeteg nagy arc van, nagy jóság), költöztetjük egymást agyba-főbe, raclette-ezünk, palacsintázunk, és még sorolhatnám.
Amikor kijöttem, nagyon hosszú időn át megpróbáltam elutasítani magamtól bárki közeledését, nem akartam kialakítani kötelékeket. Hibáztam. Alkalomadtán meg fogom köszönni személyesen is annak a pár embernek, aki noszogatott és kezdeti elutasításom ellenére is kereste a barátságot, de ha olvassák a blogot és magukra ismernek: Köszönöm! Jobb ez így.
Jön a húsvét, négynapos hétvége (itt a nagypéntek is ünnep). Szerveznek páran nagy kirándulást. Ilyenen még nem voltam, csak egynaposon, ami szégyen ennyi szép hegy és tó közepette. Elnézést kérek családomtól akikkel rég nem találkoztam és számítottak volna rám, a szép lányoktól akiket idén nem fogok meglocsolni, barátaimtól, kis D-től akit még nem is láttam – nehéz döntés volt, de a kirándulást választottam. Nyáron többször is haza fogok menni, június elején a Pannónia Fesztivál, és a Sziget szinte teljesen biztos, akkor majd találkozhatunk!
Nincsenek hosszútávú illúzióim. Valószínűleg a remek banda lassacsakán szét fog esni, többekről is tudom hogy egy-két év múlva hazamennek. A meló is egyre kevésbé lesz izgi, és nem érzek erőt magamon, hogy újabb projektbe belevágjak ennél a cégnél. A honvágy is biztos hogy egyszercsak ismét erősebben feléled bennem.
De most jó. És amíg jó, addig még maradok.
Gimnáziumi énektanáromtól hallottam először ezt a gondolatot, még régesrég, egy felsőbb osztály ballagási búcsúztatóján: Arról beszélt, hogy az évtizedek előre tekintve milyen végtelen hosszúak, utólag visszanézve pedig huss, oly hirtelen eltűnnek. Ha nem is évtizedek, de évek távlatában pontosan ezt látom.
Most is felfoghatatlanul hosszúnak tűnik újabb 1-2 évvel előre tekinteni. Pont mint azon terv írásakor ez a legutóbbi másfél év. De utólag... ez is úgy elszaladt.
Volt, amikor nem éreztem jól magam. Túlestem szakmai, illetve karrier pofonokon, részt vettem egy nyögvenyelős projekten (az üzemeltetés... utólag örülök, hogy megcsináltam, de ott akkor nem igazán tetszett), átestem újabb jó adag depin; fene tudja hogy melyikből következett a másik, talán kölcsönösen erősítették egymást. Volt ezalatt a másfél év alatt, amikor nagyon haza akartam menni, minden reggel és minden este az a gondolat keringett a fejemben, hogy mi a francot csinálok itt, meddig maradok még. De elhatároztam, hogy ha összeszorított fogakkal is, az eredeti terv szerint most május végéig megcsinálom.
Az utóbbi időben változtak a dolgok.
Bekerültem egy nagyon jó projektbe, nagyon jó emberek közé. Igaz, már nem hoz úgy lázba a munka, mint a Google-ben kezdéskor; ezt sikerült kigyilkolnia belőlem a cégnek. De azért megcsinálom, és megtalálom az apró örömöket benne. Buzgón dolgozom a mellék (20%-os) projektemen is, amely egyelőre titok kell hogy maradjon, nem beszélhetek róla, de reményeim szerint belátható időn belül útjára indul, és akkor elmondom hogy mi volt. Feldob, hogy ebben csak ritkán kódolok, sokkal inkább szervezés, kommunikáció, szakmai irányítás jellegű tevékenységet végzek.
Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy mi az, amit szívesen csinálnék egyszer majd, és nem közvetlen szoftverfejlesztés. Kábé tizenöt éve püfölöm rendszeresen a billentyűket, programozok meg ilyesmik (ha előtte a ZX Spectrumos időket nem számolom). Kezd elég lenni. Meg tudom csinálni, jól érzem magam egyik napról a másikra, jók a munkakörülmények, a fizura sem panaszkodhatok, de mégis, már nem érdekel annyira. Valami hiányzik belőle. Talán az újdonság varázsa. Talán az ismeretlen területre tévedés. Talán a kihívás. Talán a magaménak érzett cél. Talán a szépség. Talán az emberközeliség. Nem tudom. Vadabbnál vadabb gondolatok keringenek a fejemben, hogy mihez lehetne kezdeni. Például maradni a számítástechnikánál, de magasabb szintre lépni, szakmai vagy menedzseri szinten irányítani a dolgok menetét.
Napról napra egyre jobban foglalkoztat a gondolat, hogy mérnöki szemléletmódomat és eddigi tapasztalataimat át tudnám-e ültetni más területekre. Mindig is érdekelt számítástechnikán belül is nemcsak az, hogy hogyan kell mondjuk egy weblapot elkészíteni, hanem az is, hogy egyes folyamatokat hogyan lehet javítani, hogyan lehet magasabb minőséget garantálni, hogy lehet olyan rendszert készíteni, melyet kevésbé hozzáértők is jól fognak használni. Egy picike lépcsőt feljebblépve: hogyan lehet egy többrésztvevős rendszerben az érdekeltségeket úgy beállítani, hogy utána előre haladjanak a dolgok. Kósza gondolat, de szívesen belecsöppennék zöldfülűként mondjuk egy olyan projektbe, ahol például Budapest közlekedését pofozzák helyre. Ja, és töredelmesen be kell vallanom, magam sem gondoltam volna korábban, de az utóbbi időben elkezdett egyre jobban érdekelni a politikai-közéleti vonal. Na nem az egymás cibálása meg hazudozás része, hanem az, hogy szakmailag, bármely területen, ugyan hogyan tudna Magyarország előrelépni. A számítógépeknél, felhasználóknál sokkalta bonyolultabb rendszer, melyben ugyanúgy meg kell keresni, hogyan kell összerakni a rendszert ahhoz, hogy jól működjön. Nem érzelmi meg ideológiai, hanem modellekkel alátámasztott alapon. De azt hiszem, saját lelki békém érdekében sürgősen el kell hesegetnem ezirányú kíváncsiságomat.
Jópár ezeknél meredekebb ötlet is kering a fejemben. Rájöttem, hogy érdekel a lakberendezés. Síkhülye vagyok hozzá, művészi érzékem és kreativitásom ha azt mondom hogy nulla akkor fölébecsültem, de mégis valahogy érdekel. Szeretek lakásbelsőket nézni, apró ötleteket lopni, a berendezési lehetőségeken gondolkozni. Szeretek alaprajzokat nézegetni, és megállapítani, hogy mennyire kretén a legtöbbjük. Eltűnődtem, mi lenne, ha épület tervezésekor az építészek nem saját kútfőjük után mennének, hanem rengeteg lakás eladási mutatóiból kiadatbányásznák, hogy többféle alaprajz közül melyiket lehet majd a legjobb eséllyel, legtöbb pénzért eladni.
Meg kéne tanulni gitározni is jóval rendesebben, meg dobolni, énekelni, és egy icipicit zongorázni is. Sokkal jobban képbe kerülni a kortárs könnyűzenével, magyarral és nemzetközivel egyaránt. A 90-es évek közepe táján elvesztettem a fonalat, akkor véleményem szerint rossz irányba fordult a könnyűzenei világ; most kezdek kapcsolni, hogy egy pár éve ismét megjelentek fantasztikus zenekarok a rock-alternatív vonal mentén, érdemes volna nyitottabb füllel járni.
Aztán ott van a még a gimi végén csúnyán faképnél hagyott matek. Nem hagy nyugodni. Ha nem is az igazi matek, de egy mattanári elvégzése. Lehet hogy utálnám, lehet hogy fél év után megállapítanám hogy ebből már rég kinőttem. De egy próbát talán megér.
Túl sokminden. Nem fog mind beleférni. Nehéz lesz választani. De még adok időt magamnak.
A baráti társaság egyre jobban összejött, már nemcsak filmklubokat tartunk, hanem egyre gyakrabban van egyéb közös program is; kipróbálunk új dolgokat is, például elnéztünk a Magyarházba ahova magamtól nem mentem volna, végigröhögtük Berecz András mesemondó estjét, voltunk Karaoke From Hell-en (élő zenekar játszik rock-metál alapot, és az önjelölt énekes-előadóművészek közt is rengeteg nagy arc van, nagy jóság), költöztetjük egymást agyba-főbe, raclette-ezünk, palacsintázunk, és még sorolhatnám.
Amikor kijöttem, nagyon hosszú időn át megpróbáltam elutasítani magamtól bárki közeledését, nem akartam kialakítani kötelékeket. Hibáztam. Alkalomadtán meg fogom köszönni személyesen is annak a pár embernek, aki noszogatott és kezdeti elutasításom ellenére is kereste a barátságot, de ha olvassák a blogot és magukra ismernek: Köszönöm! Jobb ez így.
Jön a húsvét, négynapos hétvége (itt a nagypéntek is ünnep). Szerveznek páran nagy kirándulást. Ilyenen még nem voltam, csak egynaposon, ami szégyen ennyi szép hegy és tó közepette. Elnézést kérek családomtól akikkel rég nem találkoztam és számítottak volna rám, a szép lányoktól akiket idén nem fogok meglocsolni, barátaimtól, kis D-től akit még nem is láttam – nehéz döntés volt, de a kirándulást választottam. Nyáron többször is haza fogok menni, június elején a Pannónia Fesztivál, és a Sziget szinte teljesen biztos, akkor majd találkozhatunk!
Nincsenek hosszútávú illúzióim. Valószínűleg a remek banda lassacsakán szét fog esni, többekről is tudom hogy egy-két év múlva hazamennek. A meló is egyre kevésbé lesz izgi, és nem érzek erőt magamon, hogy újabb projektbe belevágjak ennél a cégnél. A honvágy is biztos hogy egyszercsak ismét erősebben feléled bennem.
De most jó. És amíg jó, addig még maradok.
2011/04/03
2011/03/20
Váratlan vendég
Múltkor ülök itthon a kanapén, laptopon pötyögök, egyszercsak mintha gyanús mozgást látnék szemem jobb sarkában, de valahogy nem stimmel, ugyan mi mozogna arrafelé. Mondjuk feldőlhet a táska, amit csak levágok a földre, mikor hazaérek, de annak hangja is lenne. Vagy besurranhat valaki a bejárati ajtón, ami kizárt, mert mindig kulcsra zárom.
Aztán nem sokkal később megint elfog ez az érzés. Valami mozog ott.
Odanézek. Egy koromfeketecirmosházimacs, citromsárga szemekkel visszanéz rám.
Azonnal összeállt a kép. A szomszédba nemrég új lakók költöztek, az erkély közös (el van választva, de pont egy macskányi helyen átjárható), az erkélyajtóm pedig nyitva, ott jöhetett be.
Azóta is rendszeresen visszatér, halkan végigoson a lakáson, újra és újra felfedezi a legapróbb zugokat is.
Nem akarom ideszoktatni (nem simogatom, nem kap kaját – bár remekül megtalálta, hogy hol ejtettem le egy szelet sonkát a konyhában, felnyalta a nyomát), de elüldözni sem akarom. Csak szép csöndben figyelem hogy merre jár. Néha farkasszemet is nézünk.
Épp most ugrott fel a kád peremére... Figyelem tovább :)
Aztán nem sokkal később megint elfog ez az érzés. Valami mozog ott.
Odanézek. Egy koromfekete
Azonnal összeállt a kép. A szomszédba nemrég új lakók költöztek, az erkély közös (el van választva, de pont egy macskányi helyen átjárható), az erkélyajtóm pedig nyitva, ott jöhetett be.
Azóta is rendszeresen visszatér, halkan végigoson a lakáson, újra és újra felfedezi a legapróbb zugokat is.
Nem akarom ideszoktatni (nem simogatom, nem kap kaját – bár remekül megtalálta, hogy hol ejtettem le egy szelet sonkát a konyhában, felnyalta a nyomát), de elüldözni sem akarom. Csak szép csöndben figyelem hogy merre jár. Néha farkasszemet is nézünk.
Épp most ugrott fel a kád peremére... Figyelem tovább :)
2011/02/05
Évszakok
Ez már a harmadik blogbejegyzésem, melynek eredetileg a „Tavasz” címet szántam – látszik, mennyire várom minden évben, hogy véget érjenek a hideg, rövid nappalok.
Hét elején szörnyen hideg volt, talán a leghidegebb az eddigi szezonban, a póló és a kabát közé még pulóvert is vettem. Mostanra pedig felmelegedett rendesen és nagyon szépen kisütött a napocska – úgy hallom, odahaza is. Jó lett volna sétálni egyet, de nem volt kedvem hozzá; cserébe az erkélyen napoztam egy órát egy szál rövidnaciban, nagyon jól esett!
Nemcsak az időjárás alakul nagyon szépen és hozta meg a tavasz első jeleit. Most hétvégén ugyanis elkezdődött a csillagászati tavasz is.
Hogy micsoda? Biztos hülyén nézel rám, hogy majd március végén... Várj egy picit! Szeretnélek meggyőzni, hogy a csillagászok hülyék.
Gondolkodjunk együtt egy picit. Mit is jelent a négy évszak? Tél és nyár: a két szélsőség, hideg és meleg, rövid és hosszú nappalok. Tavasz és ősz: a két átmenet, köztes időjárás, hasonló hosszúságú nappalok és éjjelek. Persze a történet nem ilyen egyszerű, mivel a két tulajdonság nem egyszerre változik, ennek is köszönhető a csillagászati és a meteorológiai évszakok megkülönböztetése (egyesek három típust is megkülönböztetnek, a meteorológiait a tényleges időjárás szerint, a naptárit pedig az önkényes naptárrendszer teljes hónapjaira vetítve; mások ezt a kettőt összemossák). A nappalok és éjjelek hosszát közvetlen a Föld tengelyének Naphoz képesti helyzete adja meg. A föld, a levegő felmelegedéséhez vagy lehűléséhez idő kell, ezért az időjárás nyilván késleltetve követi a csillagok állását.
Ha a naptári évszakokat nézzük, a márciust már tavasznak, a júniust már nyárnak hívjuk. Ha az időjárást, akkor is általában hasonló következtetésre jutunk. Na de mi a helyzet a csillagászati évszakokkal? A csillagászok szerint március elején még bőven tél van. Június elején meg még tavasz majd' egy hónapon át. Tehát a csillagok lassú felfogásúak, késleltetve követik az időjárást. Nézik, hogy hoppá, már csiripelnek a madarak, melegszik a levegő, nosza, gyorsan tekerjük be a Föld tengelyét a megfelelő helyre!
Ha a Föld és Nap egymáshoz képesti helyzetét vesszük, akkor a napéjegyenlőségek és napfordulók épp egy-egy évszak legjellemzőbb napjai. Hogyan is lehetne egy időszak legjellemzőbb pontja épp a határán? Az elterjedt, hibás definíció szerint a csillagászati ősz és tél pontosan ugyanolyan rövid nappalokat tartalmaz (csak fordított sorrendben), a tavasz és nyár pedig ugyanolyan hosszúakat – ez egyáltalán nincs összhangban az évszakokról alkotott általános képünkkel. A legrövidebb nappalon, tehát a csillagászati tél legjellemzőbb napján váltunk át csillagászati őszből télbe, aztán a tavasz legjellemzőbb napján télből tavaszba, és így tovább. Micsoda hülyeség! Olyan, mintha a déltől éjfélig napszakot hívnánk nappalnak, az éjféltől délig tartót pedig éjszakának.
A csillagászati évszakokat úgy van értelme definiálni, hogy a két napforduló a tél és nyár kellős közepére, a két napéjegyenlőség pedig a tavasz és ősz kellős közepére essék, hiszen ezek a legjellemzőbb pontjaik. És ha így teszünk, akkor máris az időjárás követi a nappalok hosszát – igaz, hogy akár 1-2 hónap késéssel is, de mégis hihetőbb, mint az hogy a farok csóválja a kutyát.
Az egyetlen bibi, ami miatt nehéz lenne eladni ezt a gondolatot a népnek, az az, hogy a váltás nem nevezetes időpontokban történik, hanem teljesen jellegtelen pillanatokban, pont félúton a fordulók és egyenlőségek között, egy nyolcad évvel a mostani hibás határok előtt. De ez tulajdonképpen miért is lenne baj? A természet sem élesen különbözteti meg a négy évszakot, az átmenet folytonos, a négy fázisra osztás az emberi fantázia szüleménye, az évszakokat sokkal inkább jellemzi egy-egy nevezetes napjuk, mintsem a köztük lévő határ.
Szóval, kérem szépen, örömmel jelentem, hogy a helyes definíció szerint péntek délben beköszöntött a csillagászati tavasz. Hurrá!
Hét elején szörnyen hideg volt, talán a leghidegebb az eddigi szezonban, a póló és a kabát közé még pulóvert is vettem. Mostanra pedig felmelegedett rendesen és nagyon szépen kisütött a napocska – úgy hallom, odahaza is. Jó lett volna sétálni egyet, de nem volt kedvem hozzá; cserébe az erkélyen napoztam egy órát egy szál rövidnaciban, nagyon jól esett!
Nemcsak az időjárás alakul nagyon szépen és hozta meg a tavasz első jeleit. Most hétvégén ugyanis elkezdődött a csillagászati tavasz is.
Hogy micsoda? Biztos hülyén nézel rám, hogy majd március végén... Várj egy picit! Szeretnélek meggyőzni, hogy a csillagászok hülyék.
Gondolkodjunk együtt egy picit. Mit is jelent a négy évszak? Tél és nyár: a két szélsőség, hideg és meleg, rövid és hosszú nappalok. Tavasz és ősz: a két átmenet, köztes időjárás, hasonló hosszúságú nappalok és éjjelek. Persze a történet nem ilyen egyszerű, mivel a két tulajdonság nem egyszerre változik, ennek is köszönhető a csillagászati és a meteorológiai évszakok megkülönböztetése (egyesek három típust is megkülönböztetnek, a meteorológiait a tényleges időjárás szerint, a naptárit pedig az önkényes naptárrendszer teljes hónapjaira vetítve; mások ezt a kettőt összemossák). A nappalok és éjjelek hosszát közvetlen a Föld tengelyének Naphoz képesti helyzete adja meg. A föld, a levegő felmelegedéséhez vagy lehűléséhez idő kell, ezért az időjárás nyilván késleltetve követi a csillagok állását.
Ha a naptári évszakokat nézzük, a márciust már tavasznak, a júniust már nyárnak hívjuk. Ha az időjárást, akkor is általában hasonló következtetésre jutunk. Na de mi a helyzet a csillagászati évszakokkal? A csillagászok szerint március elején még bőven tél van. Június elején meg még tavasz majd' egy hónapon át. Tehát a csillagok lassú felfogásúak, késleltetve követik az időjárást. Nézik, hogy hoppá, már csiripelnek a madarak, melegszik a levegő, nosza, gyorsan tekerjük be a Föld tengelyét a megfelelő helyre!
Ha a Föld és Nap egymáshoz képesti helyzetét vesszük, akkor a napéjegyenlőségek és napfordulók épp egy-egy évszak legjellemzőbb napjai. Hogyan is lehetne egy időszak legjellemzőbb pontja épp a határán? Az elterjedt, hibás definíció szerint a csillagászati ősz és tél pontosan ugyanolyan rövid nappalokat tartalmaz (csak fordított sorrendben), a tavasz és nyár pedig ugyanolyan hosszúakat – ez egyáltalán nincs összhangban az évszakokról alkotott általános képünkkel. A legrövidebb nappalon, tehát a csillagászati tél legjellemzőbb napján váltunk át csillagászati őszből télbe, aztán a tavasz legjellemzőbb napján télből tavaszba, és így tovább. Micsoda hülyeség! Olyan, mintha a déltől éjfélig napszakot hívnánk nappalnak, az éjféltől délig tartót pedig éjszakának.
A csillagászati évszakokat úgy van értelme definiálni, hogy a két napforduló a tél és nyár kellős közepére, a két napéjegyenlőség pedig a tavasz és ősz kellős közepére essék, hiszen ezek a legjellemzőbb pontjaik. És ha így teszünk, akkor máris az időjárás követi a nappalok hosszát – igaz, hogy akár 1-2 hónap késéssel is, de mégis hihetőbb, mint az hogy a farok csóválja a kutyát.
Az egyetlen bibi, ami miatt nehéz lenne eladni ezt a gondolatot a népnek, az az, hogy a váltás nem nevezetes időpontokban történik, hanem teljesen jellegtelen pillanatokban, pont félúton a fordulók és egyenlőségek között, egy nyolcad évvel a mostani hibás határok előtt. De ez tulajdonképpen miért is lenne baj? A természet sem élesen különbözteti meg a négy évszakot, az átmenet folytonos, a négy fázisra osztás az emberi fantázia szüleménye, az évszakokat sokkal inkább jellemzi egy-egy nevezetes napjuk, mintsem a köztük lévő határ.
Szóval, kérem szépen, örömmel jelentem, hogy a helyes definíció szerint péntek délben beköszöntött a csillagászati tavasz. Hurrá!
2011/01/23
Kanyarszánkó
Voltunk jópáran magyar kollégák síelni-szánkózni. Ki mit választott. Leginkább lustaságból (ne kelljen már lécet meg bakancsot cipelni), meg kicsit kíváncsiságból is gondoltam, kipróbálom milyen is nem egy icipici dombocska oldalán újra meg újra felhúzni a szánkót és lecsúszni rajta, hanem inkább felvonóra bízni a nehezét, és közel 10 km-es szakaszon élvezni a gravitációt.
Mivel azonban nincs szánkóm, hát bérelni kellett egyet. Kissé furcsán néztek ki a sportboltban a szánkók, nem azok a jól megszokott masszív fa szerkezetek, hanem eléggé rozoga, szétesősnek tűntek, de mondom, jó lesz.
Aztán pár szakértőbb a csapatból rögtön ki is szúrta, hogy nagy királyság ám ez a szánkó, meg mellesleg baromi drága is. Körülbelül így néz ki. Hogy mi is érdekes ezen? Nos, lássuk. Ahol az elöl felkunkorodó talp találkozik a felső rúddal, ott nincsenek mereven rögzítve: a kis heveder hurok nem engedni a kettőt eltávolodni egymástól, de a felső rud előre-hátra tud mozogni a felkanyarodó talphoz képest. Keresztrúd sincs itt, ami a két oldalt összefogná.
Hogy mire is jó egy ilyen rugalmas szánkó a hagyományos merevhez képest? Arra, hogy elöl lábbal picit megnyomva elhajlik annyit a fa, hogy simán lehet vele kanyarodni lábfék nélkül. És hogy ez milyen hatással van a sebességre? Azt hiszem, kitaláltad! :)
Mondjuk nem kicsit zavart össze többször is, hogy pont fordított lábat kell használni a lábfékezéshez képest: a lábbal megnyomott oldal lesz a külső ív. Ez hasznos is lehet élesebb kanyaroknál (a két kanyarodási technika egyszerre is használható két lábbal), viszont különösen kritikusabb helyzetekben az agy könnyen összezavarodik így az elején. Jobb oldalon közelít a szakadék, nem lesz ez így jó... Balkanyar! Mondom bal!
És hogy milyen élmény ilyen szánkóval száguldani lefelé? Mentem egy kört hagyományoson is, ég és föld. Ez a kormányozható szánkó hatalmas! Simán van olyan jó, mint a gokart!
Mivel azonban nincs szánkóm, hát bérelni kellett egyet. Kissé furcsán néztek ki a sportboltban a szánkók, nem azok a jól megszokott masszív fa szerkezetek, hanem eléggé rozoga, szétesősnek tűntek, de mondom, jó lesz.
Aztán pár szakértőbb a csapatból rögtön ki is szúrta, hogy nagy királyság ám ez a szánkó, meg mellesleg baromi drága is. Körülbelül így néz ki. Hogy mi is érdekes ezen? Nos, lássuk. Ahol az elöl felkunkorodó talp találkozik a felső rúddal, ott nincsenek mereven rögzítve: a kis heveder hurok nem engedni a kettőt eltávolodni egymástól, de a felső rud előre-hátra tud mozogni a felkanyarodó talphoz képest. Keresztrúd sincs itt, ami a két oldalt összefogná.
Hogy mire is jó egy ilyen rugalmas szánkó a hagyományos merevhez képest? Arra, hogy elöl lábbal picit megnyomva elhajlik annyit a fa, hogy simán lehet vele kanyarodni lábfék nélkül. És hogy ez milyen hatással van a sebességre? Azt hiszem, kitaláltad! :)
Mondjuk nem kicsit zavart össze többször is, hogy pont fordított lábat kell használni a lábfékezéshez képest: a lábbal megnyomott oldal lesz a külső ív. Ez hasznos is lehet élesebb kanyaroknál (a két kanyarodási technika egyszerre is használható két lábbal), viszont különösen kritikusabb helyzetekben az agy könnyen összezavarodik így az elején. Jobb oldalon közelít a szakadék, nem lesz ez így jó... Balkanyar! Mondom bal!
És hogy milyen élmény ilyen szánkóval száguldani lefelé? Mentem egy kört hagyományoson is, ég és föld. Ez a kormányozható szánkó hatalmas! Simán van olyan jó, mint a gokart!
2010/11/20
Alice in Zooglerland
Mozgalmas volt ez a hét.
Volt pár napnyi lazítás, köztük állatkert, meg egy kis séta is itt az Uetlibergen, jelképes hógolyózással kombinálva. (Sőt, az sem kizárt, hogy holnap síelünk egyet.)
Aztán hónom alá kaptam a számítógépet, monitorokat és minden egyebet, és átköltöztem új helyemre, a Panoramio csapathoz. Sok újdonságot hoz az új projekt, például most először nem közvetlen ablak mellett ülök a cégben, most először nincs lány a helyi csapatban, és most először dolgozom szorosan együtt magyar kollégával, rögtön kettővel is, ráadásul egymás mellett egy sorban ülünk hárman. A lényeg: ha ezentúl a gugli térképen bekattintjátok hogy kértek fényképeket is, akkor gondoljatok rám!
A projekttel ismerkedni vajmi kevés időm volt csak, ez többek közt a pénteki offsite-nak is köszönhető. Pár hónapja az előző csapattal voltunk offsite-on, konkrétan Luzern mellett paintballoztunk egy jót. Ezt elmeséltem egyik ex-kollégámnak, aki belelkesedett, és saját valamint közvetlen szomszéd csapatának ugyanilyen paintballozást szervezett offsite-nak. Aztán úgy alakult, hogy én épp abba a bizonyos neki „szomszéd csapat”-ba jöttem át. Természetesen úgy időzítettem a projektváltást, hogy nehogy lemaradjak egy újabb lövöldözésről.
A lényeg azonban az irodában látogató sztárvendég volt. Szerda délelőtt volt egy kis karaoke verseny, a céges bandával a háttérben. Az egyik srác az I'm Eighteen című számot adta elő, másvalaki a School's Out címűt, hárman pedig (külön-külön) a Poison-t, utóbbiban én ritmusgitároztam. Persze az előadás részeként nemcsak az énektudás, hanem az öltözék és smink is számított. A zsűri pedig nem más volt, mint ezen dalok eredeti előadója, Alice Cooper személyesen. Igen, tudom, rakjak fel képeket meg videókat... türelem... :)
Hehe, frissítés: képek itt!
Volt pár napnyi lazítás, köztük állatkert, meg egy kis séta is itt az Uetlibergen, jelképes hógolyózással kombinálva. (Sőt, az sem kizárt, hogy holnap síelünk egyet.)
Aztán hónom alá kaptam a számítógépet, monitorokat és minden egyebet, és átköltöztem új helyemre, a Panoramio csapathoz. Sok újdonságot hoz az új projekt, például most először nem közvetlen ablak mellett ülök a cégben, most először nincs lány a helyi csapatban, és most először dolgozom szorosan együtt magyar kollégával, rögtön kettővel is, ráadásul egymás mellett egy sorban ülünk hárman. A lényeg: ha ezentúl a gugli térképen bekattintjátok hogy kértek fényképeket is, akkor gondoljatok rám!
A projekttel ismerkedni vajmi kevés időm volt csak, ez többek közt a pénteki offsite-nak is köszönhető. Pár hónapja az előző csapattal voltunk offsite-on, konkrétan Luzern mellett paintballoztunk egy jót. Ezt elmeséltem egyik ex-kollégámnak, aki belelkesedett, és saját valamint közvetlen szomszéd csapatának ugyanilyen paintballozást szervezett offsite-nak. Aztán úgy alakult, hogy én épp abba a bizonyos neki „szomszéd csapat”-ba jöttem át. Természetesen úgy időzítettem a projektváltást, hogy nehogy lemaradjak egy újabb lövöldözésről.
A lényeg azonban az irodában látogató sztárvendég volt. Szerda délelőtt volt egy kis karaoke verseny, a céges bandával a háttérben. Az egyik srác az I'm Eighteen című számot adta elő, másvalaki a School's Out címűt, hárman pedig (külön-külön) a Poison-t, utóbbiban én ritmusgitároztam. Persze az előadás részeként nemcsak az énektudás, hanem az öltözék és smink is számított. A zsűri pedig nem más volt, mint ezen dalok eredeti előadója, Alice Cooper személyesen. Igen, tudom, rakjak fel képeket meg videókat... türelem... :)
Hehe, frissítés: képek itt!
2010/10/31
Ügyelet vége
Mint azt év elején már megírtam, márciustól átmenetileg nem szoftverfejlesztői, hanem üzemeltetői munkakörben dolgozom. Elvileg fél év lett volna, gyakorlatilag most telt le a nyolcadik hónap, és még egy nagyon kicsit maradok.
Ennek a programnak az egyik velejárója az, hogy ügyeletet is kell vállalni kábé havonta. Hogy ez mit is jelent? Azt, hogy egy hétig én vagyok az elsődleges kulcs ember, akinek arról kell gondoskodnia, hogy az általunk futtatott szolgáltatás (jelen esetben Google Maps és Earth) zavartalanul működjön. Rengeteg automata monitorozás van, és ha valami szokatlan történik, vagy valami nem megfelelően működik, akkor csipog a telefon, és nagyon gyorsan cselekedni kell (tíz percen belül el kell kezdeni a probléma megoldásán dolgozni). Néha az is megesik, hogy nem automata rendszer, hanem élő ember riaszt.
A mi csapatunk nagyobbik része Zürichben, kisebbik része Sydney-ben van, így a beosztás úgy fest, hogy hétköznap reggel 11-től este 11-ig visszük mi zürichiek az ügyeletet, hétvégén viszont egész végig (ez tehát 60 óra folyamatosan, péntek reggeltől vasárnap estig). Itt bizony benne van a pakliban, hogy az éjszaka közepén fel kell kelni. Vagy hogy ha valami nagyobb gubanc van, akkor hajnali 4-ig dolgozni (volt rá példa).
Hogy egy ilyen hétvége hogyan fest, az teljesen változatos. Általában pár riasztás jön, összességében 1–2 órát kell gép előtt ügyködni. Volt már olyan hétvége is, amikor alig volt nyugtom; volt már olyan éjszaka is, amikor 3-szor vagy 4-szer is riasztás ébresztett.
Most volt az utolsó ügyeletes hetem, épp most ért véget a műszak. Hatalmas mázlim volt, el sem hiszem: ezen a hétvégén egy szem riasztás sem érkezett. Pusztán azért léptem be a céges hálózatra, hogy meggyőződjek róla: nem az SMS-küldéssel akadt probléma :)
Furcsa dolog ügyeletesnek lenni. Úgy indulni el közértbe, vagy sétálni egyet, vagy biciklizni messzire, hogy mindig zsebben van a telefon (rezgőn), hátizsákban a laptop, tartalék aksi, és minden egyéb technikai jóság. Úgy menni vendégségbe, partiba, filmklubra, vagy éppen aludni, hogy tudod, bármikor csipoghat és cselekedni kell. És aztán ha esemény van, akkor vagy a jól ismert lépéseket követni, vagy valami teljesen új ismeretlen dolgot kinyomozni, utánaolvasni, szükség esetén segítő kollégát keresni.
Úgy érzem, még 2–3 évet el kellene töltenem ebben a munkakörben ahhoz, hogy legyen annyi tapasztalatom és rutinom, hogy azokat a riasztásokat is hatékonyan tudjam kezelni, amelyekre még nincs recept. Ennyi idő elteltével valószínűleg nagyon tudnám élvezni az egész munkakört. Addig, hát, vannak nagyon jó oldalai is, meg vannak nem annyira jó oldalai is. Amikor gyorsan meg kell oldani valamit, de a szükséges ismeret töredékével sem rendelkezem, nos, ezt például nem szeretem.
Adódott volna a lehetőség, hogy ebben a munkakörben maradjak. Azonban ezt a 2–3 évet nem kívánom rászánni arra, hogy eljussak addig, amikor már felhőtlenül élvezném. (Ha csodálkoznál, hogy hogyan lehet élvezni az éjszakai felébresztést meg ilyesmit: nos, egy hétnyi ügyeletért 2 szabadnap jár – ez így már nem is olyan rossz, ugye?) Szóval komolyan gondolkoztam sokat, és ha lenne már annyi gyakorlatom, hogy magamtól érdemlegesen meg tudjak küzdeni bármilyen problémával, akkor lehet hogy szívesen folytatnám az egész munkakört. De nincs, és az idáig vezető utat idő (és tehetség) hiányában nem szeretném kijárni.
Szóval véget ért az ügyeletes korszak. Megkönnyebbültem. Nem fog hiányozni. Az üzemeltetői munkakörből is hamarosan visszamegyek fejlesztőnek. Hogy pontosan mikor, az még kérdés, de valószínűleg körülbelül 2 hét múlva. Hogy melyik projektbe, nos, nagyon sok projektet megnéztem, sokakkal beszélgettem, mire megtaláltam az igazán szimpatikus jelöltet, és most pénteken rábólintottak hogy mehetek. Hip hip hurrá! A nyertest még nem fedem fel, egyelőre csak annyit árulok el, hogy ez is a Geo nevű területen belüli, tehát Maps, Earth, ilyesmikkel kapcsolatos projekt.
Azt is említettem már, hogy terveim szerint most következő tavasszal hazaköltöznék. Nos, a dolgok jelenlegi állása szerint két forgatókönyv létezik: a most következő, és az egy évvel későbbi tavasz. Hogy melyik lesz, azt még nem tudom; mindkét döntésnek sok előnyét és hátrányát is látom. Minden mindennel összefügg, a hazaköltözés időpontja komolyan múlhat azon is, hogy az új projekt valóban tényleg bejön-e annyira, mint amennyire ígéretesnek tűnik. Ha tudnám biztosra, hogy most tavasszal hazamegyek, akkor valószínűleg nem vágtam volna bele új területbe, maradtam volna üzemeltető addig. Viszont azért nem akarnék még fél évig ott maradni, hogy utána váltsak egy számomra szimpatikusabb munkakörbe, ha még ráhúzok egy évet. Valahol az új csapattal is kitolásnak érezném, ha fél év múlva lelépnék. Egy biztos: új csapatot, új projektet azzal a gondolattal kerestem, hogy szívesen töltenék-e el ott legalább másfél évet. Aztán hogy ez így lesz-e... majd meglátjuk.
Ennek a programnak az egyik velejárója az, hogy ügyeletet is kell vállalni kábé havonta. Hogy ez mit is jelent? Azt, hogy egy hétig én vagyok az elsődleges kulcs ember, akinek arról kell gondoskodnia, hogy az általunk futtatott szolgáltatás (jelen esetben Google Maps és Earth) zavartalanul működjön. Rengeteg automata monitorozás van, és ha valami szokatlan történik, vagy valami nem megfelelően működik, akkor csipog a telefon, és nagyon gyorsan cselekedni kell (tíz percen belül el kell kezdeni a probléma megoldásán dolgozni). Néha az is megesik, hogy nem automata rendszer, hanem élő ember riaszt.
A mi csapatunk nagyobbik része Zürichben, kisebbik része Sydney-ben van, így a beosztás úgy fest, hogy hétköznap reggel 11-től este 11-ig visszük mi zürichiek az ügyeletet, hétvégén viszont egész végig (ez tehát 60 óra folyamatosan, péntek reggeltől vasárnap estig). Itt bizony benne van a pakliban, hogy az éjszaka közepén fel kell kelni. Vagy hogy ha valami nagyobb gubanc van, akkor hajnali 4-ig dolgozni (volt rá példa).
Hogy egy ilyen hétvége hogyan fest, az teljesen változatos. Általában pár riasztás jön, összességében 1–2 órát kell gép előtt ügyködni. Volt már olyan hétvége is, amikor alig volt nyugtom; volt már olyan éjszaka is, amikor 3-szor vagy 4-szer is riasztás ébresztett.
Most volt az utolsó ügyeletes hetem, épp most ért véget a műszak. Hatalmas mázlim volt, el sem hiszem: ezen a hétvégén egy szem riasztás sem érkezett. Pusztán azért léptem be a céges hálózatra, hogy meggyőződjek róla: nem az SMS-küldéssel akadt probléma :)
Furcsa dolog ügyeletesnek lenni. Úgy indulni el közértbe, vagy sétálni egyet, vagy biciklizni messzire, hogy mindig zsebben van a telefon (rezgőn), hátizsákban a laptop, tartalék aksi, és minden egyéb technikai jóság. Úgy menni vendégségbe, partiba, filmklubra, vagy éppen aludni, hogy tudod, bármikor csipoghat és cselekedni kell. És aztán ha esemény van, akkor vagy a jól ismert lépéseket követni, vagy valami teljesen új ismeretlen dolgot kinyomozni, utánaolvasni, szükség esetén segítő kollégát keresni.
Úgy érzem, még 2–3 évet el kellene töltenem ebben a munkakörben ahhoz, hogy legyen annyi tapasztalatom és rutinom, hogy azokat a riasztásokat is hatékonyan tudjam kezelni, amelyekre még nincs recept. Ennyi idő elteltével valószínűleg nagyon tudnám élvezni az egész munkakört. Addig, hát, vannak nagyon jó oldalai is, meg vannak nem annyira jó oldalai is. Amikor gyorsan meg kell oldani valamit, de a szükséges ismeret töredékével sem rendelkezem, nos, ezt például nem szeretem.
Adódott volna a lehetőség, hogy ebben a munkakörben maradjak. Azonban ezt a 2–3 évet nem kívánom rászánni arra, hogy eljussak addig, amikor már felhőtlenül élvezném. (Ha csodálkoznál, hogy hogyan lehet élvezni az éjszakai felébresztést meg ilyesmit: nos, egy hétnyi ügyeletért 2 szabadnap jár – ez így már nem is olyan rossz, ugye?) Szóval komolyan gondolkoztam sokat, és ha lenne már annyi gyakorlatom, hogy magamtól érdemlegesen meg tudjak küzdeni bármilyen problémával, akkor lehet hogy szívesen folytatnám az egész munkakört. De nincs, és az idáig vezető utat idő (és tehetség) hiányában nem szeretném kijárni.
Szóval véget ért az ügyeletes korszak. Megkönnyebbültem. Nem fog hiányozni. Az üzemeltetői munkakörből is hamarosan visszamegyek fejlesztőnek. Hogy pontosan mikor, az még kérdés, de valószínűleg körülbelül 2 hét múlva. Hogy melyik projektbe, nos, nagyon sok projektet megnéztem, sokakkal beszélgettem, mire megtaláltam az igazán szimpatikus jelöltet, és most pénteken rábólintottak hogy mehetek. Hip hip hurrá! A nyertest még nem fedem fel, egyelőre csak annyit árulok el, hogy ez is a Geo nevű területen belüli, tehát Maps, Earth, ilyesmikkel kapcsolatos projekt.
Azt is említettem már, hogy terveim szerint most következő tavasszal hazaköltöznék. Nos, a dolgok jelenlegi állása szerint két forgatókönyv létezik: a most következő, és az egy évvel későbbi tavasz. Hogy melyik lesz, azt még nem tudom; mindkét döntésnek sok előnyét és hátrányát is látom. Minden mindennel összefügg, a hazaköltözés időpontja komolyan múlhat azon is, hogy az új projekt valóban tényleg bejön-e annyira, mint amennyire ígéretesnek tűnik. Ha tudnám biztosra, hogy most tavasszal hazamegyek, akkor valószínűleg nem vágtam volna bele új területbe, maradtam volna üzemeltető addig. Viszont azért nem akarnék még fél évig ott maradni, hogy utána váltsak egy számomra szimpatikusabb munkakörbe, ha még ráhúzok egy évet. Valahol az új csapattal is kitolásnak érezném, ha fél év múlva lelépnék. Egy biztos: új csapatot, új projektet azzal a gondolattal kerestem, hogy szívesen töltenék-e el ott legalább másfél évet. Aztán hogy ez így lesz-e... majd meglátjuk.
2010/10/16
Zizi 2
Sok-sok sör, és néhány Zizi dal után Csaba barátom, együttesünk szájharmonikása igazán fifikus kérdést tett fel nekem, melyből az alábbi rövid párbeszéd kerekedett ki:
– Tudod, miben különbözik ez a szám az előzőtől?
– ???
– Semmiben!
Egyébként a Dubi nagyon jó volt, a Zizi meg valami hihetetlenül fantasztikusan baromi jóóóóó!
– Tudod, miben különbözik ez a szám az előzőtől?
– ???
– Semmiben!
Egyébként a Dubi nagyon jó volt, a Zizi meg valami hihetetlenül fantasztikusan baromi jóóóóó!
2010/10/14
Zizi
Hétfőn immár másodszor lépett fel a világhír felé száguldó Zooglers Band (szemlátomást még egy értelmes nevet sem sikerült kitalálnunk magunknak).
Hétfőn és kedden kétnapos céges konferencia volt, egész Európából és közeli környékéből jöttek kollégák jó sokan. Első nap este ez a koncert volt az egyik a sok választható program közül. Akadt azonban egy-két logisztikai bibi, mint például az eltérő helyszín (a konferencia külső helyszínen volt, a koncert viszont a gyárépületben), valamint a többi programhoz képest késő meghirdetés. Meg ugyebár ha valaki idejön külföldről, akkor valószínűleg inkább a várost fedezi fel, mintsem kollégáit hallgatja meg zenélni.
Így történt, hogy a külföldi látogatók közül talán senki sem jött el, helyiek összesen húszan-harmincan lehettek a közönség soraiban. Viszont amilyen kevesen voltak, annyira lelkesek is voltak egyben!
Repertoárunk a duplájára nőtt, immár tíz számmal készültünk, melyből ötben gitároztam. Elég rövid lett a műsor, utána beszélgettünk a többiekkel, folytattuk az ivást (paprikás pálinka, ööööö), majd egy órácska elteltével (állítólag az én ötletem volt, bár a pálesztől csak igen halványan dereng) visszamentünk a színpadra ökörködni, pár dalt újra eljátszottunk, de előkerültek szinte egyáltalán nem gyakorolt kezdemények is, valamint mások is felkaptak egy-egy gitárt vagy dobverőt. A visszajelzés szerint a hivatalos koncert is jó volt, de ez a második felvonás még sokkal jobb. Családias, felszabadult volt a hangulat, ez biztos.
A svájci kötődésű mélylila füst a vízen nyitotta a koncertet, a Born to be Mild (vagy valami ilyesmi) folytatta a sort, majd a You Give Love a Bad Name (Bon Jovi) következett. Ez után léptem én színpadra, a múltkor már előadott Doobie Brothers dalban újításként akusztikus gitáron toltam a ritmust. Majd a Nothing Else Matters következett, az utólagos visszajelzések szerint ezzel eléggé mellényúltunk; hiába játszottuk az eredetinél gyorsabban és picit tökösebben, a közönség bulizósabb dalokat várt.
Elektromos gitárra váltva az Eye of the Tiger volt a következő, ahol a kattogó alapot toltam, vagyis nagyjából végig C hangot nyolcadokban (vagy mittudomén melyik kettőhatványodokban), ez nem kicsit unalmas. Na jó, a refrénben akkordoztam. Aztán már nem is emlékszem hogy milyen sorrendben, de a múltkori blues dal, meg a szintén múltkori Jets szám, valamint a ZZ Top-tól a Gimme All Your Lovin' következett, ezek közül a ZZ-ben nyomtam ritmusgitárt. Végezetül pedig a jól ismert Radiohead dal zárta a sort saját szöveggel (a dobos srác alap ötletét az énekes leányzó vitte tökélyre): „I'm a geek, I'm a nerd oh... What the hell am I doing here, when I should be coding?”
Visszatérve két korábbi együttesre: a Doobie-éknak egyedül ezt a hosszú vonatos számukat ismerem és szeretem, egy-kettőbe még belehallgattam, de nem ragadtak meg. A ZZ Top-ot sosem szerettem igazán (nem rosszak, de semmi nem fogott meg bennük), ez a közös zenélés során változott meg kicsit: játszani sokkal nagyobb élmény a számukat, mint hallgatni. Holnap ZZ Top koncert itt Zürichben. Előzenekar a Doobie Brothers. Ott leszünk. Nagyon kíváncsi leszek...
Hétfőn és kedden kétnapos céges konferencia volt, egész Európából és közeli környékéből jöttek kollégák jó sokan. Első nap este ez a koncert volt az egyik a sok választható program közül. Akadt azonban egy-két logisztikai bibi, mint például az eltérő helyszín (a konferencia külső helyszínen volt, a koncert viszont a gyárépületben), valamint a többi programhoz képest késő meghirdetés. Meg ugyebár ha valaki idejön külföldről, akkor valószínűleg inkább a várost fedezi fel, mintsem kollégáit hallgatja meg zenélni.
Így történt, hogy a külföldi látogatók közül talán senki sem jött el, helyiek összesen húszan-harmincan lehettek a közönség soraiban. Viszont amilyen kevesen voltak, annyira lelkesek is voltak egyben!
Repertoárunk a duplájára nőtt, immár tíz számmal készültünk, melyből ötben gitároztam. Elég rövid lett a műsor, utána beszélgettünk a többiekkel, folytattuk az ivást (paprikás pálinka, ööööö), majd egy órácska elteltével (állítólag az én ötletem volt, bár a pálesztől csak igen halványan dereng) visszamentünk a színpadra ökörködni, pár dalt újra eljátszottunk, de előkerültek szinte egyáltalán nem gyakorolt kezdemények is, valamint mások is felkaptak egy-egy gitárt vagy dobverőt. A visszajelzés szerint a hivatalos koncert is jó volt, de ez a második felvonás még sokkal jobb. Családias, felszabadult volt a hangulat, ez biztos.
A svájci kötődésű mélylila füst a vízen nyitotta a koncertet, a Born to be Mild (vagy valami ilyesmi) folytatta a sort, majd a You Give Love a Bad Name (Bon Jovi) következett. Ez után léptem én színpadra, a múltkor már előadott Doobie Brothers dalban újításként akusztikus gitáron toltam a ritmust. Majd a Nothing Else Matters következett, az utólagos visszajelzések szerint ezzel eléggé mellényúltunk; hiába játszottuk az eredetinél gyorsabban és picit tökösebben, a közönség bulizósabb dalokat várt.
Elektromos gitárra váltva az Eye of the Tiger volt a következő, ahol a kattogó alapot toltam, vagyis nagyjából végig C hangot nyolcadokban (vagy mittudomén melyik kettőhatványodokban), ez nem kicsit unalmas. Na jó, a refrénben akkordoztam. Aztán már nem is emlékszem hogy milyen sorrendben, de a múltkori blues dal, meg a szintén múltkori Jets szám, valamint a ZZ Top-tól a Gimme All Your Lovin' következett, ezek közül a ZZ-ben nyomtam ritmusgitárt. Végezetül pedig a jól ismert Radiohead dal zárta a sort saját szöveggel (a dobos srác alap ötletét az énekes leányzó vitte tökélyre): „I'm a geek, I'm a nerd oh... What the hell am I doing here, when I should be coding?”
Visszatérve két korábbi együttesre: a Doobie-éknak egyedül ezt a hosszú vonatos számukat ismerem és szeretem, egy-kettőbe még belehallgattam, de nem ragadtak meg. A ZZ Top-ot sosem szerettem igazán (nem rosszak, de semmi nem fogott meg bennük), ez a közös zenélés során változott meg kicsit: játszani sokkal nagyobb élmény a számukat, mint hallgatni. Holnap ZZ Top koncert itt Zürichben. Előzenekar a Doobie Brothers. Ott leszünk. Nagyon kíváncsi leszek...
2010/10/01
Szibériai hörcsög
A céges csevegő levlistára néha igen érdekes levelek érkeznek. És néha ezeknek még érdekesebb a folytatásuk.
Hétfőn valaki azt írta, hogy az állatkereskedésben kapott egy patkányt, amit szívesen továbbajándékozna lelkes új gazdinak.
Szerdán, mikor bementem, már kicsi csapatunk főhadiszállásán az asztalok, számítógépek, nerf puskák (jujj, azt meg se blogoltam, amikor főnökünk beszerzett rakat ilyet a csapatnak) és hasonló jóságok közepette egy hatalmas ketrecben bújkált az új csapattag.
És hogy hétvégére ne unatkozzon, ma lakótársat is kapott.
Hétfőn valaki azt írta, hogy az állatkereskedésben kapott egy patkányt, amit szívesen továbbajándékozna lelkes új gazdinak.
Szerdán, mikor bementem, már kicsi csapatunk főhadiszállásán az asztalok, számítógépek, nerf puskák (jujj, azt meg se blogoltam, amikor főnökünk beszerzett rakat ilyet a csapatnak) és hasonló jóságok közepette egy hatalmas ketrecben bújkált az új csapattag.
És hogy hétvégére ne unatkozzon, ma lakótársat is kapott.
2010/09/26
.pt #1
Szóval régesrég, valamikor nyár elején egy hosszú hétvégére Lisszabonba repültem.
Igazából két fő esélyes úticél volt, két kedvenc kiszemelt helyem: Lisszabon és Barcelona. Két oka volt annak, hogy az előbbi nyert a versenyben. Az egyik, hogy épp ide volt olcsóbb a repülő. A másik, hogy Barcelonába szeretnék úgy menni, hogy előtte rendesebben felkészülök az építészetéből. Sajnos most nem volt időm előre tanulmányozni a meglátogatandó helyszínt, így eléggé spontán alakultak a programok. Mindössze annyi elképzelésem volt előre, hogy a várost, és picit tágabb környékét is szeretném bejárni.
Első nap megérkeztem, elintéztem olyan unalmas dolgokat, mint például vettem egy sim kártyát adatcsomaggal, hogy legyen nálam mindig térkép... aztán irány a szállás, majd a belváros. Itt különösebb cél nélkül kolbászoltam fel s alá, balra s jobbra. Persze a 28-as villamos, mint kötelező program, megvolt. Meg sok egyéb izgi helyszín is. Amerre spontán jártam. Itt vannak fényképek Lisszabonról (nemcsak az első napról).
Második napra kinéztem egy biciklikölcsönzőt, ahol elektromos biciklit is lehet bérelni. Előtte pár héttel a cégnél az egyik gyár reklámozta ilyen cangáit, kipróbáltam egy rövid körre, és tökre tetszett hogy csak jelképesen tekerek, az meg száguld alattam. (Aztán az ára már nem tetszett annyira.) A bérelt járgánnyal áthajóztam Barreiro-ba, majd elvonatoztam Pinhal Novo-ig (elnézést, tudom hogy hosszú ó-val és kötőjel nélkül kellene írni, mégsem úgy teszem), innen indultam útnak dél felé. Ez a bicikli teljesen másmilyen volt, mint a cégnél kipróbált. Nem is száguldott annyira alattam, nem segített annyira, meg teljesen hülye fazonja is volt, szóval amenyit segített, annyit hátráltatott is a kényelmetlen testtartás és nehezebb erőkifejtés miatt. Szóval sajnos már az elejefelé látszott, hogy nem volt egy túlzottan nyerő ötlet, de persze egyszer az életben ki kellett próbálni ahhoz, hogy rájöjjek, milyen. Az Arrábida Nemzeti Park keleti szélét súrolva megnéztem Palmela-t és Setúbal-t, majd a part mentén nyugatnak vettem az irányt. Itt lélegzetelállító kilátás fogadott a tengerre, talán a fényképek átadnak valamennyit, ám a bicaj aksija már csak 2-es szinten volt az 5-ből, nekiállt emelkedni az út, és a nehéz járgánnyal fárasztó volt felfelé tekerni, meleg is volt, semmi kedvem nem volt nekivágni a nagyon hosszú ismeretlen tájnak, inkább visszagurultam Setúbal-ba, hazavonatoztam, épphogy visszaértem a bicajkölcsönzőbe zárásra. Este meg természetesen Lisszabonban járkáltam fel s alá megint, főként a Belém nevű negyedben, a Golden Gate híd koppintása alatt.
Elhatároztam, hogy ha már a bicikli nem jött be, autót kéne bérelni két napra. Így is tettem. Eggyel azonban elnéztem a foglalást, és a harmadik és negyedik nap helyett sikerült a negyedik és ötödik napra foglalni. Szerencsére mázlim volt, rendesek voltak és tudtak szerezni aznapra és másnapra egy szemlátámást nem szokásos bérbeadásra szánt autót (teherszállításra kialakított Ibiza: első két ülés mögött rács, mögötte rakodótér).
A kocsibérlős kaland happyendje után az előző napival teljesen ellentétes irányba indultam el: Sintra, Cabo da Roca és Cascais irányába. Sintra-ban egy várat, valamint a régi királyi családok nyári rezidenciáját néztem meg, de akadt volna itt még sok egyéb látnivaló is. Azok helyett viszont inkább továbbálltam Cabo da Roca felé, ami a szárazföldi Európa legnyugatibb pontja világítótoronnyal és hatalmas sziklákkal. (Később aztán sok-sok hasonló világítótornyot és hasonló sziklákat is láttam, de ez volt az első ilyen élmény.) Végül a part mentén (többször meg-megállva) Cascais-ban kötöttem ki, amely egy szép kis tengerparti falu. Valamint van még egy különlegessége. Számomra teljesen érthetetlen és sokkoló módon Portugáliában alig lehet normális fagyit kapni. Mindenütt a gyári, ismert márkás fagyikat-jégkrémeket tolják. Cascais-ban találtam először rendes fagyizót. Olyan hosszú sor állt, hogy nem álltam ki. Szóval ha egyszer ideköltözöm, megvan hogy milyen vállalkozást fogok indítani. :) Este természetesen megint egy adag Lisszabon volt a program: megint egy kis Belém, majd a város túlvégén a „másik” (Vasco de Gama) híd és az Expo negyed.
Negyedik nap délnek vettem az irányt, a riói Krisztus szobor utánzatának megtekintése, majd egy kis tengerparti döglés (pancsolás, napozás) után Sesimbra felé, majd az Arrábida parkon végigautóztam oda-vissza majdnem Setúbal-ig, összeérintve az útvonalat a biciklis kalanddal (ez magyarázza, hogy az albumban első ránézésre logikátlan sorrendben vannak a képek – valójában időrendben). Végezetül Cabo Espichel-hez mentem el, ez Sesimbra-tól nyugatra a félsziget délnyugati csücske, természetesen hatalmas sziklafallal, a tetején pedig világítótoronnyal.
Ötödik napra, hétfőre ismét Lisszabon maradt. A Sé Katedrális megtekintése, és a tengeri felfedezők emlékműve tetejéről körülnézés után két fő kiszemelt program maradt. Az egyik a Jeromos Kolostor belseje lett volna, a másik pedig az éppen futó foci VB kapcsán a Portugália – Észak-Korea focimeccset kivetítőn néző tömeg fotózása (előzőleg már kiszúrtam, hol van nagy kivetítő). Naivan úgy gondoltam, mindkettő bele fog férni az időbe szépen egymás után. Meg aztán az 1 órás időeltolódás is jól megzavart. Lényeg a lényeg, hatalmas szerencsémre a kolostor épp hétfőnként tart zárva. Így helyette gyorsan a belváros felé vettem az irányt, ahova röviddel a második félidő kezdete után érkeztem meg. Persze ha tudtam volna előre, milyen meccs lesz, egy percig nem hezitáltam volna. De így se volt még csöppet sem késő. A tömeg lelkesedése, ünneplése leírhatatlan volt. Na jó, volt pár koreainak tűnő fazon, az ő lelkesedésük elég könnyen leírható volt: a negyedik gól után szép csöndben leléptek. A többiekről meséljenek helyettem a fényképek.
Hát, így telt el villámgyorsan a vakáció.
Igazából két fő esélyes úticél volt, két kedvenc kiszemelt helyem: Lisszabon és Barcelona. Két oka volt annak, hogy az előbbi nyert a versenyben. Az egyik, hogy épp ide volt olcsóbb a repülő. A másik, hogy Barcelonába szeretnék úgy menni, hogy előtte rendesebben felkészülök az építészetéből. Sajnos most nem volt időm előre tanulmányozni a meglátogatandó helyszínt, így eléggé spontán alakultak a programok. Mindössze annyi elképzelésem volt előre, hogy a várost, és picit tágabb környékét is szeretném bejárni.
Első nap megérkeztem, elintéztem olyan unalmas dolgokat, mint például vettem egy sim kártyát adatcsomaggal, hogy legyen nálam mindig térkép... aztán irány a szállás, majd a belváros. Itt különösebb cél nélkül kolbászoltam fel s alá, balra s jobbra. Persze a 28-as villamos, mint kötelező program, megvolt. Meg sok egyéb izgi helyszín is. Amerre spontán jártam. Itt vannak fényképek Lisszabonról (nemcsak az első napról).
Második napra kinéztem egy biciklikölcsönzőt, ahol elektromos biciklit is lehet bérelni. Előtte pár héttel a cégnél az egyik gyár reklámozta ilyen cangáit, kipróbáltam egy rövid körre, és tökre tetszett hogy csak jelképesen tekerek, az meg száguld alattam. (Aztán az ára már nem tetszett annyira.) A bérelt járgánnyal áthajóztam Barreiro-ba, majd elvonatoztam Pinhal Novo-ig (elnézést, tudom hogy hosszú ó-val és kötőjel nélkül kellene írni, mégsem úgy teszem), innen indultam útnak dél felé. Ez a bicikli teljesen másmilyen volt, mint a cégnél kipróbált. Nem is száguldott annyira alattam, nem segített annyira, meg teljesen hülye fazonja is volt, szóval amenyit segített, annyit hátráltatott is a kényelmetlen testtartás és nehezebb erőkifejtés miatt. Szóval sajnos már az elejefelé látszott, hogy nem volt egy túlzottan nyerő ötlet, de persze egyszer az életben ki kellett próbálni ahhoz, hogy rájöjjek, milyen. Az Arrábida Nemzeti Park keleti szélét súrolva megnéztem Palmela-t és Setúbal-t, majd a part mentén nyugatnak vettem az irányt. Itt lélegzetelállító kilátás fogadott a tengerre, talán a fényképek átadnak valamennyit, ám a bicaj aksija már csak 2-es szinten volt az 5-ből, nekiállt emelkedni az út, és a nehéz járgánnyal fárasztó volt felfelé tekerni, meleg is volt, semmi kedvem nem volt nekivágni a nagyon hosszú ismeretlen tájnak, inkább visszagurultam Setúbal-ba, hazavonatoztam, épphogy visszaértem a bicajkölcsönzőbe zárásra. Este meg természetesen Lisszabonban járkáltam fel s alá megint, főként a Belém nevű negyedben, a Golden Gate híd koppintása alatt.
Elhatároztam, hogy ha már a bicikli nem jött be, autót kéne bérelni két napra. Így is tettem. Eggyel azonban elnéztem a foglalást, és a harmadik és negyedik nap helyett sikerült a negyedik és ötödik napra foglalni. Szerencsére mázlim volt, rendesek voltak és tudtak szerezni aznapra és másnapra egy szemlátámást nem szokásos bérbeadásra szánt autót (teherszállításra kialakított Ibiza: első két ülés mögött rács, mögötte rakodótér).
A kocsibérlős kaland happyendje után az előző napival teljesen ellentétes irányba indultam el: Sintra, Cabo da Roca és Cascais irányába. Sintra-ban egy várat, valamint a régi királyi családok nyári rezidenciáját néztem meg, de akadt volna itt még sok egyéb látnivaló is. Azok helyett viszont inkább továbbálltam Cabo da Roca felé, ami a szárazföldi Európa legnyugatibb pontja világítótoronnyal és hatalmas sziklákkal. (Később aztán sok-sok hasonló világítótornyot és hasonló sziklákat is láttam, de ez volt az első ilyen élmény.) Végül a part mentén (többször meg-megállva) Cascais-ban kötöttem ki, amely egy szép kis tengerparti falu. Valamint van még egy különlegessége. Számomra teljesen érthetetlen és sokkoló módon Portugáliában alig lehet normális fagyit kapni. Mindenütt a gyári, ismert márkás fagyikat-jégkrémeket tolják. Cascais-ban találtam először rendes fagyizót. Olyan hosszú sor állt, hogy nem álltam ki. Szóval ha egyszer ideköltözöm, megvan hogy milyen vállalkozást fogok indítani. :) Este természetesen megint egy adag Lisszabon volt a program: megint egy kis Belém, majd a város túlvégén a „másik” (Vasco de Gama) híd és az Expo negyed.
Negyedik nap délnek vettem az irányt, a riói Krisztus szobor utánzatának megtekintése, majd egy kis tengerparti döglés (pancsolás, napozás) után Sesimbra felé, majd az Arrábida parkon végigautóztam oda-vissza majdnem Setúbal-ig, összeérintve az útvonalat a biciklis kalanddal (ez magyarázza, hogy az albumban első ránézésre logikátlan sorrendben vannak a képek – valójában időrendben). Végezetül Cabo Espichel-hez mentem el, ez Sesimbra-tól nyugatra a félsziget délnyugati csücske, természetesen hatalmas sziklafallal, a tetején pedig világítótoronnyal.
Ötödik napra, hétfőre ismét Lisszabon maradt. A Sé Katedrális megtekintése, és a tengeri felfedezők emlékműve tetejéről körülnézés után két fő kiszemelt program maradt. Az egyik a Jeromos Kolostor belseje lett volna, a másik pedig az éppen futó foci VB kapcsán a Portugália – Észak-Korea focimeccset kivetítőn néző tömeg fotózása (előzőleg már kiszúrtam, hol van nagy kivetítő). Naivan úgy gondoltam, mindkettő bele fog férni az időbe szépen egymás után. Meg aztán az 1 órás időeltolódás is jól megzavart. Lényeg a lényeg, hatalmas szerencsémre a kolostor épp hétfőnként tart zárva. Így helyette gyorsan a belváros felé vettem az irányt, ahova röviddel a második félidő kezdete után érkeztem meg. Persze ha tudtam volna előre, milyen meccs lesz, egy percig nem hezitáltam volna. De így se volt még csöppet sem késő. A tömeg lelkesedése, ünneplése leírhatatlan volt. Na jó, volt pár koreainak tűnő fazon, az ő lelkesedésük elég könnyen leírható volt: a negyedik gól után szép csöndben leléptek. A többiekről meséljenek helyettem a fényképek.
Hát, így telt el villámgyorsan a vakáció.
2010/08/21
A nagy sportember
A mai biciklizés adag: 2500m szintkülönbség. Oberalppass -> Disentis/Mustér (ez teljesen a dijoni mustárra emlékeztet, pedig csak egy kicsike falu német és rétoromán neve), majd Oberalppass -> Erstfeld.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
