Végtelen vakáció

Véget ért. Olyan jól hangzik a cím, a repülőn írogatom ezeket a sorokat, itt jutott eszembe, rögtön megtetszett. Bizony sokszor végtelennek tűnt. De most mégis itt a vége.

Az elején volt egy rövid biciklitúra Magyarországon. Szép volt, jó volt, de nagyon rövid, nagyon kevesen voltunk, és nagyon határozatlanok. Régi szép idők, amikor még ötvenen-hatvanan keltünk útnak az iskolából, és nem volt mese, azokat a hegyeket meg kellett mászni, az etapot végig kellett tekerni, a sátrat fel kellett verni, a vacsorát el kellett készíteni, még csak fel sem merülhetett a kényelmesebb megoldás gondolata! Azok voltak a biciklitúrák!

Kilenc nap Barcelonában és környékén. Nagyon sok idő, túlontúl sok egyedül. Barcelonától sem voltam annyira lenyűgözve, mint tavaly Lisszabontól, talán csak mert nagyon-nagyon fáradt voltam, de talán frissen sem tetszett volna annyira, ezt már meglehet sosem fogom megtudni. A környéke, a tengerpart autóval bejárva viszont egyértelműen Portugáliában volt nagyságrendekkel lenyűgözőbb. Gondoljon bárki bármit is, igenis vállalom és leírom, hogy ebből a kilenc napból számomra a Bon Jovi koncert jelentette a legnagyobb élményt.

Zenetábor. Blues Masterclass névre hallgató. Barátom (ez a szalonképes verzió; ha esetleg olvasnád ezen sorokat, úgyis tudod hogy utállak) unszolására elmentem, bár nagyon paráztam, hiszen sem a blues-hoz nincs sok közöm, sem a gitártudásom sincs köszönőviszonyban sem a master fokozattal. Mégis roppant pozitív meglepetés és hatalmas élmény volt. Mérhetetlen önbizalmat adott az elején, amikor kiderült, hogy nem én vagyok a legbénább. Kinyíltam, büszkén mutattam meg hogy mit tudok, még ha a többség jobb is volt nálam. Rengeteg technikát láttam, rengeteg irányt lestem el. Hihetetlen biztatást kaptam a tanártól, megdícsért hogy milyen gyorsan tanulok új darabokat, sajátítok el új trükköket. És életemben először éreztem azt, látván a nálam jóval idősebb tagokat, hogy ha egyszer öreg leszek és ha ilyen lesz az életem, akkor az talán nem is lesz olyan rossz.

Két nap szünet Zürichben. Egész véletlenül kifogtam azt a két napot, amikor a magyar iskolások számára kiírt Doodle 4 Google logóverseny négy győztese az irodába látogatott. Négy fantasztikusan jó fej gyerkőc. Kísérgettem őket, dumcsiztam velük, számomra éppoly hatalmas élmény volt őket megismerni, mint nekik világot és Google irodát látni.

Sziget fesztivál. Olyan, amilyen; volt már jobb is és rosszabb is. Külföldi zenekart már szinte egyet sem ismerek, a magyaroknak meg több koncertjükön is voltam az utóbbi időben. Viszont mind az öt napon más-más baráti társaságba botlottam bele, így csöppet sem unatkoztam.

Majd ezt követte 7 hétnyi nagyjából céltalan punnyadás.

Gitározgatás, egy-két darab hellyel-közzel megtanulása, főleg az első 2-3 hétben, aztán a lelkesedés sajnos lecsengett. Ének-szolfézs tanulás, ezt még nem is mondtam senkinek, nem mintha titkolni akartam volna, bár azt hiszem egy picit mégis. De most elárulom: jártam tanárnál, akinek meglepő módon sikerült kicsikarnia a torkomból értelmes hangmagasságú hangokat, sőt egy-egy használható dallamot is. Hosszú még az út innen, de egy hatalmas sikerélményt és kezdőrúgást kaptam.

Középtájt kissé kidöntött az allergia, pedig nem szokott, de most valahogy mégis. Vagy két héten át csak vegetáltam, aludtam, ha felébredtem is fáradt voltam, haverokkal se éreztem különösen jól magam, így nem is kerestem társaságukat.

A vége felé visszatért belém az élet, nekiálltam találkozni csomó mindenkivel, főleg azokkal, akiket a rövidebb hazaruccanásaim alkalmával nem szoktam látni. Sajnos nem fért bele mindenki, ezúton is elnézést kérek azoktól, akiket nem kerestem meg, kérlek ne vegyétek rossz néven, legközelebb bepótlom.

Szerettem volna venni egy új gitárt, hogy legyen Svájcban és Magyarországon is egy. Jó gitárt kerestem, legalább olyan jót, mint az előzőm, de inkább még sokkal jobbat. Nagy nehezen találtam is. A boltban nem tudtam dönteni két jelölt, a „szerelem első látásra, megszakadna a szívem ha otthagynám”, és a „tudom hogy sokkal jobb, hihetetlen csodás hangú” gitár között. Másnap visszamentem, vittem akkor aktuális gitáromat is kíváncsiságból, hogy azzal is összehasonlítsam. A különbség olyan égbekiáltó volt, hogy nem tehettem mást, el kellett hoznom mind a kettőt. Eddigi jó gitáromat kineveztem biciklitúrás–tábortűzinek, a korábbi biciklitúrás–tábortűzit pedig végleg rokkantnyugdíjaztam.

Életem végéig büszkén fogom vállalni, hogy negyvenötezer társammal kiálltam egy jó cél, egy pezsgő, élő, nem pedig otthon punnyadó város érdekében, és még mindig összeszorul a szívem, hogy vesztettünk.

Furcsa érzések keringenek bennem. Nagyon furcsák. A hosszú szünet célja az volt, hogy rengeteg kérdést megválaszoljak magamban. Többet talán sikerült is. A három legfőbb konklúzió sorrendben a következő.

Tavaly nyáron még felpattantam a biciklire, megmásztam hágókat, elkerültem újabb helyekre, meglátogattam újabb városokat, újabb országokat magamtól, és minden mozzanatát maximálisan élveztem. Idén nyáron nem. Egyetlen hágót másztam meg, az se volt nagy élmény. Nem vágytam biciklizésre. Nem igazán élveztem az utazást. Korábban mindig a napsütés éltetett, vártam a napot és meleget, ettől lett jó kedvem, a hidegtől és sötéttől depim. Idén nem segített; most már nem számít, milyen az időjárás. Hihetetlenül megváltoztam, minden eddiginél sokkal nagyobb szükségem van emberekre, társaságra: régi ismerősökre éppúgy, mint új arcok megismerésére. Ez éltet. Ez számít. Semmi más. Egymagam elfoglalása, szórakoztatása értelmét vesztette.

A korábbinál sokkal fontosabbá vált számomra a zene. Új zenék, új bandák megismerése, koncertre járás éppúgy, mint a zeneművészet elsajátítása bizonyos fokon. Nagyon szeretném megsokszorozni gitártudásomat, és nyitni egyéb irányok, leginkább éneklés, dobolás, és talán egy minimálisat a zongora irányába is. Ugyanakkor a punnyadó időszak nagy tapasztalata volt saját magam számára, hogy ez egyedül nem megy. Ha csak könyvekre és internetre hagyatkozom, az aktív lelkesedésem egy idő után lecseng. Muszáj megkeresnem a módját, hogy emberektől, interaktívan, rendszeresen új rúgást kapva tanulhassak.

És végül, bár ez nem újdonság, már a múltkor is írtam: a számítástechnika immár egyáltalán nem érdekel. Kíváncsi leszek hétfőtől, sikerül-e visszazökkennem, sikerül-e szakmámat tisztességgel, becsülettel művelni lelkesedés hiányában, és hogy esetleg visszatér-e lelkesedésem.

Furcsa érzések keringenek bennem. Nagyon furcsák. Némelyiket itt most megosztottam Mindnyájatokkal. Némelyiket nem. De ez így van rendjén.