Tettem egy felfedezést. Sikerült megfejtenem a választ egy régóta foglalkoztató kérdésre.
Rég volt már interaktív blogbejegyzés, itt az ideje megint. A kérdést majd a végén felteszem, a választ viszont majd csak pár nap múlva árulom el. Addig tippeljetek :)
Menjünk vissza egy picit az időben... egyetem első évébe, tehát röviddel az utánra, hogy váratlan fordulatként informatikát kezdtem el tanulni, nem matekot.
Már én sem emlékszem hogy milyen indíttatásból, de egyszercsak támadt egy ötletem. Fogtam magam, és teljesen önszorgalomból, teljesen egyedül megtanultam gépírni. A rendes hivatalos tízujjasat. (Nagyjából... például a szóközt állítólag a következő betűvel ellentétes kézzel kéne ütni, én mindig jobb hüvelykkel ütöm.)
Elkezdtem hallgatni mindenféle magyar dalokat, és lassan-lassan, de mindenképp helyes ujjrenddel gépeltem be a szövegüket, szükség esetén meg-megállítva a zenét. Először ékezetek nélkül. Aztán később megtanultam ékezetekkel is. Állítólag hivatalosan minden betűt külön kell ütni, egyenletes sebességgel. Hát az én agyam nem így működik, jellegzetes két-három-négybetűs futamokat tanultam meg. Ezért volt roppant meglepő, hogy amint először kipróbáltam angolul gépelni, nagyon nem ment. Teljesen mások a tipikus futamok, ezeket is be kellett gyakorolni. Ma is, ha például németül próbálok meg valamit beírni, nagyon lassan megy csak. Magyarul és angolul viszont elég tisztes sebességgel.
Mindez alig egy-két évvel az után történt, hogy elkezdtem gitározgatni, így kísértetiesen ismerős volt az élmény, hiszen valahol mindkettő hasonlóról szól. Megtanulni koordinálni az ujjakat. Megtanulni azt és csak azt az ujjat megmozdítani, amelyikre éppen gondolsz. Rengetegszer eljátszottam, hogy tudtam, melyik betűt szeretném leütni, becsuktam a szemem, végiggondoltam hogy melyik ujjal kell azt a betűt ütni, majd arra koncentráltam, hogy hogyan is kell azt az ujjat megmozdítani. Félelmetes, hogy amíg ezt nem tanulja meg valaki, akár gépírás, akár valamilyen hangszer által, addig mennyire nem tudja tudatosan külön-külön irányítani az ujjait.
A gépírás nem arról szól, hogy mindenáron szabályosan gépeljünk. Én sem teszem, a szabályok megtanulása és alapos begyakorlása után kialakítottam egy-két szabálytalanságot is. Bizonyos betűsorozatokat néha szabálytalanul gépelek, némely jól begyakorolt helyzetben az egyik ujj beugrik a másik helyére egy betű erejéig, elkerülendő az ujjismétlést. Persze a kivételek csakis a szabályok megtanulása és begyakorlása után jöhetnek. De nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy a gépelés számomra teljesen tudat alatt végzett tevékenység. Nem nézem a billentyűzetet, nem gondolkodom azon hogy hogyan kell gépelni. Egyszerűen gondolok valamire, és a következő pillanatban az magától megjelenik a képernyőn. De a képernyőt sem nézem feltétlenül – sőt, sokszor az is inkább zavar, mint segít. A gépelés tanulás és gyakorlás által készséggé vált.
Emlékszem egy konkrét esetre, még nagyon régen, lassú netkapcsolaton keresztül begépeltem vagy három sornyi szöveget, ami nem jelent meg a képernyőn, csak a teljes három sor végeztével; néha melléütöttem, ment automatikusan a backspace és vakon javítottam; közben figyeltem arra amit mondtak és talán válaszoltam is, a gépelt szövegtől teljesen függetlenül – sosem feledem a mellettem álló két ember bámulatát.
A Google-ban, nemzetközi közösséget látva teljesen meglepődtem. Míg magyarok, európaiak esetén kivételes, hogy valaki szabályosan gépel, addig az amerikaiak számára ez teljesen természetes. Ott, úgy tűnik, ez része a tananyagnak. Érdemes ezen elgondolkozni!
Úgy vélem, a rendes gépelés megtanulása nélkül lehetetlen elsajátítani azt az állapotot, amikor nem kell a billentyűzetre és a monitorra nézni, és nem kell agyunk egy részével erre koncentrálni. Néha-néha papírról gépel az ember, ilyenkor a papírt nézhetjük. Sokkal gyakoribb azonban, hogy az ember a fejéből dolgozik: akár egy mondatra, akár egy kódrészletre gondol, vagy bármire, amit be akar vinni a gépbe. Nagyon nem mindegy, hogy bőven elég erre gondolni, a többi megy magától (amire gondolunk, az mágikusan megjelenik a képernyőn), vagy pedig rendszeresen meg kell szakítanunk ezt, és a billentyűzetre meg az ujjainkra meg a képernyőre koncentrálni – percenként tucatnyiszor kizökkenve rendes gondolatmenetünkből, fölöslegesen tovább terhelve agyunkat.
Aki ad-hoc módon gépel, azt én egészen pontosan az óvodások írástudához hasonlítanám – ismerik már a betűk kinézetét, le tudják rajzolni azokat, lassan, teljes koncentrálással, sok hibával, és általában csúnyán. Egészen addig, amíg az iskolában meg nem tanulnak írni. Miért van az, hogy gépelni nem tanítanak meg minket? Vajon kinek a feladata lenne, és milyen korban?
Határozottan úgy vélem, hogy aki legalább naponta fél órát tölt gépeléssel – legyen az pusztán e-mailek írása, vagy bármi ilyesmi – annak már megéri megtanulni gépelni, nemcsak összevissza ütögetni a billentyűket. Akinek pedig ez a munkájának része, írjon akár pályázatokat, akár regényt, akár programkódot, annak kötelező!
Úgyhogy kedves olvasóm, hajrá! Hidd el, nagyon megéri!
A mai qwerty vagy qwertz elrendezésnek érdekes története van, sokan nem ismerik. Eleinte ábécérendben voltak a billentyűk, de az írógépek elterjedésével (az 1870-es években járunk) egyre többen tudtak olyan gyorsan gépelni, hogy a karok összeakadtak. Ezért összekuszálták a betűket, fő szempontként azt tartva szem előtt, hogy minél nehezebb legyen gépelni. Igen, akár hiszitek, akár nem, a ma is használt billentyűzetkiosztáson nehezebb gépelni, mint ha összevissza sorsolnánk ki a betűk helyeit.
Az 1930-as években egy Dvorak nevű pacák megalkotott egy ergonomikus kiosztást: teljesen átrendezte a betűket annak érdekében, hogy gyorsabban lehessen gépelni és kényelmesebb legyen a kéznek. Többek között fontos szempont volt, hogy minél ritkábbak legyenek az azonos kézzel egymás után leütött betűk. A magánhangzók például a középső sor bal szélére (az ASDFG helyére) kerültek. Próbálkoztam a kiosztás megtanulásával, de totál csődöt mondtam. Talán nem voltam elég elszánt. Meg aztán voltak aggályaim is. Az aggályok egy részét sokak osztják. Egyértelmű, hogy különcnek lenni hátrányokkal is jár: például amikor hirtelen másnak a gépén akarsz dolgozni egy picit. A Dvorak kiosztás hátrányaként róják fel sokan a qwerty-ről nehéz átállást, a jobb kisujj túlzott terhelését, valamint a Unix parancsok nehéz begépelhetőségét – ez utóbbi kevés embert érint, de engem erősen. A másik, sokkal inkább saját aggályom az volt, hogy magyar nyelvű szöveget kényelmetlen írni rajta (a kiosztást angol szövegre tervezték). Például az igen gyakori „sz” betű rémálom, valamint az ékezetes magánhangzók többségét jobb oldalra kell rakni (ott vannak szabad billentyűk), de ezzel teljesen borul az eredeti „legyenek a magánhangzók mind a bal oldalon” elképzelés. Szóval feladtam.
Évekkel később, már a Google-os idő alatt, akartam adni neki még egy esélyt. Ám a gyakorlás elkezdése helyett inkább nekiálltam olvasgatni róla, és rátaláltam a Colemak nevű elrendezésre. Egy csóka fogta magát, és azt mondta, hogy a Dvorak kiosztás elavult, írógépre lett tervezve, és ezáltal számítógépre nem optimális. És csinált helyette sajátot. Roppant szimpatikus volt számomra a kezdeményezés. Először is: azt mondta, hogy azokat a betűket, melyek betűként ritkán használatosak, forróbillentyűként (pl. copy-paste) viszont gyakran (pl. ZXCV), hagyjuk a „helyén”, már pusztán azért is, mert ilyenkor a jobb kéz gyakran az egéren van (például grafikai munka során). [És itt egy kis kitérőként nem tudom nem seggberúgni azt, aki kitalálta, hogy Ctrl+C meg Ctrl+V, és a Ctrl a sarokban figyel. Rémálom. Normális gépen Alma+C és Alma+V, az Alma a szóköz mellett, bal hüvelykujjnál – isteni kényelmes. Bocs a kitérőért.] Másrészt azt mondta, hogy számítógép billentyűzeten már nem előny, ha a bal és jobb kéz felváltva üt le egy-egy billentyűt, hiszen ennél sokkal könnyebb egy kézzel kisujj felől a mutatóujj felé egy futamot beütni. Körülbelül két héten át próbáltam megtanulni ezt a kiosztást is, meglehetősen jól ment már a végén. Éreztem, hogy a qwerty-hez képest sokkal gördülékenyebb, sokkal kevesebbet mozognak az ujjaim, és éreztem hogy esélyes még gyorsabban megtanulni írni. Volt azonban ennek is egy-két nyűgje, apró tervezési hibák szerintem, valamint ugyebár a különcségből adódó potenciális szívások miatt végülis erről is letettem.
Van még egy érdekes mozzanat, amelyről muszáj szót ejtenem. Ez pedig az RSI (Repetitive Strain Injury), amelyre itt a Google-ban már az első napokban felhívták a figyelmet, és azóta is folyton előkerül. Nem tudom sajnos a magyar nevét (aki tudja, árulja el!), de ez valami olyasmi, hogy az ízületeknek nagyon nem tesz jót a kismértékű, ismétlődő, erőkifejtéssel nem járó mozzanat. Csúnya betegség, amitől sokan szenvednek gépelés során, és keresik a megoldást ergonomikus billentyűzetekben és ergonomikus kiosztásokban.
A híres mondás szerint „if it ain't broke, don't fix it”. Ha nem romlott el, ne javítsd meg. Létezik egy elmélet (bár lehet hogy csak mi találtuk ki kollégáimmal), miszerint a qwerty kiosztás kifejezetten jobb, mint az ergonomikusak, hiszen jobban megmozgatja az ujjakat, és habár lassabb a gépelés, de a nagyobb mozgás miatt kisebb az RSI kialakulásának esélye. Talán így van. Mindenesetre ez is egy érv volt a nem váltás mellett. Szerencsére nincs gond az ízületeimmel, és amíg ez így marad, addig talán jobb nem kísérletezni egy kevesebb ujjmozgást igénylő elrendezéssel.
Csak nagyon-nagyon ritkán érzek valami furcsán idegesítőt az ujjaimban. Olyat, amitől az egész testemet árjárja valamiféle nyugtalanság, frusztráló viszketésszerűség. Pont olyat, mint amit indiai szitáros, az oktávot 12 helyett 22 egyenlő részre osztó skálán játszott zene okoz. Olyat, hogy pár másodpercenként meg kell állnom, és nagyon megmozgatni az ujjaimat, meg az egész testemet. Nem tudom, hogy ezt hívják-e RSI-nek, de gyanítom, hogy igen. Szóval nagyon-nagyon ritkán van ilyen érzésem. És ezt kétféle dolog válthatja ki.
Az egyik, amikor valami furcsa billentyűsorozatot (például Ctrl+K U Ctrl+L R Ctrl+K X) kell nagyon sokszor (mondjuk ötvenszer-százszor) leütnöm egymás után, mert még így is gyorsabb a szövegszerkesztőben, mint valamiféle szkriptben megírni a tisztességes parancsot.
A másik pedig, ... nos, itt jön a rejtvény. Hosszú-hosszú idő után végre rájöttem, hogy mi a másik tényező, ami ugyanezt az idegőrlő érzést ki tudja váltani – sőt, szinte garantáltan ki is váltja. Van tippetek? Annyit segítek, hogy számítástechnikai antitalentumok is jó eséllyel pályázhatnak!
Ui.: A cím direkt van elgélepve :-)
2009/11/29
2009/10/31
Boo!
„Csak P kedvéért.” (Na jó, meg Zs kedvéért is.) Hogy nehogy kimaradjon ez a hónap. Meg mert különben P haragudni fog rám. És azt mondja hogy ezt bele is írhatom. És mert szerinte akár le is törölhetem a blogomat ha ezeket nem írom bele.
Ja, meg azt is bele kell írnom, hogy virtuálisan kocsmázunk. P is otthon, én is itthon, egy-egy sör, illetve most kezdjük a másodikat azt hiszem (én legalábbis biztos). De erre a másodikra már én hívom meg őt. Ne kérdezzétek hogy technikailag hogyan, nem tudom...
Túl sok szép és jó nem történt. Persze volt pár. Mármint a legutóbbi blogolás óta.
Például hó elején még szép nyári idő volt, el is mentem biciklizni meredek utakra. Meg aztán egyszer a lakás ablakából kinézve megpillantottam egy óriáskereket. Ezekről szokás szerint vannak fényképek. Csakúgy, mint a Rajna-menti kisvárosról, ahova egyszer elballagtam csak úgy.
Aztán amikor vacak idő van, és az ember tök unatkozik, és nincs jobb dolga, akkor kitalál olyan hülyeségeket, mint például regisztrálni a facebook-ra. Na jó, igazából a cél az, hogy azokkal a kollégákkal is meglegyen a kapcsolattartás lehetősége, akik már leléceltek a cégtől. Vagy ha majd egyszer én lécelek le, akkor mindnyájukkal. Meg néha vicces is, most például kalóz nyelvre állítottam a felületet.
Volt egy Tarantino maratoni mozizós szombat, demokratikusan mindenki azokra a filmekre szavazott, amiket még nem látott, így végül ezeket néztük meg: Reservoir Dogs, Four Rooms, Jackie Brown és Death Proof.
Egyre kevesebbet villanyvonatozok. Néha nézem ahogy mennek, de már nem látom át a mostani terepet. B néha átalakítja az egészet. Csomó ideig csak két vonat ment – két nagyon hosszú, kábé tíz kocsi egyenként, az egyik svájci, a másik magyar. Az egyikre rá volt kötve egy héliumos béka lufi, amely még az emelet átadása óta tartja magát (lásd előző blogbejegyzés). Egyszer megnéztem kintről is, és habár tudtam hogy mire számítsak, nem tudtam nem felröhögni hangosan. Ugyebár kintről a terepasztalból semmi nem látszik. Csak az, hogy egy felfújt béka belülről hozzátapad az ablakhoz, és lassan megy balra-jobbra, néha picit eltávolodik, néha megáll... Teljesen idétlen!
Na, most már egy liter sör van bennem (Hürlimann, aminek egykoron közvetlenül a mostani cég mellett volt sörfőzdéje), ennek ellenére semmi értelmes folytatás vagy egyéb izgalmas mondanivaló nem jut eszembe. Hát, elég bénára sikerült ez a jubileumi kiadás. Sebaj, legalább a cím (magyarul: Hu! – halloweenes ijesztegetős) fejjel lefelé némi képzelőerővel épp egy 100-as szám, meg egy fejjel lefelé B betű, ami fogalmam sincs hogy mit jelent, talán épp a blogbejegyzés rövidítése?
Ja, meg azt is bele kell írnom, hogy virtuálisan kocsmázunk. P is otthon, én is itthon, egy-egy sör, illetve most kezdjük a másodikat azt hiszem (én legalábbis biztos). De erre a másodikra már én hívom meg őt. Ne kérdezzétek hogy technikailag hogyan, nem tudom...
Túl sok szép és jó nem történt. Persze volt pár. Mármint a legutóbbi blogolás óta.
Például hó elején még szép nyári idő volt, el is mentem biciklizni meredek utakra. Meg aztán egyszer a lakás ablakából kinézve megpillantottam egy óriáskereket. Ezekről szokás szerint vannak fényképek. Csakúgy, mint a Rajna-menti kisvárosról, ahova egyszer elballagtam csak úgy.
Aztán amikor vacak idő van, és az ember tök unatkozik, és nincs jobb dolga, akkor kitalál olyan hülyeségeket, mint például regisztrálni a facebook-ra. Na jó, igazából a cél az, hogy azokkal a kollégákkal is meglegyen a kapcsolattartás lehetősége, akik már leléceltek a cégtől. Vagy ha majd egyszer én lécelek le, akkor mindnyájukkal. Meg néha vicces is, most például kalóz nyelvre állítottam a felületet.
Volt egy Tarantino maratoni mozizós szombat, demokratikusan mindenki azokra a filmekre szavazott, amiket még nem látott, így végül ezeket néztük meg: Reservoir Dogs, Four Rooms, Jackie Brown és Death Proof.
Egyre kevesebbet villanyvonatozok. Néha nézem ahogy mennek, de már nem látom át a mostani terepet. B néha átalakítja az egészet. Csomó ideig csak két vonat ment – két nagyon hosszú, kábé tíz kocsi egyenként, az egyik svájci, a másik magyar. Az egyikre rá volt kötve egy héliumos béka lufi, amely még az emelet átadása óta tartja magát (lásd előző blogbejegyzés). Egyszer megnéztem kintről is, és habár tudtam hogy mire számítsak, nem tudtam nem felröhögni hangosan. Ugyebár kintről a terepasztalból semmi nem látszik. Csak az, hogy egy felfújt béka belülről hozzátapad az ablakhoz, és lassan megy balra-jobbra, néha picit eltávolodik, néha megáll... Teljesen idétlen!
Na, most már egy liter sör van bennem (Hürlimann, aminek egykoron közvetlenül a mostani cég mellett volt sörfőzdéje), ennek ellenére semmi értelmes folytatás vagy egyéb izgalmas mondanivaló nem jut eszembe. Hát, elég bénára sikerült ez a jubileumi kiadás. Sebaj, legalább a cím (magyarul: Hu! – halloweenes ijesztegetős) fejjel lefelé némi képzelőerővel épp egy 100-as szám, meg egy fejjel lefelé B betű, ami fogalmam sincs hogy mit jelent, talán épp a blogbejegyzés rövidítése?
2009/09/30
99
Semmi különös.
Igazából csak azért írok, hogy a jobb oldalon az archívum résznél ne maradjon ki egyetlen hónap sem.
Na jó, nem igaz, hogy semmi különös.
Például folyamatosan fejlődik a terepasztal, immár 8 vonatunk van, rengeteg szemafor, egyre átláthatatlanabb az egész. Mennyivel egyszerűbb volt 3 vonattal!
A mérleg, amelyikről a múltkor már szó esett, egész rendes manapság. Legalább 5-tel kisebb értéket mutat, mint tavaly ilyentájt. Csak az a baj, hogy fogalmam sincs, hogyan sikerült ezt elérnem. Mindenesetre igyekszem figyelni, mozogni picit többet. Most vasárnap például kábé 80 kilométert tekertem, legalább 1000m-nyit fölfelé.
Végre elkészült a két felső (6. és 7.) emelet is az irodában, és ennek örömére rögtön fel is költöztünk a hatodikra. Ennek dzsungeles a témája. Van egy „Jungle Launge” nevű sarok, ebben szinte lépni nem lehet a növényektől, amelyek között több alig megközelíthető és egyáltalán nem belátható pihenő zug rejtőzik. A hetedik meg égi-ufós témájú. Picit igazságtalan az élet, de ez nem baj: nem elég, hogy vadiúj asztalokat, székeket meg mindent kaptunk, meg a kilátás is király; még pluszban lufikkal is megörvendeztettek minket!
Ha már lufik, jut eszembe, ez a 99. blogbejegyzés.
És, mellesleg, holnap leszek 2 éves.
Igazából csak azért írok, hogy a jobb oldalon az archívum résznél ne maradjon ki egyetlen hónap sem.
Na jó, nem igaz, hogy semmi különös.
Például folyamatosan fejlődik a terepasztal, immár 8 vonatunk van, rengeteg szemafor, egyre átláthatatlanabb az egész. Mennyivel egyszerűbb volt 3 vonattal!
A mérleg, amelyikről a múltkor már szó esett, egész rendes manapság. Legalább 5-tel kisebb értéket mutat, mint tavaly ilyentájt. Csak az a baj, hogy fogalmam sincs, hogyan sikerült ezt elérnem. Mindenesetre igyekszem figyelni, mozogni picit többet. Most vasárnap például kábé 80 kilométert tekertem, legalább 1000m-nyit fölfelé.
Végre elkészült a két felső (6. és 7.) emelet is az irodában, és ennek örömére rögtön fel is költöztünk a hatodikra. Ennek dzsungeles a témája. Van egy „Jungle Launge” nevű sarok, ebben szinte lépni nem lehet a növényektől, amelyek között több alig megközelíthető és egyáltalán nem belátható pihenő zug rejtőzik. A hetedik meg égi-ufós témájú. Picit igazságtalan az élet, de ez nem baj: nem elég, hogy vadiúj asztalokat, székeket meg mindent kaptunk, meg a kilátás is király; még pluszban lufikkal is megörvendeztettek minket!
Ha már lufik, jut eszembe, ez a 99. blogbejegyzés.
És, mellesleg, holnap leszek 2 éves.
2009/08/30
Félidő?
Véget ért egy újabb nyár. Már sokkal hűvösebb van, korábban sötétedik, a horizonton már kezd feltűnni és közeledni felém a szokásos őszi depi. Úgy érzem, hogy ebből a nyárból sem igazán vettem ki a részemet.
Nem mintha nem történt volna sokminden. Ott volt például a költözés. Ami persze túl sok időt elvitt, és igyekszem magam azzal vigasztalni, hogy vacak volt az idő (tényleg), de azért biztos lehetett volna mást is csinálni azon a néhány a hétvégén, mint a kecót berendezni. Egyébként hétfőn megvolt az első lakásavató is, palacsintasütéssel egybekötve; a sörhiányt leszámítva szerintem jól sikerült.
Volt egy egyhetes bictúra az Őrségben, meg szokásos csobb party. Egy hét nem elég. Az egy hetes nyaralással az a baj, hogy egy hét pontosan arra elég, hogy az ember a végére kikapcsoljon a munkából, elfelejtse a dolgos hétköznapokat és igazán el tudja kezdeni élvezni a nyaralást. De addigra pont vége, irány vissza a melóba. Kellett volna még egy hét legalább.
A nyaralást egyébként már nagyon vártam. Sőt, akartam is volna menni magamtól fene tudja hova. Leginkább Spanyolba vagy Portugálba. Tengerpartra. Nagyon furcsa volt a július környéke. Egyrészt az új lakás miatt sem lett volna szerencsés akkortájt lelécelni. Másrészt a cégben is projekt célegyenesében tartottunk, és ott nagyon rosszul jött volna ki, ha lelépek. Pedig sok hasznom nem volt. Láttam magamon, és a bizony többiek is látták rajtam, hogy volt egy nagyon csúnya mélypontom. Néhány hét, nagyjából június-július határa körül. Nagyon furcsa érzés volt. Az agyam teljesen kikapcsolt. Abban a pillanatban, hogy leültem a cégben a számítógép elé, egyszerűen semmi értelmeset nem bírtam csinálni. Ha bármi másról volt szó, például bútorszerelésről, vagy akármiről, azt csináltam gond nélkül, lelkesen, örömmel. Amint munkáról volt szó, nagyon össze kellett szednem magam ahhoz, hogy fél órán keresztül tudjak koncentrálni és haladni. Aztán megint beblokkolt az összes agysejtem. Szóval ez volt az, amikor tényleg nagyon-nagyon el akartam húzni a csíkot, de mégsem tettem; nem mertem, mivel arra a fél-fél órácskára is nagy szükség volt. Aztán csak sikerült kimászni belőle – ne kérdezzétek, hogy hogyan, meg hogy miért volt ez az egész, nem tudom.
Vannak pozitív történések is. Például egész jól kezd összekovácsolódni a magyar guglisok egy része. Ennek egyik mozzanataként újabban rendszeresen van egyikünknél filmklub. Hetente egyszer valaki visz valami filmet, megnézzük együtt, sörözünk közben, majd utána a hangulatunktól, a filmtől, és a jelenlevőktől függően általában el is beszélgetünk róla (mondanám, hogy elemezzük, ha ez a szó nem ébresztene fel kellemetlen emlékeket az iskolapadból).
Másik új elfoglaltságom a vonatozás. Van a cégben egy szép kis terepasztal. Körülbelül három íróasztalnyi nagyságú, plusz a párkányon is hosszan húzódik. Eredetileg három, múlt szombati bevásárlásom óta négy mozdony, állítólag napokon belül jön az ötödik. Természetesen kocsik hozzájuk. Rakat sín, csomó váltó, kettő közülük távolról is állítható (ha vonat áthalad adott ponton, az bebillenti valamelyik irányba), illetve két szemafor is van, amellyel meg lehet állítani vonatot, és másik vonat valahol elhaladva tudja kiengedni. A vonatok sebessége és iránya egymástól függetlenül vezérelhető. Persze nem az a lényeg, hogy a vonatok mennek körbe-körbe. Az is szép látvány, és azt is el lehet nézni órákon keresztül, de az igazán komoly játék újabb és újabb pályákat kitalálni és megépíteni. Tulajdonképpen eléggé hasonlít a szoftverfejlesztéshez. Van egy alapgondolatod, azt elkezded megcsinálni, összerakod, rájössz hogy totál nem működik, pofozgatod, meghegeszted, újragondolod, akkor már működik, de még nem az igazi, aztán egy-két héten át apróságokat javítasz rajta, a végén már tök izgalmas és tök jópofa, aztán jön egy újabb ötlet amit meg akarsz valósítani, ezért a pálya felét szétszeded és kezded szinte elölről... ja és természetesen nem egyedül, hanem csapatmunkában... próbálod elmagyarázni az ötleteidet, amiket még te sem értesz; és próbálod megérteni a másik hasonlóan kósza gondolatait...
Voltam Matterhorn környékén is. Lesznek majd fényképek, és talán szöveges beszámoló is. Egyelőre csak annyit, hogy hajnali 4.45-kor csörgött a vekker... hát, egyszer oké volt, de ebből nem akarok rendszert csinálni :-)
Hirtelen ennyi jutott eszembe arról, hogy mi is történik velem manapság... Aki idáig kibírta a sok unalmas részletet, annak jutalmul most már jöhet a mai szösszenet igazi mondanivalója. Az, amit jó előre kigondolva egész pontosan egy hónapja akartam megírni ugyanezzel a címmel, a sok fenti rizsa nélkül. Csak aztán pont minden úgy összejött, hogy nem volt ihletem és időm blogolni. A cím, vagyis a „Félidő?” tehát egész pontosan úgy értendő, hogy „Egy hónappal ezelőtt félidő?”
És akkor itt jöttek volna magasztos kezdő szavak, amik blogbejegyzés indításához tök jól hangzottak volna, de így ennyi jelentéktelen mitörténtvelem után már hülyén jönne ki, és úgysem tudnám rendesen megfogalmazni. Szóval valami olyasmi, hogy amíg pici az ember, mondjuk iskolás meg egyetemista, akkor az élet nagyjából adagolja a következő lépéseket, következő pár évet, és mindig van valami cél. És biztos vannak szerencsés emberek, akik később is megtalálják ezt a célt. Mert valami célra szükség van, anélkül az egész csak úgy elúszik a semmibe. És nekem most tulajdonképpen nincs ilyen célom. Illetve nem volt. Ilyenkor pedig az a megoldás, hogy önkényesen igenis ki kell találni valamit.
Szóval itt van ez a munka, ez az ország, ez a minden... és annyiszor, de annyiszor kérdeztétek tőlem, és én még sokkal többször kérdeztem magamtól, hogy meddig fogom ezt csinálni... meddig maradok itt ebben a langymeleg helyzetben. Abban, ami van annyira jó, hogy nem ébredek egyik nap sem azzal, hogy ma hazamegyek végleg; de messze nem jó annyira, hogy évtizedekre, vagy egész életre itt akarjak ragadni. Ez az a szituáció, amiből nagyon nehéz kilépni, és nagyon könnyű elúszni a semmibe. A megoldás pedig, mint azt már több hónapja felismertem, csak az lehet, ha előre eldöntöm, hogy meddig maradok.
Hát bizony, eldöntöttem. Sokat, nagyon sokat gondolkoztam rajta. Az évszak könnyű volt. Tavasz végén kell hogy legyen a nagy nap, hiszen szeretnék még egy igazi hosszú nyári szünetet magamnak. Az évet már sokkal nehezebb volt kitalálni. Hónapokig figyeltem saját hangulatom ingadozását, gyűjtöttem az érveket az ittlét (meló, ország bejárása kicsit jobban, ilyesmik) és a hazaköltözés (ismerősök, bulik, koncertek, anyanyelv stb.) mellett, mérlegeltem, és nem utolsó sorban a hasamra ütöttem. Így született meg a nagy elhatározás, mely szerint még szűk két évig, 2011. május végéig maradok. És ha ez valóban így lesz, akkor bármily fura is belegondolni, bizony egy hónappal már túlvagyok a félidőn.
Azt hiszem, mindezt most leginkább saját magamnak írom. Igen, így van. Legyetek szívesek, ha közeledik ez az időpont, akkor szóljatok rám, hogy olvassam el újra. Nem, semmi esetre sem végérvényes a döntés. Mondjuk úgy, hogy inkább egy terv. Terv arra az esetre, ha semmi egetrengető változás nem történik velem. Cél arra az esetre, ha az élet nem szül más célt közben.
Nem mintha nem történt volna sokminden. Ott volt például a költözés. Ami persze túl sok időt elvitt, és igyekszem magam azzal vigasztalni, hogy vacak volt az idő (tényleg), de azért biztos lehetett volna mást is csinálni azon a néhány a hétvégén, mint a kecót berendezni. Egyébként hétfőn megvolt az első lakásavató is, palacsintasütéssel egybekötve; a sörhiányt leszámítva szerintem jól sikerült.
Volt egy egyhetes bictúra az Őrségben, meg szokásos csobb party. Egy hét nem elég. Az egy hetes nyaralással az a baj, hogy egy hét pontosan arra elég, hogy az ember a végére kikapcsoljon a munkából, elfelejtse a dolgos hétköznapokat és igazán el tudja kezdeni élvezni a nyaralást. De addigra pont vége, irány vissza a melóba. Kellett volna még egy hét legalább.
A nyaralást egyébként már nagyon vártam. Sőt, akartam is volna menni magamtól fene tudja hova. Leginkább Spanyolba vagy Portugálba. Tengerpartra. Nagyon furcsa volt a július környéke. Egyrészt az új lakás miatt sem lett volna szerencsés akkortájt lelécelni. Másrészt a cégben is projekt célegyenesében tartottunk, és ott nagyon rosszul jött volna ki, ha lelépek. Pedig sok hasznom nem volt. Láttam magamon, és a bizony többiek is látták rajtam, hogy volt egy nagyon csúnya mélypontom. Néhány hét, nagyjából június-július határa körül. Nagyon furcsa érzés volt. Az agyam teljesen kikapcsolt. Abban a pillanatban, hogy leültem a cégben a számítógép elé, egyszerűen semmi értelmeset nem bírtam csinálni. Ha bármi másról volt szó, például bútorszerelésről, vagy akármiről, azt csináltam gond nélkül, lelkesen, örömmel. Amint munkáról volt szó, nagyon össze kellett szednem magam ahhoz, hogy fél órán keresztül tudjak koncentrálni és haladni. Aztán megint beblokkolt az összes agysejtem. Szóval ez volt az, amikor tényleg nagyon-nagyon el akartam húzni a csíkot, de mégsem tettem; nem mertem, mivel arra a fél-fél órácskára is nagy szükség volt. Aztán csak sikerült kimászni belőle – ne kérdezzétek, hogy hogyan, meg hogy miért volt ez az egész, nem tudom.
Vannak pozitív történések is. Például egész jól kezd összekovácsolódni a magyar guglisok egy része. Ennek egyik mozzanataként újabban rendszeresen van egyikünknél filmklub. Hetente egyszer valaki visz valami filmet, megnézzük együtt, sörözünk közben, majd utána a hangulatunktól, a filmtől, és a jelenlevőktől függően általában el is beszélgetünk róla (mondanám, hogy elemezzük, ha ez a szó nem ébresztene fel kellemetlen emlékeket az iskolapadból).
Másik új elfoglaltságom a vonatozás. Van a cégben egy szép kis terepasztal. Körülbelül három íróasztalnyi nagyságú, plusz a párkányon is hosszan húzódik. Eredetileg három, múlt szombati bevásárlásom óta négy mozdony, állítólag napokon belül jön az ötödik. Természetesen kocsik hozzájuk. Rakat sín, csomó váltó, kettő közülük távolról is állítható (ha vonat áthalad adott ponton, az bebillenti valamelyik irányba), illetve két szemafor is van, amellyel meg lehet állítani vonatot, és másik vonat valahol elhaladva tudja kiengedni. A vonatok sebessége és iránya egymástól függetlenül vezérelhető. Persze nem az a lényeg, hogy a vonatok mennek körbe-körbe. Az is szép látvány, és azt is el lehet nézni órákon keresztül, de az igazán komoly játék újabb és újabb pályákat kitalálni és megépíteni. Tulajdonképpen eléggé hasonlít a szoftverfejlesztéshez. Van egy alapgondolatod, azt elkezded megcsinálni, összerakod, rájössz hogy totál nem működik, pofozgatod, meghegeszted, újragondolod, akkor már működik, de még nem az igazi, aztán egy-két héten át apróságokat javítasz rajta, a végén már tök izgalmas és tök jópofa, aztán jön egy újabb ötlet amit meg akarsz valósítani, ezért a pálya felét szétszeded és kezded szinte elölről... ja és természetesen nem egyedül, hanem csapatmunkában... próbálod elmagyarázni az ötleteidet, amiket még te sem értesz; és próbálod megérteni a másik hasonlóan kósza gondolatait...
Voltam Matterhorn környékén is. Lesznek majd fényképek, és talán szöveges beszámoló is. Egyelőre csak annyit, hogy hajnali 4.45-kor csörgött a vekker... hát, egyszer oké volt, de ebből nem akarok rendszert csinálni :-)
Hirtelen ennyi jutott eszembe arról, hogy mi is történik velem manapság... Aki idáig kibírta a sok unalmas részletet, annak jutalmul most már jöhet a mai szösszenet igazi mondanivalója. Az, amit jó előre kigondolva egész pontosan egy hónapja akartam megírni ugyanezzel a címmel, a sok fenti rizsa nélkül. Csak aztán pont minden úgy összejött, hogy nem volt ihletem és időm blogolni. A cím, vagyis a „Félidő?” tehát egész pontosan úgy értendő, hogy „Egy hónappal ezelőtt félidő?”
És akkor itt jöttek volna magasztos kezdő szavak, amik blogbejegyzés indításához tök jól hangzottak volna, de így ennyi jelentéktelen mitörténtvelem után már hülyén jönne ki, és úgysem tudnám rendesen megfogalmazni. Szóval valami olyasmi, hogy amíg pici az ember, mondjuk iskolás meg egyetemista, akkor az élet nagyjából adagolja a következő lépéseket, következő pár évet, és mindig van valami cél. És biztos vannak szerencsés emberek, akik később is megtalálják ezt a célt. Mert valami célra szükség van, anélkül az egész csak úgy elúszik a semmibe. És nekem most tulajdonképpen nincs ilyen célom. Illetve nem volt. Ilyenkor pedig az a megoldás, hogy önkényesen igenis ki kell találni valamit.
Szóval itt van ez a munka, ez az ország, ez a minden... és annyiszor, de annyiszor kérdeztétek tőlem, és én még sokkal többször kérdeztem magamtól, hogy meddig fogom ezt csinálni... meddig maradok itt ebben a langymeleg helyzetben. Abban, ami van annyira jó, hogy nem ébredek egyik nap sem azzal, hogy ma hazamegyek végleg; de messze nem jó annyira, hogy évtizedekre, vagy egész életre itt akarjak ragadni. Ez az a szituáció, amiből nagyon nehéz kilépni, és nagyon könnyű elúszni a semmibe. A megoldás pedig, mint azt már több hónapja felismertem, csak az lehet, ha előre eldöntöm, hogy meddig maradok.
Hát bizony, eldöntöttem. Sokat, nagyon sokat gondolkoztam rajta. Az évszak könnyű volt. Tavasz végén kell hogy legyen a nagy nap, hiszen szeretnék még egy igazi hosszú nyári szünetet magamnak. Az évet már sokkal nehezebb volt kitalálni. Hónapokig figyeltem saját hangulatom ingadozását, gyűjtöttem az érveket az ittlét (meló, ország bejárása kicsit jobban, ilyesmik) és a hazaköltözés (ismerősök, bulik, koncertek, anyanyelv stb.) mellett, mérlegeltem, és nem utolsó sorban a hasamra ütöttem. Így született meg a nagy elhatározás, mely szerint még szűk két évig, 2011. május végéig maradok. És ha ez valóban így lesz, akkor bármily fura is belegondolni, bizony egy hónappal már túlvagyok a félidőn.
Azt hiszem, mindezt most leginkább saját magamnak írom. Igen, így van. Legyetek szívesek, ha közeledik ez az időpont, akkor szóljatok rám, hogy olvassam el újra. Nem, semmi esetre sem végérvényes a döntés. Mondjuk úgy, hogy inkább egy terv. Terv arra az esetre, ha semmi egetrengető változás nem történik velem. Cél arra az esetre, ha az élet nem szül más célt közben.
2009/08/19
Fotók a környékről
Adós vagyok még fotókkal a lakásról és környékéről. A lakásról még nincsenek, de a környékről némi csalással már vannak, ráadásul nem is akármilyenek.
Ebben a világoskék házban lakom. Érdemes körülnézni, majd felfelé végigsétálni az utcán. A Gartenstrasse végénél látszik a házunkkal tőszomszédos étterem a kerthelyiségével. Kanyarodjatok balra a Dorfstrasséra, majd rögtön utána jobbra a Böhnistrasséra. Meglepő, hogy milyen hirtelen megváltozik a házak stílusa, az utcák hangulata, és a lovak népsűrűsége.
Körülnézhettek a Dorfstrasse végénél, végigsétálhattok a központban a pályaudvarral párhuzamosan, lemehettek a tóhoz, vagy tetszés szerint bárhova máshova.
És ha már errefelé jártok, ugorjatok el Zürichbe is!
Ebben a világoskék házban lakom. Érdemes körülnézni, majd felfelé végigsétálni az utcán. A Gartenstrasse végénél látszik a házunkkal tőszomszédos étterem a kerthelyiségével. Kanyarodjatok balra a Dorfstrasséra, majd rögtön utána jobbra a Böhnistrasséra. Meglepő, hogy milyen hirtelen megváltozik a házak stílusa, az utcák hangulata, és a lovak népsűrűsége.
Körülnézhettek a Dorfstrasse végénél, végigsétálhattok a központban a pályaudvarral párhuzamosan, lemehettek a tóhoz, vagy tetszés szerint bárhova máshova.
És ha már errefelé jártok, ugorjatok el Zürichbe is!
2009/08/13
Fizikapélda
Való élet szülte fizikapélda következik.
Adott egy fürdőszobamérleg. Adott továbbá egy bőrönd, és rengeteg cucc, amit bele kell pakolni. Valamint adott egy súlykorlát is, hogy milyen nehéz lehet legfeljebb a repülőre feladott csomag.
A feladat otthon, a pakolás során leellenőrizni, hogy a súlykorláton belül vagyunk-e.
Pofon egyszerű, nemde? Na, akkor jöjjön a csavar. A mérleg is a bepakolandó cuccok közé tartozik.
Adott egy fürdőszobamérleg. Adott továbbá egy bőrönd, és rengeteg cucc, amit bele kell pakolni. Valamint adott egy súlykorlát is, hogy milyen nehéz lehet legfeljebb a repülőre feladott csomag.
A feladat otthon, a pakolás során leellenőrizni, hogy a súlykorláton belül vagyunk-e.
Pofon egyszerű, nemde? Na, akkor jöjjön a csavar. A mérleg is a bepakolandó cuccok közé tartozik.
2009/07/22
Thalwil
Ha a vonatokon a bemondó női hangnak hinni lehet, akkor Thalwil nevét úgy kell ejteni, hogy az elején a „tál” határozottan nagyon hangsúlyos, ami után csak és kizárólag egy hangsúlytalan „vill”-t tudna elképzelni az ember, de nem, a következő szótag rácáfol, mert az még nyomatékosabb.
Nem tudom biztosra, hogy mit jelent a neve, de szerintem „völgyfalu”-t. Sok város neve végződik errefelé „wil”-re, ennek állítólag tényleg a francia „ville”-hez van köze. A Thal–Tal hasonlóságot meg csak tippelem.
Szóval adva van ez a városka, amelyik már a lakásnézegetés közben az egyik legszimpibb hely volt. Hogy miért is? Lássuk csak. Például a tóparton van, bármikor le lehet ugrani csobbanni egyet. A kecó ugyan picit messzebb van, de nem vészes. Ezt az első hét során kétszer is bebizonyítottam. Közel van a zöldhöz, erdőhöz is. Ez látszik az ablakból, régebben már jártam arra, most még nem, de ami késik, nem múlik.
Nagy előnye, hogy helyenként teljesen jópofa igazi kisvárosi hangulata van, szép régi házakkal meg ilyesmikkel, amikről majd biztos lesz egy külön album, de most még nincsenek fényképek. Zürichben csak a megfizethetetlenül drága belvárosnak van ilyen hangulata, a külsőbb részek meglehetősen rondák.
Számomra az is előny, hogy messzebb van a cégtől. Kell ennyi ingázás. A vonat nagyjából a tóparton halad, így minden nap látom a tavat, az időjárást picit távolabb is mint a szomszéd utca fölött, sőt, tiszta időben (értsd: néhanapján) az Alpok is szépen látszik a távolban.
Ami a tavat illeti, mondtam már, vagy a tóra néz a lakás? Na jó, picit túlzok, de az erkély széléről jobbra nézve látszik a tó Zürich felőli kicsi darabkája. Tényleg.
Habár jó dolog utazni és világot látni minden nap, azért mégsem volna jó órákat tölteni járműveken. Ez is komoly szempont volt a lakáskeresésnél. Szerintem a gyárépülethez képest az agglomerációból Thalwil közlekedése a legjobb. Rengeteg vonat jár erre. Van nagyon gyors vonat, ami meg sem áll. Ez mondjuk nem annyira praktikus. Aztán van picit lassabb is, ami rögtön bemegy az alagútba, és Zürich főpályaudvaráig ki sem jön onnan. (És még azt mondják, Zürichben nincs metró.) Vagy épp az ellenkező irányba be sem kell menni Zürichbe csomó népszerű úticélhoz (mint például Luzern, vagy rakat síterep).
Van továbbá három különböző S-bahn, mindegyik félóránként (bár sajnos egymáshoz képest tök nem egyenletes időközönként) melyek a gyárba visznek – szerencsére a felszínen –, vagy ha épp úgy tartja kedvem hogy nem szállok le, akkor onnan tovább Zürich főpályaudvarára. A legjobb fej vonat (félóránként egy) meg sem áll Thalwil és a cég között (6 perc az út), majd megy tovább a főpályaudvaron át a reptérre. Egy másik jó fej vonat pedig Zürichen keresztül az Ikeához visz.
Net még nincs, most épp ülök az ágyamon (figyelitek? ágy!!!) és szövegszerkesztőbe pötyögök... Érdekes dolog az ágy. Eddig rendes régi társasházban laktam, és a földön volt a matrac. Most van rendes ágyam, a lakás belmagassága pedig igazi svájci kemény 240 cm. Valahogy nem kicsit jött lejjebb a plafon.
A költözésről tömören... az egész ott kezdődött, hogy amikor már igencsak illett volna szerveznem a dolgokat (például kartondobozokat szerezni, mint ahogy a céges levlistán többen is tették – hiszen július eleje hivatalos lakásfelmondó időpont, ilyenkor sokan költöznek), akkor én még a kisujjamat sem mozdítottam. Úgy voltam vele, hogy nem akarok előre csomó időt elhülyéskedni, inkább az utolsó pillanatban úgyis megoldódnak a dolgok. Szerencsére így is lett. (Na jó, picit már nézelődtem előtte bútorboltokban, a pontos méretek ismerete nélkül körülbelül megálmodni valamit.)
Június utolsó hétvégéjén épp Eszter meg Balázs költöztek. Nem az a Balázs, aki a lakótársam volt eddig, és nem is az az Eszter meg Balázs, akiknek a közös blogja jobboldalt be van linkelv, hanem az az Eszter, akinek a saját egyéni blogjára van link – emlékeztek még a legnépszerűbb keresztnevekre, ugye? Ekkor még nem kaptam meg a lakást, így simán tudtam nekik segíteni. Ők villámgyorsan kipakoltak az új helyen, és megkaptam tőlük a kartondobozokat. Továbbá beterveztek csütörtökre egy egész napos, furgonbérlős ikeázást, ahol szintén szükségük volt pakolóemberre. Ez is remekül kapóra jött.
Hétfőn (még mindig június végénél járunk) délelőtt strandpapucsban, megtömött táskával a hátamon, felfújt gumimatraccal a hónom alatt beugrottam a cégbe (képzelhetitek a kollégák tekintetét!), majd déltájt a lakás átadására. Kellemes meglepetés volt látni, hogy a ronda régi tölgy parkettát (utálom a tölgyet, szerintem semmilyen modern, egyszerű bútor nem passzol hozzá színben/mintázatban, csak antik cucc) lecserélték birka lamináltra. Ettől jóval világosabb is lett a lakás. Viszont kezdhettem újra a berendezés színvilágának megálmodását – nem mintha sokra jutottam volna előzőleg. Ráadásul a pontos méreteket (beleértve a konnektorok helyét is) csak most tudtam lemérni. Ez azt jelentette, hogy volt gyakorlatilag két napom megálmodni, hogy mit szeretnék. Összehasonlítva azzal, hogy legutóbb több mint 2 éven keresztül húztam saját lakás berendezését, hát, érdekes kihívás volt.
Este Andi volt olyan rendes, és elhozott egy autónyi cuccot az új helyre – én is meglepődtem, hogy ez a bizonyos „egy autónyi” azt jelentette, hogy majdnem mindent (bútorok, meg egy-két „apróság”, mint például síléc, gitár kivételével).
Éjjel megpróbáltam az erkélyen aludni, de nem igazán sikerült elaludnom, így aztán beljebbmentem. A távoli templomharang épphogy elütötte az 1-et, amikor hirtelen sokkal sötétebb lett. Mintha valami lámpát leoltottak volna odakint. Kukucs! Á, semmi különös, csak a közvilágítás... Hogy ide is elért a világválság (kizárt), vagy csak felvágnak vele hogy itt milyen jó a közbiztonság, vagy itt úgyis mindenki olyan jó gyerek, hogy ilyenkor már ágyban van, és így tök fölösleges világítani, azt még nem tudom.
A kedd és a szerda estét a svéd bútorboltban töltöttem, összeállítva egy majdnem végleges listát. Közben ex-lakótársaimmal is megbeszéltem, hogy a közös cuccokból mit viszek és mi marad, valamint a saját cuccaimból mit vesznek meg ők. A tölgy gardróbot szerencsére náluk hagytam (mondtam már, hogy utálom a tölgyet? ne kérdezzétek, hogy miért olyanom volt eddig), viszont a középbarna könyvespolcokat úgy volt, hogy viszem. Imádom az ikeának a középbarna nevű, enyhén vöröses beütésű színét, első körben a hálót terveztem ilyennel berendezni, de ilyen színben nincs gardróbjuk, aztán gondolkoztam rajta, hogy a nappaliba rakom őket, de oda meg másmilyen színvilágot terveztem, nem mutatott volna jól. Így történt, hogy végülis fájó szívvel lemondtam róluk, valszeg a cégen belül el tudom adni. Szóval mégsem lesz középbarna a lakásban.
A hálószobára nem volt túl sok fantáziám, egyszerűen birka lett minden. Na jó, most már elárulom: a nyírt hívják „birken”-nek németül, ezáltal mi meg birkának. A nappaliban pedig új kísérletként az ikeás fekete-barna (nagyon sötét barna, majdnem fekete) lesz marcipánzölddel kombinálva. Ugye ismerős ez a kombó? Aki rendesen követi a blogomat, az tudhatja, hogy honnan loptam az ötletet!
Szóval csütörtök. Reggel nyitáskor ikea, pakolás a bevásárlókocsikra. Ami az én cuccaim mennyiségét illeti: összesen 6 kocsi, 1 hagyományos és 5 raklapos. Eszterék még egyszer hasonló mennyiség. Szerencsére a kipakolásnál és a másodikra felcipelésnél (lift nincs) másik Balázs, Peti és Csaba is jöttek segíteni, köszi!
Péntek este bútorszerelés ezerrel egymagamban (elég jó gyakorlatom van már benne, szekrényt összerakni gyerekjáték). Szerencsére mindenki most költözött (felújították az egész házat előzőleg), így nem én voltam az egyetlen, aki este 11-kor kalapált.
Szombaton alapvető hiányosságok pótlása (például a villanyszereléshez mondjuk egy fázisceruza sosem árt, biztos ami biztos – sárga a nulla, kék a fázis, ááá); valamint kanapénézegetés. Két fő jelölt volt, amik között nem tudtam választani. Ilyenkor mindig jól jön, ha valaki más dönt helyettem. A kiszemelt almazöld színben az egyik van raktáron, a másikra 2–3 hónapot kell várni. Oké, eldöntve!
Szombat este természetesen megint bútorszerelés. Aztán egyszercsak úgy este 10 körül egy rakat kartonnal indulok le a pincébe. A szomszéd (de tényleg a közvetlen tőszomszéd) ugyanabban a pillanatban nyitja az ajtót és jön ki egy adag kartonnal a kezében. Kérdez valami bonyolultat németül, kukkot nem értek belőle. Nézek hülyén. Visszakérdezek angolul, arra meg ő néz hülyén. Sebaj, gyorsan megtaláltuk a közös nyelvként a magyart.
Vasárnap szerelés folytatása, fúrás-faragás, majd valamelyest pakolás és rendrakás.
Hétfőn porszívó vásárlása, segítségével a vasárnapi fúrás-faragás melléktermékének eltüntetése, majd még egy kis pakolás. Az 5×5-ös kockás polc kivételével lényegében minden össze van rakva. Ez 90 kilós, szóval azt hiszem, ezt nem próbálom meg egyedül összeszerelni.
És most hirtelen ugrunk még két hetet, mert bizony így repül az idő, a fentieket már régebben megírtam, most folytatom. Picit már összefolyik, hogy mi mikor történt, de nem is lényeges.
Megjött a kanapé. Előre megbeszéltük, hogy fél 4-re jönnek. Fél 3-kor hívnak, hogy ők ott vannak, én ugyan hol??? Sprint a melóból, fél óra alatt odaértem, ők vártak – mi mást tudtak volna tenni? Almazöld kanapé, előtte zöld szőnyeg, mögötte a fehér fal – picit csalódott voltam, ugyanis messze nem mutatott annyira jól, mint azt elképzeltem. Ez a csalódottásg addig tartott, amíg fel nem szereltem a kanapé fölé a két majdnem fekete polcot – amik nagyon brutálisan feltették az i-re a pontot, szerintem tök jól néz ki az egész. Közben az 5×5-ös polcot is összeszereltem a földön, csak a felemeléséhez kellett segítség.
Vásároltam rakat konyhai cuccot, de még messze nincs minden, ami kelleni fog. Vettem sínt is, amit felszereltem a felsőszekrény alá – nem tudom, szabad-e csempébe lyukat fúrni, eredetileg nem akartam, máshová gondoltam a sínt, de aztán végülis ide került. Nem érdekel, hogy szabad-e, tök jól fest a sín (illetve igazából alig látszik), meg praktikus is, és szívesen otthagyom majd a következő lakónak. Mindenesetre csempét fúrni fémfúróval nem volt túl nagy élmény.
Természetesen rengeteg időt töltöttem cuccok balra-jobbra pakolásával, rendrakással, takarítással. Azt hiszem, mostanra nagyjából már késznek nyilvánítható a lakás, készen áll az első vendég fogadására. Persze lesz még egy-két nagyobb projekt, például jó lenne tévé meg hifi majd egyszer.
Ma kollégáim meghozták Amerikából a faliórát, amit rendeltem. Svájcba órát rendelni? Jó hogy nem csokit meg sajtot, Amerikából, naná... Hát, ez van... De nem akármilyen óra, itt ilyet nem kapni!
A „hülye svájciak, svájci hülyék” sorozat következő epizódja következik. Első felvonás. A konyhában a mosogató mellett van egy merev műanyag cső. Kisarasz hosszúságú, téglalap keresztmetszetű, kivéve az egyik végén, ahol körré alakul át. Mindkét végén nyitott. Fingom nincs, mire való. Második felvonás. Játszadozom vele, és felfedezem, hogy a kör pont akkora átmérőjű, hogy a lefolyóba beleillik. Micsoda véletlen. Még mindig nem tudom, mire jó. Harmadik felvonás. Mosogatnék kézzel (bár van gép is), keresem a dugót, de nem találom. Haragszom a tulajra, hogy miért nem adott. Negyedik felvonás. Észreveszem, hogy a mosogatótálcának nincs túlfolyója. Ouch. Összeállt a kép.
Fényképek... még nincsenek, de ígérem, lesznek!
Nem tudom biztosra, hogy mit jelent a neve, de szerintem „völgyfalu”-t. Sok város neve végződik errefelé „wil”-re, ennek állítólag tényleg a francia „ville”-hez van köze. A Thal–Tal hasonlóságot meg csak tippelem.
Szóval adva van ez a városka, amelyik már a lakásnézegetés közben az egyik legszimpibb hely volt. Hogy miért is? Lássuk csak. Például a tóparton van, bármikor le lehet ugrani csobbanni egyet. A kecó ugyan picit messzebb van, de nem vészes. Ezt az első hét során kétszer is bebizonyítottam. Közel van a zöldhöz, erdőhöz is. Ez látszik az ablakból, régebben már jártam arra, most még nem, de ami késik, nem múlik.
Nagy előnye, hogy helyenként teljesen jópofa igazi kisvárosi hangulata van, szép régi házakkal meg ilyesmikkel, amikről majd biztos lesz egy külön album, de most még nincsenek fényképek. Zürichben csak a megfizethetetlenül drága belvárosnak van ilyen hangulata, a külsőbb részek meglehetősen rondák.
Számomra az is előny, hogy messzebb van a cégtől. Kell ennyi ingázás. A vonat nagyjából a tóparton halad, így minden nap látom a tavat, az időjárást picit távolabb is mint a szomszéd utca fölött, sőt, tiszta időben (értsd: néhanapján) az Alpok is szépen látszik a távolban.
Ami a tavat illeti, mondtam már, vagy a tóra néz a lakás? Na jó, picit túlzok, de az erkély széléről jobbra nézve látszik a tó Zürich felőli kicsi darabkája. Tényleg.
Habár jó dolog utazni és világot látni minden nap, azért mégsem volna jó órákat tölteni járműveken. Ez is komoly szempont volt a lakáskeresésnél. Szerintem a gyárépülethez képest az agglomerációból Thalwil közlekedése a legjobb. Rengeteg vonat jár erre. Van nagyon gyors vonat, ami meg sem áll. Ez mondjuk nem annyira praktikus. Aztán van picit lassabb is, ami rögtön bemegy az alagútba, és Zürich főpályaudvaráig ki sem jön onnan. (És még azt mondják, Zürichben nincs metró.) Vagy épp az ellenkező irányba be sem kell menni Zürichbe csomó népszerű úticélhoz (mint például Luzern, vagy rakat síterep).
Van továbbá három különböző S-bahn, mindegyik félóránként (bár sajnos egymáshoz képest tök nem egyenletes időközönként) melyek a gyárba visznek – szerencsére a felszínen –, vagy ha épp úgy tartja kedvem hogy nem szállok le, akkor onnan tovább Zürich főpályaudvarára. A legjobb fej vonat (félóránként egy) meg sem áll Thalwil és a cég között (6 perc az út), majd megy tovább a főpályaudvaron át a reptérre. Egy másik jó fej vonat pedig Zürichen keresztül az Ikeához visz.
Net még nincs, most épp ülök az ágyamon (figyelitek? ágy!!!) és szövegszerkesztőbe pötyögök... Érdekes dolog az ágy. Eddig rendes régi társasházban laktam, és a földön volt a matrac. Most van rendes ágyam, a lakás belmagassága pedig igazi svájci kemény 240 cm. Valahogy nem kicsit jött lejjebb a plafon.
A költözésről tömören... az egész ott kezdődött, hogy amikor már igencsak illett volna szerveznem a dolgokat (például kartondobozokat szerezni, mint ahogy a céges levlistán többen is tették – hiszen július eleje hivatalos lakásfelmondó időpont, ilyenkor sokan költöznek), akkor én még a kisujjamat sem mozdítottam. Úgy voltam vele, hogy nem akarok előre csomó időt elhülyéskedni, inkább az utolsó pillanatban úgyis megoldódnak a dolgok. Szerencsére így is lett. (Na jó, picit már nézelődtem előtte bútorboltokban, a pontos méretek ismerete nélkül körülbelül megálmodni valamit.)
Június utolsó hétvégéjén épp Eszter meg Balázs költöztek. Nem az a Balázs, aki a lakótársam volt eddig, és nem is az az Eszter meg Balázs, akiknek a közös blogja jobboldalt be van linkelv, hanem az az Eszter, akinek a saját egyéni blogjára van link – emlékeztek még a legnépszerűbb keresztnevekre, ugye? Ekkor még nem kaptam meg a lakást, így simán tudtam nekik segíteni. Ők villámgyorsan kipakoltak az új helyen, és megkaptam tőlük a kartondobozokat. Továbbá beterveztek csütörtökre egy egész napos, furgonbérlős ikeázást, ahol szintén szükségük volt pakolóemberre. Ez is remekül kapóra jött.
Hétfőn (még mindig június végénél járunk) délelőtt strandpapucsban, megtömött táskával a hátamon, felfújt gumimatraccal a hónom alatt beugrottam a cégbe (képzelhetitek a kollégák tekintetét!), majd déltájt a lakás átadására. Kellemes meglepetés volt látni, hogy a ronda régi tölgy parkettát (utálom a tölgyet, szerintem semmilyen modern, egyszerű bútor nem passzol hozzá színben/mintázatban, csak antik cucc) lecserélték birka lamináltra. Ettől jóval világosabb is lett a lakás. Viszont kezdhettem újra a berendezés színvilágának megálmodását – nem mintha sokra jutottam volna előzőleg. Ráadásul a pontos méreteket (beleértve a konnektorok helyét is) csak most tudtam lemérni. Ez azt jelentette, hogy volt gyakorlatilag két napom megálmodni, hogy mit szeretnék. Összehasonlítva azzal, hogy legutóbb több mint 2 éven keresztül húztam saját lakás berendezését, hát, érdekes kihívás volt.
Este Andi volt olyan rendes, és elhozott egy autónyi cuccot az új helyre – én is meglepődtem, hogy ez a bizonyos „egy autónyi” azt jelentette, hogy majdnem mindent (bútorok, meg egy-két „apróság”, mint például síléc, gitár kivételével).
Éjjel megpróbáltam az erkélyen aludni, de nem igazán sikerült elaludnom, így aztán beljebbmentem. A távoli templomharang épphogy elütötte az 1-et, amikor hirtelen sokkal sötétebb lett. Mintha valami lámpát leoltottak volna odakint. Kukucs! Á, semmi különös, csak a közvilágítás... Hogy ide is elért a világválság (kizárt), vagy csak felvágnak vele hogy itt milyen jó a közbiztonság, vagy itt úgyis mindenki olyan jó gyerek, hogy ilyenkor már ágyban van, és így tök fölösleges világítani, azt még nem tudom.
A kedd és a szerda estét a svéd bútorboltban töltöttem, összeállítva egy majdnem végleges listát. Közben ex-lakótársaimmal is megbeszéltem, hogy a közös cuccokból mit viszek és mi marad, valamint a saját cuccaimból mit vesznek meg ők. A tölgy gardróbot szerencsére náluk hagytam (mondtam már, hogy utálom a tölgyet? ne kérdezzétek, hogy miért olyanom volt eddig), viszont a középbarna könyvespolcokat úgy volt, hogy viszem. Imádom az ikeának a középbarna nevű, enyhén vöröses beütésű színét, első körben a hálót terveztem ilyennel berendezni, de ilyen színben nincs gardróbjuk, aztán gondolkoztam rajta, hogy a nappaliba rakom őket, de oda meg másmilyen színvilágot terveztem, nem mutatott volna jól. Így történt, hogy végülis fájó szívvel lemondtam róluk, valszeg a cégen belül el tudom adni. Szóval mégsem lesz középbarna a lakásban.
A hálószobára nem volt túl sok fantáziám, egyszerűen birka lett minden. Na jó, most már elárulom: a nyírt hívják „birken”-nek németül, ezáltal mi meg birkának. A nappaliban pedig új kísérletként az ikeás fekete-barna (nagyon sötét barna, majdnem fekete) lesz marcipánzölddel kombinálva. Ugye ismerős ez a kombó? Aki rendesen követi a blogomat, az tudhatja, hogy honnan loptam az ötletet!
Szóval csütörtök. Reggel nyitáskor ikea, pakolás a bevásárlókocsikra. Ami az én cuccaim mennyiségét illeti: összesen 6 kocsi, 1 hagyományos és 5 raklapos. Eszterék még egyszer hasonló mennyiség. Szerencsére a kipakolásnál és a másodikra felcipelésnél (lift nincs) másik Balázs, Peti és Csaba is jöttek segíteni, köszi!
Péntek este bútorszerelés ezerrel egymagamban (elég jó gyakorlatom van már benne, szekrényt összerakni gyerekjáték). Szerencsére mindenki most költözött (felújították az egész házat előzőleg), így nem én voltam az egyetlen, aki este 11-kor kalapált.
Szombaton alapvető hiányosságok pótlása (például a villanyszereléshez mondjuk egy fázisceruza sosem árt, biztos ami biztos – sárga a nulla, kék a fázis, ááá); valamint kanapénézegetés. Két fő jelölt volt, amik között nem tudtam választani. Ilyenkor mindig jól jön, ha valaki más dönt helyettem. A kiszemelt almazöld színben az egyik van raktáron, a másikra 2–3 hónapot kell várni. Oké, eldöntve!
Szombat este természetesen megint bútorszerelés. Aztán egyszercsak úgy este 10 körül egy rakat kartonnal indulok le a pincébe. A szomszéd (de tényleg a közvetlen tőszomszéd) ugyanabban a pillanatban nyitja az ajtót és jön ki egy adag kartonnal a kezében. Kérdez valami bonyolultat németül, kukkot nem értek belőle. Nézek hülyén. Visszakérdezek angolul, arra meg ő néz hülyén. Sebaj, gyorsan megtaláltuk a közös nyelvként a magyart.
Vasárnap szerelés folytatása, fúrás-faragás, majd valamelyest pakolás és rendrakás.
Hétfőn porszívó vásárlása, segítségével a vasárnapi fúrás-faragás melléktermékének eltüntetése, majd még egy kis pakolás. Az 5×5-ös kockás polc kivételével lényegében minden össze van rakva. Ez 90 kilós, szóval azt hiszem, ezt nem próbálom meg egyedül összeszerelni.
És most hirtelen ugrunk még két hetet, mert bizony így repül az idő, a fentieket már régebben megírtam, most folytatom. Picit már összefolyik, hogy mi mikor történt, de nem is lényeges.
Megjött a kanapé. Előre megbeszéltük, hogy fél 4-re jönnek. Fél 3-kor hívnak, hogy ők ott vannak, én ugyan hol??? Sprint a melóból, fél óra alatt odaértem, ők vártak – mi mást tudtak volna tenni? Almazöld kanapé, előtte zöld szőnyeg, mögötte a fehér fal – picit csalódott voltam, ugyanis messze nem mutatott annyira jól, mint azt elképzeltem. Ez a csalódottásg addig tartott, amíg fel nem szereltem a kanapé fölé a két majdnem fekete polcot – amik nagyon brutálisan feltették az i-re a pontot, szerintem tök jól néz ki az egész. Közben az 5×5-ös polcot is összeszereltem a földön, csak a felemeléséhez kellett segítség.
Vásároltam rakat konyhai cuccot, de még messze nincs minden, ami kelleni fog. Vettem sínt is, amit felszereltem a felsőszekrény alá – nem tudom, szabad-e csempébe lyukat fúrni, eredetileg nem akartam, máshová gondoltam a sínt, de aztán végülis ide került. Nem érdekel, hogy szabad-e, tök jól fest a sín (illetve igazából alig látszik), meg praktikus is, és szívesen otthagyom majd a következő lakónak. Mindenesetre csempét fúrni fémfúróval nem volt túl nagy élmény.
Természetesen rengeteg időt töltöttem cuccok balra-jobbra pakolásával, rendrakással, takarítással. Azt hiszem, mostanra nagyjából már késznek nyilvánítható a lakás, készen áll az első vendég fogadására. Persze lesz még egy-két nagyobb projekt, például jó lenne tévé meg hifi majd egyszer.
Ma kollégáim meghozták Amerikából a faliórát, amit rendeltem. Svájcba órát rendelni? Jó hogy nem csokit meg sajtot, Amerikából, naná... Hát, ez van... De nem akármilyen óra, itt ilyet nem kapni!
A „hülye svájciak, svájci hülyék” sorozat következő epizódja következik. Első felvonás. A konyhában a mosogató mellett van egy merev műanyag cső. Kisarasz hosszúságú, téglalap keresztmetszetű, kivéve az egyik végén, ahol körré alakul át. Mindkét végén nyitott. Fingom nincs, mire való. Második felvonás. Játszadozom vele, és felfedezem, hogy a kör pont akkora átmérőjű, hogy a lefolyóba beleillik. Micsoda véletlen. Még mindig nem tudom, mire jó. Harmadik felvonás. Mosogatnék kézzel (bár van gép is), keresem a dugót, de nem találom. Haragszom a tulajra, hogy miért nem adott. Negyedik felvonás. Észreveszem, hogy a mosogatótálcának nincs túlfolyója. Ouch. Összeállt a kép.
Fényképek... még nincsenek, de ígérem, lesznek!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
