Az utóbbi időben csomó koncerten voltam. Vagy épp nem.
Voltam például Madonna koncerten. Bizonyítani tudom, van jegyem. Jó volt. Legalábbis ezt mondta a pacák, akitől a jegyet vettem a koncert másnapján. A koncert valahol a világ végén volt, ezért a jegy aznap és másnap érvényes volt az egész országban mindenféle közlekedési eszközre. A pacák meg, látván hogy épp jegyet készülök venni Baselbe, rámsózta a vonatjegynél olcsóbban. Volt nála még egy hatalmas köteggel. Nem rossz üzlet. Emlékeztet a „visszavittem az üres üvegeket” csattanójú viccre.
Aztán volt Bryan Adams. Az utolsó pillanatban adódott volna ingyen jegy. Ez az a nap volt, amikor őszi depim brutálisan a mélypontján volt. Nem éltem a lehetőséggel. Lehet hogy nagyon hülye vagyok. Sőt, biztos.
Ezt követte az R.E.M., amin már tényleg ott voltam. Ha már a Szigeten lényegében kimaradt. Jó volt, jó volt, de annyira nem különös... és olyan hangos, hogy még este itthon is zúgott a fülem. Osztogattak ingyen füldugót a koncert előtt, de a fene se gondolt rá hogy tényleg kéne. Az előzenekar meg kifejezetten gyenge volt szerintem, ellentétben a legutóbbi budapesti előzenekarukkal, amit nagyon élveztem.
Na de az igazi mégis csak a ma este volt: Queen + Paul Rodgers!
Pár hete jelent meg nagylemezük, hivatalosan ugyebár tizeniksz éve az első Queen album, illetve az első, ami már nem is igazán Queen. Nekem meg életem első nagylemeze, amit a megjelenés napján megvettem. Jó lemez lenne, ha az embernek nem lennének iszonyú magasan az elvárásai. Így inkább csak azt mondom, örülök, hogy viszonylag kevés dal volt erről a lemezről, helyette sok-sok régi sláger, sőt, jópár olyan meglepetés, amiről a legkevésbé sem gondoltam volna, hogy el fog hangzani.
A múltkori Q+PR koncertről tanulva sejtettem, hogy lesz kifutó, és hogy érdemes a kifutó végéhez állni, lehetőleg az első sorba, mert Brian és Paul is rendszeresen kimennek előre, illetve egy-két számot teljesen ott játszanak el. Viszont nagyot hibáztam azzal, hogy nem mentem oda kapunyitásra. Így csak a második-harmadik sorban akadt helyem, de legalább a kifutó vége mellett oldalt, nagyjából ahol szerettem volna. Persze így is több mint egy órát vártam egyhelyben, remek helyemet foglalva, úgy meg akár kettőt is kellett volna.
Nyolcra volt meghirdetve a koncert. Nyolc óra nulla-nulla: fények le, kezdődik. Ez Svájc.
Ami az ezt követő bő két órában történt, az egyszerűen leírhatatlan (pláne általam, hajnali 2-kor), azt át kell élni! (Egy hónap múlva Pesten, menjetek!) A legnagyobb showman már csak felvételről lehetett velünk, de a többiek még mindig tudják, hogyan kell igazi showt csinálni, nem csak eljátszani pár számot. Persze a közönség is kitett magáért (ilyen dalokkal nem is nehéz), a végén a We Are The Champions alatt azt vettem észre, hogy az ülő szektorokban is mindenki áll és együtt hullámzik és énekel. Ami pedig a helyválasztásomat illeti, nos, még jobb húzás volt, mint gondoltam volna. Nemcsak az énekes és a gitáros jött előre, hanem szépen lassan mind a hatan, Rogernek egy komplett dobszerkót összeraktak ott hirtelenjében.
Természetesen, mint ahogyan a koncertekre sosem szabad, itt sem volt szabad bevinni fényképezőgépet. Irány a galéria! (Ugyanitt új fotók az állatkertből vasárnapról, a prérikutyák egyszerűen ennivalóak!) Szerencsére elég lúzer voltam ahhoz, hogy a közepén lemerüljön az elem és ne legyen nálam tartalék, így onnan kezdve teljes egészében élvezni tudtam a koncertet.
Holnap stílusváltás. La Traviata Zürich főpályaudvarán. Érdekesen hangzik...
2008/09/30
2008/09/27
Évfordulók
Dupla évforduló. Épp tíz éves a cég. És épp egy éve annak, hogy a dugig megpakolt kocsival megérkeztünk Zürichbe. Hogy röpül az idő!
Van egy belső oldal a cégben, „G%gle” a neve, itt mindenki megnézheti, hogy az összes alkalmazott, illetve a vele azonos típusúak (esetemben ugyebár szoftvermérnökök) hány százaléka kezdett nála később. Minden kezdő hetente ránéz és virul a feje hogy feljebbkúszott a szám. Van egy vicces 10 pontból álló lista, ami újra meg újra felbukkan; annak a jeleit sorolja fel, hogy valaki már nem újonc a cégnél. Az egyik ilyen, hogy leszokik ennek az oldalnak a rendszeres megtekintéséről. Én is rég leszoktam már, de most újból megnéztem. Elgondolkodtató. (Azt hiszem, nem írhatom le, hogy milyen számokat látok ott.)
Egy ilyen évforduló sokmindent kiválthat az emberből. Leginkább mondjuk tök megfeledkezik róla, mint én is majdnem. Vagy akár lehetne ünnepelni is. Vagy eltöprengeni mindenfélén... Nekem most ez utóbbi jutott, bár nem tudatosan.
Vannak az embernek mindig hullámhegyei és -völgyei. Nekem elég tipikus szokott lenni az október-november környékén jelentkező őszi depi, amikor már sötét van, nyirkos hideg az idő. Tavaly ez kimaradt, nyilván a töménytelen újdonságnak, és a kaliforniai napsütésnek is köszönhetően. Idén úgy fest, hogy előrébb jött. A szeptember megérkeztével azonnal véget ért a nyár, semmi vénasszonyos utózönge (legalábbis egyelőre). A nyomott idő engem is nyomottá tesz, sokat alszom, fáradt vagyok nappal is. Közben olvasom a rengeteg e-mailt jobbnál jobb otthoni programokról, amikről mind le fogok maradni. Felerősödött bennem mindaz, amiről eddig igyekeztem nem beszélni a blogban, de valahol mindig bennem van. Hiányoznak a kedves ismerősök, az összejövetelek, meg valahogy úgy minden, amit megszoktam és megszerettem Magyarországon. Nagyon-nagyon sok jó oldala van az itteni létnek, de megvannak azok a mozzanatok is, amik miatt sokszor bizony egyáltalán nem könnyű. Azt hiszem, aki igazán ismer engem, az sokkal könnyebben megérti, hogy mire is gondolok.
Tervezgetek, számvetek, gondolkodom, próbálok valami értelmeset kitalálni, hogy mégis meddig fogom itt csinálni ezt az egészet, és ha egyszer már nem, akkor helyette majd mit, és hogy addig is hogyan lehetne valahogy sokkal jobban csinálni. Semmi okosat nem tudok kitalálni. Nem lehetne mondjuk megfogni az egész épületet és átrakni Budapestre, az összes benne dolgozó kollégával együtt? Nem, nem lehetne. Van valakinek valami jobb ötlete?
Hát most épp ez van. Depi és honvágy. Ne aggódjatok, majd elmúlik...
Van egy belső oldal a cégben, „G%gle” a neve, itt mindenki megnézheti, hogy az összes alkalmazott, illetve a vele azonos típusúak (esetemben ugyebár szoftvermérnökök) hány százaléka kezdett nála később. Minden kezdő hetente ránéz és virul a feje hogy feljebbkúszott a szám. Van egy vicces 10 pontból álló lista, ami újra meg újra felbukkan; annak a jeleit sorolja fel, hogy valaki már nem újonc a cégnél. Az egyik ilyen, hogy leszokik ennek az oldalnak a rendszeres megtekintéséről. Én is rég leszoktam már, de most újból megnéztem. Elgondolkodtató. (Azt hiszem, nem írhatom le, hogy milyen számokat látok ott.)
Egy ilyen évforduló sokmindent kiválthat az emberből. Leginkább mondjuk tök megfeledkezik róla, mint én is majdnem. Vagy akár lehetne ünnepelni is. Vagy eltöprengeni mindenfélén... Nekem most ez utóbbi jutott, bár nem tudatosan.
Vannak az embernek mindig hullámhegyei és -völgyei. Nekem elég tipikus szokott lenni az október-november környékén jelentkező őszi depi, amikor már sötét van, nyirkos hideg az idő. Tavaly ez kimaradt, nyilván a töménytelen újdonságnak, és a kaliforniai napsütésnek is köszönhetően. Idén úgy fest, hogy előrébb jött. A szeptember megérkeztével azonnal véget ért a nyár, semmi vénasszonyos utózönge (legalábbis egyelőre). A nyomott idő engem is nyomottá tesz, sokat alszom, fáradt vagyok nappal is. Közben olvasom a rengeteg e-mailt jobbnál jobb otthoni programokról, amikről mind le fogok maradni. Felerősödött bennem mindaz, amiről eddig igyekeztem nem beszélni a blogban, de valahol mindig bennem van. Hiányoznak a kedves ismerősök, az összejövetelek, meg valahogy úgy minden, amit megszoktam és megszerettem Magyarországon. Nagyon-nagyon sok jó oldala van az itteni létnek, de megvannak azok a mozzanatok is, amik miatt sokszor bizony egyáltalán nem könnyű. Azt hiszem, aki igazán ismer engem, az sokkal könnyebben megérti, hogy mire is gondolok.
Tervezgetek, számvetek, gondolkodom, próbálok valami értelmeset kitalálni, hogy mégis meddig fogom itt csinálni ezt az egészet, és ha egyszer már nem, akkor helyette majd mit, és hogy addig is hogyan lehetne valahogy sokkal jobban csinálni. Semmi okosat nem tudok kitalálni. Nem lehetne mondjuk megfogni az egész épületet és átrakni Budapestre, az összes benne dolgozó kollégával együtt? Nem, nem lehetne. Van valakinek valami jobb ötlete?
Hát most épp ez van. Depi és honvágy. Ne aggódjatok, majd elmúlik...
2008/09/21
Jogsi
Van szép új jogsim. Svájci.
Ideköltözés után csak 1 éven keresztül érvényes a külföldi, le kell cserélni ittenire. Ráadásul ha később cserélteti le az ember, akkor a procedúra is jóval bonyolultabb (bár egyes meg nem erősített szóbeszédek szerint 1 évnél nagyobb a határ ebben az esetben).
A svájci jogosítványnak van egy olyan érdekes tulajdonsága, hogy nem jár le, nem kell sosem meghosszabbítani. Csak azt nem tudom még, hogy ha visszaköltözöm Magyarországra, akkor vissza kell-e cserélnem magyarra.
Szóval ügyintézés svájci módra. Ki kell tölteni egy formanyomtatványt, ami a netről letölthető, természetesen csak németül. El kell menni optikushoz, aki mindenféle egyszerű vizsgálatokat csinál. A gyártól száz méterre van egy. Felhívtam időpontot egyeztetni, mondtam neki hogy külföldi jogsi cseréjéhez kéne, mire az első kérdése az volt, hogy én is a Google-nál dolgozom-e :-)
Időpontot egyeztetni tök fölösleges volt. Az egyébként teljesen nulla forgalmúnak tűnő boltban volt valaki előttem, akivel türelmesen foglalkozott a pacák, majd amikor ő elment, akkor jöttem én, sűrű bocsánatkérések közepette a kábé 10 perc csúszásért. Szerintem ha spontán beállítottam volna, akkor sem kellett volna többet várnom. Negyed órás vizsgálat (felolvasni az egyre kisebb számokat, szólni hogy mikor veszem észre a hátulról érkező kis gömböt stb.), papírokat kitölti, le sem ellenőrzi hogy én vagyok-e én.
A következő lépés a fénykép megkeresése itthon. Az ezt követő pedig egy jól definiált helyre elmenni (alig pár buszmegálló itthonról, és pár villamosmegálló a cégtől) az egy szem kitöltött papírral, régi jogsival, meg az itteni mittoménmilyen igazolvánnyal. Beállni az egyetlen sorba. Iszonyú pechem volt, szokásom szerint olyankor érkeztem amikor hosszú volt a sor, így talán három perc is volt amit várnom kellett. Aztán a pacák elvette a régi jogsit meg a papírt, meggyőződött róla hogy én tényleg én vagyok, és adott ideiglenes jogsit. (Igen, tudtam hogy fogok kapni „ideiglenes jogsit”, azonban kissé meglepett, hogy ez technikailag a régi jogsi két lapjának fénymásolatát jelenti egy A4-es papíron. Elképzelem, mi lenne, ha Magyarországon vezetnék és igazoltatna egy rendőr – „Köszönöm szépen, további jó utat!” – mondaná bizonyára.)
A pacák még azt is gyorsan megnézte valahol a számítógépben, hogy most kábé két hét az átfutási idő, aztán majd postán küldik. (Normális sima levéllel persze, minek ajánlottal szórakozni, ahol a sima is megbízható?)
Ez volt most csütörtökön. Mit gondoltok, szombaton mit találtam a postaládában?
Ideköltözés után csak 1 éven keresztül érvényes a külföldi, le kell cserélni ittenire. Ráadásul ha később cserélteti le az ember, akkor a procedúra is jóval bonyolultabb (bár egyes meg nem erősített szóbeszédek szerint 1 évnél nagyobb a határ ebben az esetben).
A svájci jogosítványnak van egy olyan érdekes tulajdonsága, hogy nem jár le, nem kell sosem meghosszabbítani. Csak azt nem tudom még, hogy ha visszaköltözöm Magyarországra, akkor vissza kell-e cserélnem magyarra.
Szóval ügyintézés svájci módra. Ki kell tölteni egy formanyomtatványt, ami a netről letölthető, természetesen csak németül. El kell menni optikushoz, aki mindenféle egyszerű vizsgálatokat csinál. A gyártól száz méterre van egy. Felhívtam időpontot egyeztetni, mondtam neki hogy külföldi jogsi cseréjéhez kéne, mire az első kérdése az volt, hogy én is a Google-nál dolgozom-e :-)
Időpontot egyeztetni tök fölösleges volt. Az egyébként teljesen nulla forgalmúnak tűnő boltban volt valaki előttem, akivel türelmesen foglalkozott a pacák, majd amikor ő elment, akkor jöttem én, sűrű bocsánatkérések közepette a kábé 10 perc csúszásért. Szerintem ha spontán beállítottam volna, akkor sem kellett volna többet várnom. Negyed órás vizsgálat (felolvasni az egyre kisebb számokat, szólni hogy mikor veszem észre a hátulról érkező kis gömböt stb.), papírokat kitölti, le sem ellenőrzi hogy én vagyok-e én.
A következő lépés a fénykép megkeresése itthon. Az ezt követő pedig egy jól definiált helyre elmenni (alig pár buszmegálló itthonról, és pár villamosmegálló a cégtől) az egy szem kitöltött papírral, régi jogsival, meg az itteni mittoménmilyen igazolvánnyal. Beállni az egyetlen sorba. Iszonyú pechem volt, szokásom szerint olyankor érkeztem amikor hosszú volt a sor, így talán három perc is volt amit várnom kellett. Aztán a pacák elvette a régi jogsit meg a papírt, meggyőződött róla hogy én tényleg én vagyok, és adott ideiglenes jogsit. (Igen, tudtam hogy fogok kapni „ideiglenes jogsit”, azonban kissé meglepett, hogy ez technikailag a régi jogsi két lapjának fénymásolatát jelenti egy A4-es papíron. Elképzelem, mi lenne, ha Magyarországon vezetnék és igazoltatna egy rendőr – „Köszönöm szépen, további jó utat!” – mondaná bizonyára.)
A pacák még azt is gyorsan megnézte valahol a számítógépben, hogy most kábé két hét az átfutási idő, aztán majd postán küldik. (Normális sima levéllel persze, minek ajánlottal szórakozni, ahol a sima is megbízható?)
Ez volt most csütörtökön. Mit gondoltok, szombaton mit találtam a postaládában?
2008/09/15
Nyárvége
Az augusztussal együtt sajnos a nyár is hirtelen véget ért. Befejezésnek volt még egy kis Neuchâtel (ejtsd: nösatel), meg egy kis Basel (ejtsd: bázel :-)). Mindkettő csak úgy, miért is ne alapon. És persze mindkét helyen megmártózva a helyi tóban/folyóban. Meg kattintgatva céltalanul a fényképezővel, ahogy szoktam...
2008/09/06
Hajógyár
Hat deci a sör, négy centi a mézes ágyas meggy, vödörnyi a koktél. Tejbepapi a Cowbino bárban. Sehol egy túró rudi.
Ismerősök Pestről, Zürichből, Dublinból, Glasgowból.
Depeche tribute bemelegítésnek, valami afrikai dobolós banda megadja a hangulatot jól, Matilda & ROMengi ZOR (bármit is jelentsen ez) játssza a talpalávalót, R.E.M.-et alig hallani, nemsoká úgyis jönnek Zürichbe, így a Hold fogyatkozó fénye alatt inkább át Goran Bregovićra, Korda Gyuriékra „sajnos” nem férni be (ha már Uhrin Benedekről rég nem hallottunk), Anima Sound System kellő alkoholszint esetén meglepően jó. Elmaradhatatlan kukazene.
Piknik Park zúzza tisztességesen, Queen emlékzenekarral együtt énekel mindenki teli torokból, Besh o droM sajnos ezzel egyidőben, így ez most kimaradt, Parno Graszt újra jó kis pörgős romamuzsika, Kaláka fergeteges siker, Erik Sumo Bandre meg egyszerűen nem találni jelzőket.
Két nap egmontjönnisziget.
Ismerősök Pestről, Zürichből, Dublinból, Glasgowból.
Depeche tribute bemelegítésnek, valami afrikai dobolós banda megadja a hangulatot jól, Matilda & ROMengi ZOR (bármit is jelentsen ez) játssza a talpalávalót, R.E.M.-et alig hallani, nemsoká úgyis jönnek Zürichbe, így a Hold fogyatkozó fénye alatt inkább át Goran Bregovićra, Korda Gyuriékra „sajnos” nem férni be (ha már Uhrin Benedekről rég nem hallottunk), Anima Sound System kellő alkoholszint esetén meglepően jó. Elmaradhatatlan kukazene.
Piknik Park zúzza tisztességesen, Queen emlékzenekarral együtt énekel mindenki teli torokból, Besh o droM sajnos ezzel egyidőben, így ez most kimaradt, Parno Graszt újra jó kis pörgős romamuzsika, Kaláka fergeteges siker, Erik Sumo Bandre meg egyszerűen nem találni jelzőket.
Két nap egmontjönnisziget.
2008/08/31
Pilatus
Úgy alakult az idei nyár, hogy nem sok hétvégét töltöttem Svájcban. Mondhatni, kifejezetten keveset. Az aug. 9–10. véletlenül épp ilyen volt.
Szombaton a Streed Parade volt a nagy szám. Tüc-tüc-tüc-tüc. Mennek a kamionok. Az Andrássy úti hasonló nagyon messze elbújhat emögött. Zürichben 300.000-en laknak, ezen a rendezvényen állítólag 850.000-en voltak, mindenféle nagyon gáz extravagáns öltözetben (bár a szigszalagból két X jel a melltartó helyett kifejezetten tetszett – bocsi, nincs fénykép). Ha bejönne ez a típusú buli, akkor biztosan nagyon tetszett volna. De mivel falra mászom a tüc-tüctől meg úgy egészében ettől a stílustól, na meg a lépni nem lehet mértékű tömegtől, ezért tulajdonképpen szörnyű volt. Mindegy, megnéztem.
Vasárnapra valami nyugisabb dukált. Körülnéztem a neten, és találomra kiválasztottam a Pilatus nevű hegyet Luzern közelében. Mindössze 2100 méter magas, de legalább közel van. A gyaloglást leszámítva kétféleképp lehet feljutni a tetejére: sífelvonóval, valamint fogaskerekűvel. Utóbbi nem kispálya: 48%-os (25°-os) emelkedésével a világ legmeredekebb fogaskerekűje. A fényképek a neten lenyűgözőek voltak, de persze nyilvánvaló volt, hogy ha én benne ülök a fogaskerekűben, akkor nem fogok tudni olyan fényképet készíteni, amiben a fogas kívülről látszik a sziklák között.
Befizettem egy körre: hajóval a fogas aljáig, azzal fel, lanovkával le, majd busszal vissza Luzernbe. A hajóút csodálatos volt, de picit hosszabb, mint gondoltam volna, és tulajdonképpen már hajóztam párszor mindenféle tavon, tehát nem volt annyira különleges. Mindvégig lehetett látni a Pilatus hegyet. Elkaptam több ottani ember beszélgetését, akik mondták, hogy nagyon hosszú idő óta most van először ilyen gyönyörű tiszta idő, nem csoda tehát, ha mindenki hirtelen fel akar menni. A tiszta időt kezdte azonban kissé megtörni egy felhő, amelyik épp a Pilatus csúcsa felett jelent meg a semmiből, és ott állt, nem akart arrébbmenni.
A különösen szép időnek vannak apró hátrányai is, mint például a másfél órás sor a fogaskerekű aljánál. Sebaj, igazán megérte. Negyven perc az út, és csak középen van kitérő, innen rövid fejszámolással az jön ki, hogy negyven percenként indul. Ekkor azonban több (kábé négy) különálló kocsi is viszonylag rövid időn belül követi egymást. Ezt összevetve a kanyargó úttal máris megdőlt a fenti elmélet, miszerint nem fogok tudni kívülről sziklafalban felkapaszkodó fogast fotózni.
A fogak nem fölfelé állnak, mint a svábhegyi meg egyéb átlagos fogaskerekűknél, hanem kétoldalra. Emiatt hagyományos váltót nem lehet csinálni, minden egyéb fura konstrukciókat alakítottak ki. A lenti végállomásnál két vágány van, a legalján egy kocsinyi síndarab (utasok nélkül sajnos) csúszik át oldalra a kettő között, tisztára Picasso kalandjai feeling, majd a másikon picit följebb megy a kocsi, hogy a többi is mögéférjen. Vicces az is, ahogy az alsó végéből vezeti fölfelé a sofőr egy rövid szakaszon. A középső találkahelynél egymás mellett van egy balkanyaros és egy jobbkanyaros síndarab, és mindig a megfelelő csúszik be. A felső végállomásnál meg teljesen kiakadtam, ugyanis a váltónál a sín az egyik irányba kanyarodott, és elképzelésem sem volt, hogy hogyan tudják átváltani a másik irányba. Aztán dobtam egy hátast. Illetve a váltó dobott egyet. A kanyarodó síndarabot tartó lap átfordult fejjel lefelé.
Lélegzetelállítóan csodás tájakon ment fölfelé a fogas, és tényleg hihetetlen volt, hogy milyen hirtelen emelkedik, és ezt milyen hosszú távon át.
Felértünk a tetejére, ahol újabb hihetetlen meglepetés várt rám. Az egyik irányba fantasztikus kilátás a tavakra, hegyekre, a másik irányba pedig karnyújtásnyira a végtelen mély világosszürkeség.
A későn kelős életmód a hétvégi Svájcnézéssel nehezen egyeztethető össze. Kábé talán tízkor indulhattam otthonról, délután háromra voltam fent. Nem szabad. Hajnali 6-kor kell elindulni, ha Svájcot látni akarja az ember. Az utolsó felvonó ugyanis délután 6-kor megy le. Hülyék ezek a Svájciak. Nyár van, világos van, napsütés van, és mint a múltkor már nagy bölcsen megállapítottam, a délután 6 olyan, mint Pesten az 5 óra 20. Mitöbb, iszonyú hosszú sor állt a felvonóhoz, ráadásul ez olyan, ahol csak 2 nagy kabin van, aminek igen pici az áteresztőképessége. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy mennyi kedvem volt beállni a sorba.
Van több kilátópont is a hegyen, a közeliek közül a legmesszebbi, ahova elmentem, kábé húsz perc kényelmes séta lehetett, sziklaoldalba vájt turistaúttal, alagúttal, közvetlen az út mellett legelésző zergékkel, és csodálatos kilátással. Mire visszaértem, legnagyob örömömre eltűnt a felhő, így kilátás nyílt Luzernre és a meghatározhatatlan alakú tóra is. Bedobtam egy Kirsch-tortát (az első harapásnál kaptam észbe, hogy hoppá, igen, Svájcban a Kirsch szó a cseresznyepáleszt jelenti), megnéztem két paraglidingos emberkét elindulni, majd szomorúan én is elindultam lefelé. Ismeretlen terepen nem akartam megjárni, hogy ottragadok a hegytetőn, hirtelen 1500 méter szintkülönbségű lefelé gyalogláshoz sem volt kedvem. Bár nagyon-nagyon sok ember volt ott fenn, és szemlátomást mégsem tök hülyék a svájciak: nyilván jár a felvonó addig, amíg van rá igény, nem szivatják meg este 6-kor a többszáz ottragadt turistát. Vonzó lett volna a felvonós túra közepén (ahol át kell szállni másik felvonóba) a bobpálya és kalandpark, de mint megállapítottam, ezekhez mind jóval korábban illett volna elindulni. És még mindig ott volt a végtelen hosszú sor, amihez semmi kedvem sem volt. Ráadásul felvonóztam én már nagyon sokszor, de a fogas valami elképesztően hihetetlen volt. Meg is beszéltem a pacákkal, hogy a jegyemmel inkább a fogassal mennék le, így tök jól jártam, sorban állnom sem kellett sokat, és a lefelé út is hatalmas élmény volt.
Luzernbe visszaérve már „biztonságban” éreztem magam, nem ragadhatok ott. Úgy éreztem, hiányzik még valami ahhoz, hogy teljes legyen a nap. Várt a tó. Villám csobb, hogy törölköző híján még a lemenő Nap megszáríthasson.
Hihetetlenül szép helyeken jártam, bár részben saját hülyeségemből nem tudtam olyan hosszú időn keresztül élvezni, mint szerettem volna. Például jó lett volna kidőlni napozni, vagy kajálni egy rendeset, de nem fért bele. Legközelebb két (vagy több) napra kell menni, kora reggel indulni, valahol útközben megszállni, kirándulni egy hatalmasat, magasan lévő hidegvizű tengerszemben csobbanni. Attól tartok, hogy idén már nem. Majd jövőre.
Szombaton a Streed Parade volt a nagy szám. Tüc-tüc-tüc-tüc. Mennek a kamionok. Az Andrássy úti hasonló nagyon messze elbújhat emögött. Zürichben 300.000-en laknak, ezen a rendezvényen állítólag 850.000-en voltak, mindenféle nagyon gáz extravagáns öltözetben (bár a szigszalagból két X jel a melltartó helyett kifejezetten tetszett – bocsi, nincs fénykép). Ha bejönne ez a típusú buli, akkor biztosan nagyon tetszett volna. De mivel falra mászom a tüc-tüctől meg úgy egészében ettől a stílustól, na meg a lépni nem lehet mértékű tömegtől, ezért tulajdonképpen szörnyű volt. Mindegy, megnéztem.
Vasárnapra valami nyugisabb dukált. Körülnéztem a neten, és találomra kiválasztottam a Pilatus nevű hegyet Luzern közelében. Mindössze 2100 méter magas, de legalább közel van. A gyaloglást leszámítva kétféleképp lehet feljutni a tetejére: sífelvonóval, valamint fogaskerekűvel. Utóbbi nem kispálya: 48%-os (25°-os) emelkedésével a világ legmeredekebb fogaskerekűje. A fényképek a neten lenyűgözőek voltak, de persze nyilvánvaló volt, hogy ha én benne ülök a fogaskerekűben, akkor nem fogok tudni olyan fényképet készíteni, amiben a fogas kívülről látszik a sziklák között.
Befizettem egy körre: hajóval a fogas aljáig, azzal fel, lanovkával le, majd busszal vissza Luzernbe. A hajóút csodálatos volt, de picit hosszabb, mint gondoltam volna, és tulajdonképpen már hajóztam párszor mindenféle tavon, tehát nem volt annyira különleges. Mindvégig lehetett látni a Pilatus hegyet. Elkaptam több ottani ember beszélgetését, akik mondták, hogy nagyon hosszú idő óta most van először ilyen gyönyörű tiszta idő, nem csoda tehát, ha mindenki hirtelen fel akar menni. A tiszta időt kezdte azonban kissé megtörni egy felhő, amelyik épp a Pilatus csúcsa felett jelent meg a semmiből, és ott állt, nem akart arrébbmenni.
A különösen szép időnek vannak apró hátrányai is, mint például a másfél órás sor a fogaskerekű aljánál. Sebaj, igazán megérte. Negyven perc az út, és csak középen van kitérő, innen rövid fejszámolással az jön ki, hogy negyven percenként indul. Ekkor azonban több (kábé négy) különálló kocsi is viszonylag rövid időn belül követi egymást. Ezt összevetve a kanyargó úttal máris megdőlt a fenti elmélet, miszerint nem fogok tudni kívülről sziklafalban felkapaszkodó fogast fotózni.
A fogak nem fölfelé állnak, mint a svábhegyi meg egyéb átlagos fogaskerekűknél, hanem kétoldalra. Emiatt hagyományos váltót nem lehet csinálni, minden egyéb fura konstrukciókat alakítottak ki. A lenti végállomásnál két vágány van, a legalján egy kocsinyi síndarab (utasok nélkül sajnos) csúszik át oldalra a kettő között, tisztára Picasso kalandjai feeling, majd a másikon picit följebb megy a kocsi, hogy a többi is mögéférjen. Vicces az is, ahogy az alsó végéből vezeti fölfelé a sofőr egy rövid szakaszon. A középső találkahelynél egymás mellett van egy balkanyaros és egy jobbkanyaros síndarab, és mindig a megfelelő csúszik be. A felső végállomásnál meg teljesen kiakadtam, ugyanis a váltónál a sín az egyik irányba kanyarodott, és elképzelésem sem volt, hogy hogyan tudják átváltani a másik irányba. Aztán dobtam egy hátast. Illetve a váltó dobott egyet. A kanyarodó síndarabot tartó lap átfordult fejjel lefelé.
Lélegzetelállítóan csodás tájakon ment fölfelé a fogas, és tényleg hihetetlen volt, hogy milyen hirtelen emelkedik, és ezt milyen hosszú távon át.
Felértünk a tetejére, ahol újabb hihetetlen meglepetés várt rám. Az egyik irányba fantasztikus kilátás a tavakra, hegyekre, a másik irányba pedig karnyújtásnyira a végtelen mély világosszürkeség.
A későn kelős életmód a hétvégi Svájcnézéssel nehezen egyeztethető össze. Kábé talán tízkor indulhattam otthonról, délután háromra voltam fent. Nem szabad. Hajnali 6-kor kell elindulni, ha Svájcot látni akarja az ember. Az utolsó felvonó ugyanis délután 6-kor megy le. Hülyék ezek a Svájciak. Nyár van, világos van, napsütés van, és mint a múltkor már nagy bölcsen megállapítottam, a délután 6 olyan, mint Pesten az 5 óra 20. Mitöbb, iszonyú hosszú sor állt a felvonóhoz, ráadásul ez olyan, ahol csak 2 nagy kabin van, aminek igen pici az áteresztőképessége. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy mennyi kedvem volt beállni a sorba.
Van több kilátópont is a hegyen, a közeliek közül a legmesszebbi, ahova elmentem, kábé húsz perc kényelmes séta lehetett, sziklaoldalba vájt turistaúttal, alagúttal, közvetlen az út mellett legelésző zergékkel, és csodálatos kilátással. Mire visszaértem, legnagyob örömömre eltűnt a felhő, így kilátás nyílt Luzernre és a meghatározhatatlan alakú tóra is. Bedobtam egy Kirsch-tortát (az első harapásnál kaptam észbe, hogy hoppá, igen, Svájcban a Kirsch szó a cseresznyepáleszt jelenti), megnéztem két paraglidingos emberkét elindulni, majd szomorúan én is elindultam lefelé. Ismeretlen terepen nem akartam megjárni, hogy ottragadok a hegytetőn, hirtelen 1500 méter szintkülönbségű lefelé gyalogláshoz sem volt kedvem. Bár nagyon-nagyon sok ember volt ott fenn, és szemlátomást mégsem tök hülyék a svájciak: nyilván jár a felvonó addig, amíg van rá igény, nem szivatják meg este 6-kor a többszáz ottragadt turistát. Vonzó lett volna a felvonós túra közepén (ahol át kell szállni másik felvonóba) a bobpálya és kalandpark, de mint megállapítottam, ezekhez mind jóval korábban illett volna elindulni. És még mindig ott volt a végtelen hosszú sor, amihez semmi kedvem sem volt. Ráadásul felvonóztam én már nagyon sokszor, de a fogas valami elképesztően hihetetlen volt. Meg is beszéltem a pacákkal, hogy a jegyemmel inkább a fogassal mennék le, így tök jól jártam, sorban állnom sem kellett sokat, és a lefelé út is hatalmas élmény volt.
Luzernbe visszaérve már „biztonságban” éreztem magam, nem ragadhatok ott. Úgy éreztem, hiányzik még valami ahhoz, hogy teljes legyen a nap. Várt a tó. Villám csobb, hogy törölköző híján még a lemenő Nap megszáríthasson.
Hihetetlenül szép helyeken jártam, bár részben saját hülyeségemből nem tudtam olyan hosszú időn keresztül élvezni, mint szerettem volna. Például jó lett volna kidőlni napozni, vagy kajálni egy rendeset, de nem fért bele. Legközelebb két (vagy több) napra kell menni, kora reggel indulni, valahol útközben megszállni, kirándulni egy hatalmasat, magasan lévő hidegvizű tengerszemben csobbanni. Attól tartok, hogy idén már nem. Majd jövőre.
2008/08/21
Piazza Grande
Egyszer régen, nagyon régen két fiatal fogta magát, meg néhány hangszert, és csináltak egy lemezt. Írtak többek közt egy dalt, amely a JFK gyilkosság után bennük kavargó érzésekről szól. Két gitár, két énekhang, semmi több. Az albumot kiadták, majd az alkalmi banda szét is vált. A dalt párszor eljátszották a rádióban, de nem aratott különösebb sikert. Producerük viszont gondolt egyet, tudtuk nélkül más zenészekkel rájátszatott elektromos gitárt, basszusgitárt és dobot, és újra kiadta. Ezúttal hatalmas siker lett belőle, melyen felbuzdulva újra összeállt a két srác. Második lemezükre is rárakták a dalt, ezzel a felturbózott hangszereléssel. Közös karrierjük eredménye összesen öt stúdióalbum és számtalan napjainkban is ismert és népszerű világsláger lett.
Egyikük Locarnóban adott koncertet. Sajnos főleg saját szólókarrierjének dalaiból, amik azért általában nem annyira kiemelkedően jók. Csak úgy egyszerűen jók.
Ha még nem jöttél rá, hogy melyik együttesről és melyik dalról van szó, a locarnói fényképek segíthetnek.
Egyikük Locarnóban adott koncertet. Sajnos főleg saját szólókarrierjének dalaiból, amik azért általában nem annyira kiemelkedően jók. Csak úgy egyszerűen jók.
Ha még nem jöttél rá, hogy melyik együttesről és melyik dalról van szó, a locarnói fényképek segíthetnek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
