Brazil buli táncosokkal, élőzenével LA-ben... Napfény, meleg, a gyár irodája kilátással az óceánpartra Santa Monicában... Tapsi Hapsi csillaga az utca kövén, asszem kitaláljátok hogy hol... Van ám itt élet! :-)
2010/02/23
What's Up, Doc?
Brazil buli táncosokkal, élőzenével LA-ben... Napfény, meleg, a gyár irodája kilátással az óceánpartra Santa Monicában... Tapsi Hapsi csillaga az utca kövén, asszem kitaláljátok hogy hol... Van ám itt élet! :-)
2010/02/20
Búcsú az iGoogle-től
Tegnap este elmentünk a közeli bárba, és jól berúgtunk. Na jó, annyira nagyon nem, de azért eléggé. Ez az egyetlen bár a cég közelében, és már-már hagyomány, hogy valahányszor valaki elhagyja az iGoogle projektet, itt van a búcsú parti. A tegnapi az enyém volt. Voltunk páran, aztán egyre kevesebben, a végén meg alig. Rövid volt. És még így is meglepően sokminden számomra újdonság derült ki kollégáimról.
Ma töltöttem az utolsó napot a csapattal. Doksik csiszolgatása magam után, meg ilyesmik. A nap végéhez közeledvén először írtam egy rövidke elköszönő e-mailt a csapat levlistájára. Azt hiszem, ez volt talán a legnehezebb e-mail a cégen belül amit valaha írtam. Hiába gondolkoztam, nem jutott eszembe semmi okos. Végülis teljesen sablonos, üres, rövid lett. Közben azért elgondolkoztam pár dolgon... Aztán a kevéske még ott lévő embertől egyenként elköszöntem, beszélgettem kivel csak pár szót, kivel többet. Nagyon nehéz volt. Nem tudom, hogy miért, de mégis fájt, és még mindig fáj. A hangom is elcsuklott párszor. Nem tudom, mi jár bennem. Hiszen emberileg nem igazán kerültünk közel egymáshoz, szakmailag meg pláne nem volt gördülékenynek nevezhető a központi csapat és a kihelyezett iroda kapcsolata. Mégis, végigfutottak olyan gondolatok a fejemben, hogy lehet hogy most láttam őket utoljára, és esetleg a cég főhadiszállásáról is végleg jöttem ma el. Valami nagyon facsarja a szívem, de nem igazán tudom hogy mi az. Talán épp az, hogy két és fél év oly hirtelen elrepült, és ezalatt nem volt lehetőségem megismerni őket. Bár azt hiszem, az igazi ok valahol ennél mélyebben keresendő...
Ma töltöttem az utolsó napot a csapattal. Doksik csiszolgatása magam után, meg ilyesmik. A nap végéhez közeledvén először írtam egy rövidke elköszönő e-mailt a csapat levlistájára. Azt hiszem, ez volt talán a legnehezebb e-mail a cégen belül amit valaha írtam. Hiába gondolkoztam, nem jutott eszembe semmi okos. Végülis teljesen sablonos, üres, rövid lett. Közben azért elgondolkoztam pár dolgon... Aztán a kevéske még ott lévő embertől egyenként elköszöntem, beszélgettem kivel csak pár szót, kivel többet. Nagyon nehéz volt. Nem tudom, hogy miért, de mégis fájt, és még mindig fáj. A hangom is elcsuklott párszor. Nem tudom, mi jár bennem. Hiszen emberileg nem igazán kerültünk közel egymáshoz, szakmailag meg pláne nem volt gördülékenynek nevezhető a központi csapat és a kihelyezett iroda kapcsolata. Mégis, végigfutottak olyan gondolatok a fejemben, hogy lehet hogy most láttam őket utoljára, és esetleg a cég főhadiszállásáról is végleg jöttem ma el. Valami nagyon facsarja a szívem, de nem igazán tudom hogy mi az. Talán épp az, hogy két és fél év oly hirtelen elrepült, és ezalatt nem volt lehetőségem megismerni őket. Bár azt hiszem, az igazi ok valahol ennél mélyebben keresendő...
2010/01/28
Sárga cserebogár
Megérkeztem Ámerikába ismét.
Az indulás előtt lefoglaltam egy bérautót. Volt valami konkrét típusról kép a neten, mellette naná ott a szöveg hogy „vagy valami hasonló”.
Most itt a helyszínen a nő rámutatott hogy na akkor itt ebből a sorból válasszak egyet. Volt két itteni mérce szerinti közepes (otthoni szerint tehát inkább nagy) normális autó, fogalmam sincs hogy milyen márkák, mert amint megláttam mögöttük a metálkék és a sárga bogarat, már nem is érdekelt. Igaz, ennek alig fért be az egy szem bőröndöm a csomagtartójába, de ez legyen a legkisebb gond! Már csak az a kérdés foglalkoztat, hogy vajon a jó színt választottam-e – bár azt hiszem igen.
Az indulás előtt lefoglaltam egy bérautót. Volt valami konkrét típusról kép a neten, mellette naná ott a szöveg hogy „vagy valami hasonló”.
Most itt a helyszínen a nő rámutatott hogy na akkor itt ebből a sorból válasszak egyet. Volt két itteni mérce szerinti közepes (otthoni szerint tehát inkább nagy) normális autó, fogalmam sincs hogy milyen márkák, mert amint megláttam mögöttük a metálkék és a sárga bogarat, már nem is érdekelt. Igaz, ennek alig fért be az egy szem bőröndöm a csomagtartójába, de ez legyen a legkisebb gond! Már csak az a kérdés foglalkoztat, hogy vajon a jó színt választottam-e – bár azt hiszem igen.
2010/01/25
Látástól vakulásig
A hétvégét tévénézéssel töltöttem. Nem olyan, hanem amolyan értelemben. Ma reggel pedig megvettem és Balázs segítségével hazahoztuk.
(A tévégyártók számára volna két üzenetem. Az egyik: igazán gyárthatnának matt fekete keretű tévét is, nonszensz hogy körülbelül nyolcszáztizenhét féle fényes fekete és egészen pontosan nulla matt fekete keretű készülék közül kellett választanom, pedig a matt hatalmas előnnyel indult volna.
A másik, és itt mély tisztelet a kivételnek, amelyik igen tisztelt kivétel egyik darabját sikerült véletlenül kifognom: amikor 6,2 millió kicsike ledecske villódzó fénye tudatja velem, hogy a tévé be van kapcsolva, akkor ne rontsa már el az élményt még egy „be vagyok kapcsolva” funkciójú led valahol a kereten.)
Ha esetleg valaki azon töprengene, hogy miért pont most, amikor holnapután utazom el egy hónapra... nos a kérdés teljesen jogos. A válasz pedig roppant egyszerű. Egy hirtelen gondolattól vezérelve írtam a céges levlistára, hogy érdekel-e valakit egy lakás egy hónapra. Nem igazán számítottam válaszra, bár a zürichi körülményeket ismerve így utólag ez elég kishitűség volt. A jelentkezőnek egyetlen igazán komoly aggálya volt, amely megingathatta volna az üzletet, ez pedig a tévé hiánya. És mivel már régebben is kacérkodtam a gondolattal, hát, épp ideje volt belevágni.
Ha meg már lúd, legyen kövér... na jó, ez elég vacak hasonlat, kövérnek nevezni egy lapos tévét :) Szóval egy hétvége alatt végiggondoltam, hogy ha kicsit veszek, akkor azt nem nagyon fogom használni, mondjuk továbbra is a laptopomon fogom nézni a South Parkot, ergó kidobott pénz. Ha viszont veszek egy szép nagyot, akkor azt élvezni fogom én is, és azon fogok videót nézni, tehát megéri. Hát így történt, hogy most épp 40"-os képátlón zavar a CNN a blog megírásában.
Lúd már volt, legyen ló is. Méghozzá a túloldala.
Úgy kábé ma-holnap van, hogy szétesik a zürichi csapatunk. Búcsúzóul elmentünk vacsizni, nem is akármilyen étterembe. A roppant finom vacsora mellett picit belekóstoltunk abba is, milyen lehet vakon élni.
Az étkező teremben teljes sötétség uralkodik. A legapróbb fény sem szivárog be, és nem szabad bevinni semmit sem, ami picit is világíthat. (Sőt igazából egyáltalán semmit sem érdemes bevinni, mert ha elejted, nem találod meg.) Nem olyan sötétségről van szó, amit pár perc alatt kezd megszokni az ember szeme, hanem olyanról, ahol órák után is teljesen mindegy hogy kinyitod vagy becsukod a szemed.
A pincérek vakok vagy gyengénlátók. Az elején kaptunk általános eligazítást, például név szerint bemutatták a mi pincérünket, hiszen ha valamit akartunk, szólítanunk kellett őt – más kommunikációs forma nem nagyon működött volna. Aztán „vonatozva” az asztalunkhoz vezetett minket, leültetett, és elmondta, hogy például a jobb kéznél találjuk a poharunkat, meg mindig mondta hogy mit hova rak, mi pedig kitapogattuk. Mint ahogy az elején azt is, hogy milyen messze ülünk a szemben lévőktől, vagy hogy a szomszéd pontosan merrefelé is nyújtja a kancsót. Arról nem is beszélve, hogy a tányéron hol van még étel, és ha ötször egymás után nem volt semmi a villán akkor ez azt jelenti-e hogy elfogyott (nem, nem jelenti azt).
Apéritif, bor, három fogásos menü – roppant finom volt mind, szépen gusztusosan tálalva... ó, várjunk csak... azt hiszem, akad amit a fantáziám tett hozzá. Életreszóló, leírhatatlan élmény volt!
(A tévégyártók számára volna két üzenetem. Az egyik: igazán gyárthatnának matt fekete keretű tévét is, nonszensz hogy körülbelül nyolcszáztizenhét féle fényes fekete és egészen pontosan nulla matt fekete keretű készülék közül kellett választanom, pedig a matt hatalmas előnnyel indult volna.
A másik, és itt mély tisztelet a kivételnek, amelyik igen tisztelt kivétel egyik darabját sikerült véletlenül kifognom: amikor 6,2 millió kicsike ledecske villódzó fénye tudatja velem, hogy a tévé be van kapcsolva, akkor ne rontsa már el az élményt még egy „be vagyok kapcsolva” funkciójú led valahol a kereten.)
Ha esetleg valaki azon töprengene, hogy miért pont most, amikor holnapután utazom el egy hónapra... nos a kérdés teljesen jogos. A válasz pedig roppant egyszerű. Egy hirtelen gondolattól vezérelve írtam a céges levlistára, hogy érdekel-e valakit egy lakás egy hónapra. Nem igazán számítottam válaszra, bár a zürichi körülményeket ismerve így utólag ez elég kishitűség volt. A jelentkezőnek egyetlen igazán komoly aggálya volt, amely megingathatta volna az üzletet, ez pedig a tévé hiánya. És mivel már régebben is kacérkodtam a gondolattal, hát, épp ideje volt belevágni.
Ha meg már lúd, legyen kövér... na jó, ez elég vacak hasonlat, kövérnek nevezni egy lapos tévét :) Szóval egy hétvége alatt végiggondoltam, hogy ha kicsit veszek, akkor azt nem nagyon fogom használni, mondjuk továbbra is a laptopomon fogom nézni a South Parkot, ergó kidobott pénz. Ha viszont veszek egy szép nagyot, akkor azt élvezni fogom én is, és azon fogok videót nézni, tehát megéri. Hát így történt, hogy most épp 40"-os képátlón zavar a CNN a blog megírásában.
Lúd már volt, legyen ló is. Méghozzá a túloldala.
Úgy kábé ma-holnap van, hogy szétesik a zürichi csapatunk. Búcsúzóul elmentünk vacsizni, nem is akármilyen étterembe. A roppant finom vacsora mellett picit belekóstoltunk abba is, milyen lehet vakon élni.
Az étkező teremben teljes sötétség uralkodik. A legapróbb fény sem szivárog be, és nem szabad bevinni semmit sem, ami picit is világíthat. (Sőt igazából egyáltalán semmit sem érdemes bevinni, mert ha elejted, nem találod meg.) Nem olyan sötétségről van szó, amit pár perc alatt kezd megszokni az ember szeme, hanem olyanról, ahol órák után is teljesen mindegy hogy kinyitod vagy becsukod a szemed.
A pincérek vakok vagy gyengénlátók. Az elején kaptunk általános eligazítást, például név szerint bemutatták a mi pincérünket, hiszen ha valamit akartunk, szólítanunk kellett őt – más kommunikációs forma nem nagyon működött volna. Aztán „vonatozva” az asztalunkhoz vezetett minket, leültetett, és elmondta, hogy például a jobb kéznél találjuk a poharunkat, meg mindig mondta hogy mit hova rak, mi pedig kitapogattuk. Mint ahogy az elején azt is, hogy milyen messze ülünk a szemben lévőktől, vagy hogy a szomszéd pontosan merrefelé is nyújtja a kancsót. Arról nem is beszélve, hogy a tányéron hol van még étel, és ha ötször egymás után nem volt semmi a villán akkor ez azt jelenti-e hogy elfogyott (nem, nem jelenti azt).
Apéritif, bor, három fogásos menü – roppant finom volt mind, szépen gusztusosan tálalva... ó, várjunk csak... azt hiszem, akad amit a fantáziám tett hozzá. Életreszóló, leírhatatlan élmény volt!
2010/01/09
egmontnemmennitaipei
Az úgy volt, hogy ma épp arról fogok blogolni, milyen is az élet a világ legmagasabb épületének 73. emeletén, a cég irodájában. De mégsem. Ennek két oka is van.
Az egyik az, hogy a dubajiak a hét elején toronymagasan (hehe) átvették a vezetést.
A másik pedig az, hogy miután közöltem hogy projektet fogok váltani, úgy gondolták, hogy talán mégsem kéne odarepülnöm a mostani projektem további sorsát megvitatni.
Azt mondják a cégben, hogy másfél–két év után teljesen oké, sőt, ajánlott is projektet váltani, hogy többmindent lásson és tanuljon az ember, és ne fásuljon bele a munkájába. Ez szerintem teljesen jó ötlet. Kombináljuk ezt össze azzal, hogy már több mint két éve itt vagyok ugyanazon a projekten (iGoogle), és hogy szerencsétlen módon négyen fejlesztők kvázi egyszerre kezdtünk, így mindenkinek most, szintén egyszerre jutott eszébe váltani. Olyannyira, hogy az is kérdéses, marad-e valami ebből a projektből Zürichben, vagy a többi iroda viszi tovább. Az azonban egyértelmű, hogy sem egyedül maradni, sem új emberek betanításával tölteni a következő fél évet nem épp a legizgalmasabb dolog. Így gyakorlatilag nem is igazán maradt választási lehetőségem, egyértelmű hogy nekem is váltanom kell.
Van egy belső program, amely arról szól, hogy szoftverfejlesztők fél évre átmennek szoftverüzemeltetői munkakörbe. Ez néha, fix időpontokban indul, legközelebb most március legelején, amikor én csatlakozni fogok. Az ezt követő fél évben tehát megtanulok remélhetőleg mindent, amit a kifelé nyújtott szolgáltatások üzemeltetésével kapcsolatban tudni lehet. Szóval ha lehal valamelyik rendszer, gondoljatok majd rám – lehet hogy én vagyok aki ledöglesztette, de az is lehet hogy én vagyok akit hajnali 3-kor ébreszt a csipogó hogy gyorsan meghegessze.
Azt mondják, a legtöbb embernek annyira megtetszik ez a meló, hogy vissza sem megy fejlesztőnek, hanem marad üzemeltető. Hát, ezt én most még nem tudom elképzelni magamról, szerintem fél év nekem ebből pont elég lesz (sokkal inkább a kíváncsiság hajt, mintsem az hogy én ezt szeretném csinálni mindenáron), és inkább szoftverfejlesztésben kívánom kamatoztatni az itt megszerzett tapasztalatokat, de nyilván nem tudhatom hogy a program végén is így fogom-e még gondolni.
Ha Taipei nem is, de egy újabb hosszú Mountain View az lesz. Másik három fejlesztő csapattársam január folyamán átszivárog új projektjébe, én pedig ismét ellátogatok a cég főhadiszállására, hogy ne magányosan ücsörögjek az utolsó hónapban, hanem minél nagyobb hatékonysággal tudjam befejezni a függő feladatokat.
Az egyik az, hogy a dubajiak a hét elején toronymagasan (hehe) átvették a vezetést.
A másik pedig az, hogy miután közöltem hogy projektet fogok váltani, úgy gondolták, hogy talán mégsem kéne odarepülnöm a mostani projektem további sorsát megvitatni.
Azt mondják a cégben, hogy másfél–két év után teljesen oké, sőt, ajánlott is projektet váltani, hogy többmindent lásson és tanuljon az ember, és ne fásuljon bele a munkájába. Ez szerintem teljesen jó ötlet. Kombináljuk ezt össze azzal, hogy már több mint két éve itt vagyok ugyanazon a projekten (iGoogle), és hogy szerencsétlen módon négyen fejlesztők kvázi egyszerre kezdtünk, így mindenkinek most, szintén egyszerre jutott eszébe váltani. Olyannyira, hogy az is kérdéses, marad-e valami ebből a projektből Zürichben, vagy a többi iroda viszi tovább. Az azonban egyértelmű, hogy sem egyedül maradni, sem új emberek betanításával tölteni a következő fél évet nem épp a legizgalmasabb dolog. Így gyakorlatilag nem is igazán maradt választási lehetőségem, egyértelmű hogy nekem is váltanom kell.
Van egy belső program, amely arról szól, hogy szoftverfejlesztők fél évre átmennek szoftverüzemeltetői munkakörbe. Ez néha, fix időpontokban indul, legközelebb most március legelején, amikor én csatlakozni fogok. Az ezt követő fél évben tehát megtanulok remélhetőleg mindent, amit a kifelé nyújtott szolgáltatások üzemeltetésével kapcsolatban tudni lehet. Szóval ha lehal valamelyik rendszer, gondoljatok majd rám – lehet hogy én vagyok aki ledöglesztette, de az is lehet hogy én vagyok akit hajnali 3-kor ébreszt a csipogó hogy gyorsan meghegessze.
Azt mondják, a legtöbb embernek annyira megtetszik ez a meló, hogy vissza sem megy fejlesztőnek, hanem marad üzemeltető. Hát, ezt én most még nem tudom elképzelni magamról, szerintem fél év nekem ebből pont elég lesz (sokkal inkább a kíváncsiság hajt, mintsem az hogy én ezt szeretném csinálni mindenáron), és inkább szoftverfejlesztésben kívánom kamatoztatni az itt megszerzett tapasztalatokat, de nyilván nem tudhatom hogy a program végén is így fogom-e még gondolni.
Ha Taipei nem is, de egy újabb hosszú Mountain View az lesz. Másik három fejlesztő csapattársam január folyamán átszivárog új projektjébe, én pedig ismét ellátogatok a cég főhadiszállására, hogy ne magányosan ücsörögjek az utolsó hónapban, hanem minél nagyobb hatékonysággal tudjam befejezni a függő feladatokat.
2009/12/11
Borra sör
Húbakker... tegnap este céges karácsonyi buli... két forralt és három forralatlan bor után kedves barátaim kitalálták, hogy a jól ismert „Borra sör / Forevör” rigmus mintájára illene váltanom. Két vagy három korsó, már nem is emlékszem. Iszonyú jól feldobott!!! Még hogy meggyötör? Micsoda hülyeség?!? Buli hajnali 2-ig, kijózanító séta vissza a cégbe, vízszintbe a kuckónkban lévő picike kanapén. Halvány emlékeim vannak arról, hogy takarítók jöttek, meg hogy rohadt hideg volt, de olyan jól aludtam, hogy ezek egyáltalán nem zavartak. Mindjárt dél, tök jól érzem magam, csend és nyugi van a cégben, szerintem csomóan még otthon döglenek. Jó kis bulaj volt!
Holnap kora hajnalban kelek, hétkor indul a tézsévé...
Holnap kora hajnalban kelek, hétkor indul a tézsévé...
2009/12/06
Kedves Mikulás!
Kedves Mikulás!
Magyarországon épp ma jársz, a világ nagy részén azonban karácsonykor hozod az ajándékot, így pont elkerüljük egymást. Kérlek, add át kívánságlistámat Jézuskának is!
Szeretnék fehér karácsonyt! Nem olyan fent-a-magas-hegyekben-fehéret, hanem igazi mindenütt-csupa-csupa-fehéret. Térdigérőhóbankirándulós-szánkózós-hógolyózós-angyalkátrajzolós-fehéret.
Szeretnék kérni két hét pihenést, nyugalmat, megállást a rohanó világban! Bár tudom előre sajnos, hogy idén ezt nem tudod elhozni, hiszen ajándékokat fogok vadászni az utolsó pillanatokban is, pattogni hivatalos ügyekben, meg dolgozni otthonról pár napot, hogy egzotikusabb nyaralásra tartogathassam kevéske szabadságomat.
Szeretnék sok-sok kedves régi ismerősömmel találkozni! Olyanokkal, akikkel csak nagyon-nagyon ritkán van alkalmam beszélgetni, mégis sokat jelentenek nekem.
És végül, szeretném azt kérni, hogy ne hagyj cserben a fölösleges kilóktól megszabadulásban, segíts ellenállni a sok-sok bejgli és egyéb finomság kísértésének!
Köszönöm!
Magyarországon épp ma jársz, a világ nagy részén azonban karácsonykor hozod az ajándékot, így pont elkerüljük egymást. Kérlek, add át kívánságlistámat Jézuskának is!
Szeretnék fehér karácsonyt! Nem olyan fent-a-magas-hegyekben-fehéret, hanem igazi mindenütt-csupa-csupa-fehéret. Térdigérőhóbankirándulós-szánkózós-hógolyózós-angyalkátrajzolós-fehéret.
Szeretnék kérni két hét pihenést, nyugalmat, megállást a rohanó világban! Bár tudom előre sajnos, hogy idén ezt nem tudod elhozni, hiszen ajándékokat fogok vadászni az utolsó pillanatokban is, pattogni hivatalos ügyekben, meg dolgozni otthonról pár napot, hogy egzotikusabb nyaralásra tartogathassam kevéske szabadságomat.
Szeretnék sok-sok kedves régi ismerősömmel találkozni! Olyanokkal, akikkel csak nagyon-nagyon ritkán van alkalmam beszélgetni, mégis sokat jelentenek nekem.
És végül, szeretném azt kérni, hogy ne hagyj cserben a fölösleges kilóktól megszabadulásban, segíts ellenállni a sok-sok bejgli és egyéb finomság kísértésének!
Köszönöm!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
