Boo!

„Csak P kedvéért.” (Na jó, meg Zs kedvéért is.) Hogy nehogy kimaradjon ez a hónap. Meg mert különben P haragudni fog rám. És azt mondja hogy ezt bele is írhatom. És mert szerinte akár le is törölhetem a blogomat ha ezeket nem írom bele.

Ja, meg azt is bele kell írnom, hogy virtuálisan kocsmázunk. P is otthon, én is itthon, egy-egy sör, illetve most kezdjük a másodikat azt hiszem (én legalábbis biztos). De erre a másodikra már én hívom meg őt. Ne kérdezzétek hogy technikailag hogyan, nem tudom...

Túl sok szép és jó nem történt. Persze volt pár. Mármint a legutóbbi blogolás óta.

Például hó elején még szép nyári idő volt, el is mentem biciklizni meredek utakra. Meg aztán egyszer a lakás ablakából kinézve megpillantottam egy óriáskereket. Ezekről szokás szerint vannak fényképek. Csakúgy, mint a Rajna-menti kisvárosról, ahova egyszer elballagtam csak úgy.

Aztán amikor vacak idő van, és az ember tök unatkozik, és nincs jobb dolga, akkor kitalál olyan hülyeségeket, mint például regisztrálni a facebook-ra. Na jó, igazából a cél az, hogy azokkal a kollégákkal is meglegyen a kapcsolattartás lehetősége, akik már leléceltek a cégtől. Vagy ha majd egyszer én lécelek le, akkor mindnyájukkal. Meg néha vicces is, most például kalóz nyelvre állítottam a felületet.

Volt egy Tarantino maratoni mozizós szombat, demokratikusan mindenki azokra a filmekre szavazott, amiket még nem látott, így végül ezeket néztük meg: Reservoir Dogs, Four Rooms, Jackie Brown és Death Proof.

Egyre kevesebbet villanyvonatozok. Néha nézem ahogy mennek, de már nem látom át a mostani terepet. B néha átalakítja az egészet. Csomó ideig csak két vonat ment – két nagyon hosszú, kábé tíz kocsi egyenként, az egyik svájci, a másik magyar. Az egyikre rá volt kötve egy héliumos béka lufi, amely még az emelet átadása óta tartja magát (lásd előző blogbejegyzés). Egyszer megnéztem kintről is, és habár tudtam hogy mire számítsak, nem tudtam nem felröhögni hangosan. Ugyebár kintről a terepasztalból semmi nem látszik. Csak az, hogy egy felfújt béka belülről hozzátapad az ablakhoz, és lassan megy balra-jobbra, néha picit eltávolodik, néha megáll... Teljesen idétlen!

Na, most már egy liter sör van bennem (Hürlimann, aminek egykoron közvetlenül a mostani cég mellett volt sörfőzdéje), ennek ellenére semmi értelmes folytatás vagy egyéb izgalmas mondanivaló nem jut eszembe. Hát, elég bénára sikerült ez a jubileumi kiadás. Sebaj, legalább a cím (magyarul: Hu! – halloweenes ijesztegetős) fejjel lefelé némi képzelőerővel épp egy 100-as szám, meg egy fejjel lefelé B betű, ami fogalmam sincs hogy mit jelent, talán épp a blogbejegyzés rövidítése?

99

Semmi különös.

Igazából csak azért írok, hogy a jobb oldalon az archívum résznél ne maradjon ki egyetlen hónap sem.

Na jó, nem igaz, hogy semmi különös.

Például folyamatosan fejlődik a terepasztal, immár 8 vonatunk van, rengeteg szemafor, egyre átláthatatlanabb az egész. Mennyivel egyszerűbb volt 3 vonattal!

A mérleg, amelyikről a múltkor már szó esett, egész rendes manapság. Legalább 5-tel kisebb értéket mutat, mint tavaly ilyentájt. Csak az a baj, hogy fogalmam sincs, hogyan sikerült ezt elérnem. Mindenesetre igyekszem figyelni, mozogni picit többet. Most vasárnap például kábé 80 kilométert tekertem, legalább 1000m-nyit fölfelé.

Végre elkészült a két felső (6. és 7.) emelet is az irodában, és ennek örömére rögtön fel is költöztünk a hatodikra. Ennek dzsungeles a témája. Van egy „Jungle Launge” nevű sarok, ebben szinte lépni nem lehet a növényektől, amelyek között több alig megközelíthető és egyáltalán nem belátható pihenő zug rejtőzik. A hetedik meg égi-ufós témájú. Picit igazságtalan az élet, de ez nem baj: nem elég, hogy vadiúj asztalokat, székeket meg mindent kaptunk, meg a kilátás is király; még pluszban lufikkal is megörvendeztettek minket!

Ha már lufik, jut eszembe, ez a 99. blogbejegyzés.

És, mellesleg, holnap leszek 2 éves.

Félidő?

Véget ért egy újabb nyár. Már sokkal hűvösebb van, korábban sötétedik, a horizonton már kezd feltűnni és közeledni felém a szokásos őszi depi. Úgy érzem, hogy ebből a nyárból sem igazán vettem ki a részemet.

Nem mintha nem történt volna sokminden. Ott volt például a költözés. Ami persze túl sok időt elvitt, és igyekszem magam azzal vigasztalni, hogy vacak volt az idő (tényleg), de azért biztos lehetett volna mást is csinálni azon a néhány a hétvégén, mint a kecót berendezni. Egyébként hétfőn megvolt az első lakásavató is, palacsintasütéssel egybekötve; a sörhiányt leszámítva szerintem jól sikerült.

Volt egy egyhetes bictúra az Őrségben, meg szokásos csobb party. Egy hét nem elég. Az egy hetes nyaralással az a baj, hogy egy hét pontosan arra elég, hogy az ember a végére kikapcsoljon a munkából, elfelejtse a dolgos hétköznapokat és igazán el tudja kezdeni élvezni a nyaralást. De addigra pont vége, irány vissza a melóba. Kellett volna még egy hét legalább.

A nyaralást egyébként már nagyon vártam. Sőt, akartam is volna menni magamtól fene tudja hova. Leginkább Spanyolba vagy Portugálba. Tengerpartra. Nagyon furcsa volt a július környéke. Egyrészt az új lakás miatt sem lett volna szerencsés akkortájt lelécelni. Másrészt a cégben is projekt célegyenesében tartottunk, és ott nagyon rosszul jött volna ki, ha lelépek. Pedig sok hasznom nem volt. Láttam magamon, és a bizony többiek is látták rajtam, hogy volt egy nagyon csúnya mélypontom. Néhány hét, nagyjából június-július határa körül. Nagyon furcsa érzés volt. Az agyam teljesen kikapcsolt. Abban a pillanatban, hogy leültem a cégben a számítógép elé, egyszerűen semmi értelmeset nem bírtam csinálni. Ha bármi másról volt szó, például bútorszerelésről, vagy akármiről, azt csináltam gond nélkül, lelkesen, örömmel. Amint munkáról volt szó, nagyon össze kellett szednem magam ahhoz, hogy fél órán keresztül tudjak koncentrálni és haladni. Aztán megint beblokkolt az összes agysejtem. Szóval ez volt az, amikor tényleg nagyon-nagyon el akartam húzni a csíkot, de mégsem tettem; nem mertem, mivel arra a fél-fél órácskára is nagy szükség volt. Aztán csak sikerült kimászni belőle – ne kérdezzétek, hogy hogyan, meg hogy miért volt ez az egész, nem tudom.

Vannak pozitív történések is. Például egész jól kezd összekovácsolódni a magyar guglisok egy része. Ennek egyik mozzanataként újabban rendszeresen van egyikünknél filmklub. Hetente egyszer valaki visz valami filmet, megnézzük együtt, sörözünk közben, majd utána a hangulatunktól, a filmtől, és a jelenlevőktől függően általában el is beszélgetünk róla (mondanám, hogy elemezzük, ha ez a szó nem ébresztene fel kellemetlen emlékeket az iskolapadból).

Másik új elfoglaltságom a vonatozás. Van a cégben egy szép kis terepasztal. Körülbelül három íróasztalnyi nagyságú, plusz a párkányon is hosszan húzódik. Eredetileg három, múlt szombati bevásárlásom óta négy mozdony, állítólag napokon belül jön az ötödik. Természetesen kocsik hozzájuk. Rakat sín, csomó váltó, kettő közülük távolról is állítható (ha vonat áthalad adott ponton, az bebillenti valamelyik irányba), illetve két szemafor is van, amellyel meg lehet állítani vonatot, és másik vonat valahol elhaladva tudja kiengedni. A vonatok sebessége és iránya egymástól függetlenül vezérelhető. Persze nem az a lényeg, hogy a vonatok mennek körbe-körbe. Az is szép látvány, és azt is el lehet nézni órákon keresztül, de az igazán komoly játék újabb és újabb pályákat kitalálni és megépíteni. Tulajdonképpen eléggé hasonlít a szoftverfejlesztéshez. Van egy alapgondolatod, azt elkezded megcsinálni, összerakod, rájössz hogy totál nem működik, pofozgatod, meghegeszted, újragondolod, akkor már működik, de még nem az igazi, aztán egy-két héten át apróságokat javítasz rajta, a végén már tök izgalmas és tök jópofa, aztán jön egy újabb ötlet amit meg akarsz valósítani, ezért a pálya felét szétszeded és kezded szinte elölről... ja és természetesen nem egyedül, hanem csapatmunkában... próbálod elmagyarázni az ötleteidet, amiket még te sem értesz; és próbálod megérteni a másik hasonlóan kósza gondolatait...

Voltam Matterhorn környékén is. Lesznek majd fényképek, és talán szöveges beszámoló is. Egyelőre csak annyit, hogy hajnali 4.45-kor csörgött a vekker... hát, egyszer oké volt, de ebből nem akarok rendszert csinálni :-)

Hirtelen ennyi jutott eszembe arról, hogy mi is történik velem manapság... Aki idáig kibírta a sok unalmas részletet, annak jutalmul most már jöhet a mai szösszenet igazi mondanivalója. Az, amit jó előre kigondolva egész pontosan egy hónapja akartam megírni ugyanezzel a címmel, a sok fenti rizsa nélkül. Csak aztán pont minden úgy összejött, hogy nem volt ihletem és időm blogolni. A cím, vagyis a „Félidő?” tehát egész pontosan úgy értendő, hogy „Egy hónappal ezelőtt félidő?”

És akkor itt jöttek volna magasztos kezdő szavak, amik blogbejegyzés indításához tök jól hangzottak volna, de így ennyi jelentéktelen mitörténtvelem után már hülyén jönne ki, és úgysem tudnám rendesen megfogalmazni. Szóval valami olyasmi, hogy amíg pici az ember, mondjuk iskolás meg egyetemista, akkor az élet nagyjából adagolja a következő lépéseket, következő pár évet, és mindig van valami cél. És biztos vannak szerencsés emberek, akik később is megtalálják ezt a célt. Mert valami célra szükség van, anélkül az egész csak úgy elúszik a semmibe. És nekem most tulajdonképpen nincs ilyen célom. Illetve nem volt. Ilyenkor pedig az a megoldás, hogy önkényesen igenis ki kell találni valamit.

Szóval itt van ez a munka, ez az ország, ez a minden... és annyiszor, de annyiszor kérdeztétek tőlem, és én még sokkal többször kérdeztem magamtól, hogy meddig fogom ezt csinálni... meddig maradok itt ebben a langymeleg helyzetben. Abban, ami van annyira jó, hogy nem ébredek egyik nap sem azzal, hogy ma hazamegyek végleg; de messze nem jó annyira, hogy évtizedekre, vagy egész életre itt akarjak ragadni. Ez az a szituáció, amiből nagyon nehéz kilépni, és nagyon könnyű elúszni a semmibe. A megoldás pedig, mint azt már több hónapja felismertem, csak az lehet, ha előre eldöntöm, hogy meddig maradok.

Hát bizony, eldöntöttem. Sokat, nagyon sokat gondolkoztam rajta. Az évszak könnyű volt. Tavasz végén kell hogy legyen a nagy nap, hiszen szeretnék még egy igazi hosszú nyári szünetet magamnak. Az évet már sokkal nehezebb volt kitalálni. Hónapokig figyeltem saját hangulatom ingadozását, gyűjtöttem az érveket az ittlét (meló, ország bejárása kicsit jobban, ilyesmik) és a hazaköltözés (ismerősök, bulik, koncertek, anyanyelv stb.) mellett, mérlegeltem, és nem utolsó sorban a hasamra ütöttem. Így született meg a nagy elhatározás, mely szerint még szűk két évig, 2011. május végéig maradok. És ha ez valóban így lesz, akkor bármily fura is belegondolni, bizony egy hónappal már túlvagyok a félidőn.

Azt hiszem, mindezt most leginkább saját magamnak írom. Igen, így van. Legyetek szívesek, ha közeledik ez az időpont, akkor szóljatok rám, hogy olvassam el újra. Nem, semmi esetre sem végérvényes a döntés. Mondjuk úgy, hogy inkább egy terv. Terv arra az esetre, ha semmi egetrengető változás nem történik velem. Cél arra az esetre, ha az élet nem szül más célt közben.

Fotók a környékről

Adós vagyok még fotókkal a lakásról és környékéről. A lakásról még nincsenek, de a környékről némi csalással már vannak, ráadásul nem is akármilyenek.

Ebben a világoskék házban lakom. Érdemes körülnézni, majd felfelé végigsétálni az utcán. A Gartenstrasse végénél látszik a házunkkal tőszomszédos étterem a kerthelyiségével. Kanyarodjatok balra a Dorfstrasséra, majd rögtön utána jobbra a Böhnistrasséra. Meglepő, hogy milyen hirtelen megváltozik a házak stílusa, az utcák hangulata, és a lovak népsűrűsége.

Körülnézhettek a Dorfstrasse végénél, végigsétálhattok a központban a pályaudvarral párhuzamosan, lemehettek a tóhoz, vagy tetszés szerint bárhova máshova.

És ha már errefelé jártok, ugorjatok el Zürichbe is!

Fizikapélda

Való élet szülte fizikapélda következik.

Adott egy fürdőszobamérleg. Adott továbbá egy bőrönd, és rengeteg cucc, amit bele kell pakolni. Valamint adott egy súlykorlát is, hogy milyen nehéz lehet legfeljebb a repülőre feladott csomag.

A feladat otthon, a pakolás során leellenőrizni, hogy a súlykorláton belül vagyunk-e.

Pofon egyszerű, nemde? Na, akkor jöjjön a csavar. A mérleg is a bepakolandó cuccok közé tartozik.

Thalwil

Ha a vonatokon a bemondó női hangnak hinni lehet, akkor Thalwil nevét úgy kell ejteni, hogy az elején a „tál” határozottan nagyon hangsúlyos, ami után csak és kizárólag egy hangsúlytalan „vill”-t tudna elképzelni az ember, de nem, a következő szótag rácáfol, mert az még nyomatékosabb.

Nem tudom biztosra, hogy mit jelent a neve, de szerintem „völgyfalu”-t. Sok város neve végződik errefelé „wil”-re, ennek állítólag tényleg a francia „ville”-hez van köze. A Thal–Tal hasonlóságot meg csak tippelem.

Szóval adva van ez a városka, amelyik már a lakásnézegetés közben az egyik legszimpibb hely volt. Hogy miért is? Lássuk csak. Például a tóparton van, bármikor le lehet ugrani csobbanni egyet. A kecó ugyan picit messzebb van, de nem vészes. Ezt az első hét során kétszer is bebizonyítottam. Közel van a zöldhöz, erdőhöz is. Ez látszik az ablakból, régebben már jártam arra, most még nem, de ami késik, nem múlik.

Nagy előnye, hogy helyenként teljesen jópofa igazi kisvárosi hangulata van, szép régi házakkal meg ilyesmikkel, amikről majd biztos lesz egy külön album, de most még nincsenek fényképek. Zürichben csak a megfizethetetlenül drága belvárosnak van ilyen hangulata, a külsőbb részek meglehetősen rondák.

Számomra az is előny, hogy messzebb van a cégtől. Kell ennyi ingázás. A vonat nagyjából a tóparton halad, így minden nap látom a tavat, az időjárást picit távolabb is mint a szomszéd utca fölött, sőt, tiszta időben (értsd: néhanapján) az Alpok is szépen látszik a távolban.

Ami a tavat illeti, mondtam már, vagy a tóra néz a lakás? Na jó, picit túlzok, de az erkély széléről jobbra nézve látszik a tó Zürich felőli kicsi darabkája. Tényleg.

Habár jó dolog utazni és világot látni minden nap, azért mégsem volna jó órákat tölteni járműveken. Ez is komoly szempont volt a lakáskeresésnél. Szerintem a gyárépülethez képest az agglomerációból Thalwil közlekedése a legjobb. Rengeteg vonat jár erre. Van nagyon gyors vonat, ami meg sem áll. Ez mondjuk nem annyira praktikus. Aztán van picit lassabb is, ami rögtön bemegy az alagútba, és Zürich főpályaudvaráig ki sem jön onnan. (És még azt mondják, Zürichben nincs metró.) Vagy épp az ellenkező irányba be sem kell menni Zürichbe csomó népszerű úticélhoz (mint például Luzern, vagy rakat síterep).

Van továbbá három különböző S-bahn, mindegyik félóránként (bár sajnos egymáshoz képest tök nem egyenletes időközönként) melyek a gyárba visznek – szerencsére a felszínen –, vagy ha épp úgy tartja kedvem hogy nem szállok le, akkor onnan tovább Zürich főpályaudvarára. A legjobb fej vonat (félóránként egy) meg sem áll Thalwil és a cég között (6 perc az út), majd megy tovább a főpályaudvaron át a reptérre. Egy másik jó fej vonat pedig Zürichen keresztül az Ikeához visz.

Net még nincs, most épp ülök az ágyamon (figyelitek? ágy!!!) és szövegszerkesztőbe pötyögök... Érdekes dolog az ágy. Eddig rendes régi társasházban laktam, és a földön volt a matrac. Most van rendes ágyam, a lakás belmagassága pedig igazi svájci kemény 240 cm. Valahogy nem kicsit jött lejjebb a plafon.

A költözésről tömören... az egész ott kezdődött, hogy amikor már igencsak illett volna szerveznem a dolgokat (például kartondobozokat szerezni, mint ahogy a céges levlistán többen is tették – hiszen július eleje hivatalos lakásfelmondó időpont, ilyenkor sokan költöznek), akkor én még a kisujjamat sem mozdítottam. Úgy voltam vele, hogy nem akarok előre csomó időt elhülyéskedni, inkább az utolsó pillanatban úgyis megoldódnak a dolgok. Szerencsére így is lett. (Na jó, picit már nézelődtem előtte bútorboltokban, a pontos méretek ismerete nélkül körülbelül megálmodni valamit.)

Június utolsó hétvégéjén épp Eszter meg Balázs költöztek. Nem az a Balázs, aki a lakótársam volt eddig, és nem is az az Eszter meg Balázs, akiknek a közös blogja jobboldalt be van linkelv, hanem az az Eszter, akinek a saját egyéni blogjára van link – emlékeztek még a legnépszerűbb keresztnevekre, ugye? Ekkor még nem kaptam meg a lakást, így simán tudtam nekik segíteni. Ők villámgyorsan kipakoltak az új helyen, és megkaptam tőlük a kartondobozokat. Továbbá beterveztek csütörtökre egy egész napos, furgonbérlős ikeázást, ahol szintén szükségük volt pakolóemberre. Ez is remekül kapóra jött.

Hétfőn (még mindig június végénél járunk) délelőtt strandpapucsban, megtömött táskával a hátamon, felfújt gumimatraccal a hónom alatt beugrottam a cégbe (képzelhetitek a kollégák tekintetét!), majd déltájt a lakás átadására. Kellemes meglepetés volt látni, hogy a ronda régi tölgy parkettát (utálom a tölgyet, szerintem semmilyen modern, egyszerű bútor nem passzol hozzá színben/mintázatban, csak antik cucc) lecserélték birka lamináltra. Ettől jóval világosabb is lett a lakás. Viszont kezdhettem újra a berendezés színvilágának megálmodását – nem mintha sokra jutottam volna előzőleg. Ráadásul a pontos méreteket (beleértve a konnektorok helyét is) csak most tudtam lemérni. Ez azt jelentette, hogy volt gyakorlatilag két napom megálmodni, hogy mit szeretnék. Összehasonlítva azzal, hogy legutóbb több mint 2 éven keresztül húztam saját lakás berendezését, hát, érdekes kihívás volt.

Este Andi volt olyan rendes, és elhozott egy autónyi cuccot az új helyre – én is meglepődtem, hogy ez a bizonyos „egy autónyi” azt jelentette, hogy majdnem mindent (bútorok, meg egy-két „apróság”, mint például síléc, gitár kivételével).

Éjjel megpróbáltam az erkélyen aludni, de nem igazán sikerült elaludnom, így aztán beljebbmentem. A távoli templomharang épphogy elütötte az 1-et, amikor hirtelen sokkal sötétebb lett. Mintha valami lámpát leoltottak volna odakint. Kukucs! Á, semmi különös, csak a közvilágítás... Hogy ide is elért a világválság (kizárt), vagy csak felvágnak vele hogy itt milyen jó a közbiztonság, vagy itt úgyis mindenki olyan jó gyerek, hogy ilyenkor már ágyban van, és így tök fölösleges világítani, azt még nem tudom.

A kedd és a szerda estét a svéd bútorboltban töltöttem, összeállítva egy majdnem végleges listát. Közben ex-lakótársaimmal is megbeszéltem, hogy a közös cuccokból mit viszek és mi marad, valamint a saját cuccaimból mit vesznek meg ők. A tölgy gardróbot szerencsére náluk hagytam (mondtam már, hogy utálom a tölgyet? ne kérdezzétek, hogy miért olyanom volt eddig), viszont a középbarna könyvespolcokat úgy volt, hogy viszem. Imádom az ikeának a középbarna nevű, enyhén vöröses beütésű színét, első körben a hálót terveztem ilyennel berendezni, de ilyen színben nincs gardróbjuk, aztán gondolkoztam rajta, hogy a nappaliba rakom őket, de oda meg másmilyen színvilágot terveztem, nem mutatott volna jól. Így történt, hogy végülis fájó szívvel lemondtam róluk, valszeg a cégen belül el tudom adni. Szóval mégsem lesz középbarna a lakásban.

A hálószobára nem volt túl sok fantáziám, egyszerűen birka lett minden. Na jó, most már elárulom: a nyírt hívják „birken”-nek németül, ezáltal mi meg birkának. A nappaliban pedig új kísérletként az ikeás fekete-barna (nagyon sötét barna, majdnem fekete) lesz marcipánzölddel kombinálva. Ugye ismerős ez a kombó? Aki rendesen követi a blogomat, az tudhatja, hogy honnan loptam az ötletet!

Szóval csütörtök. Reggel nyitáskor ikea, pakolás a bevásárlókocsikra. Ami az én cuccaim mennyiségét illeti: összesen 6 kocsi, 1 hagyományos és 5 raklapos. Eszterék még egyszer hasonló mennyiség. Szerencsére a kipakolásnál és a másodikra felcipelésnél (lift nincs) másik Balázs, Peti és Csaba is jöttek segíteni, köszi!

Péntek este bútorszerelés ezerrel egymagamban (elég jó gyakorlatom van már benne, szekrényt összerakni gyerekjáték). Szerencsére mindenki most költözött (felújították az egész házat előzőleg), így nem én voltam az egyetlen, aki este 11-kor kalapált.

Szombaton alapvető hiányosságok pótlása (például a villanyszereléshez mondjuk egy fázisceruza sosem árt, biztos ami biztos – sárga a nulla, kék a fázis, ááá); valamint kanapénézegetés. Két fő jelölt volt, amik között nem tudtam választani. Ilyenkor mindig jól jön, ha valaki más dönt helyettem. A kiszemelt almazöld színben az egyik van raktáron, a másikra 2–3 hónapot kell várni. Oké, eldöntve!

Szombat este természetesen megint bútorszerelés. Aztán egyszercsak úgy este 10 körül egy rakat kartonnal indulok le a pincébe. A szomszéd (de tényleg a közvetlen tőszomszéd) ugyanabban a pillanatban nyitja az ajtót és jön ki egy adag kartonnal a kezében. Kérdez valami bonyolultat németül, kukkot nem értek belőle. Nézek hülyén. Visszakérdezek angolul, arra meg ő néz hülyén. Sebaj, gyorsan megtaláltuk a közös nyelvként a magyart.

Vasárnap szerelés folytatása, fúrás-faragás, majd valamelyest pakolás és rendrakás.

Hétfőn porszívó vásárlása, segítségével a vasárnapi fúrás-faragás melléktermékének eltüntetése, majd még egy kis pakolás. Az 5×5-ös kockás polc kivételével lényegében minden össze van rakva. Ez 90 kilós, szóval azt hiszem, ezt nem próbálom meg egyedül összeszerelni.

És most hirtelen ugrunk még két hetet, mert bizony így repül az idő, a fentieket már régebben megírtam, most folytatom. Picit már összefolyik, hogy mi mikor történt, de nem is lényeges.

Megjött a kanapé. Előre megbeszéltük, hogy fél 4-re jönnek. Fél 3-kor hívnak, hogy ők ott vannak, én ugyan hol??? Sprint a melóból, fél óra alatt odaértem, ők vártak – mi mást tudtak volna tenni? Almazöld kanapé, előtte zöld szőnyeg, mögötte a fehér fal – picit csalódott voltam, ugyanis messze nem mutatott annyira jól, mint azt elképzeltem. Ez a csalódottásg addig tartott, amíg fel nem szereltem a kanapé fölé a két majdnem fekete polcot – amik nagyon brutálisan feltették az i-re a pontot, szerintem tök jól néz ki az egész. Közben az 5×5-ös polcot is összeszereltem a földön, csak a felemeléséhez kellett segítség.

Vásároltam rakat konyhai cuccot, de még messze nincs minden, ami kelleni fog. Vettem sínt is, amit felszereltem a felsőszekrény alá – nem tudom, szabad-e csempébe lyukat fúrni, eredetileg nem akartam, máshová gondoltam a sínt, de aztán végülis ide került. Nem érdekel, hogy szabad-e, tök jól fest a sín (illetve igazából alig látszik), meg praktikus is, és szívesen otthagyom majd a következő lakónak. Mindenesetre csempét fúrni fémfúróval nem volt túl nagy élmény.

Természetesen rengeteg időt töltöttem cuccok balra-jobbra pakolásával, rendrakással, takarítással. Azt hiszem, mostanra nagyjából már késznek nyilvánítható a lakás, készen áll az első vendég fogadására. Persze lesz még egy-két nagyobb projekt, például jó lenne tévé meg hifi majd egyszer.

Ma kollégáim meghozták Amerikából a faliórát, amit rendeltem. Svájcba órát rendelni? Jó hogy nem csokit meg sajtot, Amerikából, naná... Hát, ez van... De nem akármilyen óra, itt ilyet nem kapni!

A „hülye svájciak, svájci hülyék” sorozat következő epizódja következik. Első felvonás. A konyhában a mosogató mellett van egy merev műanyag cső. Kisarasz hosszúságú, téglalap keresztmetszetű, kivéve az egyik végén, ahol körré alakul át. Mindkét végén nyitott. Fingom nincs, mire való. Második felvonás. Játszadozom vele, és felfedezem, hogy a kör pont akkora átmérőjű, hogy a lefolyóba beleillik. Micsoda véletlen. Még mindig nem tudom, mire jó. Harmadik felvonás. Mosogatnék kézzel (bár van gép is), keresem a dugót, de nem találom. Haragszom a tulajra, hogy miért nem adott. Negyedik felvonás. Észreveszem, hogy a mosogatótálcának nincs túlfolyója. Ouch. Összeállt a kép.

Fényképek... még nincsenek, de ígérem, lesznek!

Saláta

A legtöbb blogbejegyzést úgy kezdem el írni, hogy nagyjából tudom, miről fog szólni. Nos, ez nem ilyen. Az tehát szinte biztos, hogy saláta lesz belőle. Mármint nem fejessaláta, hiszen se füle, se farka, és a fej fül nélkül igazán hülyén nézne ki („a divatos napszemüveg csak körgumival maradna a helyén”), hanem olyan vegyes zöldségsaláta.

Ha ritkán blogolok, annak több oka is lehet. Például ha nincs semmi mondanivalóm. Legalábbis semmi olyan mondanivalóm, amit izgalmas lenne elmesélni, épeszű kerek blogbejegyzést tudnék kitalálni róla (mint amilyen ez éppen nem lesz, és a múltkori sem sikerült épp tökéletesre a vissza nem térő motívummal, aminek visszatérésére vártatok többen is – lehet, hogy a kevés hosszú blogiromány helyett nekem is követni kéne a trendet rövid, gyakori csiripeléskkel?). Vagy az, ha annyi de annyi ilyen dolog történik, hogy nincs időm közben megállni és leírni ezeket, hiszen hajt az, hogy járjam az országot két lábon vagy két keréken. Vagy az, ha fáradt vagyok, nagyon fáradt. Most azt hiszem ezek mind együtt itt vannak a vállamon.

Töltöttem fel pár fényképet néhány picit régebbi kalandról. Például arról, amikor az egyik hétvégi napon fogalmam sem volt, hogy merre tekerjek, ezért az egyik svájci turisztikai honlapot böngésztem, és megpillantottam egy gyönyörű tengerszemet Interlakentől alig húsz kilométerre. Azonnal el is határoztam, hogy az lesz aznapi célom. Mint Interlaken neve is mutatja, ez két szomszédos tó között van, gondoltam leszállok az egyik tó túlvégénél (Thun) a vonatról, hogy meglegyen a bemelegítés sík terepen. Na, az meg is volt, aztán feltekertem tengerszint felett ötszáz méterről közel ezer méter magasságba Grindelwald-ig, ami félúton bőven túl van kétdimenziós térképek szerint; annak rendje s módja szerint kidöglöttem kellőképp, de sebaj... Ott aztán vetettem egy pillantást a térképre, hogy merre is tovább. Az meg a gúnyos vigyorral közölte velem, úgy délután négy körül, a gyülekező felhők között, hogy a tengerszem bizony kábé 2200m magasan van. Köszike! Ennek örömére gyorsan gurultam egy jó nagyot, vissza Interlakenbe, majd a tó túlszélén visszatekertem Thunig. A tengerszem sajnos kimaradt, de egy közel százas jóleső tekerés azért megvolt!

Aztán volt egy olyan hétvége is, amikor megint kedvencemet, az olasz részt szemeltem ki. Jóadag hegyi tekerés után estefele Asconába tévedtem, ahol picit körülnéztem, és szállásra vadásztam volna, ámde az utcaművész fesztiválnak közölhetően reményeim hamar szertefoszlottak. A szomszédos Locarnóban is megpróbálkoztam, van ott egy, a múltkorról már jól ismert információs pult, ahol lehet lapozgatni szállodák között, mindegyikhez van kép, árfekvés és telefonszám. Mindez kábé negyed órával az előtt, hogy az utolsó vonat indulna vissza Zürichbe. Kábé a hatodik vagy hetedik szállodát hívhattam, amikor már én is teljesen meglepődtem: van szoba! Mondtam is a pacáknak, hogy azonnal ott leszek! Hogy odatalálok-e? Naná, ide van írva a cím, nekem meg van térképes kütyüm, persze hogy odatalálok. Öt perc és ott vagyok! Katt. Na nézzük csak a térképet... Aszongyahogy... ööö... az... ott... fenn...? A Monte Brè [megj.: a Lugano melletti Monte Brè-n is jártam már, de ez egy másik] felé vezető úton kábé az utolsó előtti mesterséges építmény? Nagylevegő. Csaknem egy órás kaptató, olyan meredek, amit épphogy bírok nagyjából folyamatosan, egy-egy kisebb szusszanással. Azonnal szertefoszlott az az elképzelés, hogy este még a belvárosban kolbászolok egy picit és beülök valami szimpi helyre. De legalább jól esett a tekerés, és a hotelben az egy szem mindenes pacák iszonyú jó fej volt, csinált nekem kaját (na persze a jófejséget úgy kell érteni, hogy jóval a konyha bezárása után; azért az árát megkérte tisztességesen), meg aztán a kilátás sem volt semmi a szobából (lásd a pálmafás képet). Másnap pedig Ascona városnézés – ismét beszéljenek helyettem a képek.

Megint ugrunk talán egy vagy két hétvégét. Túrácska a Walensee mellett. Körülbelül, hát, úgy kábé maximum öt kilométer lehetett, és az út is felment a tó közvetlen partjától legalább tíz méter magasra. Kemény kirándulás volt! Rá egy hétre majdnem ugyanitt, másik csapattal, magyarországi vendégekkel és eddig számomra ismeretlen itteni magyarokkal jóval nagyobbat túráztunk, Amden és Arvenbühl fedőnévre hallgatnak a képek.

Kétszer feltekertem már a Sihlsee-hez is, ebből a tóból ered az a folyócska, ami a gyárépület előtt halad el. Ez is tisztességes emelkedő, jó edzés. De még mindig nagyon nem vagyok jó kondiban. Pedig igencsak kellene!

Májusban ugyebár kimaradt az a bizonyos havi fogadalom. Szánom-bánom. Nem történt semmi komoly elhatározás, viszont nagyon-nagyon kacérkodom a gondolattal, hogy az Alpok bizony nem azért van itt, hogy az ember vonattal, alagutakon keresztül szelje át. Ehhez meg kell még picit edzeni, de aztán valószínűleg egy szép napon nekifogok majd és legyűröm. Legalábbis nagyon remélem. És ha sikerül, akkor utólag elkönyvelem májusi fogadalomnak.

Júniusra pedig a némettanulást tűztem ki. Persze itt is a lustaság győzött: egészen addig vártam, amíg szinte csak a kisujjamat kellett megmozdítani. Közvetlen kollégám küldött ugyanis levelet, hogy barátnője némettanítást vállal. Nyelvtanárnak készül, tehát minden bizonnyal valamelyest konyít hozzá, viszont kevesebbet kér, mint egy igazi végzett emberke. Remélem, bejön. Később aztán majd valószínűleg beiratkozom valami nyelviskolai kurzusba. Így az elején azért jó a magántanár, mert sokmindent felszedtem már, viszont tudásomat bármelyik ementáli megirigyelné. Olyan kurzus meg aligha létezik, ami az alapoktól indul, de gyorsan halad az elején. Valószínűleg így is fura tanonc leszek, szegény leányzóval valahogy el kell majd fogadtatnom, hogy például a nyelvtan, mondatszerkezetek meg ilyesmik tökre érdekelnek, meg a hétköznapi nyelven használt fordulatok, de azt felejtse el, hogy én a derdiedast akár egyetlen szóhoz is megtanuljam, mert nem és kész, én egyszerűen tudom, hogy az én agyam ezt nem bírja megjegyezni. Na majd meglátjuk...

Volt ám költözés is. Számgép kikapcs, kábelek széthúz, egy szem dobozba mindent bele, majd legközelebb a negyedik helyett az ötödiken, zöld helyett narancssárga emeleten, nyugati helyett keleti ablak mellett (hurrá, délután is látom a képernyőt!) láttam neki a munkának. Ja, az igazi költözés, az most még nem. Egy hét múlva hétfőn kapom meg a kulcsot, utána majd meglátjuk hogy mikor és hogyan.

Hú, most látom csak, még a Swiss Miniatur és a bicikli között is kimaradt egy-két album, amit eddig elfelejtettem kiválogatni és feltölteni. Hamarosan fent lesznek, nézzétek meg majd ezeket is!

A mai fotóválogatás során az amdeni képek egyike annyira megtetszett, hogy végre rászántam magam és regisztráltam a kék-rózsaszín pöttyös fotós oldalon is. A Picasa ugyebár az, ahova mindenki minden szemetét feltölti, albumokba rendezve. Ez tök jó, ha az a célom, hogy elmeséljem, merre jártam, mit láttam. Ha viszont dicsekedni akarok azzal, hogy de tök jó fényképet csináltam, akkor erre inkább a Flickr fotófolyama való, és egyébként is ezen az oldalon vannak jelen a komolyabb fotósok, és töltik fel a tényleg jó képeket. Szóval ezentúl én is tudathasadásos leszek. A régi helyen marad a régi szerkezet, régi hozzáállás. Az új helyen pedig nagyon kevés (kezdetnek egyetlenegy) szerintem nagyon jól sikerült fotó. Link a jobb hasábban a fotó alatt.

Asszem elkészült a saláta. Jó étvágyat!