Ha a vonatokon a bemondó női hangnak hinni lehet, akkor Thalwil nevét úgy kell ejteni, hogy az elején a „tál” határozottan nagyon hangsúlyos, ami után csak és kizárólag egy hangsúlytalan „vill”-t tudna elképzelni az ember, de nem, a következő szótag rácáfol, mert az még nyomatékosabb.
Nem tudom biztosra, hogy mit jelent a neve, de szerintem „völgyfalu”-t. Sok város neve végződik errefelé „wil”-re, ennek állítólag tényleg a francia „ville”-hez van köze. A Thal–Tal hasonlóságot meg csak tippelem.
Szóval adva van ez a városka, amelyik már a lakásnézegetés közben az egyik legszimpibb hely volt. Hogy miért is? Lássuk csak. Például a tóparton van, bármikor le lehet ugrani csobbanni egyet. A kecó ugyan picit messzebb van, de nem vészes. Ezt az első hét során kétszer is bebizonyítottam. Közel van a zöldhöz, erdőhöz is. Ez látszik az ablakból, régebben már jártam arra, most még nem, de ami késik, nem múlik.
Nagy előnye, hogy helyenként teljesen jópofa igazi kisvárosi hangulata van, szép régi házakkal meg ilyesmikkel, amikről majd biztos lesz egy külön album, de most még nincsenek fényképek. Zürichben csak a megfizethetetlenül drága belvárosnak van ilyen hangulata, a külsőbb részek meglehetősen rondák.
Számomra az is előny, hogy messzebb van a cégtől. Kell ennyi ingázás. A vonat nagyjából a tóparton halad, így minden nap látom a tavat, az időjárást picit távolabb is mint a szomszéd utca fölött, sőt, tiszta időben (értsd: néhanapján) az Alpok is szépen látszik a távolban.
Ami a tavat illeti, mondtam már, vagy a tóra néz a lakás? Na jó, picit túlzok, de az erkély széléről jobbra nézve látszik a tó Zürich felőli kicsi darabkája. Tényleg.
Habár jó dolog utazni és világot látni minden nap, azért mégsem volna jó órákat tölteni járműveken. Ez is komoly szempont volt a lakáskeresésnél. Szerintem a gyárépülethez képest az agglomerációból Thalwil közlekedése a legjobb. Rengeteg vonat jár erre. Van nagyon gyors vonat, ami meg sem áll. Ez mondjuk nem annyira praktikus. Aztán van picit lassabb is, ami rögtön bemegy az alagútba, és Zürich főpályaudvaráig ki sem jön onnan. (És még azt mondják, Zürichben nincs metró.) Vagy épp az ellenkező irányba be sem kell menni Zürichbe csomó népszerű úticélhoz (mint például Luzern, vagy rakat síterep).
Van továbbá három különböző S-bahn, mindegyik félóránként (bár sajnos egymáshoz képest tök nem egyenletes időközönként) melyek a gyárba visznek – szerencsére a felszínen –, vagy ha épp úgy tartja kedvem hogy nem szállok le, akkor onnan tovább Zürich főpályaudvarára. A legjobb fej vonat (félóránként egy) meg sem áll Thalwil és a cég között (6 perc az út), majd megy tovább a főpályaudvaron át a reptérre. Egy másik jó fej vonat pedig Zürichen keresztül az Ikeához visz.
Net még nincs, most épp ülök az ágyamon (figyelitek? ágy!!!) és szövegszerkesztőbe pötyögök... Érdekes dolog az ágy. Eddig rendes régi társasházban laktam, és a földön volt a matrac. Most van rendes ágyam, a lakás belmagassága pedig igazi svájci kemény 240 cm. Valahogy nem kicsit jött lejjebb a plafon.
A költözésről tömören... az egész ott kezdődött, hogy amikor már igencsak illett volna szerveznem a dolgokat (például kartondobozokat szerezni, mint ahogy a céges levlistán többen is tették – hiszen július eleje hivatalos lakásfelmondó időpont, ilyenkor sokan költöznek), akkor én még a kisujjamat sem mozdítottam. Úgy voltam vele, hogy nem akarok előre csomó időt elhülyéskedni, inkább az utolsó pillanatban úgyis megoldódnak a dolgok. Szerencsére így is lett. (Na jó, picit már nézelődtem előtte bútorboltokban, a pontos méretek ismerete nélkül körülbelül megálmodni valamit.)
Június utolsó hétvégéjén épp Eszter meg Balázs költöztek. Nem az a Balázs, aki a lakótársam volt eddig, és nem is az az Eszter meg Balázs, akiknek a közös blogja jobboldalt be van linkelv, hanem az az Eszter, akinek a saját egyéni blogjára van link – emlékeztek még a legnépszerűbb keresztnevekre, ugye? Ekkor még nem kaptam meg a lakást, így simán tudtam nekik segíteni. Ők villámgyorsan kipakoltak az új helyen, és megkaptam tőlük a kartondobozokat. Továbbá beterveztek csütörtökre egy egész napos, furgonbérlős ikeázást, ahol szintén szükségük volt pakolóemberre. Ez is remekül kapóra jött.
Hétfőn (még mindig június végénél járunk) délelőtt strandpapucsban, megtömött táskával a hátamon, felfújt gumimatraccal a hónom alatt beugrottam a cégbe (képzelhetitek a kollégák tekintetét!), majd déltájt a lakás átadására. Kellemes meglepetés volt látni, hogy a ronda régi tölgy parkettát (utálom a tölgyet, szerintem semmilyen modern, egyszerű bútor nem passzol hozzá színben/mintázatban, csak antik cucc) lecserélték birka lamináltra. Ettől jóval világosabb is lett a lakás. Viszont kezdhettem újra a berendezés színvilágának megálmodását – nem mintha sokra jutottam volna előzőleg. Ráadásul a pontos méreteket (beleértve a konnektorok helyét is) csak most tudtam lemérni. Ez azt jelentette, hogy volt gyakorlatilag két napom megálmodni, hogy mit szeretnék. Összehasonlítva azzal, hogy legutóbb több mint 2 éven keresztül húztam saját lakás berendezését, hát, érdekes kihívás volt.
Este Andi volt olyan rendes, és elhozott egy autónyi cuccot az új helyre – én is meglepődtem, hogy ez a bizonyos „egy autónyi” azt jelentette, hogy majdnem mindent (bútorok, meg egy-két „apróság”, mint például síléc, gitár kivételével).
Éjjel megpróbáltam az erkélyen aludni, de nem igazán sikerült elaludnom, így aztán beljebbmentem. A távoli templomharang épphogy elütötte az 1-et, amikor hirtelen sokkal sötétebb lett. Mintha valami lámpát leoltottak volna odakint. Kukucs! Á, semmi különös, csak a közvilágítás... Hogy ide is elért a világválság (kizárt), vagy csak felvágnak vele hogy itt milyen jó a közbiztonság, vagy itt úgyis mindenki olyan jó gyerek, hogy ilyenkor már ágyban van, és így tök fölösleges világítani, azt még nem tudom.
A kedd és a szerda estét a svéd bútorboltban töltöttem, összeállítva egy majdnem végleges listát. Közben ex-lakótársaimmal is megbeszéltem, hogy a közös cuccokból mit viszek és mi marad, valamint a saját cuccaimból mit vesznek meg ők. A tölgy gardróbot szerencsére náluk hagytam (mondtam már, hogy utálom a tölgyet? ne kérdezzétek, hogy miért olyanom volt eddig), viszont a középbarna könyvespolcokat úgy volt, hogy viszem. Imádom az ikeának a középbarna nevű, enyhén vöröses beütésű színét, első körben a hálót terveztem ilyennel berendezni, de ilyen színben nincs gardróbjuk, aztán gondolkoztam rajta, hogy a nappaliba rakom őket, de oda meg másmilyen színvilágot terveztem, nem mutatott volna jól. Így történt, hogy végülis fájó szívvel lemondtam róluk, valszeg a cégen belül el tudom adni. Szóval mégsem lesz középbarna a lakásban.
A hálószobára nem volt túl sok fantáziám, egyszerűen birka lett minden. Na jó, most már elárulom: a nyírt hívják „birken”-nek németül, ezáltal mi meg birkának. A nappaliban pedig új kísérletként az ikeás fekete-barna (nagyon sötét barna, majdnem fekete) lesz marcipánzölddel kombinálva. Ugye ismerős ez a kombó? Aki rendesen követi a blogomat, az tudhatja, hogy honnan loptam az ötletet!
Szóval csütörtök. Reggel nyitáskor ikea, pakolás a bevásárlókocsikra. Ami az én cuccaim mennyiségét illeti: összesen 6 kocsi, 1 hagyományos és 5 raklapos. Eszterék még egyszer hasonló mennyiség. Szerencsére a kipakolásnál és a másodikra felcipelésnél (lift nincs) másik Balázs, Peti és Csaba is jöttek segíteni, köszi!
Péntek este bútorszerelés ezerrel egymagamban (elég jó gyakorlatom van már benne, szekrényt összerakni gyerekjáték). Szerencsére mindenki most költözött (felújították az egész házat előzőleg), így nem én voltam az egyetlen, aki este 11-kor kalapált.
Szombaton alapvető hiányosságok pótlása (például a villanyszereléshez mondjuk egy fázisceruza sosem árt, biztos ami biztos – sárga a nulla, kék a fázis, ááá); valamint kanapénézegetés. Két fő jelölt volt, amik között nem tudtam választani. Ilyenkor mindig jól jön, ha valaki más dönt helyettem. A kiszemelt almazöld színben az egyik van raktáron, a másikra 2–3 hónapot kell várni. Oké, eldöntve!
Szombat este természetesen megint bútorszerelés. Aztán egyszercsak úgy este 10 körül egy rakat kartonnal indulok le a pincébe. A szomszéd (de tényleg a közvetlen tőszomszéd) ugyanabban a pillanatban nyitja az ajtót és jön ki egy adag kartonnal a kezében. Kérdez valami bonyolultat németül, kukkot nem értek belőle. Nézek hülyén. Visszakérdezek angolul, arra meg ő néz hülyén. Sebaj, gyorsan megtaláltuk a közös nyelvként a magyart.
Vasárnap szerelés folytatása, fúrás-faragás, majd valamelyest pakolás és rendrakás.
Hétfőn porszívó vásárlása, segítségével a vasárnapi fúrás-faragás melléktermékének eltüntetése, majd még egy kis pakolás. Az 5×5-ös kockás polc kivételével lényegében minden össze van rakva. Ez 90 kilós, szóval azt hiszem, ezt nem próbálom meg egyedül összeszerelni.
És most hirtelen ugrunk még két hetet, mert bizony így repül az idő, a fentieket már régebben megírtam, most folytatom. Picit már összefolyik, hogy mi mikor történt, de nem is lényeges.
Megjött a kanapé. Előre megbeszéltük, hogy fél 4-re jönnek. Fél 3-kor hívnak, hogy ők ott vannak, én ugyan hol??? Sprint a melóból, fél óra alatt odaértem, ők vártak – mi mást tudtak volna tenni? Almazöld kanapé, előtte zöld szőnyeg, mögötte a fehér fal – picit csalódott voltam, ugyanis messze nem mutatott annyira jól, mint azt elképzeltem. Ez a csalódottásg addig tartott, amíg fel nem szereltem a kanapé fölé a két majdnem fekete polcot – amik nagyon brutálisan feltették az i-re a pontot, szerintem tök jól néz ki az egész. Közben az 5×5-ös polcot is összeszereltem a földön, csak a felemeléséhez kellett segítség.
Vásároltam rakat konyhai cuccot, de még messze nincs minden, ami kelleni fog. Vettem sínt is, amit felszereltem a felsőszekrény alá – nem tudom, szabad-e csempébe lyukat fúrni, eredetileg nem akartam, máshová gondoltam a sínt, de aztán végülis ide került. Nem érdekel, hogy szabad-e, tök jól fest a sín (illetve igazából alig látszik), meg praktikus is, és szívesen otthagyom majd a következő lakónak. Mindenesetre csempét fúrni fémfúróval nem volt túl nagy élmény.
Természetesen rengeteg időt töltöttem cuccok balra-jobbra pakolásával, rendrakással, takarítással. Azt hiszem, mostanra nagyjából már késznek nyilvánítható a lakás, készen áll az első vendég fogadására. Persze lesz még egy-két nagyobb projekt, például jó lenne tévé meg hifi majd egyszer.
Ma kollégáim meghozták Amerikából a faliórát, amit rendeltem. Svájcba órát rendelni? Jó hogy nem csokit meg sajtot, Amerikából, naná... Hát, ez van... De nem akármilyen óra, itt ilyet nem kapni!
A „hülye svájciak, svájci hülyék” sorozat következő epizódja következik. Első felvonás. A konyhában a mosogató mellett van egy merev műanyag cső. Kisarasz hosszúságú, téglalap keresztmetszetű, kivéve az egyik végén, ahol körré alakul át. Mindkét végén nyitott. Fingom nincs, mire való. Második felvonás. Játszadozom vele, és felfedezem, hogy a kör pont akkora átmérőjű, hogy a lefolyóba beleillik. Micsoda véletlen. Még mindig nem tudom, mire jó. Harmadik felvonás. Mosogatnék kézzel (bár van gép is), keresem a dugót, de nem találom. Haragszom a tulajra, hogy miért nem adott. Negyedik felvonás. Észreveszem, hogy a mosogatótálcának nincs túlfolyója. Ouch. Összeállt a kép.
Fényképek... még nincsenek, de ígérem, lesznek!
2009/07/22
2009/06/21
Saláta
A legtöbb blogbejegyzést úgy kezdem el írni, hogy nagyjából tudom, miről fog szólni. Nos, ez nem ilyen. Az tehát szinte biztos, hogy saláta lesz belőle. Mármint nem fejessaláta, hiszen se füle, se farka, és a fej fül nélkül igazán hülyén nézne ki („a divatos napszemüveg csak körgumival maradna a helyén”), hanem olyan vegyes zöldségsaláta.
Ha ritkán blogolok, annak több oka is lehet. Például ha nincs semmi mondanivalóm. Legalábbis semmi olyan mondanivalóm, amit izgalmas lenne elmesélni, épeszű kerek blogbejegyzést tudnék kitalálni róla (mint amilyen ez éppen nem lesz, és a múltkori sem sikerült épp tökéletesre a vissza nem térő motívummal, aminek visszatérésére vártatok többen is – lehet, hogy a kevés hosszú blogiromány helyett nekem is követni kéne a trendet rövid, gyakori csiripeléskkel?). Vagy az, ha annyi de annyi ilyen dolog történik, hogy nincs időm közben megállni és leírni ezeket, hiszen hajt az, hogy járjam az országot két lábon vagy két keréken. Vagy az, ha fáradt vagyok, nagyon fáradt. Most azt hiszem ezek mind együtt itt vannak a vállamon.
Töltöttem fel pár fényképet néhány picit régebbi kalandról. Például arról, amikor az egyik hétvégi napon fogalmam sem volt, hogy merre tekerjek, ezért az egyik svájci turisztikai honlapot böngésztem, és megpillantottam egy gyönyörű tengerszemet Interlakentől alig húsz kilométerre. Azonnal el is határoztam, hogy az lesz aznapi célom. Mint Interlaken neve is mutatja, ez két szomszédos tó között van, gondoltam leszállok az egyik tó túlvégénél (Thun) a vonatról, hogy meglegyen a bemelegítés sík terepen. Na, az meg is volt, aztán feltekertem tengerszint felett ötszáz méterről közel ezer méter magasságba Grindelwald-ig, ami félúton bőven túl van kétdimenziós térképek szerint; annak rendje s módja szerint kidöglöttem kellőképp, de sebaj... Ott aztán vetettem egy pillantást a térképre, hogy merre is tovább. Az meg a gúnyos vigyorral közölte velem, úgy délután négy körül, a gyülekező felhők között, hogy a tengerszem bizony kábé 2200m magasan van. Köszike! Ennek örömére gyorsan gurultam egy jó nagyot, vissza Interlakenbe, majd a tó túlszélén visszatekertem Thunig. A tengerszem sajnos kimaradt, de egy közel százas jóleső tekerés azért megvolt!
Aztán volt egy olyan hétvége is, amikor megint kedvencemet, az olasz részt szemeltem ki. Jóadag hegyi tekerés után estefele Asconába tévedtem, ahol picit körülnéztem, és szállásra vadásztam volna, ámde az utcaművész fesztiválnak közölhetően reményeim hamar szertefoszlottak. A szomszédos Locarnóban is megpróbálkoztam, van ott egy, a múltkorról már jól ismert információs pult, ahol lehet lapozgatni szállodák között, mindegyikhez van kép, árfekvés és telefonszám. Mindez kábé negyed órával az előtt, hogy az utolsó vonat indulna vissza Zürichbe. Kábé a hatodik vagy hetedik szállodát hívhattam, amikor már én is teljesen meglepődtem: van szoba! Mondtam is a pacáknak, hogy azonnal ott leszek! Hogy odatalálok-e? Naná, ide van írva a cím, nekem meg van térképes kütyüm, persze hogy odatalálok. Öt perc és ott vagyok! Katt. Na nézzük csak a térképet... Aszongyahogy... ööö... az... ott... fenn...? A Monte Brè [megj.: a Lugano melletti Monte Brè-n is jártam már, de ez egy másik] felé vezető úton kábé az utolsó előtti mesterséges építmény? Nagylevegő. Csaknem egy órás kaptató, olyan meredek, amit épphogy bírok nagyjából folyamatosan, egy-egy kisebb szusszanással. Azonnal szertefoszlott az az elképzelés, hogy este még a belvárosban kolbászolok egy picit és beülök valami szimpi helyre. De legalább jól esett a tekerés, és a hotelben az egy szem mindenes pacák iszonyú jó fej volt, csinált nekem kaját (na persze a jófejséget úgy kell érteni, hogy jóval a konyha bezárása után; azért az árát megkérte tisztességesen), meg aztán a kilátás sem volt semmi a szobából (lásd a pálmafás képet). Másnap pedig Ascona városnézés – ismét beszéljenek helyettem a képek.
Megint ugrunk talán egy vagy két hétvégét. Túrácska a Walensee mellett. Körülbelül, hát, úgy kábé maximum öt kilométer lehetett, és az út is felment a tó közvetlen partjától legalább tíz méter magasra. Kemény kirándulás volt! Rá egy hétre majdnem ugyanitt, másik csapattal, magyarországi vendégekkel és eddig számomra ismeretlen itteni magyarokkal jóval nagyobbat túráztunk, Amden és Arvenbühl fedőnévre hallgatnak a képek.
Kétszer feltekertem már a Sihlsee-hez is, ebből a tóból ered az a folyócska, ami a gyárépület előtt halad el. Ez is tisztességes emelkedő, jó edzés. De még mindig nagyon nem vagyok jó kondiban. Pedig igencsak kellene!
Májusban ugyebár kimaradt az a bizonyos havi fogadalom. Szánom-bánom. Nem történt semmi komoly elhatározás, viszont nagyon-nagyon kacérkodom a gondolattal, hogy az Alpok bizony nem azért van itt, hogy az ember vonattal, alagutakon keresztül szelje át. Ehhez meg kell még picit edzeni, de aztán valószínűleg egy szép napon nekifogok majd és legyűröm. Legalábbis nagyon remélem. És ha sikerül, akkor utólag elkönyvelem májusi fogadalomnak.
Júniusra pedig a némettanulást tűztem ki. Persze itt is a lustaság győzött: egészen addig vártam, amíg szinte csak a kisujjamat kellett megmozdítani. Közvetlen kollégám küldött ugyanis levelet, hogy barátnője némettanítást vállal. Nyelvtanárnak készül, tehát minden bizonnyal valamelyest konyít hozzá, viszont kevesebbet kér, mint egy igazi végzett emberke. Remélem, bejön. Később aztán majd valószínűleg beiratkozom valami nyelviskolai kurzusba. Így az elején azért jó a magántanár, mert sokmindent felszedtem már, viszont tudásomat bármelyik ementáli megirigyelné. Olyan kurzus meg aligha létezik, ami az alapoktól indul, de gyorsan halad az elején. Valószínűleg így is fura tanonc leszek, szegény leányzóval valahogy el kell majd fogadtatnom, hogy például a nyelvtan, mondatszerkezetek meg ilyesmik tökre érdekelnek, meg a hétköznapi nyelven használt fordulatok, de azt felejtse el, hogy én a derdiedast akár egyetlen szóhoz is megtanuljam, mert nem és kész, én egyszerűen tudom, hogy az én agyam ezt nem bírja megjegyezni. Na majd meglátjuk...
Volt ám költözés is. Számgép kikapcs, kábelek széthúz, egy szem dobozba mindent bele, majd legközelebb a negyedik helyett az ötödiken, zöld helyett narancssárga emeleten, nyugati helyett keleti ablak mellett (hurrá, délután is látom a képernyőt!) láttam neki a munkának. Ja, az igazi költözés, az most még nem. Egy hét múlva hétfőn kapom meg a kulcsot, utána majd meglátjuk hogy mikor és hogyan.
Hú, most látom csak, még a Swiss Miniatur és a bicikli között is kimaradt egy-két album, amit eddig elfelejtettem kiválogatni és feltölteni. Hamarosan fent lesznek, nézzétek meg majd ezeket is!
A mai fotóválogatás során az amdeni képek egyike annyira megtetszett, hogy végre rászántam magam és regisztráltam a kék-rózsaszín pöttyös fotós oldalon is. A Picasa ugyebár az, ahova mindenki minden szemetét feltölti, albumokba rendezve. Ez tök jó, ha az a célom, hogy elmeséljem, merre jártam, mit láttam. Ha viszont dicsekedni akarok azzal, hogy de tök jó fényképet csináltam, akkor erre inkább a Flickr fotófolyama való, és egyébként is ezen az oldalon vannak jelen a komolyabb fotósok, és töltik fel a tényleg jó képeket. Szóval ezentúl én is tudathasadásos leszek. A régi helyen marad a régi szerkezet, régi hozzáállás. Az új helyen pedig nagyon kevés (kezdetnek egyetlenegy) szerintem nagyon jól sikerült fotó. Link a jobb hasábban a fotó alatt.
Asszem elkészült a saláta. Jó étvágyat!
Ha ritkán blogolok, annak több oka is lehet. Például ha nincs semmi mondanivalóm. Legalábbis semmi olyan mondanivalóm, amit izgalmas lenne elmesélni, épeszű kerek blogbejegyzést tudnék kitalálni róla (mint amilyen ez éppen nem lesz, és a múltkori sem sikerült épp tökéletesre a vissza nem térő motívummal, aminek visszatérésére vártatok többen is – lehet, hogy a kevés hosszú blogiromány helyett nekem is követni kéne a trendet rövid, gyakori csiripeléskkel?). Vagy az, ha annyi de annyi ilyen dolog történik, hogy nincs időm közben megállni és leírni ezeket, hiszen hajt az, hogy járjam az országot két lábon vagy két keréken. Vagy az, ha fáradt vagyok, nagyon fáradt. Most azt hiszem ezek mind együtt itt vannak a vállamon.
Töltöttem fel pár fényképet néhány picit régebbi kalandról. Például arról, amikor az egyik hétvégi napon fogalmam sem volt, hogy merre tekerjek, ezért az egyik svájci turisztikai honlapot böngésztem, és megpillantottam egy gyönyörű tengerszemet Interlakentől alig húsz kilométerre. Azonnal el is határoztam, hogy az lesz aznapi célom. Mint Interlaken neve is mutatja, ez két szomszédos tó között van, gondoltam leszállok az egyik tó túlvégénél (Thun) a vonatról, hogy meglegyen a bemelegítés sík terepen. Na, az meg is volt, aztán feltekertem tengerszint felett ötszáz méterről közel ezer méter magasságba Grindelwald-ig, ami félúton bőven túl van kétdimenziós térképek szerint; annak rendje s módja szerint kidöglöttem kellőképp, de sebaj... Ott aztán vetettem egy pillantást a térképre, hogy merre is tovább. Az meg a gúnyos vigyorral közölte velem, úgy délután négy körül, a gyülekező felhők között, hogy a tengerszem bizony kábé 2200m magasan van. Köszike! Ennek örömére gyorsan gurultam egy jó nagyot, vissza Interlakenbe, majd a tó túlszélén visszatekertem Thunig. A tengerszem sajnos kimaradt, de egy közel százas jóleső tekerés azért megvolt!
Aztán volt egy olyan hétvége is, amikor megint kedvencemet, az olasz részt szemeltem ki. Jóadag hegyi tekerés után estefele Asconába tévedtem, ahol picit körülnéztem, és szállásra vadásztam volna, ámde az utcaművész fesztiválnak közölhetően reményeim hamar szertefoszlottak. A szomszédos Locarnóban is megpróbálkoztam, van ott egy, a múltkorról már jól ismert információs pult, ahol lehet lapozgatni szállodák között, mindegyikhez van kép, árfekvés és telefonszám. Mindez kábé negyed órával az előtt, hogy az utolsó vonat indulna vissza Zürichbe. Kábé a hatodik vagy hetedik szállodát hívhattam, amikor már én is teljesen meglepődtem: van szoba! Mondtam is a pacáknak, hogy azonnal ott leszek! Hogy odatalálok-e? Naná, ide van írva a cím, nekem meg van térképes kütyüm, persze hogy odatalálok. Öt perc és ott vagyok! Katt. Na nézzük csak a térképet... Aszongyahogy... ööö... az... ott... fenn...? A Monte Brè [megj.: a Lugano melletti Monte Brè-n is jártam már, de ez egy másik] felé vezető úton kábé az utolsó előtti mesterséges építmény? Nagylevegő. Csaknem egy órás kaptató, olyan meredek, amit épphogy bírok nagyjából folyamatosan, egy-egy kisebb szusszanással. Azonnal szertefoszlott az az elképzelés, hogy este még a belvárosban kolbászolok egy picit és beülök valami szimpi helyre. De legalább jól esett a tekerés, és a hotelben az egy szem mindenes pacák iszonyú jó fej volt, csinált nekem kaját (na persze a jófejséget úgy kell érteni, hogy jóval a konyha bezárása után; azért az árát megkérte tisztességesen), meg aztán a kilátás sem volt semmi a szobából (lásd a pálmafás képet). Másnap pedig Ascona városnézés – ismét beszéljenek helyettem a képek.
Megint ugrunk talán egy vagy két hétvégét. Túrácska a Walensee mellett. Körülbelül, hát, úgy kábé maximum öt kilométer lehetett, és az út is felment a tó közvetlen partjától legalább tíz méter magasra. Kemény kirándulás volt! Rá egy hétre majdnem ugyanitt, másik csapattal, magyarországi vendégekkel és eddig számomra ismeretlen itteni magyarokkal jóval nagyobbat túráztunk, Amden és Arvenbühl fedőnévre hallgatnak a képek.
Kétszer feltekertem már a Sihlsee-hez is, ebből a tóból ered az a folyócska, ami a gyárépület előtt halad el. Ez is tisztességes emelkedő, jó edzés. De még mindig nagyon nem vagyok jó kondiban. Pedig igencsak kellene!
Májusban ugyebár kimaradt az a bizonyos havi fogadalom. Szánom-bánom. Nem történt semmi komoly elhatározás, viszont nagyon-nagyon kacérkodom a gondolattal, hogy az Alpok bizony nem azért van itt, hogy az ember vonattal, alagutakon keresztül szelje át. Ehhez meg kell még picit edzeni, de aztán valószínűleg egy szép napon nekifogok majd és legyűröm. Legalábbis nagyon remélem. És ha sikerül, akkor utólag elkönyvelem májusi fogadalomnak.
Júniusra pedig a némettanulást tűztem ki. Persze itt is a lustaság győzött: egészen addig vártam, amíg szinte csak a kisujjamat kellett megmozdítani. Közvetlen kollégám küldött ugyanis levelet, hogy barátnője némettanítást vállal. Nyelvtanárnak készül, tehát minden bizonnyal valamelyest konyít hozzá, viszont kevesebbet kér, mint egy igazi végzett emberke. Remélem, bejön. Később aztán majd valószínűleg beiratkozom valami nyelviskolai kurzusba. Így az elején azért jó a magántanár, mert sokmindent felszedtem már, viszont tudásomat bármelyik ementáli megirigyelné. Olyan kurzus meg aligha létezik, ami az alapoktól indul, de gyorsan halad az elején. Valószínűleg így is fura tanonc leszek, szegény leányzóval valahogy el kell majd fogadtatnom, hogy például a nyelvtan, mondatszerkezetek meg ilyesmik tökre érdekelnek, meg a hétköznapi nyelven használt fordulatok, de azt felejtse el, hogy én a derdiedast akár egyetlen szóhoz is megtanuljam, mert nem és kész, én egyszerűen tudom, hogy az én agyam ezt nem bírja megjegyezni. Na majd meglátjuk...
Volt ám költözés is. Számgép kikapcs, kábelek széthúz, egy szem dobozba mindent bele, majd legközelebb a negyedik helyett az ötödiken, zöld helyett narancssárga emeleten, nyugati helyett keleti ablak mellett (hurrá, délután is látom a képernyőt!) láttam neki a munkának. Ja, az igazi költözés, az most még nem. Egy hét múlva hétfőn kapom meg a kulcsot, utána majd meglátjuk hogy mikor és hogyan.
Hú, most látom csak, még a Swiss Miniatur és a bicikli között is kimaradt egy-két album, amit eddig elfelejtettem kiválogatni és feltölteni. Hamarosan fent lesznek, nézzétek meg majd ezeket is!
A mai fotóválogatás során az amdeni képek egyike annyira megtetszett, hogy végre rászántam magam és regisztráltam a kék-rózsaszín pöttyös fotós oldalon is. A Picasa ugyebár az, ahova mindenki minden szemetét feltölti, albumokba rendezve. Ez tök jó, ha az a célom, hogy elmeséljem, merre jártam, mit láttam. Ha viszont dicsekedni akarok azzal, hogy de tök jó fényképet csináltam, akkor erre inkább a Flickr fotófolyama való, és egyébként is ezen az oldalon vannak jelen a komolyabb fotósok, és töltik fel a tényleg jó képeket. Szóval ezentúl én is tudathasadásos leszek. A régi helyen marad a régi szerkezet, régi hozzáállás. Az új helyen pedig nagyon kevés (kezdetnek egyetlenegy) szerintem nagyon jól sikerült fotó. Link a jobb hasábban a fotó alatt.
Asszem elkészült a saláta. Jó étvágyat!
2009/05/16
Trekerés
Van egy közvetlen kolléganőm, akivel mindenütt összefutok. Elkezdhetném sorolni, hogy találkoztam már vele Zürich főpályaudvarán, az Ikea környékén, az egyik legjobb ajándékboltban, és már nem is emlékszem hogy hány másik helyszínen; ezek egyenként nem túl izgalmasak, de tényleg annyi ilyen volt, hogy már meg sem lepődünk, csak újra nagyot röhögünk. Mint például pár hónapja a Golden Gate Bridge lábánál, amikor persze tudtuk, hogy mindketten Mountain View-ba utazunk, és naná hogy ez a tágabb környék leghíresebb nevezetessége, nade akkor is, pont egyszerre ugyanott... Két hete szombaton pedig Bellinzonában, Zürichtől két és fél órányi vonatozásra szálltunk le egyazon vonatról. Persze ismét valamelyest meg lehet indokolni: egyedül ezen a környéken volt szép idő az országban, és a híresebb Lugano és Locarno városokba tett látogatások alkalmával átutazóban mindketten külön-külön felfigyeltünk arra, hogy tök jó várak vannak itt.
Azt a hétvégét az olasz, a következőt a francia részen töltöttem, tök céltalanul kolbászolva fel-alá, várakat, városokat, miniatűr Svájcot nézegetve és miniatűr vonatokon utazva. Tavaly tavasszal–nyáron párszor csináltam hasonlót, például májusban egy hosszú hétvége mindhárom napját a Genfi-tó partján töltöttem biciklistül, de akkor mindhárom nap hazautaztam. Most egyszerűbb megoldást választottam, egy-egy éjszakát ott töltöttem random B betűs városokban, messze Zürichtől. A képek egy részét már feltöltöttem, másik részére még picit várnotok kell. Ja, és a Genfi-tó hidegebb, mint tavaly ilyenkor volt, most még tovább tartott nyakig bemászni. Miután sikerült, hihetetlenül fantasztikusan üdítő érzés volt úszni egyet! Annyira jó volt, hogy aztán éjjel még egyszer vállaltam a tortúrát.
Hogy ne nézzetek teljesen hülyének emiatt, megosztok inkább egy másik titkot is, ami miatt annyira hülyének fogtok nézni, hogy az előzőt el is felejtitek! Minden gyerek imád mezítláb mászkálni friss zöld fűben, vagy épp bárhol máshol; természetesen én is. Például a cégben nyáron gyakran vagyok így, és messze nem én vagyok az egyetlen. A bellinzonai várnézegetés során is úgy döntöttem, hogy rövid időre megszabadulok a szandáltól, csak úgy, mert az tök jó érzés. A rövid időből aztán nagyjából a másnap és a következő hétvége túlnyomó része lett. Mert tényleg tök jó érzés, és még nincs annyira meleg, hogy a forró beton miatt ne lehetne megtenni. Mondjuk kissé extrémre fogtam a figurát; egy-két óra után úgy megszokja az ember, hogy nem zavarják olyan apróságok, mint például vonatozás és hajózás, a chilloni vár árnyékos termeinek jéghideg kőpadlója, vagy mondjuk egy jó kis zuhé. Egyébként nemcsak jó érzés, hanem tök praktikus is egyben, például sokat egyszerűsít azon, ha egy pillanatra bele akarom lógatni a lábamat a tóba, meg aztán végre remélhetőleg eltelik egy nyár úgy, hogy nem jegyzi meg minden második ismerősöm a két fehér csík láttán, hogy de viccesen barnult le a lábfejem.
A tavalyi hasonló országnéző túrákkal ellentétben idén a biciklim sajnos nem volt nálam, pedig sokszor jól jött volna. Sajnos még tavaly nyáron elkövettem azt a hibát, hogy hazavittem egy túrára. Persze visszahozni ismét hiba lett volna, mert akkor otthon megint nem marad. A probléma megoldására egészen máig várni kellett. Ez roppant jó eredmény, ha azt nézzük, hogy a mai volt a második nap, amit drótszamárnézegetéssel töltöttem. Az ember elsuhan többszáz bicó előtt, némelyiket közelebbről szemügyre veszi, közben okosodik, hogy milyet is szeretne, mi miért jó vagy nem jó stb., icipicit letisztul a kép, de még mindig nem tudja eldönteni, hogy inkább ilyet vagy inkább olyat, inkább egyszerűbbet vagy inkább komolyabb profibbat, és akkor már jönnek a konkrét jelöltek, de az egyikben ez nem tetszik picit, a másikban az, a harmadik brutálisan drága, a negyedik túl nagy, az ötödik csúnyácska, meg egyébként is a bőség zavara, aztán egyszercsak ott van (most valaki hirtelen öntsön pofán egy pohár vízzel, mielőtt olyan hülyeséget találok mondani, hogy „a nagy Ő”) az a kerékpár, amelyik minden szempontból fantasztikusan jó, de ez még mind semmi... nem fogjátok elhinni... immár harmadszor fogtok hülyének nézni... a legeslegfontosabb tulajdonsága: Gyönyörű!!! Elegáns, letisztult, semmi sallang, semmi fölösleges elem. Ezüstszürke váz, pont a tökéletes szürke árnyalat, pont a tökéletes csillogás, hasonlóan csillogó, igényesen megmunkált felszínű fekete kormányrúd, fekete teló, nyilván fekete kerekek és sok egyéb apróság szintén fekete, a vázon a feliratok feketék egy kevés pirossal megfűszerezve, ami leírva furcsának tűnhet szürke alapon, de tényleg jól néz ki. Hab a tortán, hogy a srác leemelt a polcról egy fekete és egy szürke kulacstartót, mindkét szín tökéletesen passzolt, hosszú percekig nem tudtam eldönteni, hogy melyiket válasszam (lehet tippelni:)).
Ígérem, a holnapi trekerés közben csinálok képeket! [Frissítés: ma már holnap van, az ígéretnek megfelelően íme néhány kép.]
Azt a hétvégét az olasz, a következőt a francia részen töltöttem, tök céltalanul kolbászolva fel-alá, várakat, városokat, miniatűr Svájcot nézegetve és miniatűr vonatokon utazva. Tavaly tavasszal–nyáron párszor csináltam hasonlót, például májusban egy hosszú hétvége mindhárom napját a Genfi-tó partján töltöttem biciklistül, de akkor mindhárom nap hazautaztam. Most egyszerűbb megoldást választottam, egy-egy éjszakát ott töltöttem random B betűs városokban, messze Zürichtől. A képek egy részét már feltöltöttem, másik részére még picit várnotok kell. Ja, és a Genfi-tó hidegebb, mint tavaly ilyenkor volt, most még tovább tartott nyakig bemászni. Miután sikerült, hihetetlenül fantasztikusan üdítő érzés volt úszni egyet! Annyira jó volt, hogy aztán éjjel még egyszer vállaltam a tortúrát.
Hogy ne nézzetek teljesen hülyének emiatt, megosztok inkább egy másik titkot is, ami miatt annyira hülyének fogtok nézni, hogy az előzőt el is felejtitek! Minden gyerek imád mezítláb mászkálni friss zöld fűben, vagy épp bárhol máshol; természetesen én is. Például a cégben nyáron gyakran vagyok így, és messze nem én vagyok az egyetlen. A bellinzonai várnézegetés során is úgy döntöttem, hogy rövid időre megszabadulok a szandáltól, csak úgy, mert az tök jó érzés. A rövid időből aztán nagyjából a másnap és a következő hétvége túlnyomó része lett. Mert tényleg tök jó érzés, és még nincs annyira meleg, hogy a forró beton miatt ne lehetne megtenni. Mondjuk kissé extrémre fogtam a figurát; egy-két óra után úgy megszokja az ember, hogy nem zavarják olyan apróságok, mint például vonatozás és hajózás, a chilloni vár árnyékos termeinek jéghideg kőpadlója, vagy mondjuk egy jó kis zuhé. Egyébként nemcsak jó érzés, hanem tök praktikus is egyben, például sokat egyszerűsít azon, ha egy pillanatra bele akarom lógatni a lábamat a tóba, meg aztán végre remélhetőleg eltelik egy nyár úgy, hogy nem jegyzi meg minden második ismerősöm a két fehér csík láttán, hogy de viccesen barnult le a lábfejem.
A tavalyi hasonló országnéző túrákkal ellentétben idén a biciklim sajnos nem volt nálam, pedig sokszor jól jött volna. Sajnos még tavaly nyáron elkövettem azt a hibát, hogy hazavittem egy túrára. Persze visszahozni ismét hiba lett volna, mert akkor otthon megint nem marad. A probléma megoldására egészen máig várni kellett. Ez roppant jó eredmény, ha azt nézzük, hogy a mai volt a második nap, amit drótszamárnézegetéssel töltöttem. Az ember elsuhan többszáz bicó előtt, némelyiket közelebbről szemügyre veszi, közben okosodik, hogy milyet is szeretne, mi miért jó vagy nem jó stb., icipicit letisztul a kép, de még mindig nem tudja eldönteni, hogy inkább ilyet vagy inkább olyat, inkább egyszerűbbet vagy inkább komolyabb profibbat, és akkor már jönnek a konkrét jelöltek, de az egyikben ez nem tetszik picit, a másikban az, a harmadik brutálisan drága, a negyedik túl nagy, az ötödik csúnyácska, meg egyébként is a bőség zavara, aztán egyszercsak ott van (most valaki hirtelen öntsön pofán egy pohár vízzel, mielőtt olyan hülyeséget találok mondani, hogy „a nagy Ő”) az a kerékpár, amelyik minden szempontból fantasztikusan jó, de ez még mind semmi... nem fogjátok elhinni... immár harmadszor fogtok hülyének nézni... a legeslegfontosabb tulajdonsága: Gyönyörű!!! Elegáns, letisztult, semmi sallang, semmi fölösleges elem. Ezüstszürke váz, pont a tökéletes szürke árnyalat, pont a tökéletes csillogás, hasonlóan csillogó, igényesen megmunkált felszínű fekete kormányrúd, fekete teló, nyilván fekete kerekek és sok egyéb apróság szintén fekete, a vázon a feliratok feketék egy kevés pirossal megfűszerezve, ami leírva furcsának tűnhet szürke alapon, de tényleg jól néz ki. Hab a tortán, hogy a srác leemelt a polcról egy fekete és egy szürke kulacstartót, mindkét szín tökéletesen passzolt, hosszú percekig nem tudtam eldönteni, hogy melyiket válasszam (lehet tippelni:)).
Ígérem, a holnapi trekerés közben csinálok képeket! [Frissítés: ma már holnap van, az ígéretnek megfelelően íme néhány kép.]
2009/04/29
Plasztikai műtét
Mellékhatása akár egy jó kis fogyókúra is lehet. Mert az ember nem nassol össze-vissza, hanem megpróbál napi 3-szor kajálni, ha egyszer a fogdoktornő azt mondja, hogy bizony minden étkezés után nagyon alaposan fogat kell mosni, kitisztítani selyemmel és egyéb kütyükkel, nehogy bármi ételdarab ottragadjon a fogak és a drót közti számtalan rés egyikében.
A felső metszőfogaim egyike jóval előrébb áll, mint a másik, ezt tippem szerint mindenki hamar észreveszi, akivel beszélgetek. Engem sosem zavart. Az viszont már annál inkább, hogy az évek során lassan, de folyamatosan romlott a helyzet. Elég volt beleharapni egy almába, egy apró rostdarab szinte biztosan beragadt a két fog közé, és éreztem, hogy feszíti tovább. Nemcsak fent, lent is sajnos eléggé torlódtak és összevissza állnak a fogaim.
Habár a gondolat már évek óta foglalkoztatott, csak mostanra sikerült tényleg elszánnom magam. Megfosztottak fele bölcsességemtől (a felsőktől, még szilveszter előtt, előkészületként, hogy ne nyomják tovább össze a többit, de az almaevési problémát ez sem oldotta meg), valamint a bal alsó 5-östől is, amelynek a tükörképe iszonyú régóta hiányzik már (így szimmetrikus lett a fogazatom), és amelyik már egyébként is félhalott volt (ennek megfelelően nagyon nehezen sikerült kihúzniuk – egy élő fogat meg lehet fogni és két perc alatt kiszedni, egy félhalott azonnal törik ott ahol megfogod, szegény dokibá szenvedett vagy negyed órán át vele). A fogszabályzó ezt a két rést el fogja tüntetni. Az alsó még nincs fenn, majd a következő alkalommal; egyelőre úgy gondolta a dokinő, hogy bőven elég, ha a felsőhöz szokom hozzá.
Bevallom, rosszabbra számítottam, gyorsan megszoktam. Fel sem tűnik. Sajnos néha olyankor sem, amikor felállok nasiért. Lehet, hogy a mellékhatás nem jön be. Sebaj, májusra is kell valamit tartogatni!
A felső metszőfogaim egyike jóval előrébb áll, mint a másik, ezt tippem szerint mindenki hamar észreveszi, akivel beszélgetek. Engem sosem zavart. Az viszont már annál inkább, hogy az évek során lassan, de folyamatosan romlott a helyzet. Elég volt beleharapni egy almába, egy apró rostdarab szinte biztosan beragadt a két fog közé, és éreztem, hogy feszíti tovább. Nemcsak fent, lent is sajnos eléggé torlódtak és összevissza állnak a fogaim.
Habár a gondolat már évek óta foglalkoztatott, csak mostanra sikerült tényleg elszánnom magam. Megfosztottak fele bölcsességemtől (a felsőktől, még szilveszter előtt, előkészületként, hogy ne nyomják tovább össze a többit, de az almaevési problémát ez sem oldotta meg), valamint a bal alsó 5-östől is, amelynek a tükörképe iszonyú régóta hiányzik már (így szimmetrikus lett a fogazatom), és amelyik már egyébként is félhalott volt (ennek megfelelően nagyon nehezen sikerült kihúzniuk – egy élő fogat meg lehet fogni és két perc alatt kiszedni, egy félhalott azonnal törik ott ahol megfogod, szegény dokibá szenvedett vagy negyed órán át vele). A fogszabályzó ezt a két rést el fogja tüntetni. Az alsó még nincs fenn, majd a következő alkalommal; egyelőre úgy gondolta a dokinő, hogy bőven elég, ha a felsőhöz szokom hozzá.
Bevallom, rosszabbra számítottam, gyorsan megszoktam. Fel sem tűnik. Sajnos néha olyankor sem, amikor felállok nasiért. Lehet, hogy a mellékhatás nem jön be. Sebaj, májusra is kell valamit tartogatni!
2009/03/18
Ehavi
A múltkor említettem, hogy újévkor eldöntöttem: több dolgot másképp, okosabban, tudatosabban fogok csinálni. A február eleji fogadalmat, a reggelit a cégben azóta is rendesen tartom.
Március elején felötlött bennem, hogy eltelt már egy teljes hónap, ideje lenne megint valami újba belevágni. Ekkortájt fogalmazódott meg bennem az, hogy tulajdonképpen miért is ne lehetne kitűzni minden hónapra egy célt.
Két apró csalást engedjetek meg nekem, csak hogy szegény január ne maradjon ki. Egyrészt most megfogalmazódott módszert datáljuk vissza az év elejére, másrészt fogadjuk is el elegendően komolynak ezt a meta-fogadalmat. Szóval játsszuk azt, hogy januárban megfogadtam, hogy minden hónapban változtatok valamit az életemen, és konkrétan januárban azt változtattam, hogy megfogadtam, hogy minden hónapban változtatok valamit.
A februárit már tudjátok, és nyilván furdalja az oldalatokat a kíváncsiság, hogy márciusra mi jut. Van egy képzeletbeli listám azokról a dolgokról, amikkel nem vagyok elégedett, nem nagyon tetszenek, valamit tenni kéne, valami frusztrál, valami hiányzik, valami újra vágyom, vagy bármi ilyesmi, tehát ami esélyes arra, hogy változtassak. Erről a listáról fogok válogatni.
Az ehavi nyertes a lakásnézés. A közös albérlet egyszerűen nem nekem való. Rájöttem, hogy szükségem van nagyobb privát szférára, mint amit itt megkaphatok. Illetve, igazából ezt mindig is tudtam, most inkább arról van szó, hogy tudatosult bennem, hogy ez valójában milyen sokat számít. Elkezdtem lakást keresni. Erről majd részletesebben beszámolok később. Elöljáróban annyit, hogy ez Zürichben nem könnyű feladat: egy lakásra általában több tucat jelentkező akad, és nagyon kevés az olyan kégli, amit még ha ideiglenesen is, de az otthonomnak tudnék érezni. Annyira meg azért egyáltalán nem rossz ez a közös albérlet, hogy különköltözzek egy olyan lakásba, amelyik nem tetszik, ahova nem lenne jó érzés hazamenni. Természetesen amint lesz fejlemény, beszámolok róla.
Márciusban tehát a különköltözés elhatározása került le a titkos listáról. Hogy mik maradtak még rajta, azt most nem lövöm le, majd csak egyesével a mindig aktuálisat. Ha viszont Neked, kedves blogolvasó, van esetleg ötleted hogy mivel tudnám még bővíteni a lajstromot, kíváncsian várom!
Március elején felötlött bennem, hogy eltelt már egy teljes hónap, ideje lenne megint valami újba belevágni. Ekkortájt fogalmazódott meg bennem az, hogy tulajdonképpen miért is ne lehetne kitűzni minden hónapra egy célt.
Két apró csalást engedjetek meg nekem, csak hogy szegény január ne maradjon ki. Egyrészt most megfogalmazódott módszert datáljuk vissza az év elejére, másrészt fogadjuk is el elegendően komolynak ezt a meta-fogadalmat. Szóval játsszuk azt, hogy januárban megfogadtam, hogy minden hónapban változtatok valamit az életemen, és konkrétan januárban azt változtattam, hogy megfogadtam, hogy minden hónapban változtatok valamit.
A februárit már tudjátok, és nyilván furdalja az oldalatokat a kíváncsiság, hogy márciusra mi jut. Van egy képzeletbeli listám azokról a dolgokról, amikkel nem vagyok elégedett, nem nagyon tetszenek, valamit tenni kéne, valami frusztrál, valami hiányzik, valami újra vágyom, vagy bármi ilyesmi, tehát ami esélyes arra, hogy változtassak. Erről a listáról fogok válogatni.
Az ehavi nyertes a lakásnézés. A közös albérlet egyszerűen nem nekem való. Rájöttem, hogy szükségem van nagyobb privát szférára, mint amit itt megkaphatok. Illetve, igazából ezt mindig is tudtam, most inkább arról van szó, hogy tudatosult bennem, hogy ez valójában milyen sokat számít. Elkezdtem lakást keresni. Erről majd részletesebben beszámolok később. Elöljáróban annyit, hogy ez Zürichben nem könnyű feladat: egy lakásra általában több tucat jelentkező akad, és nagyon kevés az olyan kégli, amit még ha ideiglenesen is, de az otthonomnak tudnék érezni. Annyira meg azért egyáltalán nem rossz ez a közös albérlet, hogy különköltözzek egy olyan lakásba, amelyik nem tetszik, ahova nem lenne jó érzés hazamenni. Természetesen amint lesz fejlemény, beszámolok róla.
Márciusban tehát a különköltözés elhatározása került le a titkos listáról. Hogy mik maradtak még rajta, azt most nem lövöm le, majd csak egyesével a mindig aktuálisat. Ha viszont Neked, kedves blogolvasó, van esetleg ötleted hogy mivel tudnám még bővíteni a lajstromot, kíváncsian várom!
2009/03/08
Rigi
A mai első tanulság: a Rigi hegy csodaszép, párszor vissza kell még menni majd kirándulni, vagy síelni, szánkózni, ilyesmi. Csak el ne felejtsek alaposan körülnézni ott, ahol a sípálya keresztezi a fogaskerekűt! :)
A mai második tanulság: sokkal jobban figyelnem kell, hogy a képek ne legyenek túlexponáltak. Gyorsan meg is kerestem és bekapcsoltam azt az opciót, hogy csak egy mozdulat legyen kérni a túl fehér részek villogtatását a kép visszanézésekor, meg a fényesség hisztogramra is jobban fogok figyelni ezentúl, és bátrabban fogom használni a polárszűrőt. Merthogy a mai képek, hát... könnyen lehettek volna még jobbak.
A mai második tanulság: sokkal jobban figyelnem kell, hogy a képek ne legyenek túlexponáltak. Gyorsan meg is kerestem és bekapcsoltam azt az opciót, hogy csak egy mozdulat legyen kérni a túl fehér részek villogtatását a kép visszanézésekor, meg a fényesség hisztogramra is jobban fogok figyelni ezentúl, és bátrabban fogom használni a polárszűrőt. Merthogy a mai képek, hát... könnyen lehettek volna még jobbak.
2009/03/01
Bábeli zűrzavar
Amikor egy magyar anyanyelvű, másfél éve többnyire angolul beszélő emberke, aki a környezet hatására kezd felszedni némi alapvető némethez hellyel-közzel hasonlító tudást, és egy-két alap dolgot már el tud krákogni, egyszercsak olasz nyelvterületre téved, és elhatározza, hogy lappangó ilyen irányú tudását felelevenítve igenis olaszul fogja kérni a gyorsbüfében azt a bizonyos török nevű ételt, hát annak garantáltan valami értelmetlen makogás az eredménye. Kész csoda, hogy nem haltam éhen :)
Szóval az úgy volt, hogy kezd már totál elegem lenni a télből, pláne miután a múlt hétvégén iszonyúan hideg volt. Megnéztem, az időjárásjelentés szombatra napsütést és 18 fokot ígért. Sajnos nem Zürichbe, hanem Luganóba, de hát az csak röpke két és fél óra vonattal. Persze valami hiba lehetett a mátrixban, mert miután teljesen beleéltem magam, megnéztem pár másik időjós oldalt is, melyek a napsütésben teljes mértékben egyetértettek, a hőmérsékletet azonban 12–14 fok köré saccolták. Hát nem mindegy. De ha már eltöntöttem, akkor hajrá! A rendszeres reggelinek köszönhetően szerencsére nem okozott túl nagy gondot a röviddel 7 után ébredés, így még délelőtt odaértem.
Az időjárás tök érdekes volt. Természetesen nagyon messze a 18 foktól. Szerintem határozottan egy pólós. Az összes helyi emberke szerint kabátos. Esküszöm, felvettem a pulóvert, és még volt nálam egyéb meleg cucc is, de egyszerűen belesültem, nem bírtam. A helyiek meg szemlátomást hülyének néztek. Egyre erősebb az a gyanúm, hogy az átlag emberhez képest az én hőérzetemet sokkal erősebben befolyásolja a napsütés, mintsem a hőmérséklet. Pedig a Nap sem közvetlenül sütött ránk, hanem nagyon gyenge homogén ködön vagy párán keresztül, nem is tudom minek kell ezt hívni. A közeli hegyek homályosak voltak, a távoli magas hegyeknek pedig csak nagyon halványan látszott a kontúrjuk.
A város jópofa, de semmi különös, nem nagyon ragadott meg. A csodakütyünek köszönhetően a vonatúton tudtam nézegetni a neten, hogy milyen látnivalók vannak, és el is határoztam, hogy a közeli Monte Brè-re felsiklózom. Még a menetrendet is meg tudtam nézni, óránként jár ütemesen, oké. Odaértem kényelmesen fél órával előtte, hiszen az összes svájci város kisebb, mint gondolnám. Fél óra várakozás után kezdett gyanús lenni, hogy valami nem stimmel. Megnéztem újra a menetrendet. Hülye olaszok. Ütemes, óránként, naná, de ugyebár a szieszta az kötelező, ott kimarad egy.
(A menetrenddel kapcsolatban megfogalmazódott bennem még egy költői kérdés. Mint minden rendes közlekedési eszköznél, itt is külön van kiírva két táblázatban az oda- illetve visszaút indulási és érkezési időpontjai. Minek? Siklóóó!)
Talán hülyeség, talán makacsság, nem is tudom, hogy csakazértis kivártam és felvitettem magam. Talán arra voltam kíváncsi, hogy ott fent is ennyire párás-e a levegő, vagy onnan már látszanak tisztán a magas hegyek. Hát onnan sem látszottak igazán. A sikló tetejénél nem volt semmi különös, viszont sok turistaút indul innen. Kinéztem a legközelebbit, Brè falut, negyed óra gyaloglásnyira. A prospektus szerint az ófalu utcáin mindenféle műtárgyak vannak kiállítva, ami tök jó. Azt persze nem írta a prospektus, hogy ez negyed óra lépcsőzés lefelé, amit utána visszafelé is meg kell tenni.
Hihetetlen mesés helyre pottyantam Brè óvárosában. Ősrégi kőépületek, összevissza kanyargós, lépcsős-lejtős sikátorok, úton-útfélen feldobva a már említett műtárgyakkal, vagy épp napozó macskával, vagy mondjuk egy utcára néző mosógéppel. Teljesen elvarázsolódtam. Legalább háromszor végigjártam keresztbe-kasul, tátott szájjal, fényképezőt kattintgatva. Sajnos még nem vagyok annyira jó fotós, és pláne nem annyira jó művész, valószínűleg nem is leszek sosem, hogy ezek a képek igazán visszaadják a hangulatát, de talán valamennyit átadnak.
És hogy egy pillanatra visszatérjünk a bábeli zűrzavarhoz, a fényképek között van egy borzasztó többnyelvű szóvicc is... Hú, azt hittem, nem fogom tudni keretes szerkezetbe foglalni ezt a blogbejegyzést, de mégis sikerült. :P
Szóval az úgy volt, hogy kezd már totál elegem lenni a télből, pláne miután a múlt hétvégén iszonyúan hideg volt. Megnéztem, az időjárásjelentés szombatra napsütést és 18 fokot ígért. Sajnos nem Zürichbe, hanem Luganóba, de hát az csak röpke két és fél óra vonattal. Persze valami hiba lehetett a mátrixban, mert miután teljesen beleéltem magam, megnéztem pár másik időjós oldalt is, melyek a napsütésben teljes mértékben egyetértettek, a hőmérsékletet azonban 12–14 fok köré saccolták. Hát nem mindegy. De ha már eltöntöttem, akkor hajrá! A rendszeres reggelinek köszönhetően szerencsére nem okozott túl nagy gondot a röviddel 7 után ébredés, így még délelőtt odaértem.
Az időjárás tök érdekes volt. Természetesen nagyon messze a 18 foktól. Szerintem határozottan egy pólós. Az összes helyi emberke szerint kabátos. Esküszöm, felvettem a pulóvert, és még volt nálam egyéb meleg cucc is, de egyszerűen belesültem, nem bírtam. A helyiek meg szemlátomást hülyének néztek. Egyre erősebb az a gyanúm, hogy az átlag emberhez képest az én hőérzetemet sokkal erősebben befolyásolja a napsütés, mintsem a hőmérséklet. Pedig a Nap sem közvetlenül sütött ránk, hanem nagyon gyenge homogén ködön vagy párán keresztül, nem is tudom minek kell ezt hívni. A közeli hegyek homályosak voltak, a távoli magas hegyeknek pedig csak nagyon halványan látszott a kontúrjuk.
A város jópofa, de semmi különös, nem nagyon ragadott meg. A csodakütyünek köszönhetően a vonatúton tudtam nézegetni a neten, hogy milyen látnivalók vannak, és el is határoztam, hogy a közeli Monte Brè-re felsiklózom. Még a menetrendet is meg tudtam nézni, óránként jár ütemesen, oké. Odaértem kényelmesen fél órával előtte, hiszen az összes svájci város kisebb, mint gondolnám. Fél óra várakozás után kezdett gyanús lenni, hogy valami nem stimmel. Megnéztem újra a menetrendet. Hülye olaszok. Ütemes, óránként, naná, de ugyebár a szieszta az kötelező, ott kimarad egy.
(A menetrenddel kapcsolatban megfogalmazódott bennem még egy költői kérdés. Mint minden rendes közlekedési eszköznél, itt is külön van kiírva két táblázatban az oda- illetve visszaút indulási és érkezési időpontjai. Minek? Siklóóó!)
Talán hülyeség, talán makacsság, nem is tudom, hogy csakazértis kivártam és felvitettem magam. Talán arra voltam kíváncsi, hogy ott fent is ennyire párás-e a levegő, vagy onnan már látszanak tisztán a magas hegyek. Hát onnan sem látszottak igazán. A sikló tetejénél nem volt semmi különös, viszont sok turistaút indul innen. Kinéztem a legközelebbit, Brè falut, negyed óra gyaloglásnyira. A prospektus szerint az ófalu utcáin mindenféle műtárgyak vannak kiállítva, ami tök jó. Azt persze nem írta a prospektus, hogy ez negyed óra lépcsőzés lefelé, amit utána visszafelé is meg kell tenni.
Hihetetlen mesés helyre pottyantam Brè óvárosában. Ősrégi kőépületek, összevissza kanyargós, lépcsős-lejtős sikátorok, úton-útfélen feldobva a már említett műtárgyakkal, vagy épp napozó macskával, vagy mondjuk egy utcára néző mosógéppel. Teljesen elvarázsolódtam. Legalább háromszor végigjártam keresztbe-kasul, tátott szájjal, fényképezőt kattintgatva. Sajnos még nem vagyok annyira jó fotós, és pláne nem annyira jó művész, valószínűleg nem is leszek sosem, hogy ezek a képek igazán visszaadják a hangulatát, de talán valamennyit átadnak.
És hogy egy pillanatra visszatérjünk a bábeli zűrzavarhoz, a fényképek között van egy borzasztó többnyelvű szóvicc is... Hú, azt hittem, nem fogom tudni keretes szerkezetbe foglalni ezt a blogbejegyzést, de mégis sikerült. :P
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
