A mai első tanulság: a Rigi hegy csodaszép, párszor vissza kell még menni majd kirándulni, vagy síelni, szánkózni, ilyesmi. Csak el ne felejtsek alaposan körülnézni ott, ahol a sípálya keresztezi a fogaskerekűt! :)
A mai második tanulság: sokkal jobban figyelnem kell, hogy a képek ne legyenek túlexponáltak. Gyorsan meg is kerestem és bekapcsoltam azt az opciót, hogy csak egy mozdulat legyen kérni a túl fehér részek villogtatását a kép visszanézésekor, meg a fényesség hisztogramra is jobban fogok figyelni ezentúl, és bátrabban fogom használni a polárszűrőt. Merthogy a mai képek, hát... könnyen lehettek volna még jobbak.
2009/03/08
2009/03/01
Bábeli zűrzavar
Amikor egy magyar anyanyelvű, másfél éve többnyire angolul beszélő emberke, aki a környezet hatására kezd felszedni némi alapvető némethez hellyel-közzel hasonlító tudást, és egy-két alap dolgot már el tud krákogni, egyszercsak olasz nyelvterületre téved, és elhatározza, hogy lappangó ilyen irányú tudását felelevenítve igenis olaszul fogja kérni a gyorsbüfében azt a bizonyos török nevű ételt, hát annak garantáltan valami értelmetlen makogás az eredménye. Kész csoda, hogy nem haltam éhen :)
Szóval az úgy volt, hogy kezd már totál elegem lenni a télből, pláne miután a múlt hétvégén iszonyúan hideg volt. Megnéztem, az időjárásjelentés szombatra napsütést és 18 fokot ígért. Sajnos nem Zürichbe, hanem Luganóba, de hát az csak röpke két és fél óra vonattal. Persze valami hiba lehetett a mátrixban, mert miután teljesen beleéltem magam, megnéztem pár másik időjós oldalt is, melyek a napsütésben teljes mértékben egyetértettek, a hőmérsékletet azonban 12–14 fok köré saccolták. Hát nem mindegy. De ha már eltöntöttem, akkor hajrá! A rendszeres reggelinek köszönhetően szerencsére nem okozott túl nagy gondot a röviddel 7 után ébredés, így még délelőtt odaértem.
Az időjárás tök érdekes volt. Természetesen nagyon messze a 18 foktól. Szerintem határozottan egy pólós. Az összes helyi emberke szerint kabátos. Esküszöm, felvettem a pulóvert, és még volt nálam egyéb meleg cucc is, de egyszerűen belesültem, nem bírtam. A helyiek meg szemlátomást hülyének néztek. Egyre erősebb az a gyanúm, hogy az átlag emberhez képest az én hőérzetemet sokkal erősebben befolyásolja a napsütés, mintsem a hőmérséklet. Pedig a Nap sem közvetlenül sütött ránk, hanem nagyon gyenge homogén ködön vagy párán keresztül, nem is tudom minek kell ezt hívni. A közeli hegyek homályosak voltak, a távoli magas hegyeknek pedig csak nagyon halványan látszott a kontúrjuk.
A város jópofa, de semmi különös, nem nagyon ragadott meg. A csodakütyünek köszönhetően a vonatúton tudtam nézegetni a neten, hogy milyen látnivalók vannak, és el is határoztam, hogy a közeli Monte Brè-re felsiklózom. Még a menetrendet is meg tudtam nézni, óránként jár ütemesen, oké. Odaértem kényelmesen fél órával előtte, hiszen az összes svájci város kisebb, mint gondolnám. Fél óra várakozás után kezdett gyanús lenni, hogy valami nem stimmel. Megnéztem újra a menetrendet. Hülye olaszok. Ütemes, óránként, naná, de ugyebár a szieszta az kötelező, ott kimarad egy.
(A menetrenddel kapcsolatban megfogalmazódott bennem még egy költői kérdés. Mint minden rendes közlekedési eszköznél, itt is külön van kiírva két táblázatban az oda- illetve visszaút indulási és érkezési időpontjai. Minek? Siklóóó!)
Talán hülyeség, talán makacsság, nem is tudom, hogy csakazértis kivártam és felvitettem magam. Talán arra voltam kíváncsi, hogy ott fent is ennyire párás-e a levegő, vagy onnan már látszanak tisztán a magas hegyek. Hát onnan sem látszottak igazán. A sikló tetejénél nem volt semmi különös, viszont sok turistaút indul innen. Kinéztem a legközelebbit, Brè falut, negyed óra gyaloglásnyira. A prospektus szerint az ófalu utcáin mindenféle műtárgyak vannak kiállítva, ami tök jó. Azt persze nem írta a prospektus, hogy ez negyed óra lépcsőzés lefelé, amit utána visszafelé is meg kell tenni.
Hihetetlen mesés helyre pottyantam Brè óvárosában. Ősrégi kőépületek, összevissza kanyargós, lépcsős-lejtős sikátorok, úton-útfélen feldobva a már említett műtárgyakkal, vagy épp napozó macskával, vagy mondjuk egy utcára néző mosógéppel. Teljesen elvarázsolódtam. Legalább háromszor végigjártam keresztbe-kasul, tátott szájjal, fényképezőt kattintgatva. Sajnos még nem vagyok annyira jó fotós, és pláne nem annyira jó művész, valószínűleg nem is leszek sosem, hogy ezek a képek igazán visszaadják a hangulatát, de talán valamennyit átadnak.
És hogy egy pillanatra visszatérjünk a bábeli zűrzavarhoz, a fényképek között van egy borzasztó többnyelvű szóvicc is... Hú, azt hittem, nem fogom tudni keretes szerkezetbe foglalni ezt a blogbejegyzést, de mégis sikerült. :P
Szóval az úgy volt, hogy kezd már totál elegem lenni a télből, pláne miután a múlt hétvégén iszonyúan hideg volt. Megnéztem, az időjárásjelentés szombatra napsütést és 18 fokot ígért. Sajnos nem Zürichbe, hanem Luganóba, de hát az csak röpke két és fél óra vonattal. Persze valami hiba lehetett a mátrixban, mert miután teljesen beleéltem magam, megnéztem pár másik időjós oldalt is, melyek a napsütésben teljes mértékben egyetértettek, a hőmérsékletet azonban 12–14 fok köré saccolták. Hát nem mindegy. De ha már eltöntöttem, akkor hajrá! A rendszeres reggelinek köszönhetően szerencsére nem okozott túl nagy gondot a röviddel 7 után ébredés, így még délelőtt odaértem.
Az időjárás tök érdekes volt. Természetesen nagyon messze a 18 foktól. Szerintem határozottan egy pólós. Az összes helyi emberke szerint kabátos. Esküszöm, felvettem a pulóvert, és még volt nálam egyéb meleg cucc is, de egyszerűen belesültem, nem bírtam. A helyiek meg szemlátomást hülyének néztek. Egyre erősebb az a gyanúm, hogy az átlag emberhez képest az én hőérzetemet sokkal erősebben befolyásolja a napsütés, mintsem a hőmérséklet. Pedig a Nap sem közvetlenül sütött ránk, hanem nagyon gyenge homogén ködön vagy párán keresztül, nem is tudom minek kell ezt hívni. A közeli hegyek homályosak voltak, a távoli magas hegyeknek pedig csak nagyon halványan látszott a kontúrjuk.
A város jópofa, de semmi különös, nem nagyon ragadott meg. A csodakütyünek köszönhetően a vonatúton tudtam nézegetni a neten, hogy milyen látnivalók vannak, és el is határoztam, hogy a közeli Monte Brè-re felsiklózom. Még a menetrendet is meg tudtam nézni, óránként jár ütemesen, oké. Odaértem kényelmesen fél órával előtte, hiszen az összes svájci város kisebb, mint gondolnám. Fél óra várakozás után kezdett gyanús lenni, hogy valami nem stimmel. Megnéztem újra a menetrendet. Hülye olaszok. Ütemes, óránként, naná, de ugyebár a szieszta az kötelező, ott kimarad egy.
(A menetrenddel kapcsolatban megfogalmazódott bennem még egy költői kérdés. Mint minden rendes közlekedési eszköznél, itt is külön van kiírva két táblázatban az oda- illetve visszaút indulási és érkezési időpontjai. Minek? Siklóóó!)
Talán hülyeség, talán makacsság, nem is tudom, hogy csakazértis kivártam és felvitettem magam. Talán arra voltam kíváncsi, hogy ott fent is ennyire párás-e a levegő, vagy onnan már látszanak tisztán a magas hegyek. Hát onnan sem látszottak igazán. A sikló tetejénél nem volt semmi különös, viszont sok turistaút indul innen. Kinéztem a legközelebbit, Brè falut, negyed óra gyaloglásnyira. A prospektus szerint az ófalu utcáin mindenféle műtárgyak vannak kiállítva, ami tök jó. Azt persze nem írta a prospektus, hogy ez negyed óra lépcsőzés lefelé, amit utána visszafelé is meg kell tenni.
Hihetetlen mesés helyre pottyantam Brè óvárosában. Ősrégi kőépületek, összevissza kanyargós, lépcsős-lejtős sikátorok, úton-útfélen feldobva a már említett műtárgyakkal, vagy épp napozó macskával, vagy mondjuk egy utcára néző mosógéppel. Teljesen elvarázsolódtam. Legalább háromszor végigjártam keresztbe-kasul, tátott szájjal, fényképezőt kattintgatva. Sajnos még nem vagyok annyira jó fotós, és pláne nem annyira jó művész, valószínűleg nem is leszek sosem, hogy ezek a képek igazán visszaadják a hangulatát, de talán valamennyit átadnak.
És hogy egy pillanatra visszatérjünk a bábeli zűrzavarhoz, a fényképek között van egy borzasztó többnyelvű szóvicc is... Hú, azt hittem, nem fogom tudni keretes szerkezetbe foglalni ezt a blogbejegyzést, de mégis sikerült. :P
2009/02/02
Fogadalom
Ma reggel újévi fogadalmat tettem.
Mondjuk ez nem nagy újdonság, újévkor mindig szoktam ilyet, csak aztán sose lesz belőlük semmi. Most viszont kollégáimnak már elújságoltam, és meg is blogolom, éppen azért, hogy nagyobb legyen rajtam a nyomás, és folyton-folyvást azt kérdezzétek, hogy hogy állok vele, és bizony rá legyek kényszerítve, hogy azt mondhassam különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül, hogy kösz, megy simán.
És egy pillanatra tekintsünk el attól az aprócska részlettől is, hogy újév igazából nem épp most van.
Tulajdonképpen már a téli szünet folyamán komolyan elhatároztam, hogy idén csomó mindent ügyesebben, okosabban fogok csinálni. Csakhát ez ismét túlontúl általános ahhoz, hogy bármi is legyen belőle.
Aztán jött az amerikai kiruccanás, ami kellően szokatlan ahhoz, hogy értelme legyen valami állandó jellegű dolgot ott elkezdeni. Aztán egy újabb hét, amikor vissza kellett volna állnom itteni időzónára, de a jetlaget leküzdeni, pláne ebbe az irányba, hát az nem könnyű. Korán kell aludni menni, és korán kell felébredni, amikor a szervezet még nem kívánja.
És ha még csak a szervezetem nem kívánná! Node volt egyéb külső zavaró körülmény is. Konkrétan egy kütyü, amit nem lehet letenni. A cég karácsonyi ajándéka, melyet az utazások miatt csak most egy hete kaptam kézhez. A hardver (def.: amibe bele lehet rúgni) egy G1 nevű doboz, a szoftver (def.: ami miatt általában bele akarsz rúgni) pedig a Google által fejlesztett Android. Természetesen fejlesztői kiadás. És nem, nem akarok belerúgni (csak néha, egy icipicit ;-)).
Hozzá nem értők számára: ez egy „okostelefon”, amivel kismillió dolgot lehet csinálni. Böngészni, e-mailezni, térképészni, videózni, helymeghatározni, vízszintmérni, mélységélességet számolni, zenélni, kígyózni, hipnotizálni, égboltot nézni, időjóskodni, vonalkódot olvasni, kukoricát pattogtatni, és még végtelenségig folytathatnám a sort. Sőt, képzeljétek, állítólag még telefonálni is lehet vele!
De talán a legeslegfontosabb szolgáltatása, hogy végre van egy telefonom, amin be lehet állítani, hogy hétköznaponként szóljon az ébresztő. Egy darabig szükségem lesz rá azt hiszem. Ennek segítségével könnyebb lesz megvalósítanom a nagy megfoghatatlan cél első apró mozzanatát. A mai fogadalmat.
Minden nap reggeli a cégben...
Mondjuk ez nem nagy újdonság, újévkor mindig szoktam ilyet, csak aztán sose lesz belőlük semmi. Most viszont kollégáimnak már elújságoltam, és meg is blogolom, éppen azért, hogy nagyobb legyen rajtam a nyomás, és folyton-folyvást azt kérdezzétek, hogy hogy állok vele, és bizony rá legyek kényszerítve, hogy azt mondhassam különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül, hogy kösz, megy simán.
És egy pillanatra tekintsünk el attól az aprócska részlettől is, hogy újév igazából nem épp most van.
Tulajdonképpen már a téli szünet folyamán komolyan elhatároztam, hogy idén csomó mindent ügyesebben, okosabban fogok csinálni. Csakhát ez ismét túlontúl általános ahhoz, hogy bármi is legyen belőle.
Aztán jött az amerikai kiruccanás, ami kellően szokatlan ahhoz, hogy értelme legyen valami állandó jellegű dolgot ott elkezdeni. Aztán egy újabb hét, amikor vissza kellett volna állnom itteni időzónára, de a jetlaget leküzdeni, pláne ebbe az irányba, hát az nem könnyű. Korán kell aludni menni, és korán kell felébredni, amikor a szervezet még nem kívánja.
És ha még csak a szervezetem nem kívánná! Node volt egyéb külső zavaró körülmény is. Konkrétan egy kütyü, amit nem lehet letenni. A cég karácsonyi ajándéka, melyet az utazások miatt csak most egy hete kaptam kézhez. A hardver (def.: amibe bele lehet rúgni) egy G1 nevű doboz, a szoftver (def.: ami miatt általában bele akarsz rúgni) pedig a Google által fejlesztett Android. Természetesen fejlesztői kiadás. És nem, nem akarok belerúgni (csak néha, egy icipicit ;-)).
Hozzá nem értők számára: ez egy „okostelefon”, amivel kismillió dolgot lehet csinálni. Böngészni, e-mailezni, térképészni, videózni, helymeghatározni, vízszintmérni, mélységélességet számolni, zenélni, kígyózni, hipnotizálni, égboltot nézni, időjóskodni, vonalkódot olvasni, kukoricát pattogtatni, és még végtelenségig folytathatnám a sort. Sőt, képzeljétek, állítólag még telefonálni is lehet vele!
De talán a legeslegfontosabb szolgáltatása, hogy végre van egy telefonom, amin be lehet állítani, hogy hétköznaponként szóljon az ébresztő. Egy darabig szükségem lesz rá azt hiszem. Ennek segítségével könnyebb lesz megvalósítanom a nagy megfoghatatlan cél első apró mozzanatát. A mai fogadalmat.
Minden nap reggeli a cégben...
2009/01/24
Semmi különös
Persze ez így nem igaz, mert sokminden történt, de azért tulajdonképpen tényleg nincs semmi igazán hűde különös. Semmi olyasmi, amiért úgy érezném, hogy azonnal tollat billentyűzetet kéne ragadnom és megblogolnom. Vagy csak nem vagyok blogolós hangulatban.
Szép volt, jó volt, villámgyorsan eltelt az otthon töltött három hét. Amcsival is mázlink volt sokáig, egyrészt mert kifogtunk egy extra ünnepnapot, másrészt meglepően meleg volt (napközben akár 20 fok is, mármint Celsius, tűző napsütés, de este hirtelen nagyon lehűlt mindig – valljuk be, télhez képest nem is olyan rossz), egészen egy-két nappal ezelőttig, azóta hideg van (mondjuk olyan tizenkevés fok, határeset hogy egy szál póló elég-e :-)) és szemerkél valami bizonytalan esőszerűség. Holnap lesz még egy (esős?) napom SF-ban, majd irány haza. Mármint Zürichbe.
Tényleg bocsi, nem vagyok pötyögős hangulatban. Van viszont jópár új fénykép, meséljenek ők helyettem! Sok-sok külön albumba szétszedve, hogy kevesebbnek tűnjön, hehe. A régi Biatorbágy és Nikon D90 album is bővült picit.
Sajnos arra sincs semmi ötletem, hogy ezt a blogbejegyzést hogyan lehetne értelmesen befej
Szép volt, jó volt, villámgyorsan eltelt az otthon töltött három hét. Amcsival is mázlink volt sokáig, egyrészt mert kifogtunk egy extra ünnepnapot, másrészt meglepően meleg volt (napközben akár 20 fok is, mármint Celsius, tűző napsütés, de este hirtelen nagyon lehűlt mindig – valljuk be, télhez képest nem is olyan rossz), egészen egy-két nappal ezelőttig, azóta hideg van (mondjuk olyan tizenkevés fok, határeset hogy egy szál póló elég-e :-)) és szemerkél valami bizonytalan esőszerűség. Holnap lesz még egy (esős?) napom SF-ban, majd irány haza. Mármint Zürichbe.
Tényleg bocsi, nem vagyok pötyögős hangulatban. Van viszont jópár új fénykép, meséljenek ők helyettem! Sok-sok külön albumba szétszedve, hogy kevesebbnek tűnjön, hehe. A régi Biatorbágy és Nikon D90 album is bővült picit.
Sajnos arra sincs semmi ötletem, hogy ezt a blogbejegyzést hogyan lehetne értelmesen befej
2008/12/17
Hóhahó
Ma reggel (értsd: 11 körül) hatalmas meglepetés ért ébredéskor. Minden hófehér volt elég rendesen, pedig este (értsd: éjjel 2 körül) még nyoma sem volt havazásnak. Azóta is nagyjából folyamatosan havazik, a cég teraszára be is költözött pár hóember. Nem sokáig fogom azonban élvezni. Holnap bő egy hó (hó, érted :)) zürichmentes (szakértők, help: ezt a szót hogyan kell helyesen írni?) időszak kezdődik. A munka fáradalmait levezetendő három hét pihenés-döglés otthon, majd a pihenés-döglés fáradalmait levezetendő két hét Mountain View.
2008/12/16
Csecse becse
Félúton az ismert Beatles nóta felé... Zenél a Kaláka együttes.
(Klikk a picike play gombra!)
(Klikk a picike play gombra!)
2008/11/17
Meglepetés
A történet valamikor nagyon-nagyon régen kezdődik, nem is tudom hogy mikor.
Mindig is picit csodáltam azokat, akik értettek a fényképezéshez, és mindenféle bűvszavakkal dobálóztak, melyeket sosem bírtam megérteni, vagy ha mégis, akkor másnapra elfelejtettem. Úgy gondoltam, hogy ez nem nekem való. Precízen beállítani mindent, úgy, hogy csak hónapokkal később hívod elő, csak akkor kapsz visszajelzést arról, hogy mégis jó lett-e, ez egyáltalán nem az én világom. Jól elvoltam az egyszerű automata katt-katt gépekkel.
Teltek-múltak az évek, a filmes gépet felváltotta a digitális, de részemről a buta katt-katt megmaradt, és még mindig jó volt.
Teltek-múltak tovább az évek, és feltűnt, hogy tulajdonképpen mindig ugyanazt a nagyon kevés bűvszót hallom, akár meg is lehetne érteni és tanulni a jelentésüket. Ehhez mindössze annyi kéne, hogy összefüggésükben, egyszerre lássam őket, mert én csak azt tudom megjegyezni, amit értek, és csak azt értem meg, amit összefüggéseiben látok. Nem tudom sok apró, más-más időpillanatban hallott részletből összerakni a teljes képet, mert amit nem tudok hova kapcsolni, azt villámgyorsan elfelejtem. Ezért lehetett, hogy nem fogott meg sosem a téma, mindig csak legyintettem, hogy ááá én ehhez hülye vagyok.
Az idő rohant tovább, egyszercsak úgy hozta a sors, hogy külföldre szakadtam, ekkor álltam neki a virtuális térbe áthelyezni pár kalandom leírását, meg a katt-katt eredményeit is. És ez ekkor még mindig tök jó volt.
Az első fordulópont talán az lehetett, amikor én is nekiálltam mások fényképeit nézegetni a neten. Hirtelen hatalmas ellentmondás tárult elém. Miközben fájt a szívem kidobni akár egyetlen tűrhető képet is, és százasával töltöttem fel a számomra egyébként roppant izgalmas képeket, addig a mások albumaiban lapozgatást hasonló szintű fotók esetén pár tucat után meguntam. Ráébredtem, hogy ami nekem, aki ott voltam, utólag kellemes emlékeket elevenít fel, vagy számomra fontos apró részleteket hordoz, az másoknak többnyire egy tök unalmas kép. Elkezdtem tehát picit jobban odafigyelni az érdekesebb, szokatlanabb kompozíciókra. Ekkor rájöttem még valamire: az egyszerű kompakt gép tudása gyakran kevés ahhoz, hogy kifejezzem, amit szeretnék. Próbáltam a feltöltött képek számát is csökkenteni, de sokszor azért került fel két-három kép ugyanarról, mert eggyel nem tudtam kifejezni, amit szerettem volna.
Láttam unokatesómék fényképeit a nászútról. Körülbelül harminc kép lehetett, mégis többet mondtak el, mint az én egész galériám.
Az utolsó nagy lökést az adta, hogy nekiálltam a neten nézegetni fényképeket időtöltés gyanánt, csak úgy. Nem profi fotósok, hanem lelkes amatőrök munkáit. Egyre egyértelműbbé vált az elhatározás: én is szeretnék ilyen képeket csinálni.
Az események itt már felgyorsultak. Eltöltöttem egy egész napot azzal, hogy megpróbáltam megtanulni mindent, amit a fényképezésről tudni érdemes (hmmm, szerintetek sikerült? :)). Olvastam rakat véleményt a különféle gépekről, igyekeztem eldönteni, hogy melyik márka mellett tegyem le a voksom. A vélemények alapján, és természetesen szimpátia által is vezéreltetve megszületett a döntés. Pénteken két zsák pénzzel a hónom alatt elslattyogtam a boltba (egy zsák = amennyit eredetileg szántam a projektre) és elhoztam!
Nagyon hosszú történet veszi kezdetét ezzel. Meg kell ismernem a gépben rejlő számtalan lehetőséget. Meg kell szoknom, hogy mikre kell odafigyelni. Például hogy nappal mégse legyek olyan hülye, hogy 800-as ISO-val fényképezzem végig az egész állatkertet. Rengeteget kell tanulnom arról, mitől lesz jó és izgalmas egy kompozíció. És akkor még a számítógépes képfeldolgozó programokban rejlő végtelen lehetőségekről nem is beszéltünk.
Bízom benne, hogy az idő múlásával egyre inkább érdemes lesz néha ellátogatnotok körülnézni a galériámba. Pár korai zsenge már megcsodálható egy külön erre a célra készített albumban, valamint az állatkert is bővült néhány fotóval.
Azt hiszem, most leptem meg magam először igazán a kinttartózkodásom során. Az eddigi egyetlen hétvége tapasztalatai alapján bátran kijelenthetem, remek választás volt, már most rengeteg örömöt leltem benne!
Mindig is picit csodáltam azokat, akik értettek a fényképezéshez, és mindenféle bűvszavakkal dobálóztak, melyeket sosem bírtam megérteni, vagy ha mégis, akkor másnapra elfelejtettem. Úgy gondoltam, hogy ez nem nekem való. Precízen beállítani mindent, úgy, hogy csak hónapokkal később hívod elő, csak akkor kapsz visszajelzést arról, hogy mégis jó lett-e, ez egyáltalán nem az én világom. Jól elvoltam az egyszerű automata katt-katt gépekkel.
Teltek-múltak az évek, a filmes gépet felváltotta a digitális, de részemről a buta katt-katt megmaradt, és még mindig jó volt.
Teltek-múltak tovább az évek, és feltűnt, hogy tulajdonképpen mindig ugyanazt a nagyon kevés bűvszót hallom, akár meg is lehetne érteni és tanulni a jelentésüket. Ehhez mindössze annyi kéne, hogy összefüggésükben, egyszerre lássam őket, mert én csak azt tudom megjegyezni, amit értek, és csak azt értem meg, amit összefüggéseiben látok. Nem tudom sok apró, más-más időpillanatban hallott részletből összerakni a teljes képet, mert amit nem tudok hova kapcsolni, azt villámgyorsan elfelejtem. Ezért lehetett, hogy nem fogott meg sosem a téma, mindig csak legyintettem, hogy ááá én ehhez hülye vagyok.
Az idő rohant tovább, egyszercsak úgy hozta a sors, hogy külföldre szakadtam, ekkor álltam neki a virtuális térbe áthelyezni pár kalandom leírását, meg a katt-katt eredményeit is. És ez ekkor még mindig tök jó volt.
Az első fordulópont talán az lehetett, amikor én is nekiálltam mások fényképeit nézegetni a neten. Hirtelen hatalmas ellentmondás tárult elém. Miközben fájt a szívem kidobni akár egyetlen tűrhető képet is, és százasával töltöttem fel a számomra egyébként roppant izgalmas képeket, addig a mások albumaiban lapozgatást hasonló szintű fotók esetén pár tucat után meguntam. Ráébredtem, hogy ami nekem, aki ott voltam, utólag kellemes emlékeket elevenít fel, vagy számomra fontos apró részleteket hordoz, az másoknak többnyire egy tök unalmas kép. Elkezdtem tehát picit jobban odafigyelni az érdekesebb, szokatlanabb kompozíciókra. Ekkor rájöttem még valamire: az egyszerű kompakt gép tudása gyakran kevés ahhoz, hogy kifejezzem, amit szeretnék. Próbáltam a feltöltött képek számát is csökkenteni, de sokszor azért került fel két-három kép ugyanarról, mert eggyel nem tudtam kifejezni, amit szerettem volna.
Láttam unokatesómék fényképeit a nászútról. Körülbelül harminc kép lehetett, mégis többet mondtak el, mint az én egész galériám.
Az utolsó nagy lökést az adta, hogy nekiálltam a neten nézegetni fényképeket időtöltés gyanánt, csak úgy. Nem profi fotósok, hanem lelkes amatőrök munkáit. Egyre egyértelműbbé vált az elhatározás: én is szeretnék ilyen képeket csinálni.
Az események itt már felgyorsultak. Eltöltöttem egy egész napot azzal, hogy megpróbáltam megtanulni mindent, amit a fényképezésről tudni érdemes (hmmm, szerintetek sikerült? :)). Olvastam rakat véleményt a különféle gépekről, igyekeztem eldönteni, hogy melyik márka mellett tegyem le a voksom. A vélemények alapján, és természetesen szimpátia által is vezéreltetve megszületett a döntés. Pénteken két zsák pénzzel a hónom alatt elslattyogtam a boltba (egy zsák = amennyit eredetileg szántam a projektre) és elhoztam!
Nagyon hosszú történet veszi kezdetét ezzel. Meg kell ismernem a gépben rejlő számtalan lehetőséget. Meg kell szoknom, hogy mikre kell odafigyelni. Például hogy nappal mégse legyek olyan hülye, hogy 800-as ISO-val fényképezzem végig az egész állatkertet. Rengeteget kell tanulnom arról, mitől lesz jó és izgalmas egy kompozíció. És akkor még a számítógépes képfeldolgozó programokban rejlő végtelen lehetőségekről nem is beszéltünk.
Bízom benne, hogy az idő múlásával egyre inkább érdemes lesz néha ellátogatnotok körülnézni a galériámba. Pár korai zsenge már megcsodálható egy külön erre a célra készített albumban, valamint az állatkert is bővült néhány fotóval.
Azt hiszem, most leptem meg magam először igazán a kinttartózkodásom során. Az eddigi egyetlen hétvége tapasztalatai alapján bátran kijelenthetem, remek választás volt, már most rengeteg örömöt leltem benne!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
