Négy és fél év... Hihetetlenül hosszú idő!
Ha az elején tudtam volna hogy ilyen hosszú lesz, talán bele se mertem volna vágni.
Rengeteg pozitív élmény ért, számtalan kalandban volt részem, jópárról lelkesen beszámoltam itt a blogban, még sokkal többről blogolási kedv hiányában nem. Nagyon megváltoztam, őszintén remélem és hiszem hogy jó irányba.
Aztán, tudjátok, idővel az újdonság varázsa megszűnt, egyre nehézkesebbé, egyre erőltetettebbé vált, egyre jobban hiányzott az amit Magyarországon feladni kényszerültem. Sajnos az utóbbi időben a meló sem volt már érdekes, lelkesedésem alábbhagyott, úgy érzem ez a cég már nem képes újat nyújtani számomra, és sajnos én sem a cég számára.
Állóvíz. Ellehetnék benne még egy-két évet; tapasztaltabb, bölcsebb, boldogabb már nem lennék, csak idősebb.
Pedig most megint jó. Barátok, filmklubok, koncertek, napsütés, szép idő, biciklizés, mezítláb hegymászás. Májusban a legszebb Svájc, ilyenkor imádom, kár hogy messze nem ilyen egész évben. A cégben is jó volt ez a hét – igaz, semmi dolgom nem volt.
Hihetetlen érzés fogott el pont két héttel ezelőtt, egy fantasztikus hétvége előtti péntek délutánon. Elillant az összes rossz emlék, összes rossz érzés, összes aktuális probléma: az egyedül töltött idők unalma, a nyögvenyelős meló okozta frusztráció, a kollégákkal vagy projekttel támadt problémák nyűge, a hazaköltözés bizonytalansága. Csak a szép emlékek, jó érzések maradtak. Hirtelen ott lebegtem a világegyetem közepén, a szívem és az agyam is olyan kristálytisztán érzett és látott, mint még talán soha. Mindkettő azt kiáltotta, hogy így volt kerek egész a történet, itt és most kell abbahagyni, felkavarni a sehova sem vezető langymeleg állóvízet, és belevágni az ismeretlenbe. Akkor is, ha olyan jó volna, ha olyan kényelmes volna még maradni. Akkor is, ha nem szeretném feladni mindazt ami jó itt. Akkor is, ha sokmindent újra kell kezdenem. Akkor is, ha tudom, hogy az elején szörnyen nehéz lesz, és nagyon erősnek kell lennem. Akkor is, ha félek.
Előkerültek papírok, e-mailek, és rajtuk keresztül emlékek a legelső napokból. Elmerengtem.
Négy és fél év... Mintha csak tegnap lett volna!
Ma volt az utolsó munkanapom a cégben. Hamarosan hazaköltözöm Magyarországra, hogy egy óriási pihenést követően belevágjak valami teljesen újba. Hogy mibe, még nem tudom. De bármi is lesz, bátran állok elébe!
A fotóalbumot tervezem még frissíteni, bepótolom régebbi képek feltöltését, és jövőbelieket is rakok majd fel, ha nem leszek lusta. Az egmontmennizürich blog viszont ezennel véget ért, köszönöm kitartó figyelmeteket!
Búcsúzóul... hangerőt fel... még feljebb... hadd szóljon!!!
2012/05/11
2012/05/08
.pt #2
Ezt a piszkozatot most találtam, közel 2 éve vár arra hogy befejezzem. Hát ez már nem fog megtörténni, közzéteszem változatlan formában :)
Céges konferencia, szept. 8–10. Repülés Lisszabonba szerda reggel, vissza péntek reggel. Kivéve aki előre kérte, hogy inkább vasárnap estére szóljon a visszafelé repülőjegy. Naná hogy!
A reggel 6:30-as repcsit elérni nem egyszerű feladat. 4-kor szól az ébresztő. Mindenféle teendő akadt előző nap, így csak este 10-kor kerültem ágyba. Sajnos általában nagyon nehezen alszom el, ha tudom, hogy másnap korán kell kelnem. Így történt most is.
Éjféltájt valami nem stimmelt. A telefonom szünet nélkül rezgett, mint amikor ügyeletes vagyok és riasztást kapok. De nem voltam ügyeletes. Félálomban, teljesen kómásan ránéztem az SMS-re. Tartalma körülbelül ez volt: „Járat törölve, olvass e-mailt”.
Céges hálóba beléptem, ám ott semmilyen plusz információ nem volt elérhető, csak annyi, hogy többen dolgoznak a problémán. Kiderült előbb-utóbb, hogy a köcsög francia légiirányítók sztrájkolnak, a repülőgép rossz helyen van és nem tud eljutni Zürichbe. Közel egy órán át vártam plusz információra, de végül abban maradt a csapat, hogy menjünk aludni, jön újabb riasztó SMS, ha van bármi változás, egyébként találka a cégben reggelinél. Abban a tudatban aludtam vissza, hogy bőven kialhatom magam.
Nem sokkal később, úgy hajnali 2 tájt azonban újabb riasztás jött: „Az eredeti terv szerint menj ki a reptérre, részletek e-mailben”. Céges hálóba újra beléptem. Kiderült, hogy a járatot valószínűleg törlik, ám ez még nem teljesen biztos, lehet hogy nem; valamint hogy ott kell lenni hajnalban időben a reptéren ahhoz, hogy átrakjanak minket másik gépre.
Ismét, mondanom sem kell, nagyon nehezen sikerült elaludnom a maradék 2 órára. Aztán hajnalban szörnyen álmosan felkelni, vonatra fel...
Természetesen a járatot törölték, sokan buzgón szervezkedtek, a sok-sok céges embert több gépre tudták szétszórni, én a legnagyobb csapattal a 12:30-as, tehát 6 órával későbbi gépre kaptam jegyet. Irány haza, 3 óra alvásra volt idő, majd megint vissza a reptérre.
A vonatról leszállva találkoztam egyik kollégámmal, tőle hallottam a hírt: nem úgy van az ám, hogy ez a gép simán menetrend szerint elindul. Késik ám vagy 2 órát. Hát lett abból 3 és fél, bizony délután 4-kor hagytuk el a földet.
Így történt, hogy a konferenciára hulla fáradtan érkeztem meg, és az első napi szakmai programokról teljesen lemaradtam sokadmagammal.
Este kaptunk valami baromi vacak vacsit (annak ellenére, hogy sokcsillagos, drága szállóban voltunk), majd kolbászoltunk a városban.
Másnap napközben konferencia, este vacsi (ezúttal külső helyszínen, és nagyon jó volt).
Péntek reggel el kellett hagynom a hotelt. Ott álltam, hogy lustaságomnak köszönhetően még nem volt szállásom a maradék 2 éjszakára, és fogalmam sem volt hogy mit akarok csinálni. Lisszabont és szűk környékét már láttam, elég fáradt voltam ahhoz hogy az alig ismert kollégákhoz csatlakozzak mindenféle közös programokra és új embereket ismerjek meg. Inkább béreltem megint egy autót, és elindultam világgá, jóval messzebb, mint nyáron. Két kiszemelt jelölt Porto és környéke (messze északra), valamint az Algarve tájegység (messze délre) volt, véletlenszerűen a dél nyert.
A pénteket és a szombatot azzal töltöttem, hogy lassan, kis utakon, az eredetileg elképzeltnél jóval lassabban végigmentem nagyjából a part mellett Sines-től egészen az ország délnyugati csücskéig, közben meg-megállva sokat bámészkodva, fényképezve, óceánban csobbanva és napozva, véletlenszerű icipici faluban megaludva egy éjszakára. Természetesen sziklafalakból és világítótornyokból most sem szenvedtem hiányt. Aztán szombaton késő este még átvezettem kelet felé Albufeira-ba, az autópályához közeli, tengerparti városban kerestem szállást.
Teljesen meglepett ez a város. Valami csöndes kis helyre számítottam, ehelyett hatalmas pezsgő éjszakai életbe csöppentem bele egy akkora belvárosban, ahol kifejezetten jó tájékozódási készségem ellenére is itt rengetegszer eltévedtem. Végigjártam nem is tudom hányszor fel s alá, kajáltam, fagyiztam, meg minden ilyesmi. Másnap reggel fürödtem egy picikét, meg készítettem pár fényképet (bár igazából előző éjjel kellett volna), majd az autópályán visszaszáguldottam Lisszabonba. A repülő indulása előtt már csak a múltkor zárva talált Jeromos kolostorra akadt egy kis időm.
Céges konferencia, szept. 8–10. Repülés Lisszabonba szerda reggel, vissza péntek reggel. Kivéve aki előre kérte, hogy inkább vasárnap estére szóljon a visszafelé repülőjegy. Naná hogy!
A reggel 6:30-as repcsit elérni nem egyszerű feladat. 4-kor szól az ébresztő. Mindenféle teendő akadt előző nap, így csak este 10-kor kerültem ágyba. Sajnos általában nagyon nehezen alszom el, ha tudom, hogy másnap korán kell kelnem. Így történt most is.
Éjféltájt valami nem stimmelt. A telefonom szünet nélkül rezgett, mint amikor ügyeletes vagyok és riasztást kapok. De nem voltam ügyeletes. Félálomban, teljesen kómásan ránéztem az SMS-re. Tartalma körülbelül ez volt: „Járat törölve, olvass e-mailt”.
Céges hálóba beléptem, ám ott semmilyen plusz információ nem volt elérhető, csak annyi, hogy többen dolgoznak a problémán. Kiderült előbb-utóbb, hogy a köcsög francia légiirányítók sztrájkolnak, a repülőgép rossz helyen van és nem tud eljutni Zürichbe. Közel egy órán át vártam plusz információra, de végül abban maradt a csapat, hogy menjünk aludni, jön újabb riasztó SMS, ha van bármi változás, egyébként találka a cégben reggelinél. Abban a tudatban aludtam vissza, hogy bőven kialhatom magam.
Nem sokkal később, úgy hajnali 2 tájt azonban újabb riasztás jött: „Az eredeti terv szerint menj ki a reptérre, részletek e-mailben”. Céges hálóba újra beléptem. Kiderült, hogy a járatot valószínűleg törlik, ám ez még nem teljesen biztos, lehet hogy nem; valamint hogy ott kell lenni hajnalban időben a reptéren ahhoz, hogy átrakjanak minket másik gépre.
Ismét, mondanom sem kell, nagyon nehezen sikerült elaludnom a maradék 2 órára. Aztán hajnalban szörnyen álmosan felkelni, vonatra fel...
Természetesen a járatot törölték, sokan buzgón szervezkedtek, a sok-sok céges embert több gépre tudták szétszórni, én a legnagyobb csapattal a 12:30-as, tehát 6 órával későbbi gépre kaptam jegyet. Irány haza, 3 óra alvásra volt idő, majd megint vissza a reptérre.
A vonatról leszállva találkoztam egyik kollégámmal, tőle hallottam a hírt: nem úgy van az ám, hogy ez a gép simán menetrend szerint elindul. Késik ám vagy 2 órát. Hát lett abból 3 és fél, bizony délután 4-kor hagytuk el a földet.
Így történt, hogy a konferenciára hulla fáradtan érkeztem meg, és az első napi szakmai programokról teljesen lemaradtam sokadmagammal.
Este kaptunk valami baromi vacak vacsit (annak ellenére, hogy sokcsillagos, drága szállóban voltunk), majd kolbászoltunk a városban.
Másnap napközben konferencia, este vacsi (ezúttal külső helyszínen, és nagyon jó volt).
Péntek reggel el kellett hagynom a hotelt. Ott álltam, hogy lustaságomnak köszönhetően még nem volt szállásom a maradék 2 éjszakára, és fogalmam sem volt hogy mit akarok csinálni. Lisszabont és szűk környékét már láttam, elég fáradt voltam ahhoz hogy az alig ismert kollégákhoz csatlakozzak mindenféle közös programokra és új embereket ismerjek meg. Inkább béreltem megint egy autót, és elindultam világgá, jóval messzebb, mint nyáron. Két kiszemelt jelölt Porto és környéke (messze északra), valamint az Algarve tájegység (messze délre) volt, véletlenszerűen a dél nyert.
A pénteket és a szombatot azzal töltöttem, hogy lassan, kis utakon, az eredetileg elképzeltnél jóval lassabban végigmentem nagyjából a part mellett Sines-től egészen az ország délnyugati csücskéig, közben meg-megállva sokat bámészkodva, fényképezve, óceánban csobbanva és napozva, véletlenszerű icipici faluban megaludva egy éjszakára. Természetesen sziklafalakból és világítótornyokból most sem szenvedtem hiányt. Aztán szombaton késő este még átvezettem kelet felé Albufeira-ba, az autópályához közeli, tengerparti városban kerestem szállást.
Teljesen meglepett ez a város. Valami csöndes kis helyre számítottam, ehelyett hatalmas pezsgő éjszakai életbe csöppentem bele egy akkora belvárosban, ahol kifejezetten jó tájékozódási készségem ellenére is itt rengetegszer eltévedtem. Végigjártam nem is tudom hányszor fel s alá, kajáltam, fagyiztam, meg minden ilyesmi. Másnap reggel fürödtem egy picikét, meg készítettem pár fényképet (bár igazából előző éjjel kellett volna), majd az autópályán visszaszáguldottam Lisszabonba. A repülő indulása előtt már csak a múltkor zárva talált Jeromos kolostorra akadt egy kis időm.
2012/05/07
Ilyenkor a legszebb
Április végén és májusban a legszebb Svájc – már amikor épp derűs az ég. Kutyatejsárga a rét, piros a vonat, szürke a bicikli, zöldes-barnás-kékes színekben pompázik a hegyoldal és még fehérek a csúcsok. A víztározó már felkészült az olvadó hó befogadására hogy pár hónap múlva kráter helyett igazi tó legyen belőle. A fenyők közt mókusok gyűlnek a kitett élelemre. Helyenként még a turistautat-bicikliutat is hó borítja, olyankor igazán jó mezítláb áttolni a cangát.
2011/12/16
21
Csak úgy, egy villám helyzetjelentés, mert már nagyon régen írtam...
Ott tartottunk, hogy októberben visszajöttem... és nagyon-nagyon nehéz volt. Életem legnehezebb és leghosszabb hónapja.
Aztán elkezdett javulni, a november már egész tűrhető volt.
Mostanra pedig mintha kicseréltek volna, élek és virulok, fantasztikusan jól vagyok, és egész kereken 21 évesnek érzem magam!
Ott tartottunk, hogy októberben visszajöttem... és nagyon-nagyon nehéz volt. Életem legnehezebb és leghosszabb hónapja.
Aztán elkezdett javulni, a november már egész tűrhető volt.
Mostanra pedig mintha kicseréltek volna, élek és virulok, fantasztikusan jól vagyok, és egész kereken 21 évesnek érzem magam!
2011/10/01
Végtelen vakáció
Véget ért. Olyan jól hangzik a cím, a repülőn írogatom ezeket a sorokat, itt jutott eszembe, rögtön megtetszett. Bizony sokszor végtelennek tűnt. De most mégis itt a vége.
Az elején volt egy rövid biciklitúra Magyarországon. Szép volt, jó volt, de nagyon rövid, nagyon kevesen voltunk, és nagyon határozatlanok. Régi szép idők, amikor még ötvenen-hatvanan keltünk útnak az iskolából, és nem volt mese, azokat a hegyeket meg kellett mászni, az etapot végig kellett tekerni, a sátrat fel kellett verni, a vacsorát el kellett készíteni, még csak fel sem merülhetett a kényelmesebb megoldás gondolata! Azok voltak a biciklitúrák!
Kilenc nap Barcelonában és környékén. Nagyon sok idő, túlontúl sok egyedül. Barcelonától sem voltam annyira lenyűgözve, mint tavaly Lisszabontól, talán csak mert nagyon-nagyon fáradt voltam, de talán frissen sem tetszett volna annyira, ezt már meglehet sosem fogom megtudni. A környéke, a tengerpart autóval bejárva viszont egyértelműen Portugáliában volt nagyságrendekkel lenyűgözőbb. Gondoljon bárki bármit is, igenis vállalom és leírom, hogy ebből a kilenc napból számomra a Bon Jovi koncert jelentette a legnagyobb élményt.
Zenetábor. Blues Masterclass névre hallgató. Barátom (ez a szalonképes verzió; ha esetleg olvasnád ezen sorokat, úgyis tudod hogy utállak) unszolására elmentem, bár nagyon paráztam, hiszen sem a blues-hoz nincs sok közöm, sem a gitártudásom sincs köszönőviszonyban sem a master fokozattal. Mégis roppant pozitív meglepetés és hatalmas élmény volt. Mérhetetlen önbizalmat adott az elején, amikor kiderült, hogy nem én vagyok a legbénább. Kinyíltam, büszkén mutattam meg hogy mit tudok, még ha a többség jobb is volt nálam. Rengeteg technikát láttam, rengeteg irányt lestem el. Hihetetlen biztatást kaptam a tanártól, megdícsért hogy milyen gyorsan tanulok új darabokat, sajátítok el új trükköket. És életemben először éreztem azt, látván a nálam jóval idősebb tagokat, hogy ha egyszer öreg leszek és ha ilyen lesz az életem, akkor az talán nem is lesz olyan rossz.
Két nap szünet Zürichben. Egész véletlenül kifogtam azt a két napot, amikor a magyar iskolások számára kiírt Doodle 4 Google logóverseny négy győztese az irodába látogatott. Négy fantasztikusan jó fej gyerkőc. Kísérgettem őket, dumcsiztam velük, számomra éppoly hatalmas élmény volt őket megismerni, mint nekik világot és Google irodát látni.
Sziget fesztivál. Olyan, amilyen; volt már jobb is és rosszabb is. Külföldi zenekart már szinte egyet sem ismerek, a magyaroknak meg több koncertjükön is voltam az utóbbi időben. Viszont mind az öt napon más-más baráti társaságba botlottam bele, így csöppet sem unatkoztam.
Majd ezt követte 7 hétnyi nagyjából céltalan punnyadás.
Gitározgatás, egy-két darab hellyel-közzel megtanulása, főleg az első 2-3 hétben, aztán a lelkesedés sajnos lecsengett. Ének-szolfézs tanulás, ezt még nem is mondtam senkinek, nem mintha titkolni akartam volna, bár azt hiszem egy picit mégis. De most elárulom: jártam tanárnál, akinek meglepő módon sikerült kicsikarnia a torkomból értelmes hangmagasságú hangokat, sőt egy-egy használható dallamot is. Hosszú még az út innen, de egy hatalmas sikerélményt és kezdőrúgást kaptam.
Középtájt kissé kidöntött az allergia, pedig nem szokott, de most valahogy mégis. Vagy két héten át csak vegetáltam, aludtam, ha felébredtem is fáradt voltam, haverokkal se éreztem különösen jól magam, így nem is kerestem társaságukat.
A vége felé visszatért belém az élet, nekiálltam találkozni csomó mindenkivel, főleg azokkal, akiket a rövidebb hazaruccanásaim alkalmával nem szoktam látni. Sajnos nem fért bele mindenki, ezúton is elnézést kérek azoktól, akiket nem kerestem meg, kérlek ne vegyétek rossz néven, legközelebb bepótlom.
Szerettem volna venni egy új gitárt, hogy legyen Svájcban és Magyarországon is egy. Jó gitárt kerestem, legalább olyan jót, mint az előzőm, de inkább még sokkal jobbat. Nagy nehezen találtam is. A boltban nem tudtam dönteni két jelölt, a „szerelem első látásra, megszakadna a szívem ha otthagynám”, és a „tudom hogy sokkal jobb, hihetetlen csodás hangú” gitár között. Másnap visszamentem, vittem akkor aktuális gitáromat is kíváncsiságból, hogy azzal is összehasonlítsam. A különbség olyan égbekiáltó volt, hogy nem tehettem mást, el kellett hoznom mind a kettőt. Eddigi jó gitáromat kineveztem biciklitúrás–tábortűzinek, a korábbi biciklitúrás–tábortűzit pedig végleg rokkantnyugdíjaztam.
Életem végéig büszkén fogom vállalni, hogy negyvenötezer társammal kiálltam egy jó cél, egy pezsgő, élő, nem pedig otthon punnyadó város érdekében, és még mindig összeszorul a szívem, hogy vesztettünk.
Furcsa érzések keringenek bennem. Nagyon furcsák. A hosszú szünet célja az volt, hogy rengeteg kérdést megválaszoljak magamban. Többet talán sikerült is. A három legfőbb konklúzió sorrendben a következő.
Tavaly nyáron még felpattantam a biciklire, megmásztam hágókat, elkerültem újabb helyekre, meglátogattam újabb városokat, újabb országokat magamtól, és minden mozzanatát maximálisan élveztem. Idén nyáron nem. Egyetlen hágót másztam meg, az se volt nagy élmény. Nem vágytam biciklizésre. Nem igazán élveztem az utazást. Korábban mindig a napsütés éltetett, vártam a napot és meleget, ettől lett jó kedvem, a hidegtől és sötéttől depim. Idén nem segített; most már nem számít, milyen az időjárás. Hihetetlenül megváltoztam, minden eddiginél sokkal nagyobb szükségem van emberekre, társaságra: régi ismerősökre éppúgy, mint új arcok megismerésére. Ez éltet. Ez számít. Semmi más. Egymagam elfoglalása, szórakoztatása értelmét vesztette.
A korábbinál sokkal fontosabbá vált számomra a zene. Új zenék, új bandák megismerése, koncertre járás éppúgy, mint a zeneművészet elsajátítása bizonyos fokon. Nagyon szeretném megsokszorozni gitártudásomat, és nyitni egyéb irányok, leginkább éneklés, dobolás, és talán egy minimálisat a zongora irányába is. Ugyanakkor a punnyadó időszak nagy tapasztalata volt saját magam számára, hogy ez egyedül nem megy. Ha csak könyvekre és internetre hagyatkozom, az aktív lelkesedésem egy idő után lecseng. Muszáj megkeresnem a módját, hogy emberektől, interaktívan, rendszeresen új rúgást kapva tanulhassak.
És végül, bár ez nem újdonság, már a múltkor is írtam: a számítástechnika immár egyáltalán nem érdekel. Kíváncsi leszek hétfőtől, sikerül-e visszazökkennem, sikerül-e szakmámat tisztességgel, becsülettel művelni lelkesedés hiányában, és hogy esetleg visszatér-e lelkesedésem.
Furcsa érzések keringenek bennem. Nagyon furcsák. Némelyiket itt most megosztottam Mindnyájatokkal. Némelyiket nem. De ez így van rendjén.
Az elején volt egy rövid biciklitúra Magyarországon. Szép volt, jó volt, de nagyon rövid, nagyon kevesen voltunk, és nagyon határozatlanok. Régi szép idők, amikor még ötvenen-hatvanan keltünk útnak az iskolából, és nem volt mese, azokat a hegyeket meg kellett mászni, az etapot végig kellett tekerni, a sátrat fel kellett verni, a vacsorát el kellett készíteni, még csak fel sem merülhetett a kényelmesebb megoldás gondolata! Azok voltak a biciklitúrák!
Kilenc nap Barcelonában és környékén. Nagyon sok idő, túlontúl sok egyedül. Barcelonától sem voltam annyira lenyűgözve, mint tavaly Lisszabontól, talán csak mert nagyon-nagyon fáradt voltam, de talán frissen sem tetszett volna annyira, ezt már meglehet sosem fogom megtudni. A környéke, a tengerpart autóval bejárva viszont egyértelműen Portugáliában volt nagyságrendekkel lenyűgözőbb. Gondoljon bárki bármit is, igenis vállalom és leírom, hogy ebből a kilenc napból számomra a Bon Jovi koncert jelentette a legnagyobb élményt.
Zenetábor. Blues Masterclass névre hallgató. Barátom (ez a szalonképes verzió; ha esetleg olvasnád ezen sorokat, úgyis tudod hogy utállak) unszolására elmentem, bár nagyon paráztam, hiszen sem a blues-hoz nincs sok közöm, sem a gitártudásom sincs köszönőviszonyban sem a master fokozattal. Mégis roppant pozitív meglepetés és hatalmas élmény volt. Mérhetetlen önbizalmat adott az elején, amikor kiderült, hogy nem én vagyok a legbénább. Kinyíltam, büszkén mutattam meg hogy mit tudok, még ha a többség jobb is volt nálam. Rengeteg technikát láttam, rengeteg irányt lestem el. Hihetetlen biztatást kaptam a tanártól, megdícsért hogy milyen gyorsan tanulok új darabokat, sajátítok el új trükköket. És életemben először éreztem azt, látván a nálam jóval idősebb tagokat, hogy ha egyszer öreg leszek és ha ilyen lesz az életem, akkor az talán nem is lesz olyan rossz.
Két nap szünet Zürichben. Egész véletlenül kifogtam azt a két napot, amikor a magyar iskolások számára kiírt Doodle 4 Google logóverseny négy győztese az irodába látogatott. Négy fantasztikusan jó fej gyerkőc. Kísérgettem őket, dumcsiztam velük, számomra éppoly hatalmas élmény volt őket megismerni, mint nekik világot és Google irodát látni.
Sziget fesztivál. Olyan, amilyen; volt már jobb is és rosszabb is. Külföldi zenekart már szinte egyet sem ismerek, a magyaroknak meg több koncertjükön is voltam az utóbbi időben. Viszont mind az öt napon más-más baráti társaságba botlottam bele, így csöppet sem unatkoztam.
Majd ezt követte 7 hétnyi nagyjából céltalan punnyadás.
Gitározgatás, egy-két darab hellyel-közzel megtanulása, főleg az első 2-3 hétben, aztán a lelkesedés sajnos lecsengett. Ének-szolfézs tanulás, ezt még nem is mondtam senkinek, nem mintha titkolni akartam volna, bár azt hiszem egy picit mégis. De most elárulom: jártam tanárnál, akinek meglepő módon sikerült kicsikarnia a torkomból értelmes hangmagasságú hangokat, sőt egy-egy használható dallamot is. Hosszú még az út innen, de egy hatalmas sikerélményt és kezdőrúgást kaptam.
Középtájt kissé kidöntött az allergia, pedig nem szokott, de most valahogy mégis. Vagy két héten át csak vegetáltam, aludtam, ha felébredtem is fáradt voltam, haverokkal se éreztem különösen jól magam, így nem is kerestem társaságukat.
A vége felé visszatért belém az élet, nekiálltam találkozni csomó mindenkivel, főleg azokkal, akiket a rövidebb hazaruccanásaim alkalmával nem szoktam látni. Sajnos nem fért bele mindenki, ezúton is elnézést kérek azoktól, akiket nem kerestem meg, kérlek ne vegyétek rossz néven, legközelebb bepótlom.
Szerettem volna venni egy új gitárt, hogy legyen Svájcban és Magyarországon is egy. Jó gitárt kerestem, legalább olyan jót, mint az előzőm, de inkább még sokkal jobbat. Nagy nehezen találtam is. A boltban nem tudtam dönteni két jelölt, a „szerelem első látásra, megszakadna a szívem ha otthagynám”, és a „tudom hogy sokkal jobb, hihetetlen csodás hangú” gitár között. Másnap visszamentem, vittem akkor aktuális gitáromat is kíváncsiságból, hogy azzal is összehasonlítsam. A különbség olyan égbekiáltó volt, hogy nem tehettem mást, el kellett hoznom mind a kettőt. Eddigi jó gitáromat kineveztem biciklitúrás–tábortűzinek, a korábbi biciklitúrás–tábortűzit pedig végleg rokkantnyugdíjaztam.
Életem végéig büszkén fogom vállalni, hogy negyvenötezer társammal kiálltam egy jó cél, egy pezsgő, élő, nem pedig otthon punnyadó város érdekében, és még mindig összeszorul a szívem, hogy vesztettünk.
Furcsa érzések keringenek bennem. Nagyon furcsák. A hosszú szünet célja az volt, hogy rengeteg kérdést megválaszoljak magamban. Többet talán sikerült is. A három legfőbb konklúzió sorrendben a következő.
Tavaly nyáron még felpattantam a biciklire, megmásztam hágókat, elkerültem újabb helyekre, meglátogattam újabb városokat, újabb országokat magamtól, és minden mozzanatát maximálisan élveztem. Idén nyáron nem. Egyetlen hágót másztam meg, az se volt nagy élmény. Nem vágytam biciklizésre. Nem igazán élveztem az utazást. Korábban mindig a napsütés éltetett, vártam a napot és meleget, ettől lett jó kedvem, a hidegtől és sötéttől depim. Idén nem segített; most már nem számít, milyen az időjárás. Hihetetlenül megváltoztam, minden eddiginél sokkal nagyobb szükségem van emberekre, társaságra: régi ismerősökre éppúgy, mint új arcok megismerésére. Ez éltet. Ez számít. Semmi más. Egymagam elfoglalása, szórakoztatása értelmét vesztette.
A korábbinál sokkal fontosabbá vált számomra a zene. Új zenék, új bandák megismerése, koncertre járás éppúgy, mint a zeneművészet elsajátítása bizonyos fokon. Nagyon szeretném megsokszorozni gitártudásomat, és nyitni egyéb irányok, leginkább éneklés, dobolás, és talán egy minimálisat a zongora irányába is. Ugyanakkor a punnyadó időszak nagy tapasztalata volt saját magam számára, hogy ez egyedül nem megy. Ha csak könyvekre és internetre hagyatkozom, az aktív lelkesedésem egy idő után lecseng. Muszáj megkeresnem a módját, hogy emberektől, interaktívan, rendszeresen új rúgást kapva tanulhassak.
És végül, bár ez nem újdonság, már a múltkor is írtam: a számítástechnika immár egyáltalán nem érdekel. Kíváncsi leszek hétfőtől, sikerül-e visszazökkennem, sikerül-e szakmámat tisztességgel, becsülettel művelni lelkesedés hiányában, és hogy esetleg visszatér-e lelkesedésem.
Furcsa érzések keringenek bennem. Nagyon furcsák. Némelyiket itt most megosztottam Mindnyájatokkal. Némelyiket nem. De ez így van rendjén.
2011/07/28
Bcn
La Rambla, Montjuïc, Tibidabo. La Pedrera, Casa Batlló, Sagrada Família, Parc Güell. Gaudí, Dalí, Picasso, Bon Jovi.
2011/07/14
Szünet
Hulla vagyok.
Évek óta nem voltam rendes, hosszú szabadságon. Talán nem is nagyon akartam menni. Szeretem, ha pörgök, ha élvezem a munkám, és ilyenkor nem akarom megszakítani, folytatni akarom teljes gőzzel.
Az utóbbi időben ez a pörgés azonban nagyon belassult. A békávéba még utolsó energiámmal beleadtam apait-anyait, de a fő projektemre, amin dolgoznom kéne, már nagyon nem tudok koncentrálni. Nem is tudom, mi hiányzik. Talán a kihívás, hiszen már nem hoz lázba a kódolás. Talán a motiváció, a szívből magaménak érzett cél. Vagy talán egyszerűen csak sok volt a két projekt egyszerre, és a másik sokkal jobban érdekelt. Agyilag leszív, és ezzel egyidőben érzelmileg nem tölt fel úgy, mint ahogyan egy szívemen viselt cél elérése feltölt, és amitől megérné a belefektetett energiát.
Szükségem van hatalmas kikapcsolódásra.
Most lesz rá egészen pontosan 80 napom.
Az első hónap nyaralás lesz, már nagyjából tele van programokkal, jóllehet a Földet nem tervezem megkerülni. Az azt követő másfélre viszont még ki kell találnom sokmindent. Talán abban is lesz még egy kis nyaralás, de sokkal inkább arról kellene szólnia, hogy segítsen megválaszolni, van-e valami más, amit igazán szívesen csinálok napi rendszerességgel, teljes erőbedobással. Ehhez pedig félek, hogy édeskevés lesz az az idő.
Októberben remélhetőleg feltöltődve, frissen megyek vissza a cégbe, és az elvárt szinten tudom folytatni a munkám. Az azonban már szinte biztos, hogy a szoftverösszerakás iránti korlátlan lelkesedésem nem fog visszatérni – nem is akarom hogy visszatérjen. Tizenakárhány év bőven elég volt. Innen kezdve pedig nagyjából két út áll előttem. Vagy elfogadom, hogy ez csak a munkám; megcsinálom becsülettel, de nem adok bele többet. Vagy pedig lelépek, keresek valami teljesen újat. A szünet egyik fontos célja, hogy segítsen megtalálni a választ; bár a végső döntést valószínűleg csak a visszatérés utáni hónapok tapasztalatai fogják tudni majd meghozni.
Évek óta nem voltam rendes, hosszú szabadságon. Talán nem is nagyon akartam menni. Szeretem, ha pörgök, ha élvezem a munkám, és ilyenkor nem akarom megszakítani, folytatni akarom teljes gőzzel.
Az utóbbi időben ez a pörgés azonban nagyon belassult. A békávéba még utolsó energiámmal beleadtam apait-anyait, de a fő projektemre, amin dolgoznom kéne, már nagyon nem tudok koncentrálni. Nem is tudom, mi hiányzik. Talán a kihívás, hiszen már nem hoz lázba a kódolás. Talán a motiváció, a szívből magaménak érzett cél. Vagy talán egyszerűen csak sok volt a két projekt egyszerre, és a másik sokkal jobban érdekelt. Agyilag leszív, és ezzel egyidőben érzelmileg nem tölt fel úgy, mint ahogyan egy szívemen viselt cél elérése feltölt, és amitől megérné a belefektetett energiát.
Szükségem van hatalmas kikapcsolódásra.
Most lesz rá egészen pontosan 80 napom.
Az első hónap nyaralás lesz, már nagyjából tele van programokkal, jóllehet a Földet nem tervezem megkerülni. Az azt követő másfélre viszont még ki kell találnom sokmindent. Talán abban is lesz még egy kis nyaralás, de sokkal inkább arról kellene szólnia, hogy segítsen megválaszolni, van-e valami más, amit igazán szívesen csinálok napi rendszerességgel, teljes erőbedobással. Ehhez pedig félek, hogy édeskevés lesz az az idő.
Októberben remélhetőleg feltöltődve, frissen megyek vissza a cégbe, és az elvárt szinten tudom folytatni a munkám. Az azonban már szinte biztos, hogy a szoftverösszerakás iránti korlátlan lelkesedésem nem fog visszatérni – nem is akarom hogy visszatérjen. Tizenakárhány év bőven elég volt. Innen kezdve pedig nagyjából két út áll előttem. Vagy elfogadom, hogy ez csak a munkám; megcsinálom becsülettel, de nem adok bele többet. Vagy pedig lelépek, keresek valami teljesen újat. A szünet egyik fontos célja, hogy segítsen megtalálni a választ; bár a végső döntést valószínűleg csak a visszatérés utáni hónapok tapasztalatai fogják tudni majd meghozni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
